Halálos ítélet
Ha már tegnap szóba hoztam a Brave One kapcsán, akkor be is vések ide pár szót róla, mert hát mégis. Mivel a két film nagyjából egy időben jött ki, és ugyanaz a témája, adja magát, hogy összehasonlítsuk őket. Persze a Death Sentence jókora előnnyel indult nálam, két ok miatt is: egyrészt mert nem csak megjátssza, hogy akciófilm, másrészt mert Kevin Bacon jóval szimpatikusabb figura, mint Foster.
Nick Hume és nagyobbik fia éppen hazafelé kocsikáznak, és közben megállnak egy benzinkútnál. Sajnos pont ott, ahol egy banda beavatási szertartást tart, aminek a fiú is áldozata lesz. Nick azonosítja a támadót, de a bíróságon mégis úgy dönt, hogy tanúskodás helyett inkább maga indul el elégtételt venni…
Bár a film leginkább akció, mégis sokkal inkább drámai, mint a Brave One. Kevin Bacon nagyon jól alakítja a fiát elvesztő apát, aki – mikor rájön, hogy az igazságszolgáltatás nem képes megfelelően ellensúlyozni a veszteségét – saját kezébe veszi az ügyet. Nála, Fosterrel ellentétben tényleg látom is, amit a figura érez: a fájdalmat, dühöt, csalódottságot. A feleségét játszó Kelly Preston is szépen teljesít, hozza a szokásos formáját, amit az állandó mellékszerepeiben elvárunk tőle. Aztán van még itt egy John Goodman is nekünk, aki szintén remek volt, még ha a karakterét egy kissé légből kapottnak, történetbe nem illőnek éreztem.
Az akciójelenetek szépen kidolgozottak, és nagyjából a realitás talaján maradnak (azt a bizonyos furgonos blődséget leszámítva). Nekem bejönnek az ilyen filmek, ahol nem minden lövés talál és a harcokon érezhető a nem profizmus elkeseredettsége (jó példa erre a parkolóházas jelenet). Arra gondolok itt, hogy a szereplők nem profi, képzett kommandósként mozognak és cselekednek. Követnek el hibákat és nem használják ki az összes adódó lehetőséget a támadásra. Ez így leírva nem jön át rendesen, de attól még igaz. És mindenképpen üde frissességet kölcsönöz a filmnek.
Gondolom lehetett volna ennél jobbra is csinálni, de így is nagyon szép teljesítmény volt, a fene se gondolta volna a Fűrész rendezőjéről, hogy képes összehozni egy ilyen akciócsemegét nekünk. Na nem mintha különösebb gondom lenne a Fűrésszel, de azért meglepő volt. Szóval én megajánlok a filmnek egy 8/10-et. Mert megérdemli. És a poszter mennyire durván jó már?
Kommandó
A múltkori Predator után gondoltam sort kerítek erre a másik Schwarzi-klasszikusra is, tovább boncolgatva a „kiállják-e a klasszikusok az idő próbáját” kérdéskört. Nos, az eredmény felemás, mert bár a fenomenálisan tehetségtelen Vernon Wellsre vadászó John Matrix is jól vizsgázott, egy picivel mégis lemaradt a másik bolygóról érkező láthatatlan dzsungelharcos ellenfeleként pózoló Dutch mögött. Azért nem jelentős a különbség, ne aggódjon senki.
John Matrix megfeszített, izzadságtól csillogó izmokkal cipel egy bazi nagy farönköt a hegyen, majd a veszély első jelére reflexből csekkolja a baltán tükröződő, hátulról közelítő illetőt. És itt jön a meglepetés, hiszen ő Matrix lánya (Alyssa Milano extrafiatalon)! Persze aki valaha is látott már egy akciófilmet, egyből tudja, hogy a kicsit el fogják rabolni, hogy aztán főhősünket valami csúnya dologra kényszerítsék.
