You, Me and Dupree (2006)

Én, a nő és plusz egy fő

A fent olvasható cím alatt futó film alkotói egészen különös és szerencsére nem sokszor látott bravúrt hajtottak végre: létrehozták a poén nélküli vígjátékot. Most biztos a blogolvasó tömegek tízezrei (not!) hördülnek fel eme kijelentés miatt, hiszen számtalanszor előfordul, hogy egy nem vicces vígjátékkal futunk össze itt vagy amott, akkor vajon mitől lenne különleges ez a hülye című darab? Attól különleges, hogy míg a nem vicces vígjátékok azért szarok, mert szar poénok vannak bennük, a Dupree azért szar, mert nincs benne poén. Persze biztos van egyébként, de így, egy-két hét elteltével egyszerűen képtelen vagyok felidézni akár egyet is. Összehasonlításképpen még a Magyar Vándorból is emlékszem a borzalmasan kínos „Máj ném iz Ond, Ond Kond.” blődlire, pedig azt a filmet tényleg jobb elfelejteni örökre.

Az alaptörténet szerint Molly és Carl éppen házasodnak, aztán a lagzi után jóhiszeműen befogadják Carl legjobb barátját, akinek épp rosszul mennek a dolgai. Persze ők csak egy rövidebb időre gondolnak, Dupree viszont láthatóan nem tervezi a gyors továbblépést. Közben Carlnak gondjai vannak a főnökével is, aki történetesen az apósa is egyben, és nem kifejezetten rajong a kislánya választottjáért…

You, Me and Dupree

Szerintem egy ilyen ötletből azért simán ki lehetett volna hozni valami használhatót, de legalább vicceset. Ehhez képest nagyjából úgy pöckölték el maguktól a lehetőséget a készítők, mint… Szóval nagyon gyorsan és bután, és inkább mindenféle nevetséges, mondvacsinált konfliktusokat próbáltak nekünk eladni, amit bemondásra el kellene hinnünk. Valahogy úgy, hogy „most az van, hogy Dupree nagyon idegesítő”, de közben meg nem is az, csak kicsit prosztó. Ami amúgy nem lenne baj, ha egyébként szimpatikus lenne a figura. Sajnos nem az, nekem legalábbis, de én mindig gyűlöltem az ilyen sültgalamb-váró figurákat (KÜLÖNÖSEN KITÁRULKOZÓ VALLOMÁS ON: néha magamat is, mert van rá hajlamom, hogy ilyen legyek. KÜLÖNÖSEN KITÁRULKOZÓ VALLOMÁS OFF). Viszont nem kizárólag a forgatókönyvet hibáztatom, a színészek éppúgy hozzájárultak ehhez a kellemetlen filmélményhez.

Owen Wilson ismét bebizonyította, hogy nála nagyon fontos, kivel kerül közös filmbe, ugyanis egy jobb társszereplő mellett egész működőképes tud lenni, de egyedül sajnos kevés megtölteni egy filmet. A béna szkriptnek köszönhetően ez a támasz viszont sehol nem volt. Amúgy már a koncepciót sem értem, hiszen Matt Dillonnal, aki Dupree állítólagos legjobb barátját játssza, nem szerepeltek annyit és olyan közös jelenetben, hogy egy jó párost alkothattak volna. Dillon egyébként is rokon Wilsonnal lyen szempontból, inkább adogató szerepkörben, valami hülye mellékkarakterként tud nagyjából értékelhetőt alkotni, az ilyen normálisabb szerepekben teljesen lecserélhető.

Kate Hudsonnal meg az a helyzet, hogy bár a tehetsége szerintem megvan, általában elég rosszul választ szerepet. Most is ez történt. Néha ugyan közelít ahhoz az „eljátszhatná a női főszereplőt egy romantikus filmben” ideálhoz (mármint ő maga, nem a szerepei, mert azok rendre elrúgják a pöttyöst), aki leginkább csak a fejemben él, de mivel a Dupree nem romantikus film, így ezt a helyzeti előnyt most nem tudta kihasználni. Ehelyett inkább csak mosolyog és szép. Ez is valami. A két további ismert arcról (Michael Douglas, Seth Rogen) inkább nem is írnék semmit, annyira minősíthetetlenül gyengék voltak minden szempontból.

Nagyjából 2800 karakternyi szapulás után gondolom nem lesz már meglepetés a pontszám sem, szóval el is árulom gyorsan, hogy 3/10 az annyi. Gondolkodtam rajta, hogy Kate Hudson bája mennyit is ér ezúttal, de mivel a karaktere tényleg egy nagy nulla a filmben, így csak egy fél pontot tudok érte beszámítani. Bocs Kate, majd legközelebb javíthatsz.

briangatwood | December 12th, 2008 at 11:21 am
Általános: kritika | Konkrét: , , ,

blabla