Az Our Idiot Brother nem azért érdekes, mert hasonlít a többi Paul Rudd-filmhez, hanem mert jó példa arra, amikor van egy jó szereplőgárda, de a rossz írás-rendezés miatt a képességeik teljesen elsikkadnak. A bűnös ezúttal Jesse Peretz, akinek az egyik előző filmje, a The Ex is nagyon nagy luft lett. És meglepetés: ott is egy elég kompetens gárdából nem sikerült kihoznia, amit ki kellett volna.
Csak érdekességképpen a nevek, akiktől azért jobbat várna az ember: Paul Rudd, Elizabeth Banks, Zooey Deschanel, Emily Mortimer, Adam Scott, Rashida Jones, Steve Coogan, T.J. Miller… Nem zseniális szinészek, de gyakorlott vígjátékosok. És mégis, a legemlékezetesebb pillanat a filmben, amikor Zooey csókolózik Rashida Jones-szal. De ezt a jelenetet a többi nélkül is leforgathatták volna.
Egyébként nem csak az a baj, hogy unalmas, hanem az is, hogy a főszereplő Ned karakterén keresztül a „lengessük a faszunkat, minden jó ahogy van” hippimentalitást propagálja, amit sajnos nem tudok tolerálni. Gondolom másnál akár be is találhat.
Pontozda
Nagyon nem fogom lehúzni, mert igazából nem rossz, csak semmilyen, viszont ettől a sótlanságtól nagyon hosszúra nyúlt még ez a 90 perc is. 5/10 maximum.
A word of advice, girls. If you’re picking the wrong fight… at least pick the right weapon.
A sztori nagyon röviden: egy sorozatgyilkos elkezd rendőröket ölni, Tom Brant nyomozó pedig meg akarja állítani. Nem egy soha nem hallott történet, de ettől még lehetne jó, ugye? A Blitz viszont abba a halmazba tartozik, amire a bejáratott, „kihagyott lehetőség” jelzőt szoktam használni. Az pedig közismert, hogy ezekre haragszom a legjobban. Ugyanis ha csak egy kicsivel több energiát fektettek volna bele…
A film egy remek cold opennel kezd: Statham enyhén másnaposnak tűnő fejjel felébred egy kanapén, majd némi „tökvakarás” után lenyom pár wannabe autótolvajt. A jelenetnek van ritmusa, van benne humor és stílus, amihez később egy jó adag majdnem-noiros karcosság is társul, néhány nagyon jó pillanatot eredményezve. A gond ott van, hogy ezek a fasza jelenetdarabkák a szétcsúszó, gyenge rendezés és főleg a lusta, következetlen írás miatt nagyon nem állnak össze. A film tele van ostoba és nevetséges logikai bakikkal, amik Grand Canyon méretű lyukakat hoznak létre a történetvezetésben (ez azért is szomorú, hiszen a forgatókönyvet a Moont is elkövető Nathan Parker írta, ráadásul jobbféle alapanyagból*).
Az említett két kreatív mészáros mellé beállhat harmadiknak a zeneszerző is, aki szintén azon dolgozott, hogy a film minél rosszabb élményt nyújtson. Ilan Eshkeri score-ja ugyanis kábé a legbénább, amit idén hallottam (ez magánvélemény), és nagyon nem illik a filmbe sem (ez tény). Itt megjegyzendő, hogy ez kb. minden Statham-filmre igaz, valamiért azt hiszik az illetékesek, hogy neki ilyen „pörgős” aláfestés dukál.
És ha már Statham: rajta nem múlt a dolog. Nem egy nagy szinész, de azon kevesek egyike, aki sosem okoz csalódást. Itt is megbízhatóan hozza ugyanazt az elfogadható szintet – annak ellenére, hogy a Blitz inkább krimi, mint akció. Mellé érkezett Paddy Considine és Aiden Gillen, aki szépen el is lopta a showt az előző kettőtől (pszichopatát játszani persze mindig hálásabb feladat).
