James Bond: Csak kétszer élsz
A Csak kétszer élsz egy nagyon fontos szempontból pionír szerepet tölt be a sorozatban: ez az első epizód, amiben főhősünk személyesen is találkozik első (valamint legtöbbször előkerülő) ősellenségével. Bizony, Bond és Blofeld szemtől szemben, ebből csak jó sülhet ki, nem? Nem. De kezdem az elejéről. Az egész galiba ott kezdődik, hogy valaki ellop egy amerikai űrhajót, de nem ám a szárazdokkból, hanem az űrből, mert hát a Bond-filmekben ez már csak így megy. A csillagos-sávos hazafiak persze egyből az oroszokat vádolják, végtére is velük hidegháborúznak, milyen lenne már, ha mondjuk Romániát rángatnák bele (pedig… az űrhajó is színesfém, vagy mi). A ruszkik tiltakoznak, hogy ők aztán nem, az angolok viszont meg is mondják a frankót a „de akkor ki az anyátok” kérdésre: természetesen a japcsik. Na jó, az angolok nem mondanak ilyet, csak annyit, hogy az űrhajót bekebelező űrhajó Japán partjainál szállt le valahol. Oda is küldik Bondot, hogy megnézze mi a helyzet, és kurva gyorsan találja meg a Matyit (a ludast), valamint ha már ott van, dugjon meg pár kócos fogú sárga lánykát is. Ez utóbbit persze nem biztos, hogy parancsba kapta, lehet magánszorgalom is.
JB persze valóban kurva gyorsan rá is jön mindenre, amiből két dolog következhet: vagy elég erőteljesen el van baszva a forgatókönyv ennél a résznél, vagy én aludtam át a nyomozás három percét. De végülis ez mindegy, a lényeg, hogy a japánok ártatlan bárányok, csakúgy, mint az oroszok, hiszen a csúnya gonosz űrhajó-eltérítések mögött (is) a SPECTRE áll, akik a kopasz macskabuzi Blofeld vezényletével megint valami csúnyára készülnek.
Ezt pedig Bond egyetlen módon képes megakadályozni, ha japán parasztnak maszkírozva beépül a sziget lakói közé. El nem tudom képzelni, mit szívhatott a forgatókönyvíró, mikor ezt kitalálta, hiszen már maga az alapötlet is nevetséges, a kivitelezés pedig csak ront a helyzeten, hiszen Connery pont annyira lett japános az átváltozás után, mint amennyi gyümölcs van a gyümölcsjoghurtokban. Pedig simán meg lehetett volna játszani egy egyszerű rejtőzködéssel a bejutást, ahogy az egyébként is zajlik egy Bond-filmben, hiszen a maskarázás nem éppen kedvenc ügynökünk kedvenc módszere. Azt már meg sem említem, ahogy egy fél óra alatt szupernindzsaharcossá képzik át…
De sajnos nem ez volt az egyetlen negatívum, ami jelentősen lehúzta a filmet nálam. A másik a fentebb már megpendített gigászok háborúja, vagyis a Bond-Blofeld örökrangadó. Egy ilyen eseménynek az elképzelésem szerint tényleg monumentálisnak kellene lennie – persze nem csillaghullást és másodpercenként két becsapódó kamehameha támadást várok –, de ehhez képest semmi sem történt. Ezért a semmiért pedig személyesen a kopaszt alakító Donald Pleasence-t, illetve a tehetségének hiányát teszem felelőssé. Alakításában Blofeld az eddig csak kézügyileg látott, félelmetes és könyörtelen SPECTRE-vezérből átvedlett valami immunhiányos gonosz kisfiúvá, aki apu embereinek próbál parancsot osztogatni, és amikor a kamera nem látja, nagyítóval sütöget hangyákat. Legalábbis ránézésre valami ilyesmit képzelek el róla. Ez az antitálentum egy puhapöcsöt, nevetséges tökfilkót csinált Blofeldből, de ezt nem lehet bűntetlenül. Nyilván nem véletlen, hogy pont az általa megformált karakterből alakult ki később a pojáca Dr. Genya (Mike Myersnek még rájátszania sem kellett sokat).
