Hajrá csajok!
Azt hiszem itt az ideje, hogy nyilvánosan bevalljam az egyik szégyenteljes titkomat: szeretem a szurkolólányos filmeket. Egyszerűen van abban valami megkapó, amikor fiatal lányok falatnyi ruhákban egyszerre mozognak. Tudom, hogy ez így elég sekélyes, de vállalom, és azt hiszem ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Például a Bring It On franchise összes részét férfi rendezőnek köszönhetjük, még úgy is, hogy a sorszámmal folyamatosan csökkent a színvonal, de erről majd később (bizony, minden részről lesz megemlékezés).
Mindenesetre most maradok az elsőnél és arról ejtek pár szót. A történet rém egyszerű, a Rancho Carne középiskola öt éve veretlen szurkolócsapata szeretne hatodjára is győzni az országos versenyen. Nem bonyolult, ugye? Azt hiszem pont ezért szeretem ennyire ezt a filmet, nagyjából ténylegesen a hajrázásról szól. Persze vannak klisék azért, de mégsem azokra vannak kihegyezve a történet fordulópontjai, hanem csak úgy mellékesen vannak jelen. Nem arról szól az egész, hogy a főszereplőnek bizonyítania kell a többiek előtt, vagy az új fiú megpróbálja megszerezni a lányt. És minthogy teljesen máson van a hangsúly, nincs a filmben igazi hülyepicsa vagy seggfej karakter sem, ami tök jó, mert szerintem sokszor rohadt unalmassá teszik a tinifilmeket.
A szereplőkkel sincs semmi probléma egyébként. Egyrészt itt van nekünk Eliza Dushku, akiről már áradoztam egy kicsit és azt most is tartom (ott is szurkolt, hehe), másrészt a film 2000-ben készült, amikor is a tényleges főszereplő Kirsten Dunst még aranyos volt. Bár a nem megkoreografált mozdulatai, például a féktelen tombolás az ágyon inkább valami beteg szöcskét idéznek, azért mégis megilleti ez a jelző, visszamenőleg azért mégsem bűnhődhet a Pókember miatt, nem?
Hey, ladies, wanna see my spirit stick?
A pontszám közlése előtt még annyit mondanék, hogy ha ebben az esetben bárki elfogultsággal vádolna, akkor tökéletesen igaza lenne. Nem is csak azért, mert fanboy vagyok, de ez a Hajrá csajok egyszerűen annyira tökéletes nobrainer popcornfilm szerintem, hogy nem tudok nem elfogult lenni. Milliószor láttam már (költői túlzás, de a tényleges szám bőven kétjegyű már), de most is ahogy elindítottam, hogy beletekergetéssel némi ihletet merítsek az íráshoz, az lett a vége, hogy végignéztem jól az egészet újra. És pont úgy vigyorogtam rajta a vigyorgós helyeken, mint mindig. Szóval minden súlytalansága és butasága ellenére is megkapja a 10/10-et, és ezt komolyan gondolom ám.
Az új fiú
Két rossz film után most már következzen egy jó is, és ha már tegnap előhoztam a jó lúzerfilmek témáját, akkor legyen egy olyan, ami ezt a kategóriát majdnem maximálisan belakja. Az új fiú ugyanis ilyen. Mondjuk ez a film eleve helyzeti előnnyel indul, hiszen a főszereplő, DJ Qualls már ránézésre is egy szánni való szerencsétlen, tipikusan az a figura, akit a jobb érzésűek már nem is bántanak, inkább maguk elé engednek a menzán, hadd legyen egy kis öröme az életben. Egyébként csak szerintem eldönthetetlen, hogy hány éves? Ránézésre simán azt mondanám, hogy valahol 18-45 között van.
Azért az általa játszott Dizzy nem ennyire gyámoltalan (csak hát a színész feje, ugye), vannak barátai meg ilyesmi, és még az iskola menő csajára is rárepülne, az más kérdés, hogy nem jön neki össze. Aztán amikor a félvak könyvtáros néni mindenki szeme láttára eltöri a farkát, Dizzy úgy dönt, hogy ez már azért sok a szégyenből, és iskolát vált. Egy Luther nevű feka börtönmadár segítségével kitalál magának egy új személyiséget, amivel gyorsan a kívánt kasztba katapultálja magát az új iskolában. Persze ott is van menő csaj, aki ráadásul még szurkolólány is, viszont legalább nem a focicsapat irányítója a pasija.
