A pláza ásza
A fene se gondolta volna, hogy a Férjek gyöngye főszereplője ekkora nézőcsalogató lehet. Az előző két filmjénél még simán rá lehetett fogni Will Smith-re vagy Adam Sandlerre a nem túl rossz bevételi adatokat, de a Paul Blart esetében már Kevin James volt a húzónév. És tényleg húzott is, szépen betermelte a 26 milliós gyártási költség ötszörösét, ami kurva jó teljesítmény. Csak az okát nem értem, a film ugyanis szar.
Na jó, nem a nézhetetlen pocsék undormány szar, hanem a lehető legócskább klisékből összerakott, és még csak nem is vicces fajta. Van ez a Paul Blart nevű figura, aki rendőr szeretett volna lenni, de sajnos túl kövér és buta volt hozzá. A filmben ugyan a betegségére fogják, de ez ne tévesszen meg senkit, az általam irt ok a valós. Na mindegy, a lényeg, hogy most egy plázában dolgozik biztonsági őrként, és baromi komolyan veszi magát. Közben meg szerelmes a szintén buta, ámde szőke parókaárusba is, de nyilván esélye sincs nála, még akkor sem, ha… Szóval soha.
Persze filmről van szó, így aztán felragyog hősünk nagy napja, a plázát gonosz gördeszkások csapata lepi el, ő pedig úgy logikázik, hogy ha leszámol velük és megmenti a buta szőke parókaárust, az csak megér majd a lánynak egy kis hálaszexet. Ezen a ponton a film átmegy egy rossz Die Hard-paródiába, ezért pedig már alapból tortamegvonás járna Kevin James-nek, aki egyébként forgatókönyvírói minőségben is hozzájárult ehhez az élményhez. Ez egyébként meg is látszik, hiszen ha az alapsztorit el is fogadjuk, a Paul Blart tele van teljesen logikátlan megoldásokkal, amik talán nem is lennének annyira zavaróak, ha egyébként vicces lenne a film.
A Férjek gyöngye 20 perces epizódjaiban nem volt olyan feltűnő, mert ott volt mellette Leah Remini és Jerry Stiller is, de az a helyzet, hogy Kevin James nem vicces. Vagy csak én nem vagyok kompatibilis a humorával. Mindenesetre a film visszatérő momentuma, amikor Blart drogos módjára mohón feltépi a cukrot, szerintem szánalmas volt, a bárban előadott részeg-jelenet pedig nagyon kínos, és még jó ideig kísérteni fog.
Nem is taglalom tovább, hogy mennyire nem tetszett a film, inkább kiosztom rá a 4/10-es pontszámot és felejtsük is el egymást.
Miss Március
Gondolom mindenkivel előfordult már, hogy négy évnyi kóma után felébredve szembesült a ténnyel, miszerint a barátnőjéből Playboy-nyuszi lett. Mit tehet ilyenkor az ember? Nyilván elindul a Hefner-villába, hogy megkérdezze, mégis mi a fene történt a sokat emlegetett „te vagy az igazi”-val, na meg a házasság (de legalábbis a szalagavató bál) előtti szexuális absztinencia fogadalmával. Pont ezt teszi egyik főhősünk (Eugene), kiegészülve másik főhősünkkel (Tucker), aki történetesen gyerekkora óta súlyos Playboy-mániával él együtt, bár emiatt valószínűleg nem panaszkodik.
A film író-rendező párosát, és egyben a fő karaktereket a Whitest Kids U Know című, átlagban eléggé vicces és pofátlan szkeccs-show (errefelé lehet többet megtudni róla) kétötöde, vagyis Trevor Moore és Zach Cregger alkotják, és az a helyzet, hogy a múltjuk szépen vissza is köszön. Az önmagukban vicces jelenetek ugyanis nem teljesen álltak össze filmmé, és az Adam Sandler-filmek rémálmával, vagyis a Végső Nagy Tanulsággal sem tudtak mit kezdeni. A running gagként legalább négyszer-ötször elsütött beszarás pedig egyenesen katasztrófa, a film mélypontja volt. Pedig pár éve még biztos viccesnek gondoltam volna, szóval az is lehet, hogy csak az öregember beszél belőlem.
