Távkapcs
Rövid leszek, mint a borravaló, mert dögfáradt vagyok, meg azért mégis csak egy Adam Sandler-filmről van szó, és ez mind tudjuk, mit jelent. Szóval, a Távkapcsot is ott siklott félre, ahol általában az összes többi Adam Sandler-film is félre szokott siklani. Nem, nem a főszereplő-választásról beszélek, sokakkal ellentétben nekem nincs különösebb gondom magával Sandlerrel. Közepesen tehetséges komikus, közepesen jó színészi képességekkel. A banánhéj, amit úgy tűnik, minden Sandler-fémjelzett filmnél odakerül az útba, nem más, mint a gonosz emberek által kitalált t-a-n-u-l-s-á-g, amit Hollywood pénzesebbik része sok-sok adandó alkalommal megpróbál minél erőteljesebben a nézők szájába rágni. Ettől persze a jobb érzésű embereknek minimum, hogy felfordul a gyomra, de még a kevésbé jó érzésűek is úgy konstatálják, hogy „de szar volt ez”.
Ebben az esetben is ez történt természetesen, és ezt sosem fogom megérteni. Adva van egy átlagos sztori, semmi kiemelkedő, de elfogadható azért. Adottak a színészek, akik képesek lennének prezentálni ezt a normális sztorit. Erre mi történik? A forgatókönyv becses írói beveszik a világmegváltás feliratú pirulát, aminek hatására szárnyalni kezdenek a gondolataik… Mi lenne, ha az egészet arra hegyeznénk ki, hogy milyen fontos a család, és hogy törődnünk kell a szeretteinkkel, és hogy nem rohanhatunk végig csak úgy az életünkön, eltekerve a kellemetlenebb részeket, mert akkor csomó fontos dolgot kihagyhatunk, és nincs második lehetőség? Ez is történik, a végeredmény pedig a Click. Persze nem hibáztathatjuk őket, biztos azért csapták össze ezt az ezerszer lerágott csontot befejezésnek, hogy a normális vég megírásának elmulasztásával felszabadított időt a családjukkal tölthessék…
Pedig alapvetően tényleg vicces volt a film, legalábbis én elég sokszor tudtam nevetni a poénokon, főleg a szomszéd gyerekkel kapcsolatosakon (hiába, mindenkinek van ilyen kis köcsög a környezetében), és még a Hoffos necces asztalramászós is belefért, de amikor elindult a VNT (Végső Nagy Tanulság) felvezetése, onnantól elkezdett inogni a léc, és mire elindult a stáblista, le is esett, ahogy kell. Éppen ezért a pontszám nagy kegyesen 6/10 lesz, de még az utolsó pont előtt két dolgot megemlítenék. Az első: Christopher Walken ahogy öregszik, úgy lesz egyre félelmetesebb. Komolyan, pár jelenetnél ezzel az őrült tudós hajjal elég félelmetes volt, mindenféle rossz érzések fogtak el tőle, mintha valami horrort néznék. A második és egyben lényegesebb, hogy vele ellentétben Kate Beckinsale pedig ahogy érik (ezt minden fiatalabb olvasó jegyezze meg egy életre, hogy a nők érnek, és nem öregszenek… kivéve persze a csúnya nőket), úgy lesz egyre szebb, vonzóbb és kívánatosabb. Ezt azért fontosnak tartottam leszögezni.
Gyilkos játékok
Pontos évszámot nem tudok mondani, de olyan 10-11 éves lehettem, amikor ezzel a filmmel először összehozott a nagy filmisten. Valamelyik kölcsönzői kazettán láttam a bemutatóját (a VHS-korszakban még ilyen neve volt a trailereknek), és tisztán emlékszem, hogy nagyon meg akartam nézni, mert cool (akkor még nem így mondtuk persze) filmnek látszott a pisztollyal meg mindennel. Aztán végül nem sikerült a dolog, mert a kazetta sosem érkezett meg a kedvenc tékámba. Azóta eltelt már jó pár év, én meg jól el is felejtettem ezt a filmet. A nagy filmisten viszont nem felejt, úgyhogy még egyszer elém sodorta a lehetőséget, és a modern technikának hála meglátni és megszerezni csak egy óra műve volt. Aztán még másfél óra kellett ahhoz, hogy kiderüljön, talán nem is baj, hogy annak idején nem sikerült megnéznem. És nem azért, mert rossz.