Ez a csúnya dolog pedig nem más, mint egy Közép-Amerikai ország állampuccsának megtámogatása a jelenlegi elnök megölésével. Persze tudjuk, hogy Matrixet nem olyan fából faragták, aki ilyesmibe belemenne, sokkal inkább az igazságot saját kézbe vevős hős ő. Ebből eredően gyorsan le is számol a díszkíséretével, majd egyszemélyes kommandóként elindul, hogy sajátos módszerrel rendezze le a függőben lévő ügyeket.
– Remember when I promised to kill you last?
– That’s right. You did.
– I lied.
(…)
– What did you do with Sully?
– I let him go.
Tény, hogy a jó öreg Arnie nem a valaha élt legnagyobb színésztálentum, de ettől függetlenül mindenkinek el kell ismernie, hogy a munkás évei alatt nagyon sok meghatározó filmet tett le a nagy akciófilmes asztalra (aki másként gondolja, az hülye, és kész). Persze nem ez a kedvenc akciófilmem, és nem is a kedvenc Schwarzi-filmem, de ettől függetlenül klasszikus alkotás, ami az idő múlásával egyre csak nemesedik, nem pedig nevetséges lesz. Nem igazán tudnám megmondani miért, mert ugye a mai, valóságot tükrözni próbáló akciók korában persze elég mókásnak tűnhetnek a Commando géppuskával kaszálós akciói, dobbantóról robbanás előtt ugró statisztái és a főhősön nem fogó golyózápor, ezt elismerem. De az a helyzet, hogy ennek ellenére én még mindig elhiszem. Elhiszem, hogy Arnie kiáll, és lekaszál mindenkit, mert ő már csak ilyen. Karizma, vagy mi a fene.
Azt hiszem már kiderült (akár most, akár régebben), hogy eléggé tisztelem és becsülöm a régebbi éra filmjeit. Nem csak azért, mert sokkal tökösebbek, bevállalósak voltak, hanem amiatt a leírhatatlan hangulat miatt is, ami árad belőlük, és ami hatalmába kerít, mikor nézem őket. Szóval a Commando 8/10 pontjából jelentős rész is ennek szól.
– Don’t break radio silence until they see me.
– How will I know?
– Because all fucking hell is gonna break loose.
Golyózápor
Gondolkodtam rajta, hogy milyen filmmel kezdje az évet a hamvaiból kipattogott popcorn (képzavar szabályoz), és végül hosszas matekozás után a Shoot ‘Em Up kapja eme megtisztelő feladatot. Gondolom most mindenki örül.
Mr. Smith éppen az éjszakai 42-est várja, amikor feltűnik egy menekülő terhes nő, majd kisvártatva az üldözője is. Mi már tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége, és amikor a rosszarcú pisztolyt húz elő, majd sandán ránéz a főszereplőre, benne is tudatosul a dolog. Félrerakja hát répáját, és teszi, amit egy hősnek tennie kell…
A film abszolút nem szarozik, a fenti, kb. két perces felvezetés után már kapjuk is az arcunkba az akciót. Lehulló töltényhüvelyek és fröccsenő vér mindenütt, ahogy az elvárható. Persze azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a Shoot ‘Em Up nagyjából olyan messze van a realitástól, mint amennyire egy Will és Grace epizód nem vicces (nagyon-nagyon-nagyon-stb.), szóval akit az ilyesmi zavar, az inkább kerülje el a filmet. A többiek viszont készítsenek be valami rágcsálnivalót (ajánlom a popcornt, hehe), és indulhat az őrület. Ugyanis ez teljesen az. Többek között a klasszikus gyerekkori idolokat idéző, a-főhőst-sosem-találják-el-akciók, lazán odavetett egysorosok és persze a kötelező szexjelenet is tarkítják a teljesen elszállt akciókat, én pedig azt veszem észre, hogy folyamatosan vigyorra áll a szám. Mi más is történhetne egy olyan film nézése közben, ahol Clive Owen két rosszfiú kinyírása közben (néha alatt) répát majszol?