A srácok egyébként színészként teljesen rendben vannak, párosuk a klasszikus tinivígjátékos haver-sémát követi, egyikük a jófiú, a másik meg a „mindegy, csak luk legyen” típus. Melléjük csatlakozott még az ügyeletes mérges-vicces-laza feka, Craig Robinson, mint Horsedick.MPEG, és persze Hugh Hefner. Mert azzal gondolom mindenki tisztában van, hogy egy, a Playboyt bármilyen formában prezentáló filmben tutira benne lesz Hugh Hefner. Hiába, a pénz az neki is pénz, gondolom. Hef persze soha nem jár egyedül, mindig ott lapul a selyemköntöse alatt pár nyúl is, akik közül a szerencsések nem csak vágóképként pancsolnak a medencében, hanem még szólhatnak pár szót is. Ezúttal például Carrie Keagan és Sara Jean Underwood (bárkik legyenek is ők) kapták a lehetőséget, hogy a megújuló energiaforrások fontosságáról és az üvegházhatásról beszéljenek.
A világbékét kívánó „modellek” mellett feltűnnek majdnem épkézláb színésznők is. A címszereplőt Eva Mendes csúnyább húga, Raquel Alessi alakitja (nem véletlenül játszotta ő a fiatal Mendest ebben a szarban, tényleg hasonlítanak), nem túl jól, de szerencsére nem is sokáig. Szerencsére rajta kívül vannak még mások is, például a számomra eddig teljesen ismeretlen Molly Stanton, aki egyébként random szőke létére meglepően jól játszott. És akkor még itt kell megemlítenem az orosz leszbikusok szerepében nyalakodó Alexis Rabent és Eve Maurót is.
Bár a filmnek vannak jó pillanatai, a fent mélypontként említett momentum többszöri előrángatása és a végjátéknál lezáratlanul maradt (vagy inkább figyelmen kívül hagyott) dolgok miatt sajnos ez most nem lehet több 6/10-nél.
A Flakes egy New Orleans-i pehely-bár, vagyis olyan hely, ahová odamész és gabonapelyhet meg mindenféle egyéb, reggelire való, tejjel leöntött cuccot ehetsz. Pont mint otthon, csak drágábban és nem lehet pizsamában betolni. Itt dolgozik Neal, aki amúgy közben zenész is, csak nem nagyon sikerül befejeznie az albumát a meló miatt. Ezen próbál segíteni Neal barátnője, Pussy Katz, aki célja elérése érdekében a szomszédban nyíló konkurenciánál kezd el dolgozni…
A sablonok szerint persze tudjuk, mi következhet ezek után – összeveszés, kibékülés, happy end – és a Flakes egészen addig jó film is volt, amíg valamennyire elkerülte ezeket a sablonokat. Aztán az utolsó 20 percre sajnos elfogyott az eredetiség, és akkor már nem volt olyan jó. Igazából most csak én vagyok nagyon kemény, mert azért még mindig az átlagos romantikus komédiák fölött teljesít a film, de valahogy mégis úgy éreztem a végén, lehetett volna jobban is. Mintha a film nagy részében uralkodó indie hangulat elment volna egy cigiszünetre egy kis időre. Aztán a végére még benézett a résnyire nyitott ajtón, de már nem tért vissza végleg.
A dvd boritóján a cím fölött szép sárga betűkkel hirdetik, hogy „From the director of Heathers”, vagyis a Gyilkos játékok rendezőjétől. Sajnos a Flakes nem éri el az előbb említett, szerintem remek film színvonalát, ugyanakkor szerencsére Michael Lehmann előző rendezésének szintjére sem süllyed le. Mindenesetre én inkább őt okolom, mint a szereplőket, akik ebből következően jók voltak. Az ismertebb nevek, csak felsorolásként: Aaron Stanford, Christopher Lloyd és Izabella Miko, és Zooey Deschanel, aki szokás szerint egy kissé furcsa lányt játszik, és továbbra is nagyon aranyos. Egyszer amúgy felmerült bennem egy fél pillanatra, hogy megnézném valami teljesen más szerepben, mondjuk agyatlan plázacicaként, de aztán ezt nagyon gyorsan el is felejtettem. Zooey maradjon csak olyan, amilyen, és pont.
