Zathura: A Space Adventure (2005)

Zathura – Az űrfogócska

Mit lehet írni egy olyan filmről, aminek a legérdekesebb sajtófotója az itt látható gyönyörűség? Nem sok mindent. A Zathura pontosan az, aminek első pillantásra gondolja az ember: egy félresikerült Jumanji-másolat. Főszereplőink ezúttal az űrben keverednek kalandokba (pontosabban a házukban, ami az űrbe kerül), de a helyszínt leszámítva a történet ugyanaz. Gyerek talál egy titokzatos társasjátékot, ami megelevenedik, és jó nagy slamasztikába rántja be szereplőinket. Aztán persze kapnak egy segítőt is egy korábbi játékos személyében, végül pedig néhány közepesen unalmas bonyoldalom után minden visszatér a rendes kerékvágásba. De itt vajon véget ér a Jumanjival való hasonlóság? A kép alatt kiderül.

Véget bizony, hiszen a Zathurából minden más kimaradt, amiért az eredetit szeretni lehet. Sehol az izgalom, sehol a szív. A gyerekszereplők nagyon antipatikusak, ami azért elég gáz egy rájuk épülő film esetében. Komolyan, ki gondol aranyosnak egy olyan kölyköt, aki csal a társasjátékban, majd üvöltve bizonygatja, hogy nem is úgy volt? Én biztosan nem (azonban az IMDb kommentjeinek tanulsága szerint egész sok ilyen elmebeteg van). Persze a bátyja sem jobb, csak egy nagyképű kis köcsög. A nővérük meg a tipikus picsa, aki csak magával foglalkozik, az öccseit meg leszarja. Komolyan, még a robot volt a legjobb fej a bagázsban (az átprogramozás előtt, persze).

Itt kellene még megemlíteni az űrhajóst játszó Dax Shepardot, de hát ő is annyira jellegtelen, hogy nem érdemes foglalkozni vele. Tim Robbins meg biztos azért vállalta a szereplést, mert az asszony új konyhabútort akart. Ha ez a helyzet, neked megbocsátok, Tim!

Egy apró pozitívum az egész hülyeségben, hogy a CGI és a trükkök egészen elfogadhatóak, a gyíkembereket leszámítva. Azért ez sem menti meg ezt a fércművet a középszer dobozától. 5/10, nyilván.