Pontozda
A film a témának megfelelően erőszakos és sötét, ami jót tesz neki, és vizuálisan is elég erősre sikerült – végre nem a tipikus londoni képeket látjuk – de az említett negatívumok miatt mégis keserű szájízt hagyott maga után. Így utólag már örülök, hogy anno kimaradt a moziban, és nem hiszem, hogy egy-két konkrét jelenetet leszámítva újra fogom nézni, szóval pontszámilag max. 5/10 lehet. A hurley pedig tényleg brutális egy jószág, abban a részben nem volt hiba.
* Ken Bruen ír krimiíró kritikailag és a közönség által is elismert Brant-sorozatának 2002-ben megjelent könyve nyújtja az alapot (ennek milyenségéről sajnos személyesen egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert ugyan a film kapcsán újra megjelent, de ez a negyedik kötet – sorozatokat az elején kezdünk –, az első három pedig nagyon nehezen beszerezhető).
Apócák a pácban
Az Apócák a pácban címére még megboldogult fiatalkoromból emlékeztem, és ugyan a filmből ténylegesen semmi sem rémlett, de mintha olyan alkotás lett volna, amiről beszéltek az emberek. Amikor a pár héttel ezelőtti magyarországi kalandtúrám alatt egyik este pont a kezdéskor kapcsoltam az m1-re, „miért is ne, itt legalább nincs reklám” alapon úgy döntöttem, hogy akkor ott is maradok a végéig. Rossz döntés volt?
Erre a rövid és tömör válasz az, hogy „meh”. Hiába, veszélyes műfaj a nosztalgia, 15-20 év távlatából minden sokkal szebbnek és jobbnak rémlik. Az Apócák mai szemmel nézve egy nagyon közepes, de még inkább rossz vígjáték – ráadásul angol, ami sok esetben sajnos negatív jelző –, amin párszor talán el lehet mosolyodni, de jóízűt nevetni biztos nem. Ennek legfőbb oka, hogy a film nem igazán vicces – de az is lehet, hogy én nem tudom (már?) értékelni a helyzetkomikumra épülő alkotásokat. Hány éves kortól szűnik meg viccesnek lenni a „férfiak női ruhában” téma?
Pontozda
Még írhatnék arról, hogy azért a két főszereplő jó volt és hasonlók, de az az igazság, hogy már így is sokkal több időt szántam erre a pár sorra (és a filmre), mint érdemelt volna. 5/10 (se nagyon).
Ilyen az élet
Tudom ám, hogy én vagyok a hülye (vö.: házhoz megy a lófaszért), mert miért nézné meg bárki is az aktuális Katherine Heigl-féle „romantikus vígjátékot” ÖNSZÁNTÁBÓL? Nyilván elborult az elméje és nem képes észérveken alapuló döntéseket hozni. Vagy talán szeret szenvedni? Valójában optimista és minden alkalommal abban reménykedik, hogy végre kiderül, Heigl képes szimpatikus karaktert is játszani? Esetleg csak alapanyagot keresett egy jó kis fikázáshoz? Az első kivételével bármelyiket vállalom. Persze ha elborult az elmém, akkor úgysem tudnék róla, szóval…
Na jó, igazából azért néztem meg, mert a rendezői széken Greg Berlanti neve virított, akiről ugye azt kell tudni, hogy az egyik legjobb családsorozatot szállította nekünk. Emiatt pedig megérdemel egy kis bizalmat, még úgy is, hogy azóta azért nem makulátlan a bizonyítvány. Ha esetleg mást is hasonló okok vezérelnének, hadd szóljak már most: nem érdemes. Sajnos közel sem Everwood-minőség, sokkal inkább a No Ordinary Family alá lehet becélozni.