A New Guy nem azért jó film, mert valami egészen eredetit nyújt nekünk, elkerülve a sablonokat, hiszen nem is teszi ezt. Viszont olyan formában tálalja a szokásos tinifilmes kliséket (régi barátok leépítése, jajhazudtambocsássmeg, stb.), hogy nem lesznek fárasztóak, és emellé még egy adag elfogadható humort is sikerül odarakni. Néhány jelenet pedig egyszerűen marha jól van megcsinálva, és itt most nem feltétlenül a szemmel verésre gondolok, bár az is jó. De például DJ Qualls vonulása Phil Collinsra valami hihetetlen jól sikerült, nem hittem volna, hogy őt ennyire lazának is lehet mutatni. Priceless.
Ráadásul az egészet megtámogatták néhány jó színésszel. A főszereplőről már regéltem, szerelmének tárgyát (vagy alanyát, hehe) pedig Eliza Dushku játssza, aki nem csak szép meg nagyon szexis rekedt hangja van és amúgy is a Buffy óta imádok, hanem még az albán őseinek is tiszteleg egy picit. Rajta kívül igennel felel még a névsorolvasáson Eddie Griffin az őrült Luther szerepében, és természetesen Zooey Deschanel, aki meglepő módon egy kissé alternatív lánykát alakit, ráadásul szőkén (és még a dzsungelt is magával viszi bulizni). Kisebb-nagyobb mellészerepekben és cameókban pedig ilyen nevek tűnnek fel, mint Tony Hawk, Jerry és Charlie O’Connell, Gene Simmons, Tommy Lee, a Kool and the Gang, Henry Rollins, David Hasselhoff! és még maga Vanilla Ice is.
Nem tagadom, az egyik kedvenc filmem a témában, ráadásul a szereplők nagy részét is komálom, úgyhogy gondolkodás nélkül ki is osztok a filmnek egy 8/10-et. Enjoy.
A bambanő
Annak idején Drew Barrymoore ezzel a filmjével olyan messzire rúgta a pöttyöst, hogy aztán évekig nem voltam hajlandó semmit megnézni, amiben ő szerepelt. Igazából már nem is emlékeztem rá, hogy pontosan mi volt az a Bambanőben, ami kiváltotta ezt az érzést, de most úgy gondoltam, ideje leszámolni ezzel a haraggal, vagy legalább feleleveníteni az okát. A történet ugye arról szól, hogy Josie Gellert a főszerk visszaküldi a középiskolába tényfeltáró újságírni, ő pedig szembesül azzal, hogy nemcsak a saját idejében volt az iskola lúzere, de még évekkel később is az. És még szerelmes is lesz.
Nekünk meg ezt a figurát kellene megszeretnünk, aki közeledve a harminchoz még mindig idétlenül vihog, és nem tud egy mondatot úgy elmondani, hogy ellenszenvessé ne válna. És csodálkozik, hogy mindig őt szopatják. Pedig egy lúzerfilm csak akkor jó, ha sikerül szimpatikussá tenni a főszereplőt, de ez csak úgy megy, ha szerethetően béna a karakter. Josie-nál viszont úgy éreztem, hogy minden szívatást megérdemelt. Sajnos a film vége még erre is rákontrázik egy szar nyáltakony befejezéssel. Értékelni is fölösleges, de azért leírom, hogy 2/10-et érdemel, még Jessica Alba ellenére is.
Az igenember
Némi kényszerű és kreativitásgátló szünet után, a blogomolvasó tömegek legnagyobb örömére visszatért a popcorn, hogy a meg nem fogadott újévi fogadalmam szellemében (legalább) napi egy pompás írást szolgáltasson jó és kevésbé jó filmekről, a köz javára. És mivel ez a visszatérés éppen január 17-re esik, természetesen nem hagyom ki a lehetőséget, hogy megemlékezhessek a mára eső jeles ünnepnapról.
Gondolom nem mindenkinek egyértelmű, vagy inkább szinte senkinek sem az, hogy miről is van szó, így hát fellebbentem a leereszkedett ködöt és elárulom, hogy az egyetlen lehetséges feleségjelöltem, vagyis Zooey Deschanel születésnapjáról. Ráadásul Jim Carrey is pont ma öregedett még egy évet, így nagyjából adja magát, hogy új közös filmjük legyen a mai írás főszereplője.
Ez a film pedig a Yes Man, vagyis az Igenember. És akkor mondom is azt a momentumot, amire nemet kellett volna mondani a filmmel kapcsolatban: a régi Jim Carrey vissza-visszajáró szelleme. Az a helyzet, hogy a vicces Carrey és a drámai Carrey együtt sajnos nem teljesen működőképes. Persze nem arról van szó, hogy a némileg komolyabb filmeket fapofával kellene végigjátszania, de ide egyáltalán nem illett az Ace Venturás vagy Dumb és Dumberes pofavágós-celluxos stíl. Szerencsére nem volt sok belőle, de amik voltak, azok ténylegesen rombolták picit a film hangulatát. Azért így is maradt bőven a jóból, nyugalom.