– All we want is to be treated like human beings, not to be experimented on like guinea pigs or patronized like bunny rabbits.
– When teenagers complain that they want to be treated like human beings, it’s usually because they are being treated like human beings.
Épp ellenkezőleg. A Heathers egy sajnos kevéssé ismert, viszont zseniális szatíra, néhány súlyos szöveggel és vicces retro ruhákkal. De miről is szól? Veronica (Winona Ryder) okos lány, értelmes gondolkodásmóddal, ám valamiért mégis az iskola három vezérribancával, Heatherrel, Heatherrel és Heatherrel (innen a film cime) lóg együtt. Aztán felbukkan J.D. (Christian Slater), aki titokzatos, jóképű, veszélyes, és van egy pisztolya…
A Heathers azért működik, mert a hétköznapi problémákat, a mindenkiben felmerülő gondolatokat helyezi bele egy hihető, de mégis kifacsart világba, ahol az emberek teljesen banális módon élnek, mindenki a saját hülye fejében, és majd megdöglik egy kis figyelemért, elismerésért. De hé, hát ez nagyjából a mi valóságunk…
A film nagy erőssége szerintem abban rejlik, hogy nincs küldetéstudata. Egyszerűen csak elénk tár egy világot és annak kifacsartságát, de úgy, hogy közben nem akar oktatni. Nem áll egyik oldalra sem, és ettől számomra végtelenül szimpatikus lesz. Persze a szereplőkön keresztül megkapjuk, hogy ez így nem jó, de a a megoldási lehetőség, amit mutat, nem egy erkölcsi magasságokba emelt „szeressük egymást, gyerekek”, amivel szerintem már mindenkinek tele van a puttonya. Na jó, visszaolvasva és sem biztos, hogy értem a fenti gondolatmenetemet, úgyhogy inkább hagyom is a fenébe. A lényeg az, hogy tulajdonképpen egy fekete komédiáról van szó, és ha hasonlítanom kellene valamihez hangulatilag, elsőre talán a Ronda ügy ugrana be, ami szintén a kedvenc filmjeim közé tartozik. Bár Christian Slater egyes vélemények szerint az utóbbi években eléggé lehúzta már magát a klotyón, de itt még fiatal volt, és szerintem nagyon jól alakítja a világot magasról leszaró lázadót. Azt azért hozzá kell tennem, hogy én mindig is csíptem, és jó pár számomra kedves filmben játszott, úgyhogy kicsit elfogult vagyok. Winona Ryderrel szemben nem vagyok az, de ő is jól játszott. Persze azt nem tudom, ez mekkora érdem, hiszen lényegében egész fiatalkorában (nagyjából felnőttként is) ilyen és ehhez hasonló karaktereket alakított, csak általában több sziruppal. Emlitésre méltó még Shannen Doherty, aki a film készitése idején a Beverly Hills 90210-ben Brendáskodott (nem röhög, az egy jó sorozat volt akkor), és hát ő is teljesen jól hozta a hülye picsa karaktert. A film rendezője egyébként Michael Lehmann, akinek többek között a brutális módon alulértékelt Hudson Hawk-ot is köszönhetjük (de sajnos ezt a fost is).
Whether to kill yourself or not is one of the most important decisions a teenager can make.
Ahogy a bevezetőben irtam, nem is baj, hogy gyerekként nem sikerült megnéznem, abban az életkorban ugyanis valószinűleg nem tudtam volna értékelni a nyilvánvalón túli egyéb rétegeket (lám, értelmesen irni még most sem tudok róla). Ami durva, hogy a film immár 19 éves (belegondolni is szar, hogy telik az idő), de ez a vicces ruhákon és hajakon kívül nem hagyott nyomot rajta, simán megállja a helyét ma is, és sokkal-sokkal jobb, mint ahogy most irtam róla. Épp ezért jár neki a jó kis 8/10.