Pedig tényleg ott volt a lehetőség a filmben, de valami nagyon félrecsúszott menet közben. Bár a nagy léptékű terv és a titkos bázis a vulkán alatt annyira Bondos, hogy már önmagukban megérdemelnének pár pontot, a filmre mégsem tudok 5/10-nél jobbat adni, a fent taglalt negatívumok egyszerűen ennyire lehúzták. Kár érte.
(Egyébként itt is látszik, hogy mennyire szubjektív a minden, hiszen olyan véleményt is olvastam, hogy Pleasence az egyik legjobb és legfélelmetesebb gonosz a vásznon… És akkor most mindenki döntse el magának, hogy nekem van igazam, vagy igen.)
Szívek hullámhosszán
Először gyorsan megfejteném a magyar címet: Szívek, mert szerepel benne az egyik Gilmore girl, és hullámhosszán, mert a főszereplő egy rádióműsort vezet. Igen, szerintem is hülyeség, mert valami romantikus filmet sejtet, pedig igazából nem az, sokkal inkább egy kihagyott lehetőség. Nem mondom, hogy különösebben vártam a filmet, de azért mégis sikerült csalódást okoznia.
Reed Fish egy kisváros rádiójában hírolvasó, műsorvezető, problémamegoldó, aki apja helyét vette át a mikrofon mögött. Ráadásul éppen nősülni készül, de aztán amikor a nyári szünetre hazalátogat az egyetemről a kisvárosból kiemelkedett Jill, kicsit felkavarodnak a dolgok Reed életében…
Bár az alapötlet egész jó, és a kisvárosok általában remek helyszínt biztosítanak az ilyen önmagunk-keresős indie-filmeknek, de sajnos ebben az esetben nagyon érződik, hogy mind a rendező, mind az író első műve a Reed Fish. Az egész valahogy unalmas, összeszedetlen és következetlen, a közepén lévő valóság-szakadás pedig nem csak zavaró, de teljesen fölösleges is. Azt meg csak bónuszként, hogy ez egy önéletrajzi film, Reed Fish valóban létezik, ráadásul ő a fentebb említett forgatókönyvíró is. És ha már a saját életedet írod meg, illene normálisan csinálni, nem?
Pedig a színészek egyáltalán nem rosszak, kivéve a főszereplő Jay Baruchelt. Szerencsétlennek sajnos egyáltalán nincs meg a kvalitása egy főszerephez, ráadásul állandóan pofákat vág és végig csücsörit, ami egy fél óra után kifejezetten idegesítővé válik. De legalább mellette olyan lánykákat nézhetünk, mint Alexis Bledel és Schuyler Fisk, valamint a mellékszerepekben tiszteletét teszi DJ Qualls, A.J. Cook, Katey Sagal és Shiri Appleby is. És hogy még egy pozitívum megemlítődjön, a zenét egész jók voltak. Nem kiemelkedők azért, de olyan tipikusan indie-s dalok, ráadásul kettőt a Jillt játszó Schuyler Fisk énekelt, akinek a jövőre megjelenő lemeze mindenképp megér majd egy-két hallgatást.
Összefoglalva tehát a Reed Fish sajnos egy nem jól kihasznált lehetőség, nagy jóindulattal 5/10.
Ha ez az írás a film vágott változatának megtekintése eredményeként született volna meg, így nézne ki:
Ez most mégis mi volt? Megmondom. Egy sablonos tucat-thriller, kiszámítható és sokszor látott fordulatokkal, oltári nagy blődségekkel és logikátlanságokkal. Pedig a zinternet szerint a Captivity egy igazán véres és hátborzongató horror, amit egyébként legalább 13 országban be is tiltottak. Nem mellesleg a plakátokkal is botrány volt, mert ugyebár túl brutálisak voltak, ezért eltávolításra ítéltettek. Na akkor ezúton jelentem (legmélyebb sajnálatommal persze), hogy ha ebben a filmben volt is valami érték, akkor az az ollókezű eduárdok szorgos munkájának köszönhetően a vágószoba padlóján el is halálozott. Ami pedig maradt, azt úgy lehetne összefoglalni, hogy „Fűrész-utánzat elrablós thriller, amiben Elisha Cuthbert nagyon szép, és a férfi főszereplő meg is dugja”. De azt hiszem ez még Cuthbert kisasszony rajongóinak (nekem) is csak mérsékelten elég. Nagyon remélem, hogy érkezni fog egy unrated változat is, mert ezt így, ebben a formában fölösleges volt erőltetni.