Az alaptörténet amúgy annyi, hogy Carl egy eléggé magának való, besavanyodott alak, aki mindenféle kifogásokkal menti ki magát mindenféle helyzetekben, olyan lehetőségeket is lepasszolva, amik esetleg pozitívan is alakulhatnának. Aztán találkozik egy régi ismerősével, aki meggyőzi, hogy vegyen részt egy előadáson, ahol megtanulhatja, hogy igent mondjon a dolgokra. Carl el is megy, és egy nem túl hihető győzködés után el is kezdi alkalmazni azt a bizonyos szót, aminek hatására sikerül belemásznia néhány hülye helyzetbe, de azért lassacskán tényleg elkezd javulni az élete. Közben persze találkozik egy lánnyal is (Zooey), és onnantól a film vígjátékból átvált romantikus komédiába, hogy aztán a kötelező, de szerencsére nem túlhúzott bonyodalom után megkapjuk a happy endet (remélhetőleg nem Tillie-től – majd ha megnézed a filmet, megérted).
Szerintem a film egyik legnagyobb erőssége, hogy a fentebb már említett, apróbb hibákat leszámítva végig egyenletes szintet nyújt, és úgy sikerült beletenni a tanulságot, ahogy Adam Sandler sosem tudja. Ez lefordítva annyit jelent, hogy a vége sem lett szájbarágós belemkifúvom. Emellett még azt is sikerült elérnie, hogy elgondolkodjak a dolgon egy kicsit, ami nagy szó. Na nem azon, hogy ezentúl majd mindenre igent mondok, szóval ne kezdjen senki őrült telefonálásba mindenfélét kérni, de tényleg mennyi lehetséges élményt szalasztunk el azzal, amikor teljesen lezárjuk magunkat mások elől, és hogy ezek az élmények akár pozitívak is lehetnek.
Zooey filmről van szó, így természetesen rá külön is kitérek egy bekezdés erejéig (azért ez még nem centrikus, remélem). Való igaz, hogy minden filmjében ugyanezt a kissé furcsa, bolondos, érdekes ruhákban járó, kb. azonnal megszerethető karaktert hozza, de mivel ez a karakter kb. saját maga, így sosem lesz unalmas. Ráadásul a filmben még énekel is, és mivel a hangját még egy kicsit jobban imádom mint őt magát, ott már teljesen megvett magának. Az a legjobb egyébként, hogy ő tényleg az a lány, akibe szerintem az első személyes találkozáskor valóban fülig beleszeretnék, hogy aztán amikor valami hülyeséggel elszúrom a dolgot, életem végéig üssem magam, így aztán teljesen elhiszem, Carrey-nek is, hogy hasonlóan érez.
És akkor ezzel a frappáns átkötéssel rátérek a többi színészre. Ahogy fentebb írtam, ez alkalommal a gumiarcú nevettető (hogy ezzel az ezeréves béna jelzővel éljek) nem teljesítette maradéktalanul az elvárásaimat. Valahogy olyan érzésem volt, hogy bizonyos jelenetek csak azért vannak a filmben, mert ő a főszereplő (pl. csípős szósz felszívás orron át). A többiek rendben voltak, a sok sorozatos arc (Bradley Cooper, Sasha Alexander, Molly Sims) hozta a szerepüknél elvárható semmi különöset. Terence Stamp pedig kicsit az alatt, de az egyik jeleneténél eszembe jutott, hogy őt azért nagyon megnézném valami kiöregedett badass harcos szerepében, aki élete utolsó csatájában azért még durván szétvágja az ellent, mielőtt halálával okot szolgáltatna a bosszúra a fiatal tanítványának.
Pontszámként eredetileg egy jó kis nyolcast akartam megajánlani, és talán egy másik férfi főszereplővel meg is lett volna, de a fentebb részletezett carrey-izmusok miatt sajnos nem lehetséges. Zooey persze 11 pontot kap, de nem akarok nagyon elfogultan értékelni, így a film maga 7/10-es lesz.
Tuti dolog
Gib (Cusack) egy New England-i főiskolán tölti mindennapjait elsőévesként. Nem különösebben érdeklik a dolgok, de aztán az egyik előadáson felfedezi Allisont (Zuniga), akivel némi korrepetálás ürügyén próbál találkozgatni. Allison pont az ellenkezője a lusta és semmit komolyan nem vevő Gibnek, ráadásul távkapcsolatban is él valakivel, így Gib érdeklődése viszonzatlan marad. Épp ezért egyezik bele, hogy meglátogatja legjobb haverját Los Angelesben, aki ráadásul még egy tuti nőt (aka. biztos numerát) is leszervezett neki. Mivel a pénz nem veti fel, a faliújságon talált hirdetők mellé társul be benzinpénzzel, ráadásul pont ahhoz a párhoz, akikkel Allison is utazik a vőlegényéhez. Természetesen ők ketten nagyon nem bírják egymást, zombi utastársaik pedig a civakodásaikat, így hamar kocsin kívül találják magukat, hogy aztán közösen folytassák veszekedésekkel tarkított útjukat…
Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a sorozatos összeveszések és ellentéteik ellenére a film végére a két főszereplő mégis egymás karjaiban köt ki. Ezt nyilván már a film elején is sejteni lehet, de egy ilyen road movie-nál úgyis az utazás a lényeg – képletesen és szó szerint is.
