James Bond: Csak kétszer élsz
A Csak kétszer élsz egy nagyon fontos szempontból pionír szerepet tölt be a sorozatban: ez az első epizód, amiben főhősünk személyesen is találkozik első (valamint legtöbbször előkerülő) ősellenségével. Bizony, Bond és Blofeld szemtől szemben, ebből csak jó sülhet ki, nem? Nem. De kezdem az elejéről. Az egész galiba ott kezdődik, hogy valaki ellop egy amerikai űrhajót, de nem ám a szárazdokkból, hanem az űrből, mert hát a Bond-filmekben ez már csak így megy. A csillagos-sávos hazafiak persze egyből az oroszokat vádolják, végtére is velük hidegháborúznak, milyen lenne már, ha mondjuk Romániát rángatnák bele (pedig… az űrhajó is színesfém, vagy mi). A ruszkik tiltakoznak, hogy ők aztán nem, az angolok viszont meg is mondják a frankót a „de akkor ki az anyátok” kérdésre: természetesen a japcsik. Na jó, az angolok nem mondanak ilyet, csak annyit, hogy az űrhajót bekebelező űrhajó Japán partjainál szállt le valahol. Oda is küldik Bondot, hogy megnézze mi a helyzet, és kurva gyorsan találja meg a Matyit (a ludast), valamint ha már ott van, dugjon meg pár kócos fogú sárga lánykát is. Ez utóbbit persze nem biztos, hogy parancsba kapta, lehet magánszorgalom is.
JB persze valóban kurva gyorsan rá is jön mindenre, amiből két dolog következhet: vagy elég erőteljesen el van baszva a forgatókönyv ennél a résznél, vagy én aludtam át a nyomozás három percét. De végülis ez mindegy, a lényeg, hogy a japánok ártatlan bárányok, csakúgy, mint az oroszok, hiszen a csúnya gonosz űrhajó-eltérítések mögött (is) a SPECTRE áll, akik a kopasz macskabuzi Blofeld vezényletével megint valami csúnyára készülnek.
Ezt pedig Bond egyetlen módon képes megakadályozni, ha japán parasztnak maszkírozva beépül a sziget lakói közé. El nem tudom képzelni, mit szívhatott a forgatókönyvíró, mikor ezt kitalálta, hiszen már maga az alapötlet is nevetséges, a kivitelezés pedig csak ront a helyzeten, hiszen Connery pont annyira lett japános az átváltozás után, mint amennyi gyümölcs van a gyümölcsjoghurtokban. Pedig simán meg lehetett volna játszani egy egyszerű rejtőzködéssel a bejutást, ahogy az egyébként is zajlik egy Bond-filmben, hiszen a maskarázás nem éppen kedvenc ügynökünk kedvenc módszere. Azt már meg sem említem, ahogy egy fél óra alatt szupernindzsaharcossá képzik át…
De sajnos nem ez volt az egyetlen negatívum, ami jelentősen lehúzta a filmet nálam. A másik a fentebb már megpendített gigászok háborúja, vagyis a Bond-Blofeld örökrangadó. Egy ilyen eseménynek az elképzelésem szerint tényleg monumentálisnak kellene lennie – persze nem csillaghullást és másodpercenként két becsapódó kamehameha támadást várok –, de ehhez képest semmi sem történt. Ezért a semmiért pedig személyesen a kopaszt alakító Donald Pleasence-t, illetve a tehetségének hiányát teszem felelőssé. Alakításában Blofeld az eddig csak kézügyileg látott, félelmetes és könyörtelen SPECTRE-vezérből átvedlett valami immunhiányos gonosz kisfiúvá, aki apu embereinek próbál parancsot osztogatni, és amikor a kamera nem látja, nagyítóval sütöget hangyákat. Legalábbis ránézésre valami ilyesmit képzelek el róla. Ez az antitálentum egy puhapöcsöt, nevetséges tökfilkót csinált Blofeldből, de ezt nem lehet bűntetlenül. Nyilván nem véletlen, hogy pont az általa megformált karakterből alakult ki később a pojáca Dr. Genya (Mike Myersnek még rájátszania sem kellett sokat).