A szokásos alapsztorihoz képest némi újdonságot jelent az itteni kiindulópont: a két, egymást nem nagyon kedvelő ember arra kényszerül, hogy közösen neveljék a rájuk bízott gyereket. Sajnos ezt az egyediséget rögtön sikerült is lemészárolni azzal, hogy a fókusz teljesen másra került – vagyis inkább nem került semmire. A főszereplők nem különösebben rendülnek meg a legjobb barátaik halála miatt, nem túlzottan érdeklik őket az anyagiak sem – bár beszélnek valamennyit a dologról, de a hozzáállásuk jól összefoglalható a „majd lesz valahogy” félmondattal. Pedig ebből az ötletből simán össze lehetett volna hozni egy jó drámát, például ha bemutatják, hogy ténylegesen gondot okoz nekik az elkötelezettség, az egy fedél alatt élés esetleg az érzelmi kötődés kialakítása – végső soron más gyerekéről van szó –, de igazából ezekről a problémáikról csak a film egy adott pontján (természetesen a végső összeboruláshoz vezető bonyodalomnál) értesülünk, addig csak azt látjuk, hogy igazából teljesen jól megvannak egymással, különösebb konfliktusok nélkül.
És ha már összeborulás: természetes, hogy a végére abszolút happy end kell, de talán nem ártott volna, ha azt a film közben elkezdik felvezetni. Mert az rendben is van, hogy Heigl karaktere nem veszi észre a Duhamel érzéseit – műfaji klisé, elfogadjuk – de nekünk, mint nézőknek kellene mutatni valamit belőle, mert így az egész hiteltelenné válik. Arról nem is beszélve, hogy a film olvasatában a gyereknevelés nehézségei leredukálódtak a „pelenkacsere után szaros lesz az arca” poénra, ami egyrészt nem is vicces (és nem azért, mert gusztustalan), másrészt meg az az ember, aki nem képes kicserélni a pelenkát, inkább lője bele magát a legközelebbi közepesen gyors sodrású folyóba.
A romkomokba természetesen kellenek kissé bogaras sidekickek is, és mivel Betty White éppen valami mást forgatott, gyorsan behúztak helyette másokat, hogy játsszák el a karakter nélküli, unalmas szomszédok szerepét. Komolyan nem értem amúgy miért kell kihasználatlan szereplőkkel teletömni a filmet, attól biztosan nem lesz jobb, hogy egy-két mellékszereplő helyett nyolcan nem kapnak normális szöveget. Ráadásul – bár ez biztos csak egyéni probléma – elég nehéz volt úgy komolyan venni a filmet, hogy az első 15 percben sorban tűntek fel a b- és c-listás tévés arcok.
Nem Heigl-ről vagy Duhamelről van szó persze, ők már sikerrel áttranszformálták magukat a vászonra, hanem olyanokról, akiket nem feltétlenül akarunk filmekben látni (kivétel persze Mrs. Reynolds). Sookie a Gilmore Girlsből (avagy mostanában: a kövér picsa a dagadtos sitcomból), a szellemi fogyatékos tesó a Shit My Dad Says-ből vagy éppen az iskolaigazgató az Eastbound & Down-ból… Impresszív névsor, ugye? Aztán amikor megjelent az ázsiai arc a Persons Unknownból, már az járt az eszemben, hogy a., most már elég; b., mennyire rossz volt a PU.
Pontozda
Mielőtt rátérek az értékelésre, még egy kis morgás: kétórás játékidő. Mi a francnak? Egy ilyen unalmas, tartalom nélküli kliséhalmaznak simán elég lett volna 80-85 perc is, senki nem panaszkodna, hogy ő még nézné tovább. Amúgy a Life As We Know It esetében is pont ugyanazt lehet elmondani, mint általában a zsáner többijéről, vagyis hogy nem bűnrossz, de nagyon tipikus és nagyjából semmi érdekes nincs benne. Az viszont pozitív, hogy Heigl kevésbé idegesítő, mint általában, de az újranézési teszten ennek ellenére sem megy át a film, szóval a pontszám maximum 5/10 lehet.