Anyámon a tanárom
Nem akarom nagyon elhúzni ezt a szösszenetet, mert a film nem érdemel túl sok sort, tekintve, hogy rossz. John Farley sikeres iró, jó pár év után tér vissza szülővárosába, hogy átvegyen egy díjat. Hazaérve viszont megtudja, hogy az anyja pont azzal a tornatanárral kavar, aki 13 évvel korábban pokollá tette John életét (és amúgy azóta is minden más gyerekét is). Neki persze ez nem begyere, így elhatározza, hogy valamit tenni kell a szemét Mr. Woodcock ellen…
Seann William Scott és Billy Bob Thornton már elég kellene, hogy legyen egy tűrhető vígjátékhoz, nem? Ha még hozzáteszem, hogy a filmben szerepel Susan Sarandon és Ethan Suplee (Randy Hickey, Earl tesója), akkor pedig főleg bizakodónak kell lennünk, hogy azért valamiféle minimális minőséget és humort kapni fogunk. Sajnos ez a film semmi ilyesmivel nem tud szolgálni. Vannak viszont rossz és lapos poénok, valamint egy erkölcsileg teljesen elbaszott vég.
Persze, biztosan vicces, ha egy vígjátékkal kapcsolatban erkölcsökről beszélek, de majd mindjárt világos lesz. A fő problémám, hogy az ilyen, főszereplő szembenéz a gyerekkori nemezisével típusú alkotásoknak meg kell mutatniuk, hogy a végén a gonosz elnyeri méltó büntetését. Ennek egyszerűen meg kell történnie, másként ezek a filmek nem működnek. Mi látjuk, hogy Mr. Woodcock egy rohadt szemét, aki gyerekeket aláz meg testileg és lelkileg, kosárlabdával ütlegeli őket, tolószékes öregeket lök a vízbe, de az emberek persze nem, inkább csak a főhőst nézik hülyének. Ez ugye szokásos jelenet, nem is lenne vele semmi baj, ha a végén lenne feloldás, mindenki rájönne, hogy mi az igazság, és végül győzne a jó. Na ez itt teljesen kimarad. Főszereplőnk kénytelen tovább szenvedni, és még a romantikus szálban bedobott lányt sem kapja meg. Woodcock ezzel szemben nem bűnhődik, nem is bánja meg, amit tett és tesz, sőt, jutalmul a rohadványságáért megkapja John anyját is. Ezt így nem lehet, nem és nem.
Nem tudom, mi volt ezzel a filmmel a készítők célja, de egész biztos, hogy nem egy nézhető filmet akartak készíteni, ennyire ugyanis nem mehetett mellé. Ha pedig pont így akarták, akkor valami súlyos gond lehet a fejeikben. Mindenképpen szégyen.
Csapd le Chip-et
Szörnyű érzés, amikor egy kedvenc színész/rendező új filmet készít, hiszen akaratlanul is elvárásokkal tekintünk (illetve én mindenképpen) ilyenkor az új produkcióra. Az elvárásokhoz pedig nem könnyű felnőni. Jelen esetben is ez a helyzet, Zach Braff ugyanis nagy kedvencem, egyrészt sorozatfronton a Scrubs miatt, másrészt pedig a Garden State és a Last Kiss „személyében” letett két olyan filmet az asztalra, amik mellett nem lehet pár jó szó nélkül elmenni. És ha ehhez még hozzáteszem, hogy a film másik főszereplője az a Jason Bateman, aki az Arrested Developmenttel alkotott szintén maradandót, akkor máris érthetővé válik, hogy miért is vártam fokozott érdeklődéssel ezt a filmet.
Ezután a zavaros bevezető után most már ideje elárulnom azoknak is, akik eddig még nem jöttek rá, hogy az Ex-nek (avagy eredeti címén Fast Track-nek) sajnos nem sikerült felnőnie az említett elvárásokhoz.
Nem arról van szó, hogy a film ne lenne nézhető, mert teljesen az, és néha vannak igen jó pillanatai is, de összességében semmi kiemelkedőt nem mutat. Semmi olyat, amit egy ilyen szereplőgárdától látni szeretnék. Nagyjából olyan érzésem volt, mintha egy Steve Martin filmet néznék. Elnevetgél rajta a néző, de nincs benne semmi, ami megfogna, amiről évekkel később is nosztalgiáznánk. Tucatvígjáték, na. Legnagyobb bánatomra a Csapd le Chip-et (ezúton is gratulációm a magyar cím kitalálójának, remélem felnyársalja a heréit egy jó hosszú acélsodrony) pontosan ilyen: tucatvígjáték.