Pedig tényleg ott volt a lehetőség a filmben, de valami nagyon félrecsúszott menet közben. Bár a nagy léptékű terv és a titkos bázis a vulkán alatt annyira Bondos, hogy már önmagukban megérdemelnének pár pontot, a filmre mégsem tudok 5/10-nél jobbat adni, a fent taglalt negatívumok egyszerűen ennyire lehúzták. Kár érte.
(Egyébként itt is látszik, hogy mennyire szubjektív a minden, hiszen olyan véleményt is olvastam, hogy Pleasence az egyik legjobb és legfélelmetesebb gonosz a vásznon… És akkor most mindenki döntse el magának, hogy nekem van igazam, vagy igen.)
James Bond: Tűzgolyó
Jelentkezzen, aki az eddigi pontszámok alapján úgy gondolta, hogy már előre tudja, milyen lesz a következő Bond-kaland. Bár nem látszik, elárulom, hogy én bizony feltettem a kezem. Naivan azt hittem, hogy az 6-7-8/10 után folytatódni fog a tendencia, a színvonal egyre csak nő a végtelenbe és tovább, és majd láthatok egy jó kis 9/10-es filmet. Persze ez nem következett be, és az a helyzet, hogy a Thunderballnak még a szinten maradás sem sikerült igazán.
Az egész ott kezdődik, hogy a szálakat megint a SPECTRE omnipotens (a művelt olvasóban most felrémlik az idevonatkozó Jóbarátok poén) ura és kisdobosai mozgatják, ami szerintem nem annyira szokott jót jelenteni. De tényleg, ott van egy rakáson a világ összes bűnöző lángelméje, megtámogatva mindenféle hipermodern, még nem is létező apparáttal, és mégis annyira fatökűek, hogy nem képesek elintézni egy darab titkosügynököt (aki ráadásul nem is titkos, hiszen nagyjából az egész világ ismeri). Na jó, ez mindig is olyan része volt a Bond-filmeknek, amik fölött szemet kell hunynunk. Ha én lennék a főgenya, és sikerülne elfogatnom a nemezisemet, tutira azzal kezdenék, hogy eltöretném mindkét lábát, és csak azután kezdenék bele a kötelező nagymonológba arról, hogy végre szemtől szemben is találkoztunk, miszter, és hogy most nem menekülhet, meglakol mindenért, amit ellenünk tett. Eltört lábakkal talán még igaz is lehetne a nem menekülhet rész. De ez persze csak én vagyok, a SPECTRE nem tesz ilyet, ők bérgyilkosokból is csak egyet-egyet küldenek alkalmanként. Tényleg, milyen snassz lenne, ha 5-10 géppuskás szarrá lőné Bondot a budin? De legalább hatékony.
Na mindegy, vissza a lényeghez. A SPECTRE megint mozgolódik, és természetesen megint pénzt akar. És természetesen a szükséges összeget nem újságkihordással szeretnék megkeresni, ezért egy jól szervezett akció keretében lenyúlnak két atombombát a NATO-tól, majd megzsarolják őket, miszerint ha nem kapnak százmillió fontot (vagy annak megfelelő dollárt) határidőre, akkor bizony az egyik nagyváros Hirosima 2-t fog játszani. Az illetékesek persze húzzák a szájukat, inkább nem fizetnének, mint igen, úgyhogy össze is trombitálják Európa összes duplanullás ügynökét, hogy akkor „okoskodjatok ki valamit, srácok”. Persze Bondnak máris van egy nyoma, amit követni tud, szóval nem kétséges, hogy ki fogja felgöngyölíteni ezt a csúnya ügyet…
Ahogy a plakáton is látható, Bond ezúttal szinte lubickol a nők tengerében. Négyen is rendelkezésére állnak a film során, közülük háromnál pedig pontot érő fogásokat is bevet kedvenc titkosügynökünk. Ilyen szempontból amúgy teljesen jó a film, hiszen a Bond-lányok minden altipusa megtalálható: a köze-sincs-semmihez-de-egy-dugásra-jó, a gonosszal-van-de-lefekszik-Bonddal és a gonosszal-van-de-Bond-áttéríti is. Ez utóbbi egyébként mindenképpen a Thunderball legnagyobb erénye, ugyanis személyes preferenciáim alapján a Domino-t alakító Claudine Auger (a lenti képen) a legszebb nő, akibe Sean Connery Bondként valaha is beleakadt. Sőt – bár ez merész kijelentés – benne van a legszebb háromban (bár a másik kettő most hirtelen nem tudom, ki lenne, de azért ennyi esélyt adok a többieknek is), akik Bond-filmben szerepeltek. Neki egyébként a karaktere is figyelemre méltó, hiszen Domino az első aki túllép az ágyékmelegítő szerepén és tevőlegesen is részt vesz a főgonosz elpusztításában. Érdekességként még azt is ideszúrom, hogy Claudine Augert, sok más szereplőhöz hasonlóan újra kellett szinkronizálni a túl erős akcentusa (vagy nem létező angoltudása miatt), így őt az eredetiben Nikki Van der Zyl hangján hallhatjuk (aki többek között Ursula Andresst is szinkronizálta a Dr. No-ban).