Szeretem azokat a filmeket, amikről pontosan lehet tudni, hogy nem veszik komolyan magukat, és nem akarnak többek lenni, mint amik valójában. A Shoot ‘Em Up (avagy magyarul Golyózápor, találó cím kivételesen) pedig már a címével tudatosítja bennünk, hogy mit fogunk kapni. Ez egy durván szórakoztató blőd akciófilm. És az ilyenekből sosem elég.
Az élményben az akciók mellett persze jelentős része van a szereplőknek is. Tudom, sokan nem kedvelik Clive Owent, de szerintem marha jól állnak neki ezek a szerepek (Sin City, Children of Men), és remélem még sok hasonló filmben láthatjuk. Paul Giamatti nagyjából olyan, mint Philip Seymour Hoffman volt a Mission: Impossible III-ban. Valószínűleg eszembe sem jutna beválogatni egy ilyen szerepre, ugyanakkor mégis tökéletes választás. A fickó elmebeteg és ennyi. Monica Bellucci pedig egyszerűen Monica Bellucci. Kell ennél több?
Szó mi szó, engem teljesen elkapott a film, ezért a pontokkal is bőkezűen fogok bánni. Ha kaptunk volna egy jó kis Bellucci-pucérkodást, akkor simán menne a 9 pont (tudom, sekélyes vagyok meg minden), de a remek hangulat, önirónia, látványos akciók és poénok azért megérdemelnek 8,5/10-et, mellbimbók nélkül is.
– In fact, you were fired two years ago. That’s when we were shut down by the delivery network. Yes, I’m afraid the brainless drones who run the network canceled our License. (…) Good news, everyone! Those asinine morons who canceled us were themselves fired for incompetence. And not just fired, but beaten up, too. And pretty badly. In fact, most of them died from their injuries. And then they were ground up into a fine pink powder. (…)
– So what does this mean for us and our many fans?
– It means we’re back on the air! Yes, flying on the air in our mighty spaceship.
És így történt, hogy végre megérkezett a Futurama első egész estés folytatása. Ha valaki látott már egy Futurama epizódot, szerintem tudja, hogy mit várhat a Bender’s Big Score-tól. Aki nem tudja, annak meg elmondom: természetesen másfél óra eszetlen agymenést jópár zseniális ötlettel és hatalmas poénokkal, egy – már magában is ötletes – több szálon futó alapra ráépítve.
Hogy mi ez az alap? Nudista információszaglászó (igen, szó szerint szaglásszák) spammerek teleszemetelik az emberek levelesládáját (bizony, még 3000-ben is gondot okoz a sok faroknövelő meg ingyenpornó), akik jól be is dőlnek nekik, aztán már csak azt veszik észre, hogy a Föld jól el van adva. Közben persze Fry még mindig szerelmes Leelába, aki viszont egy Lars nevű fejetetővel smúzol. Aztán előkerül egy Bender-tetoválás (Fry seggén, hol máshol?), amibe egy időutazást lehetővé tevő kód van rejtve. Na innen indul a teljes őrület, amit majd jól megnéz mindenki magának.
Ahogy a fenti idézetből is kitűnik (ami ténylegesen elhangzik a film elején), a Bender’s Big Score a rajongóknak készült. Persze előtanulmány nélkül is simán megnézhető és élvezhető, de az apró vagy nagyobb poénok és visszautalások a sorozat ismeretében ülnek igazán (ahogy ez általában lenni szokott ilyen nagyfilmesítések esetében). Számomra ez persze nem negatívum, de tény, hogy az avatatlan nézők számára biztos nem lesz akkora durr, amikor feltűnik Zapp Brannigan (nyúlfarknyi szerep, de én végig vigyorogtam ahogy eszembe jutottak a korábbi nagy pillanatai). Hiába, a limitált hossz miatt kényszerű kompromisszumokat kellett kötni, nincs idő mindenkire, sajnos. Remélhetőleg a folytatásokban majd mások kerülnek előtérbe, és így végül mindenki jól jár, vagy mi.