A történet amúgy annyi, hogy a frissen szülővé vált házaspár a nagyvárosból vidékre költözik, Tom (Braff) pedig az apósa munkahelyén, egy reklámcégnél kap állást. A bonyodalmat az okozza, hogy ennél a cégnél dolgozik Chip Sanders (Bateman) is, aki Tom feleségének régi kanja, és amúgy egy tolószékes kerekesszékes (ha minden igaz, ez a PC kifejezés rá) szemétláda, aki el is kezdi szívatni Tomot, a forgatókönyv lapjain leírtak szerint, és közben persze Sophiát is megpróbálja bezsákolni magának. Ez a lebénult genyó vs. rendes srác elég sok poén forrásául szolgálhatott volna, és a film el is indult ezen az úton, de aztán végül mégsem mert McFly lenni, inkább maradt nyuszipózban. Abba most nem megyek bele, hogy ez mennyire képmutató szarakodás, és semmi értelme, mert nem ide tartozik, a lényeg, hogy talán pár merészebb poénnal lehetett volna menteni a helyzeten, és nem csak egy lagymatag szalonkuncogásra futotta volna a viccesnek szánt helyeken.
Pár szót még a szereplőkről. A fentebb említett két alfahímen kívül itt van még Amanda „mindenhol ott vagyok” Peet, akit én még nem láttam rossz szerepben… Természetesen jóban sem. Ő valahogy mindig be tudja lőni ezeket a „se ilyen, se olyan” karaktereket, akik úgy elvannak a háttérben, csendesen asszisztálnak a többieknek. Na nem mintha ez baj lenne, hiszen ilyen szerepek is kellenek, és Peet tökéletesen alkalmas az eljátszásukra. Aztán itt van még Charles „régen sokat vicceskedtem” Grodin és Mia Farrow (aki nem kap gúnyós mellék-nevet, mert sosem érdekelt semmilyen szinten) is a szülők szerepében, akik valószínűleg ugyanazt az instrukciót kaphatták, mint Peet. És a végére még megemlítem a Wesley-t játszó Lucian Maiselt, aki vagy nagyon jó színész, és marha jól játszotta el, hogy lenyomott egy egész hambit egyben, vagy tényleg lenyomott egy egész hambit egyben (persze biztos nem volt benne csalamádé, de attól még szép teljesítmény). Bárhogy is történt, a kissrác mindenképpen jófej.
Bár ez az írás is szokásosan csapongó és következetlen lett, talán az kihámozható belőle, hogy szerettem volna egy jó filmet látni az Ex-et nézve, de sajnos ez a kívánságom nem teljesülhetett. Azért nem tekintem kidobott időnek a megnézésére fordított perceket, de ezzel a nagy nehézségek árán kiharcolt (és végtelen jóindulatomat maximálisan kihasználó) 6/10-zel biztosan nem kerül be a szereplők legjobbjai közé.
Spárta 3. – Spárta a köbön
A filmet készítő bagázsnak már az előző produkcióját sem értékeltem túl sokra (bár innen nézve akkor még nagyon engedékeny voltam), de mostanra sajnos még lejjebb csúsztak. Mondanám, hogy a béka segge alá, de félek, ezzel is csak ötletet adnék egy újabb anális-fekális vonalon mozgó poénhoz. Félreértés ne essék, tudok én nevetni az ilyen poénokon is (sőt), feltéve, hogy léteznek egyáltalán. De ebben a mozgókép-anyagban sajnos nincsenek poénok, így a szaros-gennyes rész csak gusztustalanság marad, nem humorforrás.
Márpedig egy paródia esetében nem ártana, ha lenne min nevetni, mert anélkül elég gáz az egész. És hát pont ez a baj a Meet the Spartans-szal: hogy gáz. Miközben néztem, én éreztem cikinek, hogy ilyesmi egyáltalán elkészülhetett. Nem tudom, hogy tudatosan csinálták ilyen szarra, és megpróbálják ránk sózni, vagy ezek az „írók” tényleg azt hitték, hogy vicces, amit letettek az asztalra. Bár tulajdonképpen mindegy is, mert az egyik esetben a túl vastag bőr és a minden áron zsidóság, a másikban pedig az önkritika hiánya miatt legyenek átkozottak.