És akkor most már rátérnék arra is, hogy miért volt ez a film csalódás kicsit. Nem a történet miatt, mert az nagyjából vállalható, és a technikai megoldások is teljesen rendben voltak. Az egyik ok a főgonosz, Emilio Largo, akit Adolfo Celi kelt életre. Largo karakterében simán ott volt a lehetőség, de ezzel sajnos nem éltek, így az egész csak lóg a levegőben. Kap egy ilyen cool nevet, meg egy kalózos szemkötőt, és aztán kiderül, hogy igazából semmi érdekes nincs a karakterben, csak egy újabb majom, aki Blofeld parancsait teljesíti (aki még mindig nem jelenik meg teljes valójában. Az egész figura olyan kis buta, sótlan, semmilyen, egyáltalán nem fineszes, ahogy egy Bondhoz méltó ellenféltől, a SPECTRE kettes számú emberétől várnánk. A másik ok, amiért nem annyira szerettem ezt a mozit, az a rengeteg víz alatti jelenet. Jó, tudom, hogy sokan pont ezért kedvelik a Thunderballt, mert tele van látványos viz alatti akciókkal, de én alapból sem vagyok oda túlzottan a búváros dolgokért, de itt ráadásul sokszor piszok hosszú időt pazaroltak ezekre a részekre. Nem mondom, hogy nem látványos, mert az (a költségvetés itt is több volt, mint a megelőző filmeké összesen), de nekem akkor is unalmas volt. A harmadik ok pedig az a csúnya hiba, amit a film végén elkövettek a készítők, nevezetesen, hogy simán elfelejtették az egyik szereplőt. Az egyik pillanatban még ott van, a másikban meg már nyoma sincs. Abszolút nem vagyok hibavadász, az olyan apróságokat észre sem veszem, meg nem is nagyon érdekelnek, hogy például egy jelenetben a vágások között Bondnak másfajta búvárszemüvege van, de ez egy durva és zavaró hiba volt, ami még nekem is az arcomba vágódott. Kár.
A végeredményt nehéz kimatekozni, mert egyrészt ott van a nem jó gonosz (haha) és a búvárkodós részek, amik lehúzzák, másrészt ott van Domino, aki meg fel. A kettő közötti egyensúlyt talán egy 6/10-zel lehetne kifejezni, és akkor ezzel most megint ott vagyunk, ahonnan a Dr. No-val elindultunk.
James Bond: Goldfinger
Már a kezdő jelenet is biztató: Bond az éj leple alatt besurran valahová, majd a magával vitt plasztik és a helyszínen található nitrovalami, valamint egy időzítő segítségével felrobbantja a helyet. A szállodai szobájába visszatérve megkapjuk szokásos merénylet-kísérletet, ahol a 007-es megmutatja, milyen jól ért a villanyszereléshez, illetve az is kiderül, hogy milyen gáláns és lovagias is ő az ellene konspiráló fehérnéppel szemben. Ezután következik a főcím Shirley Bassey előadásában, ami szerintem az egyik legjobban sikerült az összes közül. És azt is elárulom, hogy a filmről is hasonlóképpen vélekedem.
