In the Bedroom (2001)

A hálószobában

Azzal kezdeném, hogy ez a film átvert engem. Vagy én vertem át magam a filmmel. Vagy nem tudom. De az biztos, hogy teljesen másra számítottam, ugyanis én azt hittem, hogy majd látok egy filmet arról, hogy Nick Stahl dugja Marisa Tomei-t, a szülei meg ellenzik, és ebből lesz a drámai feszültség, ami a film végére persze megoldódik jól és happy end. Avagy nem oldódik meg jól, és nem happy end, hiszen mindkettő beleférne. Ehhez képest viszont…

A film eleje tényleg arról szól, hogy Nick Stahl dugja Marisa Tomei-t, a szülei pedig ellenzik a dolgot, hiszen az általa játszott Frank még fiatal, éppen egyetemre készülne, Natalie-nak pedig már van két gyereke, illetve egy volt férje, Richard. Richard kellően ellenszenves ahhoz, hogy utálhassuk, és persze egyértelmű legyen, miatta lesz valami galiba a szerelmesek körül. Aztán itt ért a meglepetés, ugyanis a felvezetés után kiderül, hogy ez a film igazából Frank szüleiről szól.

Arról, hogy két idősödő ember hogy képes kezelni a házasságukat, mihez kezdenek egymással és magukkal a fiuk nélkül, és a többi hasonló problémáról, ami a középkorú szülőkre vár. Talán azért, mert nem vagyok sem középkorú, sem szülő, nem igazán tudtam azonosulni a helyzetükkel, és az általuk átélt dráma sem érintett meg annyira, mint ahogy a film alkotói szerették volna.

A szülőket Tom Wilkinson és Sissy Spacek alakítja, nem rosszul, de nem is kiemelkedően. Wilkinson nagyjából ugyanazt a karaktert hozza, amit jópár évvel később az Utolsó csókban megismételt. Nyugodt természetű, hadd folyjanak a dolgok a maguk útján tipusú ember, akiről azért sejtjük, hogy valamivel azért meglepetést fog okozni. Sissy Spacek is jól hozza a szerető, ám kissé önző és irányító anyát, de számomra ezen felül semmi extrát nem nyújtott ebben a szerepben. Amit pedig Marisa Tomei-ről el tudok mondani a filmmel kapcsolatban, hogy konstans módon szép, de ha ebből a szerepből kellene megítélnem, hogy jó szinésznő vagy sem, akkor nem sok fogódzóm lenne, mert elég keveset szerepel.

Bár a két filmbéli csavar (vagy inkább fordulópont) remekül működött, hiszen egyáltalán nem számítottam rájuk mégsem tetszett túlzottan a film. Azt hiszem úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem igazán szerethető. Valahogy az egész atmoszférája olyan távolságtartó, és hiába játszanak jól a színészek, nem tudtak rokonszenvet kiváltani, így pedig csak nézője lehettem az eseményeknek, nem pedig részese, pedig egy drámánál szerintem elsődleges, hogy úgy érezhessük, akár rólunk is szólhatna, másként nem fog hatni. Sajnos nem is hatott, így csak egy 5/10-et adhatok neki. Pedig szerettem volna szeretni, tényleg.