Nos, valóban érkezett egy vágatlan változat, ami viszont nem a moziban bemutatott kibővített verziója, hiszen még rövidebb is annál. Ez inkább egy újravágott, kicsit véresebbé, kegyetlenebbé tett verzió, amiből kihagyták a thriller néhány jelenetét (a Jennifer eltűnése utáni nyomozás teljesen kimaradt). Ennek még örülhetnénk is, és mondhatnánk, hogy két filmet kapunk egy áráért, de mivel nem létezik olyan kiadás, ami mindkét vágást tartalmazná, így nem mondhatjuk. De befejezem a hülyeséget, és gyorsan elmondom, milyen lett a Captivity Unrated.
Nem jobb, az biztos. Igazából ezek a plusz jelenetek simán elfértek volna az eredeti változatban is, hiszen annyira nem horrorisztikusak (néhány enyhébb kínzás, véritatás, ilyesmi). Szerintem egyébként csak a korhatár miatt szedték ki őket, ami valahol érthető is. Ha három perc kivágásával szerezhetek egy rakás új nézőt, anélkül, hogy lényegében csonkítanám a filmemet, én is biztos megtenném. Viszont ebből következik az is, hogy a gyilokra éhes nézők számára az új változat sem ad annyit, amitől jobb megítélés alá esne a film. Van azonban egy másik, sokkal lényegesebb eltérés a mozis változathoz képest: a film végére bekerült pár percnyi új jelenet, ami folytatja a sztorit, és gondolom a meghökkentés lenne a célja, de nálam nem működött. Sokkal inkább az „ezt most így tényleg?” nem pozitív reakciót váltotta ki. Persze a tankönyvek szerint akár meg is magyarázható, hogy miért úgy, ahogy, de szerintem akkor is fölösleges volt, és az addigra már leszerepelt filmet sem tette jobbá vagy hitelesebbé.
A sztorit még gyorsan idevésem, csak hogy mindenki lássa, mennyire okos. Jennifer (Cuthbert) valami hatalmas sztár, fotómodell, színésznő, akármi. A lényeg, hogy állandóan az újságok címlapján meg óriásplakátokon szerepel, így aztán nem is meglepő, hogy valami elmebeteg jól elrabolja, aztán meg mindenféle kínzásokkal gyötri. Persze Jennifer fogvatartója nem a cenobitáknál tanult, szóval azért annyira nem durvák a kínzások, leginkább csak lelkileg próbálja megtörni rabját. Aztán végül a lánynak sikerül megszöknie a szomszéd helyiségben fogva tartott srác segítségével. Hát ennyi, plusz a kötelező csavar.
Igazából nem is értem, hogy mi volt ezzel a filmmel a rendező célja, hiszen az emberi brutalitás vagy a fogságban tartottak pszichológiájának bemutatásához nem eléggé kidolgozott (sőt, egyáltalán nem), sima horrornak nem viszont nem eléggé véres. Pedig azért attól a Roland Joffé-tól, aki olyan filmekkel jött elő az évek során, mint a Misszió vagy a Gyilkos mezők (meg a Super Mario Bros., de azt most felejtsük el), mindenképpen többet vártam volna.
Összességében még mindig azt mondom, hogy ezt így nem volt túl sok értelme elkészíteni, hiszen már annyi hasonló film van a piacon, mi a fenének még egy? A két verzió összesen kapjon mondjuk 5/10-et, és akkor még nagyon-nagyon jóindulatú voltam (a plusz pár percnyi vér és Elisha Cuthbert szereplésének köszönhetően).
Aranypolgár
Jobb ezen túlesni minél előbb, mint amikor egy sebtapaszt tép le az ember, szóval nem is húzom sokáig a nyilvánvaló kinyilatkoztatását: az Aranypolgár nem jó film. Jó lett volna, ha nem kell ilyesmit mondanom, de sajnos kell. Ez a mű minden filmes listán előkelő helyen szerepel, és milliószor lett már agyonmagasztalva, mint a filmtörténet egyik legfontosabb állomása, és én sem a filmművészetben betöltött úttörő szerepét vitatom. De aki azt mondja, hogy ez a film most is megállja a helyét és képes ugyanazt a hatást kiváltani, mint 60 évvel ezelőtt, ráadásul még tetszik is neki, az egész egyszerűen sznob, vagy nagyon szeretne megfelelni az „okos filmértő” imidzsének.