Ebben a moziban ugyanis tényleg majdnem minden benne van, ami egy Bond-filmet Bond-filmmé tesz. A 007-es ellenfele ezúttal egy Auric Goldfinger nevű angol, aki amúgy az arany megszállottja, és azt tervezi, hogy radioaktívvá teszi az Egyesült Államok Fort Knox-ban tárolt aranykészletét (de nem ám csak úgy, többlépcsős, furmányos terv keretében, természetesen), és ezáltal majd jól meggazdagodik, hiszen az általa birtokolt arany ára jelentősen felértékelődne. Ez egyébként saját terv, szóval Goldfinger kivételesen nem a SPECTRE ügynöke, ami szerintem még jót is tett neki, ugyanis egy átlagos Bond-gonosznál sokkal jobb karaktert sikerült összehozni. Ez persze köszönhető Gert Fröbe-nek is, aki annak ellenére, hogy nem nagyon beszélt angolul (kapott is egy jó kis utószinkront – ez egyébként elég sokszor megtörtént a Bond-filmekben, bár főleg a lányoknál), mégis hihetően alakitotta a gátlástalan és aranymániás gecit.
– Do you expect me to talk?
– No, Mr. Bond. I expect you to die.
A másik pozitív tényező, ami Goldfingert kiemeli a tömegből, hogy neki van az egyik legjobb fej problémamegoldó embere, név szerint Oddjob. Ő az a kalapdobáló kínai, akit már említettem korábban. Bár némasága miatt beszéd helyett csak nyög, mégis az egyik legcoolabb karakter a Bond-univerzumban. Persze neki sincs kegyelem, megkapja a maga kis haláladagját, hiszen azért mégis egy negatív alakról van szó.
A Goldfinger, bár nem éri utol az index érdekeltségébe tartozó fórumok és blogok idióta fasztojás kommentelőit elsőzésben, de azért jó pár releváns első helyet magának tudhat. Például ez volt az első Bond-film, ami Oscar-dijat kapott (legjobb hangeffekt kategóriában). De ami ennél fontosabb, hogy itt láthattuk először az azóta a kémfilmekben előszeretettel használt és nagyjából szarrá parodizált jelenetet, amikor is a főgonosz egy lézerrel akarja kettévágni a lekötözött főszereplőt. Gondolom mindenkinek megvan ez a jelenet, mint ahogy az is, mikor a kütyü-szakértő (jelen esetben Q) mutogatja az aktuális cuccokat a főhősnek, a háttérben a többiek meg egymáson tesztelgetik a lángszórót, atombombát vagy a lesből támadó ruhaszárítókötelet. Na ez is itt jelent meg először.
Bár jó történet és jó gonoszok jellemzik a filmet, meg kell említenem a gyengeségeit is, mert sajnos azok is vannak, és ráadásul a harmadik fő összetevő, mégpedig a Bond-lányok képében jelennek meg. Lehet, hogy csak én érzem így, de ebből a szempontból a casting sajnos gyengére sikerült. Talán a Tilly-t játszó Tania Mallet-ből ki lehetett volna hozni valami értelmeset, de sajnos nem így történt. A többiek, vagyis Shirley Eaton (Jill) és a képeken látható Honor Blackman (Pussy Galore) viszont egyszerűen gyengék voltak. Fura módon az eddigi nők közül egyedül ez utóbbinak volt értelmes színészi tapasztalata, mégis valahogy ő volt a legkevésbé érdekes és hihető. Ez egyébként valószínűleg a karakternek is köszönhető, illetve annak, hogy nem tudták eldönteni, mi legyen vele. Ugyebár a regényben Pussy leszbikus, de végül Bond ellenállhatatlan sármja visszacsábítja a jó oldalra, a filmben viszont ebből csak annyit érzékeltetnek, hogy először nem érdekli Bond, majd utána mégis beadja a derekát, Goldfinger utasítására. Így pedig már nehezen hihető, hogy a végére ténylegesen meg is javul… De mindegy, a lényeg, hogy ezúttal az ágytöltelékek nem emelték, hanem lehúzták a színvonalat egy kicsit.
De ettől függetlenül a Goldfinger a 007-es eddigi kalandjai közül mindenképpen kiemelkedik, és ahogy már elspoileztem fentebb, az összesitett listán is előkelő helyet fog elfoglalni. Úgyhogy pontszámként simán kap egy 8/10-et, amivel be is emeli magát a tízes skála felső harmadába.
