Groundhog Day (1993)

Idétlen időkig

Az eredeti ötlet szerint valamilyen képregény-feldolgozást szerettem volna a play gomb mögé rejteni, hogy aztán másfél (két) óra múlva a szuperhősökre kiéhezett részem elégedetten csettinthessen, de keresgélés közben a kezem ügyébe akadt Bill Murray mormotás mozija, és mivel már jó sok hó elolvadt azóta, hogy utoljára tiszteletemet tettem Pankszatóni városában, feltettem a kérdést: miért is ne? Dióhéjban Körmondatban ez a hiteles története az Idétlen időkig mostani megtekintésének, a továbbiak pedig a kép alatt.

Aki nem ismeri ezt a méltán híres klasszikust, az egyrészt szégyellje magát, másrészt pedig most megtudhatja, hogy itt bizony Bill Murray egyik legjobb és Andie MacDowell legjobb filmjéről van szó. Phil Connors időjósként dolgozik egy tévénél, és amúgy nem a legbarátságosabb figura. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a háta közepére sem kívánja Pankszatóni városát és annak éves mormotafigyelő fesztiválját, amiről tudósítania kell. Kénytelen-kelletlen két kollégájával mégis odamegy és megcsinálja a riportot, majd dolga végeztével mihamarabb el is húzna a városból, ám ekkor egy hóvihar közbeszól. Phil és társai kénytelenek az éjszakát a városban tölteni, ami már önmagában is rémes, de még rosszabb lesz, mikor Phil másnap felébredve rájön, hogy megint tegnap van…

– Mikor javítják meg a távolsági vonalakat?
– Talán valamikor holnap?
– És mi van akkor, ha nem lesz holnap? Most is másodszor van ma!

Innentől a már sok-sok filmből és sorozatepizódból ismert sztori lép színre, vagyis Phil folyamatosan ugyanazt a napot éli át újra és újra. Valószínűleg én is kiakadnék, ha nap nap után az I got you babe-re kellene felébrednem, és Phil sincs ezzel másként. Ahogy ezekben a történetekben ez lenni szokott, Phil kipróbál mindenfélét, ami csak az eszébe jut, de melyikünk ne tenne így, ha tudnánk, hogy a nap végén úgyis jön a reset? Na ugye. Naná, hogy ez a film legviccesebb része, ahogy újra és újra átéljük ugyanazokat a történéseket, csak mindig máshogy, az időjós reakciói szerint. Ezt nem nagyon lehet leírni spoilerek nélkül, de a lényeg, hogy a variációk bemutatása nagyon jól működik. Persze a film végére hősünk megváltozik, sikerül kitörnie a loopból, hogy aztán eljöhessen a szokásos happy end, de addig mi azért remekül szórakozunk.

Ez a szórakozás nem valósulhatna meg Bill Murray nélkül, aki egyértelműen a korszak legtehetségesebb zsánerszínésze, a többiek (Chevy Chase, Steve Martin, Dan Aykroyd) csak adogathatnak neki. Főszereplőként persze nem is árt a film erősségének lenni, de a mondandóm lényege az lenne, hogy ez a történet mással, például az előbb említett kollégákkal nem biztos, hogy működött volna. Murray ugyanis nem csak remekül formálja meg a mufurc időjóst, de savanyúcukor-arca abszolút illik a karakterhez. Bár Andie MacDowellt nem csípem annyira, azért elismerem, hogy tökéletesen illettek hozzá ezek a romantikus limonádé szerepek, szóval vele sincs semmi probléma, illik a filmbe. A mellékszereplők szintén jók, bár tipikusan olyan arcok, akikre az átlagember emlékszik, hogy már vagy ezer filmben látta őket, de az istennek sem tud mondani egy címet sem…

Nem ragozom tovább, végülis engem nem karakterre fizet valamelyik hírportál, a lényeg, hogy az Idétlen időkig egy zseniális film, ami még 18 éves korában is ugyanúgy működik és képes megnevettetni, mint régen. Simán jár neki egy 8/10.