Szeretem a nyolcvanas évek (tini)vígjátékait, egyrészt a hangulatuk miatt, másrészt mert akkor még volt igazi írói munka a filmek mögött. Na jó, nem arról van szó, hogy a például Tuti dolog története valami veszettül csavaros lenne, de ahol a mai filmekben valami szaros poén következne, ott a régiekben inkább beraktak egy király párbeszédet, vagy ilyesmi. Nem vagyok ám álszent, megnézem a szarósfilmeket is, de azért mégis jobb normális filmeket bámulni, nem? Bár a Tuti dolog is azoknak a moziknak a táborát erősíti, amik annál jobbak, minél közelebb vagyunk nézőként a főszereplők életkorához, ez nem azt jelenti, hogy idősebbként már nem lesz jó. Például nekem sok társával ellentétben ez kimaradt fiatalabb koromban, de ennek ellenére teljesen jól szórakoztam, és ugyanúgy bekerült az alapvetések fiataloknak csokorba, mint például a kultikus Say Anything (szintén Cusack). Persze ahogy írtam, én szeretem a nyolcvanas évek tinivígjátékait, szóval ez lehet, hogy semmit sem jelent.
A szokásos, pár szót a szereplőkről részt azzal kezdeném, hogy a leginkább Vespa hercegnőként (na jó, legtöbben biztos a Melrose Place-ből emlékeznek rá, ha még emlékeznek) Daphne Zuniga egyszerűen gyönyörű a filmben. Ezt csak úgy elmondtam. Aztán van még itt John Cusack, akit én eléggé kedvelek sok-sok filmje miatt, de azt be kell látni, hogy szinte mindig ugyanezt a figurát hozza azóta is. A férfigárdát olyan arcok erősítik, mint Anthony Edwards és Tim Robbins, és rajtuk kívül van még Nicolette Sheridan, aki maga a tuti dolog, és itt szerepelt először filmben.
Ha ebből az írásból nem is derült ki, a Sure Thing tényleg egy nagyon jó teen movie, amit mindenképpen érdemes megnézni legalább egyszer. Nem véletlenül került a 8/10 kategóriába.
Férj és férj
Az előző Sandleres kisiklásomnál is azt ígértem, hogy rövid leszek, de most tényleg az leszek, hiszen az ott írtak nagy része erre a filmre is tökéletesen igaz. A sandleritis, vagy más néven a VNT-kór (Végső Nagy Tanulság) tényleg létezik, nincs mese. Adott egy logikai hibáktól és fejfogós hülyeségektől sem mentes, de azért nagyjából nézhető film. Adottak a filmbéli karaktereket korrektül eljátszani képes színészek és adott Jessica Biel vizesen és bugyi-melltartó kombóban. És akkor mindezek mögé odatolnak egy olyan gyomorforgató befejezést, ami minden jobb érzésű embert több napos okádásra késztet.
És nem is arról van szó, hogy a „szeresd a szivárványos bácsikat” jeligét hangoztatták volna túl sokat, bár tény, hogy a film közben előforduló kevésbé PC poénok ellensúlyozására kaptunk egy jó adagot a végére. Meg vagyok róla győződve, hogy a normálisabb melegek ugyanúgy megvernék a forgatókönyvírókat, mint a „gyűlöld a buzit” feliratú pólóban parádézó intelligens fiatalok. Mert ez a testrabló idegenek által irányított agymosott szektás hülyeség tényleg túlmegy minden határon.
A pontszám azért 5/10, mert a Férj és férj csak a végére lesz elviselhetetlenül szar, ellentétben például a Mr. Deeds-szel, ami végig az, és egyébként is a legrosszabb Sandler-film, amit eddig láttam.
Arra egyébként kíváncsi lennék, hogy vajon mennyit használ a homoki szexuálisok megítélésének egy olyan teljesen életszerűtlen karakter, aki sok év titkolózás után végre kijön a budiból, és azzal a lendülettel egyből ellenszenves integetős buzi lesz belőle (igen, Ving Rhamesről van szó)?