Bár próbálok elfogulatlan lenni, azért az a helyzet, hogy a női főszereplő okán mégis sokkal többet vártam ettől a filmtől. Persze ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne, de sajnos nem is igazán jó. Zooey nélkül simán átlagos lenne, vele viszont sikerült egy pontot javulnia, így a végeredmény 7/10 lesz.
Slither Féltél már nevetve?
Még 2006-ban, mikor elindítottam ezt a blogot, a Slither volt az első film, amiről írni akartam. Aztán persze máshogy alakult (lustaság nyilván), és ez a piszkozat már vagy két és fél éve néz velem szembe és rázza a fejét elitélően minden egyes alkalommal, amikor bekattintom a freeblog admint. Ez persze a film szempontjából egyáltalán nem releváns, de azért leírtam. És ha már ez a bekezdés úgyis nélkülöz minden információt, még idevésem, hogy a film magyar alcíme (Féltél már nevetve?) mindenképpen az egyik legidiótább, amit valaha. De legalábbis semmi értelme.
– Thank you for saving my ass back there.
– You’re welcome.
– Of course, when l tell that story, it’s gonna be the other way around.
– What do you mean?
– Like l saved you.
És akkor a filmről. A Slither James Gunn író-rendező első írás-rendezése, és a klasszikus inváziós horrorok nyomvonalán halad. Ezek azok a filmek, amikor jön valami trutyi/féreg/egyéb az űrből, és szépen elkezdi zombivá vagy darálthús-arcúvá változtatni az addig békés kisváros lakosságát. Egy maroknyi túlélő pedig próbál túlélni. Na pontosan ez történik a Slitherben, csak éppen a nagy elődökre nem annyira jellemző humorral megszórva. De nem ám olyan humorral, hogy párszor elmosolyodsz rajta, hanem a „francért ittam pont most, folyik a kóla az orromon” fajtával.
James Gunn amellett, hogy filmjével már önmagában is tiszteleg a zsáner előtt, amit valószínűleg imád, rengeteg kisebb-nagyobb utalást és kikacsintást is bezsúfolt, az értő közönség legnagyobb megelégedésére. Itt jönne most az, hogy felsorolok néhányat, de inkább hagyom, hogy mindenki magának fedezze fel (vagy csekkolja az imdb-n például). Persze ha valakit nem érdekelnek az ilyesmi plusz tartalmak (gondolom a nézők nagyobb része ilyen), a Slither még akkor is kurva jó szórakozást nyújt. Azért is faszák az ilyen „írta-rendezte egyszemélyben” filmek egyébként, mert az esetleges hibák ellenére (a Slither sem tökéletes nyilván) is érződik, hogy szeretetproject volt. Ezt az érzést csak erősíti az R1-es dvd található kommentár (a magyar kiadású dvd-n persze nincs rajta), amit hallgatva végig az járt az eszemben, hogy milyen kurva jó lett volna ott lenni a forgatáson, és hogy tutira végigbaromkodták az egészet.
– Hey Kylie, why don’t you tell Ms. Grant that story ’bout how I saved you from that deer?
– Oh yeah. Bill saved me from a deer.
Persze Gunn nem csak csomó jó ötletet dobált be a filmbe, hanem összehozott egy ütős színészgárdát is. Főszereplőnek rögtön itt van Nathan Fillion, akiről majd valamikor bővebben is értekezek (picit már dicsértem itt), most legyen elég annyi, hogy ha valaha is filmet forgatnék, tutira ő lenne benne a főszereplő. The. Coolest. Canadian. Ever. – no offence, Wolverine. Mellette feltűnik még Gregg Henry és Michael Rooker, valamint Elizabeth Banks, akiről elsőnek biztos nem az ugrik be, hogy milyen jó színész, viszont mindig nagyon jól néz ki. Ráadásként pedig még az imádnivaló Jenna Fischer is felbukkan egy kisebb szerepben.