Minden kút Rómába vezet
A film közben végig azon gondolkodtam, hogy Kristen Bell vajon miért szerepel mindig közepes vagy rosszabb filmekben, és hogy ez mennyire nem jól van így. De a filmográfiáját megnézve kiderült, hogy a „mindig” az erős túlzás, hiszen simán volt jó filmekben is, csak éppen semmi emlékezeteset nem produkált bennük. Ez amúgy nem is lenne baj, de a Veronica Marssal magasra tette a lécet (talán túl magasra is saját maga számára), ezért is várnék mindig többet és jobbat. De a több és jobb sajnos nem jön. Itt sem.
Arról szól amúgy a film, hogy [random név, nem jegyeztem meg] a húga esküvőjére Rómába utazik, ahol egy szökőkútból beállva felszed pár érmét. Ennek eredményeként páran jól beleszeretnek, de ő persze másba. Aztán megy a fölösleges bonyodalomkeltés, végül happy end.
Az a baj a filmmel, hogy tipikus mcdonalds-romantikus bénaság az „egyet láttál, mindet láttad” kategóriából. Nem vicces, teljesen hiteltelen és a karakterek is bénák. A színészek teljesen felejthetőek és úgy látszik, Josh Duhamelt is benyelte a nyálgépezet (a következője ugyanez Katherine Heigl-lel). Kristen Bell miatt – még ha ismételten csalódást okozott is – azért kap egy pluszpontot, így lesz belőle 5/10.
Alkonyat – Újhold
Ennek az írásnak a bevezetőjére több ötletem is volt. Az első változatot azzal kezdtem volna, hogy ez az a film, amit az összes kritikus várt, hogy aztán jól lehúzhassák, mert azt úgy illik (titokban persze mindannyian imádják). A második verzióban csak én vártam, mert rajongó vagyok, de ugyanúgy le fogom húzni, mert nem akarom, hogy mindenki megtudja, a harmadikban pedig úgy gondoltam, leírom, hogy több ötletem is volt az írás elkezdésére. Na vajon melyiket választottam végül?
A fenti, teljesen értelmetlen sorok szükségességét két tény indokolta: az első, hogy a New Moon sajnos teljesen vérszegény (buta vámpíros vicc reloaded), más szóval unalmas lett, és mivel ez a tény jellemzi leginkább a filmet, biztosan rengetegen kezdték már ezzel a soraikat, én meg nem állok be közéjük. A második pedig, hogy a popcorn szerkesztősége a leírt karakterek után fizet, így aztán sosem árt kicsit duzzasztani az írásokat mindenféle remek körmondatokkal és amúgy oda nem illő, de valahogy mégis kapcsolható információhalmokkal.
Szóval Újhold. A film nem sokkal az Alkonyat után veszi fel a történet fonalát. Főszereplőink még mindig együtt vannak, de mindketten szenvednek. Edward azért, mert mostanra rájött, hogy ez a buta és minden önállóságától megfosztott, személyiség nélküli lány teljesen ráakaszkodott és marhára nem lesz egyszerű lerázni, Bella pedig azért, mert kezdi gyanítani, hogy a sunyi menyétképű, meszelt arcú vámpír valójában nem is a lányokat szereti – ugyan mi más oka lenne visszautasítani őt? Persze nem, de azért majdnem.
