Dr. No (1962)

James Bond: Dr. No

Ahogy ígértem (igaz még pár nappal ezelőttre, de a határidőkkel mindig bajban vagyok), már itt is van az első Bond, aki feltűnően hasonlít Sean Connery-re, persze még az utóbbi években a rosszul méretezett protézis miatt kialakult pöszeség nélkül. Sokan őt tartják a legjobb Bondnak, mondván mindig az eredeti a legjobb, meg egyébként is, a többiek bénák. Azt, hogy szerintem ki a legbondosabb, inkább csak az utolsó legyűrése után dönteném el, de az biztos, hogy Connery benne van az első hatban (wink).

Mivel a Fleming által irt könyvek kimaradtak az életemből, nem tudom, hogy ez már eleve az ő koncepciója volt, vagy csak a filmeket egyszerűsítették így le, de a 007-es első filmre adaptált kalandja elég jól lerakta a széria alapjait, hiszen nagyjából minden további Bond-film ugyanerre a sablonra épül. Ezt talán érdemes most letudni, hogy a későbbiekben már ne legyen meglepetés senkinek, hogy nincsenek túl váratlan fordulatok az epizódokban. Szóval, a sztori általában úgy alakul, hogy történik valami a világban, ami mögött valószínűsíthetően egy bűnöző lángelme áll. Bondot odaküldik, hogy az orrára koppintson, ő meg nyomozgat egy kicsit alibiből, közben összegabalyodik az aktuális libákkal, elfogatja magát, majd miután elpusztítja a főgenyát – lehetőleg a saját fegyverével – még zárásnak szexel egyet.

További jellegzetesség, hogy a főgonosz szinte mindig valami eldugott helyen (lehetőség szerint egy egzotikus szigeten) vagy inkább alatta él és alkot, mégpedig egy olyan támaszponton vagy laboratóriumban, amit mai technológiákkal is melós lenne felépíteni. De ő képes volt rá, hiszen mindig egy géniuszról van szó, aki valami roppant kicsinyes ok miatt haragszomrádot játszik a világgal, és feltett szándéka elpusztitani azt, de legalábbis jó sok pénzt kicsikarni belőle. Ennek foganatosítására épít egy világvége-masinát is, ami viszont mindig problémás, hiszen egy kallantyú elfordításával (olyankor túlterhelődik a rendszer, aztán jön a bumm) el lehet pusztítani a szerkezetet – legalábbis Bondnak mindig sikerül.

Aztán itt van még a nők kérdésköre, akiknek persze mindig fontos szerep jut, ők azok, akik a film során 2-4 alkalommal segítenek a királynő egyik legjobb ügynökének oldani a feszültséget. Fontos tény, hogy bármennyire is van szarban a világ, egy dugásra azért mindig van idő. A végére pedig idebiggyesztem a laza beszólásokat is, hiszen azok adják meg a fűszert egy-egy Bond-filmhez. James ugyanis nem csak fáradhatatlan és nemibetegség-álló, hanem még poénos is.

Dr. No: The Americans are fools. I offered my services, they refused. So did the East. Now they can both pay for their mistake.
James Bond: World domination. The same old dream. Our asylums are full of people who think they’re Naploeon. Or God.

És akkor mindez a Dr. No-ra levetítve hogy néz ki? Valaki rakétákat téritget, amit a világ titkos- és nem annyira titkos szolgálatai nem néznek túl jó szemmel. A nyomok Jamaicába vezetnek, ezért az MI-6 odaküldi Bondot, hogy derítse ki, wtf folyik arrafelé. Bond persze gyorsan rájön, hogy az egész mögött egy Dr. No nevű tudós állhat, aki valami titokzatos szigeten székel. Mikor odamegy nyomozni, találkozik a butácska Honey Riderrel (nomen est omen), aki kagylókat gyűjtöget éppen. Dr. No emberei jól el is fogják őket, majd egy hosszú és unalmas közjátékot követően végre kiderül, hogy mi a nagy terve a dokinak (na ezt nem mondom el, de a fentiek alapján nagyjából belőhető az irány). Utána még Bond keresztbe tesz neki, majd jön a dugás, és vége a filmnek.

Az a helyzet, hogy a klasszikus kémfilmeket nem szabad túl komolyan venni, és ez a Bondokra még hatványozottan igaz. Ha úgy ül le valaki, hogy megnéz egy filmet, amiben egy minden helyzetben cool szuperügynök lenyomja a főgonoszt, közben jó nőket dönt le, akkor majdnem biztos, hogy jól fog szórakozni. Egy a lényeg, hogy semmiképpen sem szabad mai szemmel nézni ezt a filmet (és a többit sem), mert úgy elég gyorsan nevetségessé válna. Mert mégis, milyen lenne egy mai kémfilm, amiben a rettenthetetlen főhős megjelenne hosszú fehér pizsamanadrágban? Vagy ha mondjuk menekülés helyett megpróbálná pisztollyal lenyomni a lángszórózó tankot? Na ugye.

Essen pár szó a szereplőkről is. Bond érdeklődési köre nem túl tág (pia, nők, könnyed kacaj a halál szemébe), és összetett érzelmei sincsenek, de azért mégsem faék jellem. Bond igazi angol, eleganciáját még a legnehezebb helyzetben sem vetkőzi le. Könnyed, kissé talán még könnyelmű is. Ugyanakkor érezzük rajta, hogy bármikor képes megvadulni, ha a helyzet úgy akarja. Ezt a kettősséget pedig Connery remekül adja vissza, hihetővé tesz egy ilyen hihetetlen figurát. A többiekre nem pazarolnék külön-külön helyet és karaktereket, mindannyian korrektül játszottak, Ursula Andressén kívül nem volt kiugróan rossz alakítás. Ja igen, Ursula Andress. Amikor két szónál többet kell mondania, akkor egyből kitűnik, hogy csapnivaló színésznő (tényleg, nagyon rossz a filmben), de teljesen megértem, miért kapta meg a szerepet ennek ellenére. Ugyanis túlzás nélkül mondhatom, hogy bombajól néz ki.

A végére jön az értékelés, ahol szeretném elmondani, hogy nem a fentebb említett sablonos dolgok miatt kap csak 6/10-et, hiszen azok alapvető részei a mitológiának, így nem is zavaróak, ellentétben más filmekkel. Nem is azért, mert időközben eltelt majdnem 50 év, és mostanra az egész kicsit nevetségessé vált, hiszen erről nem tehet. Azért ez a pontszám, mert bár szórakoztató mozi, a majdnem két órás hossz miatt elég sok benne az üresjárat, és a végére kicsit már untam. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a maga idejében ez odacsapós film lehetett. A maga idejében.