How to Lose Friends & Alienate People (2008)

Hogy veszítsük el barátainkat és idegenítsük el az embereket?

Nem mondom, hogy megfeszülve vártam ezt a filmet, de két ok miatt mégsem hanyagolható teljesen: először is, Simon Pegg olykor nagyon betalál (a zseniális Shaun of the Dead), és úgy általában azért nézhető anyagot tesz le elénk, gondoltam érdemes bepróbálni ezt az újdonságot. A második ok pedig Megan Fox. Bár eleinte nem annyira kedveltem a nagyon tipikus amerikai feje miatt, de egy rakás kép szorgos áttanulmányozása meghozta gyümölcsét, és mostanra sikerült megmásznia a ranglétra jó pár fokát, szóval bevallom az ő trailerben látható jelenetei bizony fokozták az érdeklődést a film iránt. Tudom, nincs melle és tehetségtelen is, teljesen férfias, az utcán szebbeket találni, meg egyébként a barátnőtök is százszor szebb nála, de az a helyzet, hogy akkor is megengedném neki, hogy a motorteremben turkáljon…

Az a helyzet, hogy ez egy kurva jó film volt, ezt most így, ilyen profán módon megmondom. Az egész amúgy arról szól, hogy Sydney Young (Pegg), aki angol filmkritikus-féle, állást kap az amerikai Sharps magazinnál. Ennek köszönhetően bekerül az általa nem sokra tartott celebvilágba és megismerkedik a feltörekvő Sophie Maes-szel (Megan Fox), akinek új, Teréz anyáról szóló filmje bombasikernek ígérkezik. Közben meg csak úgy zajlik az élete, egy partin beszól Orlandónak (Bloomnak, természetesen), kokót szerez egy spirituális fogorvostól, néha faszokat fogdos, meg ilyenek. Szóval mindenféle lehetetlen és az álszent népek számára megbotránkoztató szituációkba keveredik, amik viszont őt magát nem különösebben zavarják.

A film sorsa nálam valahol a 2-3. perc környékén dőlt el, amikor hősünk a Babe 3. sztárjának segítségével próbál belógni a BAFTA díjátadójára. Onnantól a hangosan röhögős és a visítva röhögős poénok váltották egymást egészen a film végéig, ahol azért becsúszott némi romantikus felhang, de szerencsére elég visszafogottan, és egyáltalán nem nyálasan. Mert ezt ugye így is lehet.

Ja igen, amúgy egy önéletrajzi ihletésű regényből készült filmről van szó. Az életben a sztori hősét Toby Young-nak hívják, és valószínűleg elég nehéz ember lehet, hiszen a saját könyvéből készült film forgatásáról is kitiltották, mert nem hagyta dolgozni az embereket. Mindenesetre, ha csak a negyede igaz annak, amit láthattunk, már akkor is biztos, hogy egy igen érdekes figura lehet ez a Toby.

Simon Pegg pedig zseniálisan alakítja ezt a kissé lúzer, szókimondó figurát, de azért a többiek sem szégyenkezhetnek. Jeff Bridges remek a főszerkesztő szerepében, és a fentebb már említett Megan Fox szintén jól hozza az egydimenziós sztárocskát, valamint nem elhanyagolható a szexuális vonzereje sem. Szerintem egyébként színészkedni is tudna valamennyire, csak most már kéne egy kisebb költségvetésű film, amiben megmutathatja. Az igazi meglepetésről pedig még nem is esett szó, aki ezúttal Kirsten Dunst személyében érkezett, és ezúttal kivételesen jól is játszott. Annyira, hogy már majdnem elfelejtettem neki a Pókember-filmeket és eszembe jutott az az idő, amikor még aranyos volt. A végére hagytam a casting szerintem egyetlen gyenge pontját, Gillian Andersont, aki az utóbbi években hosszú szőke hajjal és egyre kevésbé szép arccal (na nem mintha bármikor is igazán szép lett volna) borzolja a kedélyeket. Persze nem azért gyenge pont, mert nem játszott jól, csak én őt sosem kedveltem, sajna.

Igazság szerint nem is gondoltam, hogy a How to Lose… majd ennyire tetszeni fog. Egy átlagosan vicces, romantikus vígjátékra számítottam, ehelyett viszont kaptam egy durván vicces, nagyon picit romantikus filmet, amiből még azt is megtudjuk, miért a Con Air a világ legtökéletesebb filmje. Egyetlen negatívumként a zenét említhetném, sajnos a soundtrack ezúttal nem lett a legtökéletesebb, de még így is jár a filmnek egy szép nagy 8/10-es.