De ne ragadjunk le a sztorinál, láthatóan a készítők sem tették. A hatalmas tátongó réseket cselekmény helyett inkább Bella szenvedései vagy némi félmeztelen futás töltik ki, amit pedig mégis sikerült beerőszakolni, az leginkább butaság. Elhiszem, hogy nagyon hatásosnak szánták a jelenetet a végén a turistacsoporttal, de attól még semmi értelme. Komolyan, eltűnik 20-30 ember, és majd senki sem gyanakszik? Ráadásul nyilván nem az első eset volt…
Ha én írnám a moziplakátokra a figyelemfelkeltő szlogeneket, tutira valami ilyesmi lenne: „Most még több kigyúrt, borotvált férfi felsőtesttel!”, mert ez a másik jellemzője a filmnek (azzal csak nem lehet reklámozni, hogy „UNALMAS!”). De nem leszek képmutató, megértem, hogy férficsöcsökkel akarták becsalogatni a tinilányokat a mozikba. Nyilván én is ezt tenném, ha pénzem lenne benne, de nézői oldalról nekünk többieknek az nem annyira érdekes, ahogy a film játékidejének felében kisgatyás srácok szaladgálnak együtt az erdőben, esőben. Itt amúgy megjegyezném, hogy azért le a kalappal Taylor Lautner előtt, 17 évesen ilyen izmokat magára szedni elég durva (ha most gonosz lennék, még ideírnám, hogy majd megbánja, amikor pár év múlva a szerek miatt nem működik majd a szerszám).
Nem tudom mennyi volt a film költségvetése egyébként, de a nagy része láthatólag nem a CGI-re ment el. A vérfarkasok átváltozása – jópár van a filmben – és maguk a bundások is nevetségesek, kábé úgy néznek ki, mintha a legendás Kardfogból maradt volna pár fel nem használt modell. A harcok ugyancsak bénák, de emlékeim szerint ez már az előző részben is probléma volt. Viszont, hogy jó dolgokat is említsek, az előbb említetteket leszámítva a képi világ ismét jóra sikerült, a forgatási helyszínek pedig még mindig nagyon szépek.
Most jön az, hogy pár szó a színészgárdáról, de gondolom nagy meglepetések nem lesznek. A visszatérőkről elmondható, hogy szinte mindenki egy kicsit rosszabb, mint az első részben, az újak pedig nagyon jól hozzáidomultak ehhez a színvonalhoz. A film legjobb alakítása (nem jó, csak a sok semmilyenből a legjobb) egyébként ugyancsak Taylor Lautnernek köszönhető, Jacob Black karaktere már majdnem hihetőre sikerült. A skála másik oldalán az amúgy tényleg tehetséges Michael Sheen áll, akinek itt sikerült a szokásosnál is sablonosabb vámpírvezért összehozni. Két megemlítendő név még: Dakota Fanning, aki túl sokat nem szerepelt, viszont megkapja a legcoolabb creepy kinézet díját a filmben, és Graham Greene, aki a Wolf Lake (a „too good for couch potatoes” díj egyik nyertese) után újra vérfarkasok körül ólálkodik.
A film közben azon gondolkodtam amúgy, mennyire durva, hogy az írónő, még ha mormon is, ennyire rossz képet fest a saját neméről. Bella már az első kötetben is eléggé irracionális volt, de itt már egy szimplán buta tinilányból egyre ellenszenvesebb Edward-függővé válik, akit tényleg semmi más nem érdekel. Szánalmas próbálkozása, hogy újra felvegye a kapcsolatot a hajdani, már jó ideje leszart barátaival, vagy egy 16-17 éves kamasz totális kihasználása mind-mind csak azt az érzést erősítik, hogy legszívesebbek lebasznánk őt egy szikláról. Vajon a szülők végiggondolják, hogy ez a karakter milyen példát mutat a lányaiknak? Egy olyan karakter, aki nagyon durva önértékelési gondokkal küzd (bármi történik, az azért van, mert ő nem elég jó) és a lelki ürességét valami külső tényezővel próbálja minden áron pótolni. De amíg nem villant cicit vagy káromkodik, gondolom rendben van.