James Bond: Oroszországból szeretettel
Gondolom már mindenki halálra aggódta magát, hogy mi van a beharangozott heti Bond-adaggal, így most megnyugtatásul közlöm, hogy természetesen nem halt meg az ötlet rögtön az elején, csak más irányú, nagyon fontos elfoglaltságok elszólítottak (némi GTA IV és a rám törő retro-hullám kiélésére egy kis Half-Life). De most már tényleg itt van a második, és egy sűrített ütemterv keretén belül majd érkezik a többi is, egészen addig, míg be nem hozom a lemaradást.
Tehát, Oroszországból szeretettel. Nagyjából fél év telt el azóta, hogy James Bond visszaverte az anyjába Dr. No-t, majd ocsmány módon kihasználta Honey Ridert. Utóbbit valószínűleg már mindenki elfelejtette, a doktor halála viszont elég érzékenyen érintette a SPECTRE-t (szabad fordításban: Nagyon Gonoszok, Akiket James Bond Úgyis Megszívat). Éppen ezért, összekötve a kellemeset a hasznossal, legújabb pénzszerző akciójukhoz bónuszként hozzácsapnák Bond likvidi… libazsír… kinyírását is, méghozzá egy furmányos terv keretein belül. A terv (ami tényleg jó) a következő: az orosz-SPECTRE (szabad fordításban: Nagyon Gonoszok, Akiket James Bond Úgyis Megszívat) kettős ügynök, Rosa Klebb által átvert Tatjana Romanova (az isztambuli orosz nagykövetség alkalmazottja és a film rezidens jócsaja) disszidálni akar, az angolok segítségéért cserébe pedig felajánlja az orosz csoda-dekódoló masinát, a Lektort. Egy feltétele van, hogy James Bond bonyolítsa a dolgokat. A SPECTRE (szabad fordításban: Nagyon Gonoszok, Akiket James Bond Úgyis Megszívat) szándékai szerint persze Bond végül meghalna, ők pedig jó áron visszavásároltatnák a Lektort az oroszokkal. De nyilván egyértelmű, hogy ez úgysem lesz ilyen egyszerű…
Még jó, hogy a múltkor leírtam a Bond-sablonokat, hiszen már rögtön a második filmnél borulnak valamelyest. Ezúttal nincs világrengető gonosz terv, Bondot sem fogja el a főgenya, sőt, tulajdonképpen nincs is főgenya, hiszen csak egy fehér macskát simogató kéz képében és ellentmondást nem tűrő hangjával jelenik meg párszor, de sok vizet még nem zavar. Van viszont egy új sablon, amiről a múltkor nem ejtettem szót, ez pedig a pribékek feltűnése. Persze ilyenkor nem az npc tudós fiúkra kell gondolni, akik mindig meghalnak a végén a robbanásokban, hanem azokra a bérgyilkosokra és egyebekre, akik a filmek során a legtöbb fejfájást okozzák Bondnak. Igazából ők a legjobb arcok az egész szériában. Ebből a kasztból kerül ki egyébként a két kedvencem is, a kalappal dobálózó kínai drabális állat és a pedofil drabális állat. De róluk majd a saját filmjükben bővebben.
Szóval a fent említett jobbkezekből rögtön kettőt is kapunk, a már említett Rosa Klebbet és a bérgyilkos Grantet, akit direkt Bond ellen képeztek ki. Nem megyek beléjük részletesen, de azt elmondom, hogy a Klebbet alakító Lotte Lenya erősen emlékeztet az egyik középsulis matektanáromra – pont olyan undorító és rúgnivaló feje van (innen is csókolom, Pomáziné tanárnő drága, remélem már ibolyaszagolgatás van bőszen). A lényeg, hogy mindenképpen sokkal érdekesebb ellenfelek, mint Dr. No volt. Jobb ellenlábasokkal pedig csak nőhet a film színvonala, ahogy ez meg is történt. És akkor most, 2500+ karakter után el is jutok a lényeghez: a From Russia… ugyanis sokkal jobb film, mint az elődje volt. Jobb a történet, érdekesebbek a szereplők, és ami a lényeg, hogy sokkal mozgalmasabb, és emiatt természetesen izgalmasabb (nincs bealvás, mint a múltkor) a Dr. No-nál. Van itt minden, robbantás, menekülés, egy férfiért harcoló cigánylányok (akiket persze végül mégis Bond visz a sátorba), lövöldözés minden mennyiségben, és egy közepesen hosszú vonatút Isztambulból keresztül Európán. Na meg persze szex a Bond-lánnyal, akit ezúttal egy Daniela Bianchi nevű olasz modell kelt életre.
