Yes Man (2008)

Az igenember

Némi kényszerű és kreativitásgátló szünet után, a blogomolvasó tömegek legnagyobb örömére visszatért a popcorn, hogy a meg nem fogadott újévi fogadalmam szellemében (legalább) napi egy pompás írást szolgáltasson jó és kevésbé jó filmekről, a köz javára. És mivel ez a visszatérés éppen január 17-re esik, természetesen nem hagyom ki a lehetőséget, hogy megemlékezhessek a mára eső jeles ünnepnapról.

Gondolom nem mindenkinek egyértelmű, vagy inkább szinte senkinek sem az, hogy miről is van szó, így hát fellebbentem a leereszkedett ködöt és elárulom, hogy az egyetlen lehetséges feleségjelöltem, vagyis Zooey Deschanel születésnapjáról. Ráadásul Jim Carrey is pont ma öregedett még egy évet, így nagyjából adja magát, hogy új közös filmjük legyen a mai írás főszereplője.

Ez a film pedig a Yes Man, vagyis az Igenember. És akkor mondom is azt a momentumot, amire nemet kellett volna mondani a filmmel kapcsolatban: a régi Jim Carrey vissza-visszajáró szelleme. Az a helyzet, hogy a vicces Carrey és a drámai Carrey együtt sajnos nem teljesen működőképes. Persze nem arról van szó, hogy a némileg komolyabb filmeket fapofával kellene végigjátszania, de ide egyáltalán nem illett az Ace Venturás vagy Dumb és Dumberes pofavágós-celluxos stíl. Szerencsére nem volt sok belőle, de amik voltak, azok ténylegesen rombolták picit a film hangulatát. Azért így is maradt bőven a jóból, nyugalom.

Az alaptörténet amúgy annyi, hogy Carl egy eléggé magának való, besavanyodott alak, aki mindenféle kifogásokkal menti ki magát mindenféle helyzetekben, olyan lehetőségeket is lepasszolva, amik esetleg pozitívan is alakulhatnának. Aztán találkozik egy régi ismerősével, aki meggyőzi, hogy vegyen részt egy előadáson, ahol megtanulhatja, hogy igent mondjon a dolgokra. Carl el is megy, és egy nem túl hihető győzködés után el is kezdi alkalmazni azt a bizonyos szót, aminek hatására sikerül belemásznia néhány hülye helyzetbe, de azért lassacskán tényleg elkezd javulni az élete. Közben persze találkozik egy lánnyal is (Zooey), és onnantól a film vígjátékból átvált romantikus komédiába, hogy aztán a kötelező, de szerencsére nem túlhúzott bonyodalom után megkapjuk a happy endet (remélhetőleg nem Tillie-től – majd ha megnézed a filmet, megérted).

Szerintem a film egyik legnagyobb erőssége, hogy a fentebb már említett, apróbb hibákat leszámítva végig egyenletes szintet nyújt, és úgy sikerült beletenni a tanulságot, ahogy Adam Sandler sosem tudja. Ez lefordítva annyit jelent, hogy a vége sem lett szájbarágós belemkifúvom. Emellett még azt is sikerült elérnie, hogy elgondolkodjak a dolgon egy kicsit, ami nagy szó. Na nem azon, hogy ezentúl majd mindenre igent mondok, szóval ne kezdjen senki őrült telefonálásba mindenfélét kérni, de tényleg mennyi lehetséges élményt szalasztunk el azzal, amikor teljesen lezárjuk magunkat mások elől, és hogy ezek az élmények akár pozitívak is lehetnek.

Zooey filmről van szó, így természetesen rá külön is kitérek egy bekezdés erejéig (azért ez még nem centrikus, remélem). Való igaz, hogy minden filmjében ugyanezt a kissé furcsa, bolondos, érdekes ruhákban járó, kb. azonnal megszerethető karaktert hozza, de mivel ez a karakter kb. saját maga, így sosem lesz unalmas. Ráadásul a filmben még énekel is, és mivel a hangját még egy kicsit jobban imádom mint őt magát, ott már teljesen megvett magának. Az a legjobb egyébként, hogy ő tényleg az a lány, akibe szerintem az első személyes találkozáskor valóban fülig beleszeretnék, hogy aztán amikor valami hülyeséggel elszúrom a dolgot, életem végéig üssem magam, így aztán teljesen elhiszem, Carrey-nek is, hogy hasonlóan érez.

És akkor ezzel a frappáns átkötéssel rátérek a többi színészre. Ahogy fentebb írtam, ez alkalommal a gumiarcú nevettető (hogy ezzel az ezeréves béna jelzővel éljek) nem teljesítette maradéktalanul az elvárásaimat. Valahogy olyan érzésem volt, hogy bizonyos jelenetek csak azért vannak a filmben, mert ő a főszereplő (pl. csípős szósz felszívás orron át). A többiek rendben voltak, a sok sorozatos arc (Bradley Cooper, Sasha Alexander, Molly Sims) hozta a szerepüknél elvárható semmi különöset. Terence Stamp pedig kicsit az alatt, de az egyik jeleneténél eszembe jutott, hogy őt azért nagyon megnézném valami kiöregedett badass harcos szerepében, aki élete utolsó csatájában azért még durván szétvágja az ellent, mielőtt halálával okot szolgáltatna a bosszúra a fiatal tanítványának.

Pontszámként eredetileg egy jó kis nyolcast akartam megajánlani, és talán egy másik férfi főszereplővel meg is lett volna, de a fentebb részletezett carrey-izmusok miatt sajnos nem lehetséges. Zooey persze 11 pontot kap, de nem akarok nagyon elfogultan értékelni, így a film maga 7/10-es lesz.