A fentebb kivesézett hibák ellenére az Újhold nem annyira rossz, mint a híre, de csak egy nagyon pontosan behatárolt közönségnek szól. A széria rajongói gondolom feltétel nélkül imádják, az utálói meg ugyanúgy utálnák akkor is, ha esetleg tényleg kurva jó lenne. Én valahol a kettő között állok, és így, nem rajongó-nem utálóként egyszerűen nem érdemel többet 5/10-nél. Na majd a harmadik rész! (lol)
Max Payne – Egyszemélyes háború
Ha osztanának díjat a kihagyott lehetőségeknek, a Max Payne filmváltozata tuti kapna egyet. Pedig pár nyerő tényező adott volt: az alapanyag kitűnő, hiszen a Max Payne a modern számítógépes játékok egyik legjobbja, ezen kár is vitatkozni. Aztán ott van a tény, hogy a filmben szerepel Mila Kunis és Olga Kurylenko is. Ráadásul Mark Wahlbergnek is fekszenek az ilyesmi szerepek. Akkor mégis, mi a franc történt?
2001 több szempontból is fontos év volt az életemben. Egyrészt végre legálisan ihattam alkoholt (ez a lehetőség azóta is ott porosodik kihasználatlanul), másrészt megkaptam az első olyan számítógépem, amin nem csak Pasziánszt meg Commander Keen-t lehetett játszani. Ezen a számítógépen pedig a Half-Life mellett a Max Payne volt az a játék, amit a legtöbbször játszottam végig, és nem azért, mert nem volt más játékom. Kicsit talán már közhelyes is ezt leírni, de tényleg ezek voltak azok, ahol a látvány mellett lényegesen nagyobb szerepet kapott a történet is.
A Max Payne már nem arról szólt, hogy elindítom a játékot, aztán klikk-klikk-klikk és már lövöldözhetek is. Persze arról is, hiszen az általunk irányított rész, amennyiben jól csináltuk, percenként hatalmas vérfürdőbe torkollt, de ezeket az adrenalin-löketeket olyan animációk kötötték össze, amikre érdemes volt odafigyelni. A remek sztori és a főhős narrálása hatalmas pluszt adott az egész hangulathoz, és gyakorlatilag úgy szerettette meg velem a film noirt, hogy azt sem tudtam, mi az. 2001 óta már jó sok év eltelt, de a Max Payne még mindig rendszeresen előkerül, hogy az időközben elkészült második részével karöltve megajándékozzon pár nosztalgikus órával.
De visszatérve a filmre, mert ez az írás tulajdonképpen arról kellene, hogy szóljon, szerintem ott lett elrontva az egész, hogy nem volt egy normális koncepció az alkotók fejében, amit követhettek volna. Az első pár perc a narrálással ugyanis remekül indult, de aztán gyorsan be is fulladt. Az első 60-70 perc unalmas, 90-es évekbeli tévésorozatokra emlékeztető nyomozása bármiféle akció híján, valamint Olga Kurylenko szokásos ukrán prostituált szerepe után teljesen leült, és onnantól kezdve szinte végig az motoszkált a fejemben, hogy mikor lesz már vége. Az utolsó félóra persze felpörög, és ott már visszaköszön a plakátok és képek remek látványvilága is, de addigra már úgyis mindegy.
There’s an army of bodies under this river, people who ran out of time, out of friends. I could feel the dead down there, reaching up to welcome me as one of their own. It was an easy mistake to make.
Nem tudom más mit várt, de én például nagyon szívesen végignéztem volna egy hardcore nyomozós filmet, tele pengeéles párbeszédekkel és a főhős éjsötét monológjaival. Vagy akár egy Wanted-szerű látványakciót a noir elemek nélkül, vagy – mint ahogy a játékban láthattuk, és ésszerű lett volna – a kettőt gondosan összemixelve. De így, egymás után fűzve sajnos nagyon nem működik, az egész teljesen ritmustalan lett, amit a buta és sablonos fordulat pedig csak még jobban szétzilált.