Ha néha okoz is gondot a pontozás, ennél a filmnél biztos nem fog. A Slither egy kevés pénzből, de nagyon jól megcsinált, baromi vicces horror-vigjáték, ami még ötödjére látva sem unalmas, ráadásul még a zenék is jól lettek kiválogatva. És amúgy is Nathan Fillion, szóval nyilván 10/10 a pontszám.
Fanboys – Rajongók háborúja
Végre itt van a film, amire a világ Star Wars-rajongói már jó ideje vártak – vagy nem. Én mindenesetre vártam, és még ha nem is sikerült felnőnie teljesen ahhoz a szinthez, amit ennyi hercehurca után megérdemeltünk volna, azért örülök, hogy végül mégsem került a film a hulladéktömörítőbe. De kezdem az elején.
1998-ban járunk, George Lucas hamarosan újra szabadjára engedi az Erőt, hogy aztán a Baljós árnyak rátelepedjenek… Szóval az új Star Wars-trilógia első filmjének bemutatója előtt vagyunk, amikor is a világ geekjeinek fénykardokkal hadonászó fele már alig bírja zsebkendővel a várakozást. A Fanboys hősei – mint ahogy a film címéből talán kitalálható – is ezt a tábort erősítik. Amikor rádöbbennek, hogy a halálos beteg Linus már nem fogja látni a filmet, elindulnak, hogy ellopják a Skywalker Ranch-ről a film munkakópiáját.
Nobody calls Han Solo a bitch!
És amit látunk, az tulajdonképpen egy road movie, ami négyük (Chris Marquette, Jay Baruchel, Sam Huntington, Dan Fogler plusz Kristen Bell) utolsó nagy kalandjáról szól, a film végéig mindenféle szentimentalitás nélkül, hiszen a Fanboys a komolynak is nevezhető felütés ellenére tényleg a fanboyságra van kihegyezve. Ezért is érthetetlen a gyártást finanszírozó Weinstein Company idiótasága (a fent említett hercehurca). A produkciós cég illetékesei ugyanis nem elég, hogy nem mutatták be a már egy éve elkészült filmet, de még újra is vágatták (vagy akarták) az elkészült anyagot, eltörölve minden képkockát, ami az eredeti történetben a halállal kapcsolatos. Szerencsére a rajongók kitartóak voltak, így végül mégis az a változat jelent meg, amiben Han Solo lőtt először.
Nem kezdek most méltatásba, vagy a legjobb jelenetek felidézésébe (William Shatner, ofkorz), inkább elmondom azt, hogy mi választotta el számomra a Fanboyst attól, hogy kurva jó film legyen. Két dolog, illetve a hiányuk. Az egyik a zene. Nem a soundtrackre gondolok, mert ott volt pár nagyon jó választás (Rush!), hanem az egyebekre. Bazi nagyot dobott volna a hangulaton, ha a film bizonyos pontjain a vonatkozó eredeti SW vagy Trek zene szólal meg, a nagyon gagyi utánzat helyett. Ugyanez vonatkozik a Trekes kosztümökre. Értem én, hogy másik stúdió, meg copyright meg faszom, de pont az ilyen esetekben kellene a józan észnek működésbe lépni, az illetékeseknek meg rábólintani, hogy oké, srácok, használjátok a cuccot. A film végén meg simán kaphatnának egy egészképernyős köszönömöt, és mindenki happy lenne. Minthogy ez nem történt meg, maradtak a másolatnak sem csúfolható jelmezek és zenék, ráadásul nem csak a Trekesek. Pedig ha a film elején a klasszikus kiírás alatt felcsendültek volna John Williams taktusai, szerintem ott helyben magam alá is élvezek.
I’m William Shatner. I can score anything.