Én, a nő és plusz egy fő
A fent olvasható cím alatt futó film alkotói egészen különös és szerencsére nem sokszor látott bravúrt hajtottak végre: létrehozták a poén nélküli vígjátékot. Most biztos a blogolvasó tömegek tízezrei (not!) hördülnek fel eme kijelentés miatt, hiszen számtalanszor előfordul, hogy egy nem vicces vígjátékkal futunk össze itt vagy amott, akkor vajon mitől lenne különleges ez a hülye című darab? Attól különleges, hogy míg a nem vicces vígjátékok azért szarok, mert szar poénok vannak bennük, a Dupree azért szar, mert nincs benne poén. Persze biztos van egyébként, de így, egy-két hét elteltével egyszerűen képtelen vagyok felidézni akár egyet is. Összehasonlításképpen még a Magyar Vándorból is emlékszem a borzalmasan kínos „Máj ném iz Ond, Ond Kond.” blődlire, pedig azt a filmet tényleg jobb elfelejteni örökre.
Az alaptörténet szerint Molly és Carl éppen házasodnak, aztán a lagzi után jóhiszeműen befogadják Carl legjobb barátját, akinek épp rosszul mennek a dolgai. Persze ők csak egy rövidebb időre gondolnak, Dupree viszont láthatóan nem tervezi a gyors továbblépést. Közben Carlnak gondjai vannak a főnökével is, aki történetesen az apósa is egyben, és nem kifejezetten rajong a kislánya választottjáért…
Szerintem egy ilyen ötletből azért simán ki lehetett volna hozni valami használhatót, de legalább vicceset. Ehhez képest nagyjából úgy pöckölték el maguktól a lehetőséget a készítők, mint… Szóval nagyon gyorsan és bután, és inkább mindenféle nevetséges, mondvacsinált konfliktusokat próbáltak nekünk eladni, amit bemondásra el kellene hinnünk. Valahogy úgy, hogy „most az van, hogy Dupree nagyon idegesítő”, de közben meg nem is az, csak kicsit prosztó. Ami amúgy nem lenne baj, ha egyébként szimpatikus lenne a figura. Sajnos nem az, nekem legalábbis, de én mindig gyűlöltem az ilyen sültgalamb-váró figurákat (KÜLÖNÖSEN KITÁRULKOZÓ VALLOMÁS ON: néha magamat is, mert van rá hajlamom, hogy ilyen legyek. KÜLÖNÖSEN KITÁRULKOZÓ VALLOMÁS OFF). Viszont nem kizárólag a forgatókönyvet hibáztatom, a színészek éppúgy hozzájárultak ehhez a kellemetlen filmélményhez.
Owen Wilson ismét bebizonyította, hogy nála nagyon fontos, kivel kerül közös filmbe, ugyanis egy jobb társszereplő mellett egész működőképes tud lenni, de egyedül sajnos kevés megtölteni egy filmet. A béna szkriptnek köszönhetően ez a támasz viszont sehol nem volt. Amúgy már a koncepciót sem értem, hiszen Matt Dillonnal, aki Dupree állítólagos legjobb barátját játssza, nem szerepeltek annyit és olyan közös jelenetben, hogy egy jó párost alkothattak volna. Dillon egyébként is rokon Wilsonnal lyen szempontból, inkább adogató szerepkörben, valami hülye mellékkarakterként tud nagyjából értékelhetőt alkotni, az ilyen normálisabb szerepekben teljesen lecserélhető.
Kate Hudsonnal meg az a helyzet, hogy bár a tehetsége szerintem megvan, általában elég rosszul választ szerepet. Most is ez történt. Néha ugyan közelít ahhoz az „eljátszhatná a női főszereplőt egy romantikus filmben” ideálhoz (mármint ő maga, nem a szerepei, mert azok rendre elrúgják a pöttyöst), aki leginkább csak a fejemben él, de mivel a Dupree nem romantikus film, így ezt a helyzeti előnyt most nem tudta kihasználni. Ehelyett inkább csak mosolyog és szép. Ez is valami. A két további ismert arcról (Michael Douglas, Seth Rogen) inkább nem is írnék semmit, annyira minősíthetetlenül gyengék voltak minden szempontból.
Nagyjából 2800 karakternyi szapulás után gondolom nem lesz már meglepetés a pontszám sem, szóval el is árulom gyorsan, hogy 3/10 az annyi. Gondolkodtam rajta, hogy Kate Hudson bája mennyit is ér ezúttal, de mivel a karaktere tényleg egy nagy nulla a filmben, így csak egy fél pontot tudok érte beszámítani. Bocs Kate, majd legközelebb javíthatsz.
Hogy veszítsük el barátainkat és idegenítsük el az embereket?