Ha esetleg erre téved egy köldökbámulós filmfasiszta, akkor biztos én is megkapom majd, hogy nem értettem a lényegét, de az a helyzet, hogy nem erről van szó. Tisztában vagyok a Welles által alkalmazott újszerű technikákkal, szimbolizmussal, és – bár ez már kissé magyarázom a bizonyítványom jellegű – szokásomtól eltérően (az a film, amit lexikonozni kell, filmként már nem sokat ér) nem voltam rest utánaolvasni sem, nehogy valami kimaradjon, de ez a filmen nem segített. A Citizen Kane egyszerűen nem működik, ma már biztosan nem. Mégpedig azért nem, mert az egészet meghatározó újszerűség már régóta nem újdonság. A mostani operatőröknek már alapvető, hogy játszanak a fény-árnyék hatással, szögekkel, távolsággal, és a nem lineáris történetvezetés is megszokottá vált a mai mozgóképekben. Ha pedig ezeket a mára mindennapivá vált eszközöket elvesszük, sajnos nem sok minden marad.
A szimbólumok pedig… A történet nem túl fordulatos vagy újszerű: Charles Foster Kane, a piszok gazdag sajtómágnás hatalmas palotája magányában meghal, utolsó közléseként egyetlen szót hátrahagyva maga után. Egy újságíró, annak reményében hogy ezáltal majd valami szenzációsat deríthet ki Kane-ről, megpróbál utánajárni, hogy mit is jelenthet ez a szó. Kane életét a nyomozás közben felkeresett ismerősei flashbackelik nekünk. Láthatjuk, ahogy Kane megváltozik az évek során, afféle fausti figura lesz, ésatöbbi, ésatöbbi.
Ez a rejtett réteg egyébként régen sem működött, hiszen a nép egyszerű gyermeke már a bemutatásakor sem volt túlságosan oda Welles alkotásáért. Persze lehetséges, hogy tényleg nem értették, de mai szemmel nézve ez az elutasítás teljesen érthető. A karaktervezetés nevetséges, nincsenek igazi személyiségek, akik kontrasztot adnának a főhős figurájának. Igazság szerint maga a főhős is kidolgozatlan, nincs rendesen felépítve az az alap, ahonnan elindul, és így a végső állapot sem tud igazán érvényesülni, csak úgy lóg a levegőben az egész. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy ez a színészek hibája-e vagy sem. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán érdemes egy ilyen régi filmet értékelni ilyen szempontból. Az eltelt hat évtized alatt akkorát fordult a világ, hogy tulajdonképpen nincs értelme a színészi alakítások milyenségét firtatni, hiszen mai szemmel nézve az akkor brillírozó szerepformálás is nevetségesnek hat. Gondoljunk csak az ázsiai filmek túljátszásaira, európai szemmel azok is nevetségesnek hatnak, pedig nagy részük a saját kultúrájában teljesen rendben van. Ugyanez a helyzet a régi filmekkel is. Például Welles dührohama, amikor szétveri a szobát, egy mai filmben oltári nagy ripacskodásnak számítana. Más kor, más kifejezőeszközök. Azt csak megjegyzésként teszem hozzá, hogy szerintem Orson Welles alapvetően egy gusztustalan figura, szóval valószínűleg nem is tudna olyat produkálni, amire elégedetten tekintenék. De ez tényleg mellékes, a film értékelését nem befolyásolja jelentősen.
Biztos vagyok benne, hogy a maga idejében az Aranypolgár kiugró volt, és szeretik klasszikusként emlegetni, de én inkább csak meghatározónak, vagy pionirnak mondanám, ha már mindenképpen cimkézni kell. Klasszikus akkor lenne, ha túlélte volna az elkészitése óta eltelt időt.
Update: hosszas gondolkodás után beláttam, hogy a minimális pontszám valóban eléggé szélsőséges, úgyhogy a film érdemeire való tekintettel utólagosan rehabilitálom és kap egy 5/10-et. Lehet örülni.