Talán már kiderült a fenti sorokból, hogy eléggé Futurama-rajongó vagyok, szóval a 8/10 ne lepjen meg senkit. Ha ezt háttérbe szorítva próbálom értékelni, és eltekintek az animáció milyenségétől (nyilván nem ronda vagy szar, ez direkt ilyen, take it or leave it), szerintem a dumák és utalások akkor is érnek olyan 7 pontot. Szóval részemről kérem a következőt.
Pincérlány – Édesen is csipős
A helyzet az, hogy a pitét nagyon szeretem, és ugyan Keri Russell régebben nem nagyon volt a radaromon, de a trailerben egyszerűen maga volt a báj, így rögtön kiemelt helyre került. És ha még ehhez hozzátesszük azt, hogy Nathan Fillion, akkor egyből kiderül, hogy már jó ideje fokozott érdeklődéssel várom ezt a filmet. Ilyenkor szokott az lenni, hogy koppanok egy nagyot. De nem most, ugyanis a Waitress jó. Sőt.
Jenna kedves lány, pincérnőként dolgozik egy pitézdében, ahol mindenféle ínycsiklandó pite-kreációt készít nap mint nap. Az élete akár jó lehetne, ha nem lenne egy egoista, önző férje, aki folyamatos kontroll alatt tartja Jenna életét. Ilyen körülmények között döbben rá Jenna, hogy gyereket vár. Ráadásul a helyzete csak súlyosbodik, mikor találkozik új orvosával…
Tudom, úgy hangzik, mintha egy szokásos nyál lenne, de nem az. A Waitress kétségtelenül romantikus film, de hálisten nem az a fajta, ami után az embernek csömöre lesz és ha bármi módon visszakérhetné az elbaszott időt, megtenné. Sokkal inkább olyan, amit megnézve kicsit elgondolkozunk, és talán jobb kedvünk is lesz tőle. Köszönhető ez annak, hogy tényleg jól megírt karaktereket kapunk, élükön Jennával. Legtöbbször ott bukik el nálam egy romantikus film, hogy a női főszereplő egyszerűen nem elég érdekes, nem éri meg miatta hajtani. Keri Russell viszont annyira bájos, olyan kisugárzása van, ami egyszerűen átjön a képernyőn, és tényleg életre kelti, nagyon is szerethetővé teszi az általa alakított Jenna karakterét. Tényleg átérezzük a helyzetetét, azt, hogy szeretne kitörni az életéből, otthagyni a semmirekellő férjét, és szurkolunk neki, hogy végre eljöjjön az a pillanat, amikor megteszi.
Szerencsére ez a pillanat sem valami ragadós lila felhő képében köszönt be hozzánk, szóval hálisten nincs tejjel-mézzel folyó happy end, de mégis azt mondom, ennek pontosan így kellett lennie, bármilyen más befejezés csak elrontotta volna az addig felépített ívet.
Naná, hogy meg kell még említenem Nathan Filliont, aki miatt elsődlegesen felfigyeltem erre a filmre hosszú hónapokkal ezelőtt. Nálam ő nagyjából olyan magasságokban tanyázik, mint Bruce Campbell, akiről ugyebár tudjuk, hogy a földkerekség egyik legnagyobb arca, ever. Nyugi, nem fogom azt írni, hogy ő vitte a hátán a filmet, mert nem lenne igaz, de az biztos, hogy még ebbe a bárki eljátszhatná szerepbe is sikerült a szokásos coolságot belevinnie.
A végére az értékelés. A Waitress nem lesz az évezred nagybetűs romantikus filmje, de nekem az apró bicsaklások ellenére is nagyon bejött, így simán megkapja a 8/10-et. Még ilyet, még ilyet.
Grindhouse – Terrorbolygó
Amennyire lehúztam anno Tarantino Death Proof-ját, most legalább annyira kell éltetnem a Planet Terrort, ugyanis Rodriguez, kollégájával ellentétben értő kezekkel nyúlt a lehetőség felé, és összehozott egy vértől és belektől tocsogó, igazán szórakoztató másfél órát.