Nem mondom, hogy megfeszülve vártam ezt a filmet, de két ok miatt mégsem hanyagolható teljesen: először is, Simon Pegg olykor nagyon betalál (a zseniális Shaun of the Dead), és úgy általában azért nézhető anyagot tesz le elénk, gondoltam érdemes bepróbálni ezt az újdonságot. A második ok pedig Megan Fox. Bár eleinte nem annyira kedveltem a nagyon tipikus amerikai feje miatt, de egy rakás kép szorgos áttanulmányozása meghozta gyümölcsét, és mostanra sikerült megmásznia a ranglétra jó pár fokát, szóval bevallom az ő trailerben látható jelenetei bizony fokozták az érdeklődést a film iránt. Tudom, nincs melle és tehetségtelen is, teljesen férfias, az utcán szebbeket találni, meg egyébként a barátnőtök is százszor szebb nála, de az a helyzet, hogy akkor is megengedném neki, hogy a motorteremben turkáljon…
Az a helyzet, hogy ez egy kurva jó film volt, ezt most így, ilyen profán módon megmondom. Az egész amúgy arról szól, hogy Sydney Young (Pegg), aki angol filmkritikus-féle, állást kap az amerikai Sharps magazinnál. Ennek köszönhetően bekerül az általa nem sokra tartott celebvilágba és megismerkedik a feltörekvő Sophie Maes-szel (Megan Fox), akinek új, Teréz anyáról szóló filmje bombasikernek ígérkezik. Közben meg csak úgy zajlik az élete, egy partin beszól Orlandónak (Bloomnak, természetesen), kokót szerez egy spirituális fogorvostól, néha faszokat fogdos, meg ilyenek. Szóval mindenféle lehetetlen és az álszent népek számára megbotránkoztató szituációkba keveredik, amik viszont őt magát nem különösebben zavarják.
A film sorsa nálam valahol a 2-3. perc környékén dőlt el, amikor hősünk a Babe 3. sztárjának segítségével próbál belógni a BAFTA díjátadójára. Onnantól a hangosan röhögős és a visítva röhögős poénok váltották egymást egészen a film végéig, ahol azért becsúszott némi romantikus felhang, de szerencsére elég visszafogottan, és egyáltalán nem nyálasan. Mert ezt ugye így is lehet.
Ja igen, amúgy egy önéletrajzi ihletésű regényből készült filmről van szó. Az életben a sztori hősét Toby Young-nak hívják, és valószínűleg elég nehéz ember lehet, hiszen a saját könyvéből készült film forgatásáról is kitiltották, mert nem hagyta dolgozni az embereket. Mindenesetre, ha csak a negyede igaz annak, amit láthattunk, már akkor is biztos, hogy egy igen érdekes figura lehet ez a Toby.
Simon Pegg pedig zseniálisan alakítja ezt a kissé lúzer, szókimondó figurát, de azért a többiek sem szégyenkezhetnek. Jeff Bridges remek a főszerkesztő szerepében, és a fentebb már említett Megan Fox szintén jól hozza az egydimenziós sztárocskát, valamint nem elhanyagolható a szexuális vonzereje sem. Szerintem egyébként színészkedni is tudna valamennyire, csak most már kéne egy kisebb költségvetésű film, amiben megmutathatja. Az igazi meglepetésről pedig még nem is esett szó, aki ezúttal Kirsten Dunst személyében érkezett, és ezúttal kivételesen jól is játszott. Annyira, hogy már majdnem elfelejtettem neki a Pókember-filmeket és eszembe jutott az az idő, amikor még aranyos volt. A végére hagytam a casting szerintem egyetlen gyenge pontját, Gillian Andersont, aki az utóbbi években hosszú szőke hajjal és egyre kevésbé szép arccal (na nem mintha bármikor is igazán szép lett volna) borzolja a kedélyeket. Persze nem azért gyenge pont, mert nem játszott jól, csak én őt sosem kedveltem, sajna.
Igazság szerint nem is gondoltam, hogy a How to Lose… majd ennyire tetszeni fog. Egy átlagosan vicces, romantikus vígjátékra számítottam, ehelyett viszont kaptam egy durván vicces, nagyon picit romantikus filmet, amiből még azt is megtudjuk, miért a Con Air a világ legtökéletesebb filmje. Egyetlen negatívumként a zenét említhetném, sajnos a soundtrack ezúttal nem lett a legtökéletesebb, de még így is jár a filmnek egy szép nagy 8/10-es.
Idétlen időkig
Az eredeti ötlet szerint valamilyen képregény-feldolgozást szerettem volna a play gomb mögé rejteni, hogy aztán másfél (két) óra múlva a szuperhősökre kiéhezett részem elégedetten csettinthessen, de keresgélés közben a kezem ügyébe akadt Bill Murray mormotás mozija, és mivel már jó sok hó elolvadt azóta, hogy utoljára tiszteletemet tettem Pankszatóni városában, feltettem a kérdést: miért is ne? Dióhéjban Körmondatban ez a hiteles története az Idétlen időkig mostani megtekintésének, a továbbiak pedig a kép alatt.