A Halál a Ragadozó ellen 2.
Az Alien és a Predator franchise külön-külön és együtt is jó sok mindent termelt már ki magából, de azt nem hittem volna, hogy az AVP égisze alatt egyszer majd tinifilmet fogok látni. Márpedig a Requiem esetében pont ez volt az érzésem. A (jó hosszú) felvezetésként szolgáló első óra nagyobb részében ugyanis kapunk jópár olyan klisés karaktert és történést, amit nézőként is illene szégyellnünk, az íróknak pedig egyenesen… de a kedvenc kínhalálnemeimről majd egy más alkalommal. A lényeg, hogy van itt problémás srác, akinek bejön a szöszicsaj, akit viszont a bunkóköcsög kefélget. Közben hazatér a problémás bátyó is, aki amúgy jóban van a sheriffel. Közben a másik szálon katonaanyu is hazatér.
Nem is magukkal a klisékkel vagy a karakterekkel van ám bajom, hanem azzal, hogy nem vezetnek sehová, illetve fölöslegesek. Komolyan, kell egy olyan filmbe karakterizáció, ahol tudjuk, hogy a feltűnő szereplők nagyobbik hányada csúnyán ketté lesz harapva? Egy olyan filmbe, amit eleve azért nézünk, mert tudjuk, hogy a feltűnő szereplők nagyobbik hányada csúnyán ketté lesz harapva? Szerintem egyáltalán nem kell, főleg akkor, ha ilyen félbevágott. Nem tudjuk meg, miért volt a bátyus sitten, honnan jött haza az anya, ilyesmik. Pedig ha már beleugrottak ilyenekbe, illett volna legalább egy picit tovább vinni. Mert ez így olyan érzés, hogy leforgattak egy fél órányi akciót, majd csináltak elé egy csomó időkitöltést, de közben a stúdió leszólt, hogy rövidebbre kell vágni a filmet. Mivel akció így is kevés van, inkább a felvezetésből húztak.
Persze ez lehet, hogy csak az én hülyeségem, de abszolút fölöslegesnek gondolom ebben a filmben az olyan jelenetet, hogy a sokáig távol lévő anyu kislánya inkább aputól akarja az esti mesét hallani akkor is, ha anyu már ott van. Szóval az első óra történéseit meghúztam volna 15 percre, benne egy jó hosszú, bővített medencés jelenet a szőke csajjal, plusz az alienek gyilkolászása (nem sok van belőle), majd 70-80 perc predátor által elkövetett vadászat. Na, így kell egy ilyen filmet rendezni, haha.
– Okay, no matter what happens, protect Kelly.
– Fuck this Titanic bullshit, no women and children first!
– Unless you can fly the helicopter, shut the fuck up.
De ezen felül is vannak ám bajok az AVPR háza táján. Például az, hogy az utolsó harmad (mikor végre beindul a film) akciódús és pörgős, mégsem izgalmas. Egyrészt ott van a predátor, aki rakétázik agyba-főbe, meg öngyógyít (minden predátoros film klasszikus snittje), mégsem éreztem a vadász és préda közötti feszültséget, harcot. Na jó, tudom, hogy ez a predi tulajdonképpen hentesmunkára jött ide (takarítani a lehuzant űrhajó után), de akkor is. Ez egy felsőbbrendű faj lenne, mutasson belőle valamit. Közben az emberek is próbálják menteni az életüket, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de valahogy mégsem érdekel, ki marad talpon a végén. Dutch bezzeg el tudta érni, hogy szurkoljak neki…
A rend kedvéért azt is megemlítem így a végén, hogy a trükkökkel sem voltam elégedett, szerintem az alienek mozgatása elég bénára sikerült (a predaliené főleg), és ezen a folyamatos sötét sem segített, sajnos nem tudta eltakarni. Összefoglalva tehát az a lényeg, hogy nekem ez a film nem különösebben tetszett. Nem vagyok Alien vagy Predator rajongó (ha az lennék, biztos szentségtörést kiabálnék), egyszerű mezei nézőként nem jött be. Azért persze próbálja be mindenki, hátha csak az én ízlésemet nem találták el a rendező tesók.
