You Only Live Twice (1967)

James Bond: Csak kétszer élsz

A Csak kétszer élsz egy nagyon fontos szempontból pionír szerepet tölt be a sorozatban: ez az első epizód, amiben főhősünk személyesen is találkozik első (valamint legtöbbször előkerülő) ősellenségével. Bizony, Bond és Blofeld szemtől szemben, ebből csak jó sülhet ki, nem? Nem. De kezdem az elejéről. Az egész galiba ott kezdődik, hogy valaki ellop egy amerikai űrhajót, de nem ám a szárazdokkból, hanem az űrből, mert hát a Bond-filmekben ez már csak így megy. A csillagos-sávos hazafiak persze egyből az oroszokat vádolják, végtére is velük hidegháborúznak, milyen lenne már, ha mondjuk Romániát rángatnák bele (pedig… az űrhajó is színesfém, vagy mi). A ruszkik tiltakoznak, hogy ők aztán nem, az angolok viszont meg is mondják a frankót a „de akkor ki az anyátok” kérdésre: természetesen a japcsik. Na jó, az angolok nem mondanak ilyet, csak annyit, hogy az űrhajót bekebelező űrhajó Japán partjainál szállt le valahol. Oda is küldik Bondot, hogy megnézze mi a helyzet, és kurva gyorsan találja meg a Matyit (a ludast), valamint ha már ott van, dugjon meg pár kócos fogú sárga lánykát is. Ez utóbbit persze nem biztos, hogy parancsba kapta, lehet magánszorgalom is.

JB persze valóban kurva gyorsan rá is jön mindenre, amiből két dolog következhet: vagy elég erőteljesen el van baszva a forgatókönyv ennél a résznél, vagy én aludtam át a nyomozás három percét. De végülis ez mindegy, a lényeg, hogy a japánok ártatlan bárányok, csakúgy, mint az oroszok, hiszen a csúnya gonosz űrhajó-eltérítések mögött (is) a SPECTRE áll, akik a kopasz macskabuzi Blofeld vezényletével megint valami csúnyára készülnek.

Ezt pedig Bond egyetlen módon képes megakadályozni, ha japán parasztnak maszkírozva beépül a sziget lakói közé. El nem tudom képzelni, mit szívhatott a forgatókönyvíró, mikor ezt kitalálta, hiszen már maga az alapötlet is nevetséges, a kivitelezés pedig csak ront a helyzeten, hiszen Connery pont annyira lett japános az átváltozás után, mint amennyi gyümölcs van a gyümölcsjoghurtokban. Pedig simán meg lehetett volna játszani egy egyszerű rejtőzködéssel a bejutást, ahogy az egyébként is zajlik egy Bond-filmben, hiszen a maskarázás nem éppen kedvenc ügynökünk kedvenc módszere. Azt már meg sem említem, ahogy egy fél óra alatt szupernindzsaharcossá képzik át…

De sajnos nem ez volt az egyetlen negatívum, ami jelentősen lehúzta a filmet nálam. A másik a fentebb már megpendített gigászok háborúja, vagyis a Bond-Blofeld örökrangadó. Egy ilyen eseménynek az elképzelésem szerint tényleg monumentálisnak kellene lennie – persze nem csillaghullást és másodpercenként két becsapódó kamehameha támadást várok –, de ehhez képest semmi sem történt. Ezért a semmiért pedig személyesen a kopaszt alakító Donald Pleasence-t, illetve a tehetségének hiányát teszem felelőssé. Alakításában Blofeld az eddig csak kézügyileg látott, félelmetes és könyörtelen SPECTRE-vezérből átvedlett valami immunhiányos gonosz kisfiúvá, aki apu embereinek próbál parancsot osztogatni, és amikor a kamera nem látja, nagyítóval sütöget hangyákat. Legalábbis ránézésre valami ilyesmit képzelek el róla. Ez az antitálentum egy puhapöcsöt, nevetséges tökfilkót csinált Blofeldből, de ezt nem lehet bűntetlenül. Nyilván nem véletlen, hogy pont az általa megformált karakterből alakult ki később a pojáca Dr. Genya (Mike Myersnek még rájátszania sem kellett sokat).

Pedig tényleg ott volt a lehetőség a filmben, de valami nagyon félrecsúszott menet közben. Bár a nagy léptékű terv és a titkos bázis a vulkán alatt annyira Bondos, hogy már önmagukban megérdemelnének pár pontot, a filmre mégsem tudok 5/10-nél jobbat adni, a fent taglalt negatívumok egyszerűen ennyire lehúzták. Kár érte.

(Egyébként itt is látszik, hogy mennyire szubjektív a minden, hiszen olyan véleményt is olvastam, hogy Pleasence az egyik legjobb és legfélelmetesebb gonosz a vásznon… És akkor most mindenki döntse el magának, hogy nekem van igazam, vagy igen.)