Aki nem ismeri ezt a méltán híres klasszikust, az egyrészt szégyellje magát, másrészt pedig most megtudhatja, hogy itt bizony Bill Murray egyik legjobb és Andie MacDowell legjobb filmjéről van szó. Phil Connors időjósként dolgozik egy tévénél, és amúgy nem a legbarátságosabb figura. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a háta közepére sem kívánja Pankszatóni városát és annak éves mormotafigyelő fesztiválját, amiről tudósítania kell. Kénytelen-kelletlen két kollégájával mégis odamegy és megcsinálja a riportot, majd dolga végeztével mihamarabb el is húzna a városból, ám ekkor egy hóvihar közbeszól. Phil és társai kénytelenek az éjszakát a városban tölteni, ami már önmagában is rémes, de még rosszabb lesz, mikor Phil másnap felébredve rájön, hogy megint tegnap van…
– Mikor javítják meg a távolsági vonalakat?
– Talán valamikor holnap?
– És mi van akkor, ha nem lesz holnap? Most is másodszor van ma!
Innentől a már sok-sok filmből és sorozatepizódból ismert sztori lép színre, vagyis Phil folyamatosan ugyanazt a napot éli át újra és újra. Valószínűleg én is kiakadnék, ha nap nap után az I got you babe-re kellene felébrednem, és Phil sincs ezzel másként. Ahogy ezekben a történetekben ez lenni szokott, Phil kipróbál mindenfélét, ami csak az eszébe jut, de melyikünk ne tenne így, ha tudnánk, hogy a nap végén úgyis jön a reset? Na ugye. Naná, hogy ez a film legviccesebb része, ahogy újra és újra átéljük ugyanazokat a történéseket, csak mindig máshogy, az időjós reakciói szerint. Ezt nem nagyon lehet leírni spoilerek nélkül, de a lényeg, hogy a variációk bemutatása nagyon jól működik. Persze a film végére hősünk megváltozik, sikerül kitörnie a loopból, hogy aztán eljöhessen a szokásos happy end, de addig mi azért remekül szórakozunk.
Ez a szórakozás nem valósulhatna meg Bill Murray nélkül, aki egyértelműen a korszak legtehetségesebb zsánerszínésze, a többiek (Chevy Chase, Steve Martin, Dan Aykroyd) csak adogathatnak neki. Főszereplőként persze nem is árt a film erősségének lenni, de a mondandóm lényege az lenne, hogy ez a történet mással, például az előbb említett kollégákkal nem biztos, hogy működött volna. Murray ugyanis nem csak remekül formálja meg a mufurc időjóst, de savanyúcukor-arca abszolút illik a karakterhez. Bár Andie MacDowellt nem csípem annyira, azért elismerem, hogy tökéletesen illettek hozzá ezek a romantikus limonádé szerepek, szóval vele sincs semmi probléma, illik a filmbe. A mellékszereplők szintén jók, bár tipikusan olyan arcok, akikre az átlagember emlékszik, hogy már vagy ezer filmben látta őket, de az istennek sem tud mondani egy címet sem…
Nem ragozom tovább, végülis engem nem karakterre fizet valamelyik hírportál, a lényeg, hogy az Idétlen időkig egy zseniális film, ami még 18 éves korában is ugyanúgy működik és képes megnevettetni, mint régen. Simán jár neki egy 8/10.
Na jó, jöjjön aminek jönnie kell, még akkor is, ha ezzel magamra szabadítok valami olyan borzalmat, ami már az ősidők óta várakozik a mélyben, vérre szomjazva. Még ilyen kilátások mellett is leírom: a Postal nem rossz film. És nem úgy nem rossz, hogy ahhoz képest, hogy Uwe Boll rendezte… vagy a többi filmjéhez viszonyítva… hanem egyszerűen önmagában nézve sem az. Ha nagyon merész akarnék lenni, akár még azt is mondhatnám, hogy jó film. Persze nem úgy jó, hogy értéket képvisel, mert az bizony nincs benne. Azonban meglepően szórakoztató és önironikus, valamint egyáltalán nem spórol a politikai korrektség sírjára szórt trágyával.