Miután újra meghallgattam az említett intrót (Darth Vader témájával együtt), jöjjenek a színészek. A főszereplők tipikusan olyan arcok, akiknél elmondható, hogy egyikük sem híresebb a többieknél (kivétel Kristen Bell, persze), de páran tuti elgondolkodnak majd, hogy hol és mikor látták már őket. Közülük természetesen Dan Fogler viszi a show-t, akit még annak ellenére is elismerek, hogy ki nem állhatom az általa megszemélyesített karaktertípust (az a fajta kövér, visszataszító, szexmániás lúzer, akit nagyjából csak Jack Black tudott valamennyire kedvelhetővé tenni). Azért a többiek sem rosszak persze, de igazából egy ilyen extrovertált karakter mellett bárki másnak esélye sincs. A további mellékszereplők között olyan ismerős arcok bukkannak fel, mint Seth Rogen, a Kirknek öltözött trekkie trekker, Kevin Smith, aki Jason Mewes-re építi az üzletét, illetve Billy Dee Williams, Carrie Fisher és Ray Park is tiszteletét teszi egy-egy szerepben. Meg még sokan mások, tényleg.
Mindig azt szoktam mondani, hogy a Star Wars-trilógia egyszerűen olyan mérföldkő a film történetében, amit mindenkinek látnia kell. Nem kötelező szeretnie, de látnia kell. Ugyanez a Fanboysról nem mondható el, ez ugyanis kizárólag azoknak való, akik Star Wars és/vagy Star Trek fanok, és lehetőleg ismerik is a két univerzumot. A film viccessége ugyanis nagyjából egyenesen arányos azzal, hogy mennyire fan és önkritikus az ember. A nem rajongó nézők nem fognak felismerni minden poént, a nem önkritikus rajongók pedig nem fognak nevetni rajta. Én továbbra is tartom magam ahhoz a nézethez, hogy bármilyen film reputációjának a fanatikusok (Star Trek-pizsama és vulkáni fülek ezerrel) ártják a legtöbbet, és rajongó létemre az ilyenektől próbálok minél távolabb maradni, ugyanakkor el kell ismernem, hogy filmen nézni őket határozottan vicces. Éppen ezért nem tudok nem engedékeny lenni a filmmel kapcsolatban, úgyhogy még a fentebb említett negatívumok ellenére is simán kap egy 8/10-et a Fanboys, mert amit el kell ismerni, azt el kell ismerni.
Katasztrófafilm
A film címe ugyan nagyon magas labda, de annyira adja magát, hogy egy valamire való kritikus egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy lecsapja. Olcsó húzás lenne, na. Másrészről viszont én nem vagyok kritikus, szóval: a Katasztrófafilm egyszerűen katasztrófa. Ahogy már a Friedberg-Seltzer párostól megszokhattuk (itt vagy itt), kapunk egy teljesen összefüggéstelen, egymásra dobált, viccesnek szánt szánalmakkal telenyomott másfél órát. Komolyan nem fogom megérteni soha, miért is vicces az, ha a főszereplők random módon elkezdenek táncikálni az utcán, mintegy párbajképpen. A két idióta viszont biztos imádja, mert ez kb. minden filmjükben benne volt eddig. Ugyanúgy ahogy a tehetségtelen barmok a MadTV-ből (ami a legszarabb műsor lehet az amcsi tv-ben), és szegény Carmen Electra is megint kapott egy párperces, menetrend szerinti csöcsös-segges megjelenést (nem győzöm hangsúlyozni, hogy simán elbírna egy normális szereppel is).
Az a fura egyébként, hogy ez a páros követte el forgatókönyvileg a Spy Hardot és a Scary Movie 1-2-t is, amik még teljesen vállalható paródiák voltak. Na mindegy, ez nem az, szóval az 1/10-es pontszám nem lesz meglepő gondolom. Minek is kínzom magam ilyen szarokkal?
Gazdátlanul Mexikóban
Mindenekelőtt három dolgot kell tisztázni:
1. Kedvelem a kutyákat (boxerek FTW), de a direkt, avagy szándékosan kutyás filmeket ki nem állhatom. Az a film a direkt kutyás, ahol a kutya nem egyenrangú társként, hanem nagyjából csak nézőcsalogatóként szerepel, mert arra úgyis harapnak a gyerekek.