Mit is mondhatnék még kedvcsinálóként? Sean Connery még mindig remekel Bondként, és ezúttal már kap egy jó kis kütyüt is Q-tól, egy aktatáska formájában (hogy kicsoda Q, és a kütyüket eddig miért nem emlitettem? Csak.) Ráadásul még nőt is ver a filmben. Így már tényleg meg kell nézni, nem? A pontszám pedig legyen mondjuk 7/10, ami nem is olyan rossz, szerintem.
James Bond: Dr. No
Ahogy ígértem (igaz még pár nappal ezelőttre, de a határidőkkel mindig bajban vagyok), már itt is van az első Bond, aki feltűnően hasonlít Sean Connery-re, persze még az utóbbi években a rosszul méretezett protézis miatt kialakult pöszeség nélkül. Sokan őt tartják a legjobb Bondnak, mondván mindig az eredeti a legjobb, meg egyébként is, a többiek bénák. Azt, hogy szerintem ki a legbondosabb, inkább csak az utolsó legyűrése után dönteném el, de az biztos, hogy Connery benne van az első hatban (wink).
Mivel a Fleming által irt könyvek kimaradtak az életemből, nem tudom, hogy ez már eleve az ő koncepciója volt, vagy csak a filmeket egyszerűsítették így le, de a 007-es első filmre adaptált kalandja elég jól lerakta a széria alapjait, hiszen nagyjából minden további Bond-film ugyanerre a sablonra épül. Ezt talán érdemes most letudni, hogy a későbbiekben már ne legyen meglepetés senkinek, hogy nincsenek túl váratlan fordulatok az epizódokban. Szóval, a sztori általában úgy alakul, hogy történik valami a világban, ami mögött valószínűsíthetően egy bűnöző lángelme áll. Bondot odaküldik, hogy az orrára koppintson, ő meg nyomozgat egy kicsit alibiből, közben összegabalyodik az aktuális libákkal, elfogatja magát, majd miután elpusztítja a főgenyát – lehetőleg a saját fegyverével – még zárásnak szexel egyet.
További jellegzetesség, hogy a főgonosz szinte mindig valami eldugott helyen (lehetőség szerint egy egzotikus szigeten) vagy inkább alatta él és alkot, mégpedig egy olyan támaszponton vagy
laboratóriumban, amit mai technológiákkal is melós lenne felépíteni. De ő képes volt rá, hiszen mindig egy géniuszról van szó, aki valami roppant kicsinyes ok miatt haragszomrádot játszik a világgal, és feltett szándéka elpusztitani azt, de legalábbis jó sok pénzt kicsikarni belőle. Ennek foganatosítására épít egy világvége-masinát is, ami viszont mindig problémás, hiszen egy kallantyú elfordításával (olyankor túlterhelődik a rendszer, aztán jön a bumm) el lehet pusztítani a szerkezetet – legalábbis Bondnak mindig sikerül.
Aztán itt van még a nők kérdésköre, akiknek persze mindig fontos szerep jut, ők azok, akik a film során 2-4 alkalommal segítenek a királynő egyik legjobb ügynökének oldani a feszültséget. Fontos
tény, hogy bármennyire is van szarban a világ, egy dugásra azért mindig van idő. A végére pedig idebiggyesztem a laza beszólásokat is, hiszen azok adják meg a fűszert egy-egy Bond-filmhez. James ugyanis nem csak fáradhatatlan és nemibetegség-álló, hanem még poénos is.
Dr. No: The Americans are fools. I offered my services, they refused. So did the East. Now they can both pay for their mistake.
James Bond: World domination. The same old dream. Our asylums are full of people who think they’re Naploeon. Or God.