Van itt minden, amit egy „buta” mészáros filmtől vár az ember: eltúlzott akciók, leszakadó végtagok, loccsanó-fröccsenő-spriccelő vér, kiforduló belek, random módon robbanó autók, és olyan karakterek, akikről már feltűnésükkor tudni lehet, hogy nagyon csúnya haláluk lesz (szerencsétlen Tolo is hogy megjárta). A film tényleg nagyon erőszakos, de pont az eltúlzott erőszak és gore miatt egy percig sem vehető komolyan. Úgy tudnám összefoglalni röviden, hogy színtiszta szórakozás a Planet Terror, legalábbis a zsánerre fogékonyak számára biztosan. Direkt nem írom, hogy ismerők, mert nem vallom magam szakavatott béfilm-professzornak, de mindig szerettem az olyan filmeket, amiken látszik, hogy a készítők tudatában vannak filmjük értékének, és ezt a megfelelő módon tudják kezelni. Persze tudom, hogy a Planet Terror is jókora pénzmagból kelt ki, és a „gagyiság” csak később lett ráhamisítva, de azt kell mondjam, itt végig nagyon jól működik. És valószínűleg pont ugyanígy működött volna, ha valóban csak annyi pénzből készül, mint amennyi látszik. Ezzel kapcsolatban talán a hiányzó tekercs az egyetlen ami nem tetszett, de hát ez legyen az én bajom.
A szereplőkkel kapcsolatban viszont tényleg maximálisan elégedett vagyok, mindenki kihozta magából a legjobbat. Különösen örültem Jeff Fahey és Michael Biehn feltűnésének, mindig élmény ekkora kult-arcokat látni valahol (hello, erősen videotékás gyerek voltam). Azon pedig magam is meglepődtem, hogy bár sosem voltam oda különösebben Rose McGowan-ért, itt már a főcímmel megvett, de kilóra és az utolsó porcogómig.
Értékelésnek a végére jöjjön egy 8/10, mert tényleg szórakoztató és röhögős volt az egész, és még azt sem húzta le, hogy a helikopteres jelenetet egyszer már megvolt a 28 Weeks Later-ben.
RobbanóFejek
Melvin Smiley igazán peches ember. Nem akar mást, csak hogy szeressék a többiek. Bár jól kereső bérgyilkosként dolgozik, a menyasszonya és a szeretője folyamatosan a vérét szívja, egy perc nyugtot (és egy fityinget) sem hagyva neki. Épp ezért megy bele egy hétvégi külön buliba, amit kollégája és mentora, Sisco szervez, a nagyfőnök Paris tudta nélkül. Az akció jól sikerül, a japán iparmágnás lánya pedig Melnél kerül elhelyezésre a váltságdíj begyűjtéséig. A szar akkor kerül a palacsintába, amikor kiderül, hogy az elrabolt Keiko nem más, mint Paris keresztlánya…
A Robbanófejek (máig sem értem ezt a magyar címet, ráadásul volt egy vérgagyi másik film is ezzel a titulussal akkoriban) is azon filmek közé tartozik, amik valahogy kiesnek az emberek látóköréből, pedig igazán méltóak lennének egy kis figyelemre. Az elejétől a végéig szórakoztató és pörgős, jópár odacsapós poénnal megszórva, ráadásul egy kicsit fricskázza is a műfajt, de szerencsére nem az erölködős módon. Az akciók is teljesen rendben vannak, és az operatőr is értően tette a dolgát, a mostani filmekkel ellentétben még látunk is valamit, nyoma sincs a rángatós kézikamerának.
A főszerepet alakító Mark Wahlberg ekkor már rég nem Marky Mark volt (a Boogie Nights után készült a film), és lehet érte kövezni, de szerintem teljesen jól játszotta a szeretetéhes bérgyilkos szerepét. A Keiko-t alakító China Chow szintén jó, biztos őrületes kihívás volt 24 évesen 16-17 évest alakítania (nem). Aztán feltűnnek még olyan nevek is, mint Avery Brooks (Sisko a ST: DS9-ből), Christina Applegate vagy éppen Elliot Gould, de a pálmát Lou Diamond Philips viszi, aki valami fenomenális Sisco szerepében (azok a gesztusok).