A hálószobában
Azzal kezdeném, hogy ez a film átvert engem. Vagy én vertem át magam a filmmel. Vagy nem tudom. De az biztos, hogy teljesen másra számítottam, ugyanis én azt hittem, hogy majd látok egy filmet arról, hogy Nick Stahl dugja Marisa Tomei-t, a szülei meg ellenzik, és ebből lesz a drámai feszültség, ami a film végére persze megoldódik jól és happy end. Avagy nem oldódik meg jól, és nem happy end, hiszen mindkettő beleférne. Ehhez képest viszont…
A film eleje tényleg arról szól, hogy Nick Stahl dugja Marisa Tomei-t, a szülei pedig ellenzik a dolgot, hiszen az általa játszott Frank még fiatal, éppen egyetemre készülne, Natalie-nak pedig már van két gyereke, illetve egy volt férje, Richard. Richard kellően ellenszenves ahhoz, hogy utálhassuk, és persze egyértelmű legyen, miatta lesz valami galiba a szerelmesek körül. Aztán itt ért a meglepetés, ugyanis a felvezetés után kiderül, hogy ez a film igazából Frank szüleiről szól.
Arról, hogy két idősödő ember hogy képes kezelni a házasságukat, mihez kezdenek egymással és magukkal a fiuk nélkül, és a többi hasonló problémáról, ami a középkorú szülőkre vár. Talán azért, mert nem vagyok sem középkorú, sem szülő, nem igazán tudtam azonosulni a helyzetükkel, és az általuk átélt dráma sem érintett meg annyira, mint ahogy a film alkotói szerették volna.
A szülőket Tom Wilkinson és Sissy Spacek alakítja, nem rosszul, de nem is kiemelkedően. Wilkinson nagyjából ugyanazt a karaktert hozza, amit jópár évvel később az Utolsó csókban megismételt. Nyugodt természetű, hadd folyjanak a dolgok a maguk útján tipusú ember, akiről azért sejtjük, hogy valamivel azért meglepetést fog okozni. Sissy Spacek is jól hozza a szerető, ám kissé önző és irányító anyát, de számomra ezen felül semmi extrát nem nyújtott ebben a szerepben. Amit pedig Marisa Tomei-ről el tudok mondani a filmmel kapcsolatban, hogy konstans módon szép, de ha ebből a szerepből kellene megítélnem, hogy jó szinésznő vagy sem, akkor nem sok fogódzóm lenne, mert elég keveset szerepel.
Bár a két filmbéli csavar (vagy inkább fordulópont) remekül működött, hiszen egyáltalán nem számítottam rájuk mégsem tetszett túlzottan a film. Azt hiszem úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem igazán szerethető. Valahogy az egész atmoszférája olyan távolságtartó, és hiába játszanak jól a színészek, nem tudtak rokonszenvet kiváltani, így pedig csak nézője lehettem az eseményeknek, nem pedig részese, pedig egy drámánál szerintem elsődleges, hogy úgy érezhessük, akár rólunk is szólhatna, másként nem fog hatni. Sajnos nem is hatott, így csak egy 5/10-et adhatok neki. Pedig szerettem volna szeretni, tényleg.
A másik én
Mi az, ami Kevin Baconnek sikerült, de Jodie Fosternek nem? Úgy van, összehozni egy jó bosszúfilmet. Persze lehet, hogy a Neil Jordan által rendezett The Brave One nem is bosszúfilm, hanem egy dráma az emberi természetről, a kiszolgáltatottságról vagy valami hasonló, celluloidra érdemes témáról. Ha így is van, ez a film akkor sem vizsgázott túl jól.