Mielőtt azonban továbbmennék, egy kis közbevetés a rendezőről. Aki kicsit is továbblépett a fogalom nélküli filmnézés állapotából (hallott már az IMDb-ről) az általában fájóan szisszen fel, ha valahol felmerül a német csodadoktor neve, és siet leszögezni, hogy milyen szarok a filmjei, golyót érdemelne, és egyébként is, hogy kaphat pénzt egy ilyen tehetségtelen őrült? A következő lépcsőfok a Boll-gyalázásban az „ez a kedvenc játékom, a kurva anyját, hogy így elbaszta”, illetve az „én tudom, hogy Németországban adókedvezmény jár a filmek után, ezért forgathat”. De nagyon kevés olyan nethuszárt láttam eddig, aki ténylegesen meg is tudja fogalmazni, hogy miért szarok a filmjei. Én most megmondom. Azért, mert ez az arrogáns német látszólag bármiféle hozzáértés nélkül tapsol el milliókat. A rosszul elhelyezett kamerák, teljesen szétkúrt filmdinamika, rosszul összevágott, szinte véletlenszerűen egymás után pakolt jelenetek, valamint a legrosszabbkor megszólaló és teljességgel oda nem illő zene az, amik rosszá teszik Boll filmjeit. Ez a szomorú tény.
Only my father and my priest are allowed to touch me there!
És mindez hogy néz ki a Postal esetében? Azt nem mondom, hogy itt nem fedezhetjük fel a fentebb felsorolt ismertetőjegyeket, mert megtalálhatóak (tulajdonképpen Boll védjegyei), de korántsem olyan zavaróak, mint az előző filmekben. Szóval a matéria sehol sem türemkedik ki komolyabban a felszakadt varrás mentén. Természetesen a köze sincs a játékhoz érvet még most is elő lehet húzni, mert valóban nem sok van, de őszintén szólva ez nem nagyon érdekel. Sosem szerettem a Postal játékokat, mert még jó gépeken is olyan bazi hosszú volt a töltési idő az egyes területek közt, hogy… (ide most mindenki találjon ki valami frappánsat, nekem semmi nem jut eszembe). A sztori egyébként annyi, hogy főhősünk éldegél unalmasan egy Paradise nevű porfészekben, aztán amikor rajtakapja anyakoca méretű feleségét, amint éppen a lakókocsipark gondnokával kufircolnak (már ha azt lehet annak nevezni) belemegy szektavezér nagybátyja pénzszerzési ötletébe, ami érint egy német fesztivált és a csak ott kapható, némileg fasz formájú, beszélő babák ellopását. Közben Bin Laden emberei is épp itt akcióznának.
Ahogy írtam, a film meg sem próbál politikailag korrekt lenni, és pontosan ez a mindenkinek beszólás az, ami nézhetővé teszi a szokásos bollizmus ellenére. Már a kezdés is remek, végre megtudhatjuk, mi is történt pontosan a WTC-be becsapódó repülőn (az egész a szüzek miatt van), aztán kiderül, miért lehet jó üzlet szektát alapítani (a jó nők miatt), és hogy mivel keresik a rendőrök a fizetéskiegészitésüket. Boll ráadásul személyesen is megjelenik a filmben, összeverekszik a Postal játék atyjával a film koncepcióján (elégtétel a játék rajongóinak), és azt is elárulja, miből telik neki a filmjeire, és kapunk egy kis betekintést a szexuális irányultságába is. Én amúgy mindig is tiszteltem azokat, akik önmagukat is képesek fikázni, úgyhogy ezért mindenképpen jár a kalapemelés. Ja, és vannak még karszalagos-hitlerbajszos bikinis lányok is. És a vallás is megkapja a magáét, ahogy kell.
You people are fighting each other in war and destroy the world in the name of God. God doesn’t need your help to destroy the world. He is God, hello?
A Postal a korábbi filmektől eltérően kevesebb nagy nevet vonultat fel, de azért lehet pár ismerős arc. Például Dave Foley, JK Simmons, Michael Paré, Ralf Moeller, Rick Hoffmann, Erick Avari vagy Verne Troyer. És most tegye fel a kezét, aki legalább 4 nevet felismert. Egyébként mindenki teljesen jól teszi a dolgát, a főszereplő Zack Warddal egyetemben, de végül is a Boll-filmekben soha nem a színészekkel volt a legnagyobb gond.
És itt jön az írás különösen szentségtörő része, amikor leírom, hogy én erre könnyedén kiszórok egy 7/10-et. Talán soknak tűnhet, de most, ahogy megnéztem másodszor is, még mindig helyénvalónak tűnik, úgyhogy marad. Valahol Boll azt nyilatkozta, hogy a Postal forgatókönyvénél csomó személyes dolgot is beletett, ami meg is látszik. Lehet egyébként, hogy Bollnak inkább vígjátékokkal kellene foglalkoznia, mert ugyan ez a script még közel sem tökéletes, de már így is látszik, hogy ebben egyértelműen tehetségesebb. Ugyan személyes tapasztalatom nincs, de ahogy olvastam, a korábbi ilyen irányultságú német munkái szintén egészen tűrhetőek, úgyhogy Uwe, kövesd az utad!