A film kapcsán általában szokás Wahlberget minősíteni, de én nem fogom megtenni. Persze nem azt mondom, a beszédes nevű címszereplőt a játékban a hangját adó James McCaffrey (a Rescue Me Jimmy-je), vagy akár Clive Owen is játszhatta volna, de szerintem egyáltalán nem Marky Markon, vagy bármelyik másik szereplőn, hanem a fentebb említett koncepción dőlt el a dolog. Sajnos ez történik, ha idiótákat szerződtetnek a forgatókönyvírásra és rendezésre.
A fentiek fényében már sejthető, hogy az értékelés nem lesz túl pozitív, de azért teljesen negatív sem, hiszen azt elismerem, hogy a végén az akció tetszett, és szerintem a víziók megvalósítása is nagyon jól sikerült, az első bekezdésben említett két hölgyike pedig minimum plusz egy pontot ér. A végeredmény így 5/10 lesz, bónusznak pedig itt egy kép, amin Max Payne már majdnem cool.
Törés
Nem tudom, más hogy van vele, de én ha egy olyan filmmel találkozom, amiben Anthony Hopkins és Ryan Gosling a két főszereplő, akkor minimum elsőrendű színészi játékot várok, illetve bízva a két említett név értékítéletében, valami jófajta, izgalmas történetet is. Szerintem ezek nem extrém elvárások egyébként, hogy ne lehetne őket teljesíteni. A Törésnek mégsem sikerült.
A két húzónév nagyon semleges alakítást nyújt, teljesen olyan, mintha csak a pénzért vállalták volna. Na jó, Goslingnál talán ott volt, hogy Hopkinssal dolgozhat, vagy nem tudom, mindenesetre egész biztosan nem a karakterekben találták meg a fő okot. A többiek meg még náluk is rosszabbak voltak.
A sztori pedig, a csavart ugyebár az jelenti, hogy az egyértelműnek tűnő bizonyítékok ellenére a boríték kibontása után mégsem a „Zöldi Miklós, kamra és méreg” kártyákkal nézhetünk szembe. Ez a fordulat adná a film izgalmas részét, ha nem dőlne be rögtön az elején. Krimiket nézve amúgy nem vagyok egy nagy megoldáskereső, általában direkt nem is gondolkozom a megfejtésen, itt viszont csak úgy beugrott, hogy aha! Onnantól kezdve viszont véget ért a móka, és mivel a szinészek sem tették oda magukat, el volt rontva az élmény.
Ha nem félnék leírni, hogy tisztességes iparosmunka, akkor már sütném is rá a filmre, de állítólag filmmel kapcsolatban ez a jelző elég cikinek számit (legalább nem hívom őket dolgozatnak), inkább maradok annál, hogy a Fracture egy jó alapötlet és remek színészek elfecsérlése egy átlagos halivúdi thrillerre. És mint ilyen, 5/10-nél nem is érdemel jobbat.
A túlvilág szülötte
David S. Goyert (néha S. nélkül), az Unborn író-rendezőjét olyan embernek képzelem, akinek alkalomadtán akad egy-egy jó ötlete, de ahhoz már nincs elég tehetsége, hogy a felbukkanó ötletből egy szépen kidolgozott filmet csíráztasson. Ezt az elméletemet az eddig a lelkén száradó forgatókönyvekre alapozom egyébként. A társírókkal közösen összehozottak ugyanis általában használhatók (Penge-trilógia, Batman Begins, A parazita) vagy éppen kurva jók (Dark City – zseniális sci-fi noir), ugyanakkor az egyedül írtak nem igazán jeleskednek (Jumper). Ezt a filmet sajnos egyedül írta, sőt nagy lendülettel meg is rendezte.