A végére a pontszám, ami ezúttal 8/10-re jön ki, mivel sokadszorra látva sem volt unalmas a film, és tényleg nagyon vicces másfél órát tölthet el vele, aki megnézi.
Ismét egy trilógia, bár a színvonal ezúttal korántsem egységes.
Mission: Impossible (1996)
Egy nagyon fontos lista, amin a világszerte működő ügynökök szerepelnek, valaki pedig súg a cégtől…
A tv-sorozat moziváltozata nem csak címében felel meg az eredetinek, vérbeli krimi a javából, a klasszikus kémfilmek hagyományai alapján. Itt még nyoma sincs annak a high-tech világnak, amit később John Woo összehozott. Ethan Hunt tényleg kémszerű kém, nem pedig valami ninja-akrobata-kaszkadőr, bár a végső leszámolásnál azért már villant valamit a későbbi önmagából, de ennyi még pont kell bele. A lényeg, hogy nem elsősorban az akción van a lényeg, hiszen a film még akkor sem ül le, amikor éppen nem történik semmi mozgalmas, az első pillanattól az utolsóig leköti a figyelmet. Nekem egyértelműen a kedvencem, kap is egy 8/10-et, jól.
Mission: Impossible II (2000)
Halálos vírus gonosz emberek kezébe kerülése esetén veszélyben a világ, hujuj!
John Woo vette át a stafétát Brian De Palmától, és rögtön jól bele is szart a ventillátorba. Az M:I második része a maga módján elviselhető film, de semmi köze a franchise-hoz, sajnos. A legnagyobb hibája, hogy a jó kis alapsztori ellenére a közepe felé nagyon leereszt az egész, a végső nagy leszámolás pedig nemhogy nem rázza fel, de még a keverésig sem jut el… Béna motorozás, nevetséges és rosszul koreografált verekedős jelenet és nagyon béna galambröptetés, na meg egy akcióhős Hunt ügynök, aki még Thandie Newtonnal is összeszűri a levet. Persze ez utóbbit ki ne tenné? Legyen 6/10.
Mission: Impossible III (2006)
A személyes fajta a legrosszabb indok, hogy egy ügynök akcióba kezdjen…
Ismét új arc a rendezői székben, ezúttal a flashback-mániás JJ Abrams dirigál, ami meg is látszik, hiszen az indítás eléggé hasonló az Alias pilotjáéhoz (lusta ember ez a JJ valami újat kitalálni). Aztán megtudjuk, hogy Ethan Hunt éppen családot készül alapítani, már az akciózástól is visszavonult úgy-ahogy, inkább csak tanítgat. Azért persze újra csatasorba áll, mikor megtudja, hogy az egyik tanítványa elcsúszott a banánhéjon. Innentől kezdve kapunk akciót és drámát, az eredeti kémséges jellegtől pedig egyre távolabb és távolabb kerülünk. Azért nem olyan gáz, mint a Woo-féle galambröptetős bénaautósüldözéses második, de az első szintjétől nagyon messze van. 7/10 amit érdemel, de ezt leginkább a szereplőknek köszönheti (Michelle Monaghan és Philip Seymour Hoffmann főleg).
The Bourne Identity / A Bourne-rejtély (2002)
Ismeretlen férfit vesz fel a tenger közepén egy halászhajó. Hátában golyók, a csípőjében pedig egy bankfiók adatai. A feje viszont üres, nem emlékszik semmire saját magával kapcsolatban. Ilyen helyzetben ki ne akarná kideríteni, hogy ki ő és mi történt?