Persze értem én, hogy ez most a trendi, de ne a „your mama…” harc vagy egy idétlen táncikálás-verseny legyen már az etalon, aminek minden paródiában vagy viccesfilmben szerepelnie kell. Vagy ha már ott van, akkor legyen vicces, á la Robot Chicken. Nem is húzom tovább, már így is jóval több ez a három bekezdés, mint amit érdemel ez a förmedvény. 1/10-et kap, mert nem akarok nullázni, és mert Carmen Electra azért még így megsemnézemhányévesen is igen jó formában van. Kár, hogy az ámerikásoknál csak ilyen hülye paródiákban szerepelhet, pedig ha jó filmet kap, azért róla is kiderül, hogy nem csak a melleit mutogatni jó, hanem egy kicsit tud szinészkedni is. Én meg most megnézem a Nagy durranást, mert az legalább a 342. alkalommal is vicces.
Figyelem! A Rap, Revü, Rómeó című magyar film egy rakás szar. Értékelhetetlen vacak fos, sőt trágya. Köszönöm a lehetőséget.
Sörcsata
Néha, egy hosszú nap után marha jól esik dögfáradtan elnyúlni az ágyon, és benyomni valami agyatlan hülyeséget. Valami olyat, aminek a megnézését azért nem verjük nagy dobra, mert mégis. Egy olyan igazi olcsó, szarós humorral (értsd: testi funkciók és váladékok, mint humorforrás, homoszexualitás, mint humorforrás, szellemileg nem teljesen ép emberek, mint humorforrás) operáló vígjátékot például, mint a Beerfest.
A két Wolfhouse-tesó nagyapjuk (Donald Sutherland stáblistán sem jelzett két perce) végakaratának engedve felkerekedik, hogy Németországban, az Oktoberfesten szétszórják a hamvakat. Itt egy szupertitkos sörjáték-versenyen (avagy kocsma-játékokon) összefutnak a család német ágával, a Wolfhausenekkel, akik gyorsan be is sározzák az öreget, miszerint ellopta a legendás sör receptjét. A két testvérnek persze több sem kell, elégtételt követelnek, majd ugyanazzal a lendülettel csúfosan be is égnek. Hazatérve persze nem adják fel, inkább szerveznek egy csapatot, akikkel majd szándékuk szerint egy év múltán végre lenyomják a világbajnok németeket…
Bizony, a sztori nem túl erős, tipikus hülye vígjátékos kliséhalmaz. A karakterek nemkülönben. Van itt zsidó tudós haver, kissé visszataszító haver, de még a buzi havert is megkapjuk (na nem úgy) a csapatba. Ennek ellenére valamiért mégis működött a film, hiszen végig jól szórakoztam rajta. Ennek ellenére a pontszám csak 5/10 lesz, mert az biztos, hogy sosem nézném meg újra, és nem is jutna eszembe ajánlani senkinek. De ahogy fentebb írtam, a hangsúly a tompa agyon van ezúttal (amit ennek az írásnak a minősége is alátámaszt), ahhoz pedig tökéletesen idomult a film. Klasszikus egynek elmegy
– In fact, you were fired two years ago. That’s when we were shut down by the delivery network. Yes, I’m afraid the brainless drones who run the network canceled our License. (…) Good news, everyone! Those asinine morons who canceled us were themselves fired for incompetence. And not just fired, but beaten up, too. And pretty badly. In fact, most of them died from their injuries. And then they were ground up into a fine pink powder. (…)
– So what does this mean for us and our many fans?
– It means we’re back on the air! Yes, flying on the air in our mighty spaceship.
És így történt, hogy végre megérkezett a Futurama első egész estés folytatása. Ha valaki látott már egy Futurama epizódot, szerintem tudja, hogy mit várhat a Bender’s Big Score-tól. Aki nem tudja, annak meg elmondom: természetesen másfél óra eszetlen agymenést jópár zseniális ötlettel és hatalmas poénokkal, egy – már magában is ötletes – több szálon futó alapra ráépítve.
Hogy mi ez az alap? Nudista információszaglászó (igen, szó szerint szaglásszák) spammerek teleszemetelik az emberek levelesládáját (bizony, még 3000-ben is gondot okoz a sok faroknövelő meg ingyenpornó), akik jól be is dőlnek nekik, aztán már csak azt veszik észre, hogy a Föld jól el van adva. Közben persze Fry még mindig szerelmes Leelába, aki viszont egy Lars nevű fejetetővel smúzol. Aztán előkerül egy Bender-tetoválás (Fry seggén, hol máshol?), amibe egy időutazást lehetővé tevő kód van rejtve. Na innen indul a teljes őrület, amit majd jól megnéz mindenki magának.