2. Az utóbbi pár évben terjedő csivavadivat szerintem undorító és szánalmas. Nem, nem azoknak szólok be, akik csivavát tartanak, hanem azoknak, akik azért tartják, mert trendi és tök jól megy a táskához és amúgy is jól lehet mutogatni az ismerősöknek. Igen, azokról van szó, akik gügyögnek a kutyájuknak – na őket a saját lábukkal verném agyon (vö. Jamie Lee Curtis karaktere a tárgyalt filmben – szánalom a köbön).
3. Utálom az olyan filmeket, ahol állatok beszélnek, akár egymás közt, akár emberek számára érthetően. Ezalól a szabály alól maximum a rajzfilmek képezhetnek kivételt.
Ennek ellenére mégsem fogom meggyalázni ezt a valamit (pedig tudnám, de nagyon), mert tisztában vagyok vele, hogy nem nekem készült. Persze attól, hogy nem én vagyok a célcsoport, a film még ugyanúgy szar marad, de egy ilyet oltani olyan, mint egy leragasztott szemüveges kövér kisfiútól elvenni a csattogós lepkét: nagyon könnyű, de egy bizonyos életkor és értelmi képesség fölött már nem okoz örömet. A célcsoport, vagyis a gyerekek és a nullaagyú csivavabuzik pedig tudom, hogy imádni fogják, miért is ne tennék? Van benne sok beszélő állat meg egy könnyen felfogható sztoriféleség, és a végére még egy kis tanulságot is sikerült beleerőszakolni, miszerint az állat nem játék.
Kár, hogy ez már nem fog eljutni a megfelelő fejekbe, mert a kitölthető légüres teret addigra elfoglalják Chloe és Delgado „fergeteges kalandjai”. Annyit még hozzátennék, hogy a 94 milliós amerikai bevétel nagyjából előrevetíti a második részt, amiben majd biztosan a „kedvenc kutyusaink kis porontyai” kerülnek veszélybe, és lesz majd embergyerek is, vagy rögtön kettő, ha már az első részből kimaradt. A nagy adag fikafelhő feloszlása ellenére a pontszám azért természetesen 1/10, és még mielőtt az utolsó írásjelet legépelném, ezúton kiosztok Edward James Olmosnak egy virtuális eztmégishogyképzeltedet. A fosatóhangját ilyesmire pazarolni… Na mindegy, az asszonynak biztos új konyha kellett.
Hajrá csajok 4.
A negyedik és eddigi utolsó részben (szerintem még simán jönni fog pár videós folytatás) egy szurkolótáborban zajlanak az események, ahol is két rivális csapat küzd a győzelemért, miközben az egyik csapat vezetője beleszeret a másik csapat egy tagjába (micsoda West Side Story utánzat). Aztán egy éjszakai leszámolás után mindkét csapatot felfüggesztik, így össze kell fogniuk, hogy ne a nevető harmadik szerezze meg a trófeát végül.
A „világsztár” ezúttal Ashley Tisdale, amiből azért látszik, hogy a költségvetés szigorúan monoton csökkenő volt az előzőekhez képest. Ez persze azt is jelenti, hogy ide már tényleg nem jutottak normális szereplők, akik legalább egy picit tudnának játszani vagy aranyosak lennének. Sehol egy Eliza Dushku vagy akár csak egy Kristen Dunst kaliber. Az itteni lányokra már nem is a plasztik, hanem inkább a bakelit megnevezés illik.
Gondolom mostanra már unalmas, hogy mantraként hajtogatom, de azért továbbra is igaz: a kötelező konfliktusok beleerőltetése ezt a filmet is tönkrevágta. Az ellenszenves szereplőket is beszámítva minimál pontszám járna, de jóindulatúan felpontozom 2/10-re (mégis csak szurkolólányokról van szó).
Hajrá csajok 3.
A Hajrá csajok 3. része következik, és sajnos túlzás nélkül állíthatom, hogy a képzeletbeli sorszám növekedésével (eredetileg csak kiegészítő félmondatok vannak, a sorszámozás nem menő) fordított arányosságban csökken a színvonal. Az előzőhöz képest nem sok változás történt, ugyanúgy a történet és a bonyodalom csökkenti a film élvezeti értékét és teszi tönkre a szórakozásunkat. A főszerepben ezúttal Hayden Panettiere bénázik, aki meglepő módon egy szurkolólányt alakít.