És akkor mindez a Dr. No-ra levetítve hogy néz ki? Valaki rakétákat téritget, amit a világ titkos- és nem annyira titkos szolgálatai nem néznek túl jó szemmel. A nyomok Jamaicába vezetnek, ezért az MI-6 odaküldi Bondot, hogy derítse ki, wtf folyik arrafelé. Bond persze gyorsan rájön, hogy az egész mögött egy Dr. No nevű tudós állhat, aki valami titokzatos szigeten székel. Mikor odamegy nyomozni, találkozik a butácska Honey Riderrel (nomen est omen), aki kagylókat gyűjtöget éppen. Dr. No emberei jól el is fogják őket, majd egy hosszú és unalmas közjátékot követően végre kiderül, hogy mi a nagy terve a dokinak (na ezt nem mondom el, de a fentiek alapján nagyjából belőhető az irány). Utána még Bond keresztbe tesz neki, majd jön a dugás, és vége a filmnek.
Az a helyzet, hogy a klasszikus kémfilmeket nem szabad túl komolyan venni, és ez a Bondokra még hatványozottan igaz. Ha úgy ül le valaki, hogy megnéz egy filmet, amiben egy minden helyzetben cool szuperügynök lenyomja a főgonoszt, közben jó nőket dönt le, akkor majdnem biztos, hogy jól fog szórakozni. Egy a lényeg, hogy semmiképpen sem szabad mai szemmel nézni ezt a filmet (és a többit
sem), mert úgy elég gyorsan nevetségessé válna. Mert mégis, milyen lenne egy mai kémfilm, amiben a rettenthetetlen főhős megjelenne hosszú fehér pizsamanadrágban? Vagy ha mondjuk menekülés
helyett megpróbálná pisztollyal lenyomni a lángszórózó tankot? Na ugye.
Essen pár szó a szereplőkről is. Bond érdeklődési köre nem túl tág (pia, nők, könnyed kacaj a halál szemébe), és összetett érzelmei sincsenek, de azért mégsem faék jellem. Bond igazi angol, eleganciáját még a legnehezebb helyzetben sem vetkőzi le. Könnyed, kissé talán még könnyelmű is. Ugyanakkor érezzük rajta, hogy bármikor képes megvadulni, ha a helyzet úgy akarja. Ezt a kettősséget pedig Connery remekül adja vissza, hihetővé tesz egy ilyen hihetetlen figurát. A többiekre nem pazarolnék külön-külön helyet és karaktereket, mindannyian korrektül játszottak, Ursula Andressén kívül nem volt kiugróan rossz alakítás. Ja igen, Ursula Andress. Amikor két szónál többet kell mondania, akkor egyből kitűnik, hogy csapnivaló színésznő (tényleg, nagyon rossz a filmben), de teljesen megértem, miért kapta meg a szerepet ennek ellenére. Ugyanis túlzás nélkül mondhatom, hogy bombajól néz ki.
A végére jön az értékelés, ahol szeretném elmondani, hogy nem a fentebb említett sablonos dolgok miatt kap csak 6/10-et, hiszen azok alapvető részei a mitológiának, így nem is zavaróak,
ellentétben más filmekkel. Nem is azért, mert időközben eltelt majdnem 50 év, és mostanra az egész kicsit nevetségessé vált, hiszen erről nem tehet. Azért ez a pontszám, mert bár szórakoztató mozi, a majdnem két órás hossz miatt elég sok benne az üresjárat, és a végére kicsit már untam. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a maga idejében ez odacsapós film lehetett. A maga idejében.
Ha lehet hinni az IMDb-nek, és én sem kúrtam el a számolást, akkor még 22 hét van hátra az új Bond-film, a Quantum of Solace bemutatójáig (USA-ról van szó, persze), amikor is majd az arra kíváncsiak ismét jól megnézhetik, ahogy Daniel Craig az élesre fent baltaarcával aprítja az ellent. És hogy ez mit jelent? Pont amit a bejegyzés cime sugall. Heti egy film, frissítendő az emlékezetet, hogy végre választ kaphassak a kínzó kérdésre, mely évek óta nem hagy nyugodni: vajon melyik részét találtam anno a legunalmasabbnak?
A trükk egyébként az az elképzelésben, hogy bele fogom venni a két nem kanonikus Bondot is a listába (Never Say Never Again és az ős-Casino Royale), szóval ha valaki agyában megszólalt volna a naptár-csengő, akkor lekapcsolhatja, itt a titok nyitja, hogy miért ennyi a hét, amennyi.
Ja, és a legjobb az egészben, hogy ez a hihetetlen jóság most kezdődik! (drums and trumpets fading out slowly)