Pedig a potenciál egyértelműen benne volt, csak valahol félúton megrekedt a megvalósítás során. Nem is az akciót kérem én számon, mert azért Jodie Fostertől nem vártam nagy tűzpárbajokat, illetve reméltem, hogy nem lesznek, nevetséges is lett volna. Amit viszont vártam, illetve várok ilyen filmeknél, hogy a karakterek hitelesek legyenek. Itt viszont egyszerűen nincs súlyuk. A történésekből látjuk, hogy a főszereplő először félelemből nyúl a fegyverhez, és önvédelemből használja, majd felcsap valamiféle igazságosztóvá, hogy a végén bosszúban csúcsosodjon ki. Sajnos ebből a változásból Jodie semmit nem érzékeltet, két szolíd kis nyafogás a legtöbb, amit kapunk tőle, ezt leszámítva faarccal szenvedi végig a filmet, és vele együtt mi is ezt tesszük. Mintha egyáltalán nem érezné a karaktert, vagy nem tudna vele mit kezdeni. Ha pedig szándékosan ilyen, azt végképp nem tudom mire vélni. Ráadásul a vele kapcsolatos negatív élményhez nálam még a hangja is hozzájárult, ugyanis kifejezetten kellemetlennek találtam (azt hiszem nem láttam még egy filmjét sem eredeti nyelven ezelőtt, ezért nem tűnt fel eddig). De ezt csak mellékesen jegyeztem meg, azért a lényegen nem változtat.
Azért persze ért pozitív élmény is a film nézése közben, a mellékszerepben feltűnő Mary Steenburgen személyében. Idén lesz 55 éves, de még mindig baromi jól néz ki. Ugyanez nem mondható el Jodie-ról, aki egy tizessel fiatalabb, mégis durván lestrapáltnak nézett ki pár jelenetben.
A fenti, nem pozitív sorokból gondolom már kiderült, hogy nem nagyon tetszett a film. Legfőképpen azért, mert egy ilyen jó témát elpocsékoltak, és csináltak belőle egy középszerű filmet, egy szánalmas befejezéssel. Nem is kerülhet máshová, mint az 5/10-es kategóriába.
Mennyei királyság
Balian, a fiatal kovács gyermeke halálát és felesége öngyilkosságát gyászolja éppen, mikor megjelenik nála Godfrey lovag, aki közli vele, hogy ő az apja, és kéri, menjen vele a Szentföldre. Balian nemet mond. Nem sokkal ezután megöl egy papot, így más választása nem lévén mégis követi apját. A Balian után küldött katonákkal vívott harcban Godfrey halálos sebet kap, Baliant pedig felesketik utódjának. Balian elindul a Szentföldre, hogy kiérdemelje az üdvösséget önmaga és néhai felesége számára…
I once fought two days with an arrow through my testicle.
Hogy lehetne komolyan venni egy olyan filmet, amiben a fenti mondat nem poénként hangzik el? Nekem nem sikerült. Pedig a keresztes háborúk és a Szentföld témakörében nagy lehetőség rejlik, simán lehetett volna belőle forgatni valami remekművet, grandiózus csatajelenetekkel, több száz egymásnak rontó harcossal, akik utolsó szívdobbanásukig küzdenek. Sajnos ebből semmi sem lett, mert bár vannak harcok, azokra leginkább az erőtlenség a jellemző, szerintem.
Persze ez még nem a világ vége, nem jön be az akció része. Akkor is ott vannak még a szereplők, akik valamennyire élvezhetővé tehetik a filmet. Sajnos a Mennyei királyság esetében ezen a ponton tett keresztbe a forgatókönyvíró, aki egy fikarcnyi teret sem hagyott a színészeknek a karakterek megformálására, viszont teletömte a szkriptet unalmas és sablonos párbeszédekkel és még unalmasabb és sablonosabb jelenetekkel. Ezért hiába a sok jó színész kisebb-nagyobb szerepekben (Liam Neeson, Edward Norton, David Thewlis, stb.), itt is csak nagy koppanás volt a jussom.
A film rendezője egyébként a tehetségesebbik Scott-testvér, Ridley, aki olyan filmeket adott már nekünk, mint az Alien első része, vagy éppen a Fekete eső (Black Rain), sőt, egyesek szerint a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) is alapfilmnek tekintendő. Kár érte, jó rendező volt.
Eskü, hogy próbáltam szeretni a filmet, de nem sikerült. Három ok miatt kerül mégis az 5/10-es kategóriába (4/10 helyett, nyilván), ezek pedig:
– az operatőri munka: néha valóban nagyon szép képeket láttunk
– a zene: bár nem kimagasló, de kellemes, hangulatos
– Eva Green: aki általában nem szép, de itt mégis sikerült annak lennie. én meg hülyeségeket beszélek
Azért reménykedem, hogy a rendezői változat köszörült kicsit a csorbán. Meglátjuk.