Ahogy a fenti idézetből is kitűnik (ami ténylegesen elhangzik a film elején), a Bender’s Big Score a rajongóknak készült. Persze előtanulmány nélkül is simán megnézhető és élvezhető, de az apró vagy nagyobb poénok és visszautalások a sorozat ismeretében ülnek igazán (ahogy ez általában lenni szokott ilyen nagyfilmesítések esetében). Számomra ez persze nem negatívum, de tény, hogy az avatatlan nézők számára biztos nem lesz akkora durr, amikor feltűnik Zapp Brannigan (nyúlfarknyi szerep, de én végig vigyorogtam ahogy eszembe jutottak a korábbi nagy pillanatai). Hiába, a limitált hossz miatt kényszerű kompromisszumokat kellett kötni, nincs idő mindenkire, sajnos. Remélhetőleg a folytatásokban majd mások kerülnek előtérbe, és így végül mindenki jól jár, vagy mi.
Talán már kiderült a fenti sorokból, hogy eléggé Futurama-rajongó vagyok, szóval a 8/10 ne lepjen meg senkit. Ha ezt háttérbe szorítva próbálom értékelni, és eltekintek az animáció milyenségétől (nyilván nem ronda vagy szar, ez direkt ilyen, take it or leave it), szerintem a dumák és utalások akkor is érnek olyan 7 pontot. Szóval részemről kérem a következőt.
Hivatali patkányok
Azt hiszem, ez a film előkelő helyen áll sok embernél, legalábbis elég sokszor szoktak rá hivatkozni, meg hallottam már párszor kultfilmként is emlegetni, szóval gondoltam végre bepótolom eme hiányosságomat. A pótlás megtörtént, de az már biztos, hogy nálam sem előkelő helyre, sem kultstátuszba nem kerül.
Ennek pedig az az oka, hogy a Hivatali patkányok szerintem egyszerűen kevés. Maga az alapsztori sem túl csavaros, pedig ez az a téma, ahol rengeteg magas labdát lehetett volna lecsapni. Valószínűleg mindenkinek vannak idegesítő munkatársai vagy főnökei, szóval lehetőség lett volna bőven. Kár, hogy nem sikerült élni velük. Sajnos a történetben mozgatott karakterek sem elég extrémek vagy érdekesek ahhoz, hogy tényleg viccesek legyenek. Pedig általában nem szoktam szeretni, ha túlhúzzák a dolgokat, mert egy gyengébb szinésznél könnyen ripacskodásba fordulhat (jelen esetben nem a szinészek voltak gyengék, csak a szerepek), de itt azért nem ártott volna még egy kis kakaót belepakolni.
Igazából nagyon nem akarom lehúzni, mert azt azért nem érdemli, de a túlságosan nagy elismerést sem, amit kapott (vagy csak én hiszem, hogy kapott?), hiszen ahhoz képest eléggé közepes és felejthető darabról van szó. Így marad a jó kis 6/10, amit a hasonszőrű társai is kapni szoktak.
Fűre tépni szabad
Persze tudom, én vagyok a barom, amiért egyáltalán felmerül a gondolat bennem, hogy ilyen szarokat nézzek. Mondjuk, hogy időnként megpróbálom bebizonyítani magamnak, hogy a prekoncepcióim nem mindig állják meg a helyüket. Például itt van az, hogy utálom a feka filmeket, mert kurvára nem szólnak semmiről, csak a rakétázásról meg a baszásról, és úgy általában valami laza és menő dolognak próbálják eladni a füstölést (ja igen, az ilyen tipusú füves filmeket is utálom). Ráadásul még a poénok is szarok. A How High esetében is pont ez történt. Methodman és Redman a legjobb bizonyítékai annak, hogy igenis van létjogosultsága a klisénigger szónak. Nagy nehezen végigszenvedtem, mert biztos akartam lenni, hogy nem történik semmi olyan, ami felpontozná a filmet (a végén meghal minden szereplő, mondjuk), de sajnos nem történt, így ez kőkemény 1/10 marad. Ha látjátok valahol, köpjétek le helyettem is.