Ráadásul egy olyan lányt, aki megígéri a csapattársainak, hogy az új iskolában nem fog szurkolni, de ezt persze nem tartja be, mert egy akaratgyenge kis picsa. De amúgy is mi a töknek ígér olyat, amit valójában nem is akar? Na mindegy, az új helyen ott van a szokásos „itt én vagyok a király” ribi, és még a volt csapatával is meg kell küzdenie egy klipben szereplési lehetőségért. Észvesztő. Sőt, ha jól emlékszem van valami romantikus szál is.
Ezúttal kapunk ám „világsztárt” is Rihanna személyében, és ez jól mutatja, hogy nagyon nem én vagyok a film célcsoportja, a tinilányok annál inkább. Mert nekik jó a szar is, ezek szerint. A pontszámként kiosztott 3/10 meg szerintem a határtalan jóindulatom jele.
Hajrá csajok, újra!
Ennek a noname főszereplőkkel és pár, valószínűleg csak a hardcore sorozatnézők számára ismert mellékszereplőkkel legyártott második résznek pontosan az a hibája, aminek az ellenkezőjét pozitívumként említettem az eredeti Bring It Onnal kapcsolatban. Az előző mondat kikódolva annyit jelent, hogy innentől a franchise már nem arról szól, hogy fiatal lányok miniszoknyában szurkolnak, hanem arról, hogy a miniszoknyában szurkoló lányokkal mi történik. A lényegről elvenni a fókuszt és megpróbálni történetet varázsolni valami kis feelgood érzés helyett pedig végzetes hiba.
Már csak azért is, mert az ilyen filmekkel már tele a padlás (polc, vinyó, tökmindegy), és a kétszázharmadik a zsánerből csak akkor érdemes megnézésre, ha legalább a nem eredetisége ellenére kellemes szórakozást nyújt. Sajnos az újrázó hajrácsajok nem kényeztetnek el bennünket ezen a téren, itt nincs egy Sparky Polastri sem, aki esetleg feljebb emelné az egyébként sem túl magas színvonalat. Őt egyébként azért említem, mert az előző írásban eléggé elítélhető módon egy sort sem kapott, pedig megérdemelte volna. Sparky Polastri ugyanis az egyik legjobb mellékkarakter ever, Trip McNealy és Dean Samson, Jr. után.
Kicsit konkretizálva egyébként arról van szó, hogy telenyomták a filmet a már tényleg unalomig ismert klisékkel, és ezek még rosszul is vannak tálalva. Ilyen klisék például az „új lány az egyetemen”, „ellenséges menő csaj ki akarja golyózni az új lányt”, „új lány összefog a lúzerekkel”, „új lány megismerkedik a sráccal, de valaki elbasz valamit és jól összevesznek de aztán a végén kibékülnek”, stb. Béna, na.
A főszereplőkkel kapcsolatban annyit tudok elmondani, hogy ők is bénák voltak, és a Whittiert (milyen idióta név) játszó lánynak túl széles a válla, a férfi főszereplő pedig pont úgy néz ki, mint egy Gatya nevű néptáncos az elfeledett és titkolt múltamból. Említettem viszont az ismertebb mellékszereplőket, úgyhogy akkor sorolok neveket is, aztán lehet pipálni: Bethany Joy Galeotti, Felicia Day, Joshua Gomez, Chris Carmack. Impozáns névsor, ugye? Na ugye.
A fentiekből már kiderülhetett, hogy ez a film sajnos nem nyert meg magának a téma ellenére sem, de hogy egyértelművé tegyem, leírom kijelentő módban is: ez a film sajnos nem nyert meg magának a téma ellenére sem. Sajnos a brand még kitermelt két másik részt is, amik persze nem jobbak, sőt. Viszont a skálán helyet kell kapniuk, így ezt a mozit most berakom a 4 pontos osztáshoz, hogy még alatta is maradjon hely.