Sörcsata
Néha, egy hosszú nap után marha jól esik dögfáradtan elnyúlni az ágyon, és benyomni valami agyatlan hülyeséget. Valami olyat, aminek a megnézését azért nem verjük nagy dobra, mert mégis. Egy olyan igazi olcsó, szarós humorral (értsd: testi funkciók és váladékok, mint humorforrás, homoszexualitás, mint humorforrás, szellemileg nem teljesen ép emberek, mint humorforrás) operáló vígjátékot például, mint a Beerfest.
A két Wolfhouse-tesó nagyapjuk (Donald Sutherland stáblistán sem jelzett két perce) végakaratának engedve felkerekedik, hogy Németországban, az Oktoberfesten szétszórják a hamvakat. Itt egy szupertitkos sörjáték-versenyen (avagy kocsma-játékokon) összefutnak a család német ágával, a Wolfhausenekkel, akik gyorsan be is sározzák az öreget, miszerint ellopta a legendás sör receptjét. A két testvérnek persze több sem kell, elégtételt követelnek, majd ugyanazzal a lendülettel csúfosan be is égnek. Hazatérve persze nem adják fel, inkább szerveznek egy csapatot, akikkel majd szándékuk szerint egy év múltán végre lenyomják a világbajnok németeket…
Bizony, a sztori nem túl erős, tipikus hülye vígjátékos kliséhalmaz. A karakterek nemkülönben. Van itt zsidó tudós haver, kissé visszataszító haver, de még a buzi havert is megkapjuk (na nem úgy) a csapatba. Ennek ellenére valamiért mégis működött a film, hiszen végig jól szórakoztam rajta. Ennek ellenére a pontszám csak 5/10 lesz, mert az biztos, hogy sosem nézném meg újra, és nem is jutna eszembe ajánlani senkinek. De ahogy fentebb írtam, a hangsúly a tompa agyon van ezúttal (amit ennek az írásnak a minősége is alátámaszt), ahhoz pedig tökéletesen idomult a film. Klasszikus egynek elmegy
Zathura – Az űrfogócska
Mit lehet írni egy olyan filmről, aminek a legérdekesebb sajtófotója az itt látható gyönyörűség? Nem sok mindent. A Zathura pontosan az, aminek első pillantásra gondolja az ember: egy félresikerült Jumanji-másolat. Főszereplőink ezúttal az űrben keverednek kalandokba (pontosabban a házukban, ami az űrbe kerül), de a helyszínt leszámítva a történet ugyanaz. Gyerek talál egy titokzatos társasjátékot, ami megelevenedik, és jó nagy slamasztikába rántja be szereplőinket. Aztán persze kapnak egy segítőt is egy korábbi játékos személyében, végül pedig néhány közepesen unalmas bonyoldalom után minden visszatér a rendes kerékvágásba. De itt vajon véget ér a Jumanjival való hasonlóság? A kép alatt kiderül.
Véget bizony, hiszen a Zathurából minden más kimaradt, amiért az eredetit szeretni lehet. Sehol az izgalom, sehol a szív. A gyerekszereplők nagyon antipatikusak, ami azért elég gáz egy rájuk épülő film esetében. Komolyan, ki gondol aranyosnak egy olyan kölyköt, aki csal a társasjátékban, majd üvöltve bizonygatja, hogy nem is úgy volt? Én biztosan nem (azonban az IMDb kommentjeinek tanulsága szerint egész sok ilyen elmebeteg van). Persze a bátyja sem jobb, csak egy nagyképű kis köcsög. A nővérük meg a tipikus picsa, aki csak magával foglalkozik, az öccseit meg leszarja. Komolyan, még a robot volt a legjobb fej a bagázsban (az átprogramozás előtt, persze).
Itt kellene még megemlíteni az űrhajóst játszó Dax Shepardot, de hát ő is annyira jellegtelen, hogy nem érdemes foglalkozni vele. Tim Robbins meg biztos azért vállalta a szereplést, mert az asszony új konyhabútort akart. Ha ez a helyzet, neked megbocsátok, Tim!
Egy apró pozitívum az egész hülyeségben, hogy a CGI és a trükkök egészen elfogadhatóak, a gyíkembereket leszámítva. Azért ez sem menti meg ezt a fércművet a középszer dobozától. 5/10, nyilván.