Nem kellett volna, vagyis nem így. A film ugyanis nézhető, de a kettőből ez az egyik pozitívum, amit el lehet róla mondani. Az egész valahogy olyan érzést kelt, mintha egy kultközeli ázsiai horror amerikai piacra baltával kiherélt újrázása lenne. Goyer végig a biztonsági zónában marad, semmilyen értelemben nem tud vagy akar kockáztatni. Emiatt a film nézése közben az egyes jeleneteknél nem is az a kérdés merül fel, hogy hol láttuk már, hanem hogy hányszor. A film ugyanis az utóbbi években készült, horrornak csúfolt thrillerszerű valamik pontos sémáját követi, minden esemény előre megjósolható. Még a film vége is, komolyan. De így hogy izguljon az ember?
A másik pozitívum – és a film megnézésének egyetlen vállalható oka – a főszereplő. A legjobb jelenetek minden kétséget kizáróan azok, amelyekben Odette Yustman a fürdőszobában vagy annak környékén mászkál. Olyankor ugyanis felsejlenek a közepes és kicsit az alatti színészi képességeit maximálisan megbocsáthatóvá tevő erényei. És ez nem sekélyesség ám, hanem optimizmus. Mindenben a jót kell keresni, nem? Na ebben a filmben ő az a bizonyos jó, amit meg kell látni.
Rajta kívül vannak még más színészek is a filmben, de ők a whatever kategóriát erősítik. Szerintem az történt, hogy Gary Oldman és James Remar valahogy részegen odakeveredett a forgatásra, és miközben az ingyen szendvicsekkel próbálták leküzdeni az előző esti szomjasság utóhatásait, beálltak a kamera elé kicsit. Meg aztán a pénz is jól jöhetett az új alagsori tekepályához.
Összefoglalva tehát: az Unborn tipikusan tizenkettő egy tucat thrillor (thriller-horror, haha), ami maximum a főszereplő lány szépségének behódoló férfiak (avagy nők, ne legyünk kirekesztők) számára lehet érdekes, de nekik is inkább a gyorstekerek-megállítom módszert ajánlom az arra érdemes részek fogyasztására. Jóindulatból legyen 5/10.
Férj és férj
Az előző Sandleres kisiklásomnál is azt ígértem, hogy rövid leszek, de most tényleg az leszek, hiszen az ott írtak nagy része erre a filmre is tökéletesen igaz. A sandleritis, vagy más néven a VNT-kór (Végső Nagy Tanulság) tényleg létezik, nincs mese. Adott egy logikai hibáktól és fejfogós hülyeségektől sem mentes, de azért nagyjából nézhető film. Adottak a filmbéli karaktereket korrektül eljátszani képes színészek és adott Jessica Biel vizesen és bugyi-melltartó kombóban. És akkor mindezek mögé odatolnak egy olyan gyomorforgató befejezést, ami minden jobb érzésű embert több napos okádásra késztet.
És nem is arról van szó, hogy a „szeresd a szivárványos bácsikat” jeligét hangoztatták volna túl sokat, bár tény, hogy a film közben előforduló kevésbé PC poénok ellensúlyozására kaptunk egy jó adagot a végére. Meg vagyok róla győződve, hogy a normálisabb melegek ugyanúgy megvernék a forgatókönyvírókat, mint a „gyűlöld a buzit” feliratú pólóban parádézó intelligens fiatalok. Mert ez a testrabló idegenek által irányított agymosott szektás hülyeség tényleg túlmegy minden határon.
A pontszám azért 5/10, mert a Férj és férj csak a végére lesz elviselhetetlenül szar, ellentétben például a Mr. Deeds-szel, ami végig az, és egyébként is a legrosszabb Sandler-film, amit eddig láttam.
Arra egyébként kíváncsi lennék, hogy vajon mennyit használ a homoki szexuálisok megítélésének egy olyan teljesen életszerűtlen karakter, aki sok év titkolózás után végre kijön a budiból, és azzal a lendülettel egyből ellenszenves integetős buzi lesz belőle (igen, Ving Rhamesről van szó)?