A Bourne-utálók azzal szoktak érvelni, hogy a filmnek nem sok köze van a könyvhöz, de én azt mondom ez egyáltalán nem baj, ugyanis sikerült egy rohadt jó filmet összehozni. Jason Bourne karakteréről tényleg elhiszem, hogy vérbeli profi. Nem gyilkolászik agyba-főbe, de a túléléshez nélkülözhetetlen cselekvéseket reflexből végzi, teketória nélkül. A film megfelelő arányban adagolt krimi és akció keveréke, nagyon profin megoldott kézikamerázással, aminél lehet is látni, hogy mi történik (általában nagyon elkúrják a túlrángatással), éppen ezért (és mert legalább négyszer láttam már, de még mindig nem vált unalmassá) nálam 8/10-et érdemel.
The Bourne Supremacy / A Bourne-csapda (2004)
Az előző rész végén abban maradtunk, hogy Jason Bourne eltűnik, és cserébe csak annyit akar, hogy ne baszogassák, különben baj lesz. Természetesen baszogatják, ő pedig beindul, és igéretéhez hűen addig meg sem áll, míg be nem darálja az ellent…
Itt már szintet lépünk, minden értelemben. A cég (és egyéb érdekeltségek) bekeményítenek, mert amíg ügynökünk életben van, kitudódhatnak bizonyos dolgok, amiket jobb lenne a szőnyeg alatt tartani. Akció is jóval több van a filmben, de a M:I II-vel ellentétben itt ez nem megy a történet rovására, megmarad az első rész hangulata és az általa felállított szabályok is, szóval csak még pörgősebb, izgalmasabb Bourne-t kapunk. Az elsőhöz hasonlóan 8/10 ez is.
The Bourne Ultimatum / A Bourne-ultimátum (2007)
A harmadik rész nagyon ötletesen a második végébe van beleszőve, vagyis nem lineárisan, az előző vége után játszódik, hanem a moszkvai események fonalát veszi fel, hogy aztán végül a helyére kerüljön a kirakós minden darabja.
Hihetetlen módon a trilógiává bővült Bourne úgy váltott át akciólöketbe, hogy végig sikerült valószerűnek maradnia. Bourne továbbra sem terminátor, és még mindig vérprofi, ahogy az operatőr is. Nem is tudom, láttam-e már ennyire életszerű autósüldözést, ahol a koccanásoknak tényleg súlya van, még a képernyőn keresztül is. Ésszel és nézőbarát módon használt kézikamera a kulcs, és ezért még a pedálokat taposó lábak bevágását is megbocsátom. Az egyetlen hibaként talán Julia Stiles kissé erőltetett visszahozását tudnám említeni, de mivel a zárórészről (remélem legalábbis, kerek a történet, nem szabad bolygatni) van szó, tulajdonképpen megbocsátható.
Tényleg ritka, hogy egy trilógia minden része megtartsa, sőt emelje a színvonalat, a Bourne-nak mégis sikerült, így a harmadik rész pontszáma 9/10.
Ragadozó
A minap néztem meg újra ezt az akcióklasszikust, és rögtön el is keseredtem. Manapság miért nem készülnek ilyen filmek? Már nincsenek tesztoszterontól kicsattanó főhősök, izomszagú akciók és legyőzhetetlen jófiúk. Vajon mi történt velük? Kiöregedtek a műfaj régi veteránjai, és nincs utánpótlás, vagy csak egyszerűen elhaladt mellettük a kor, túlléptünk rajtuk? Manapság már nincs is igény ilyen hősökre?
Részemről van, az biztos, ugyanis miközben néztem Dutch harcát a Ragadozó ellen, végig vigyorra állt a szám, és a 100 perc nagyon gyorsan elsuhant. Itt még nincs teketória, az emberek káromkodnak és beszólnak egymásnak, a nőknek pedig leginkább csak kuss van, nem értelmes szerepük. És persze ott van a kulcsfontosságú, „mindenki felsorakozik egy vonalba, és rommá lőjük a dzsungelt mindennel amink csak van, de nem találunk el semmit” jelenet, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni.
Kis gyorstalpaló azoknak, akik nem látták (vannak ilyenek?): egy helikopter lezuhan valahol a dzsungelben, a mentőakcióra pedig Dutchot és csipet-csapatát kérik fel (klasszikus 80-as évek csapata, van itt indián nyomolvasó, mexikói, szemüveges techie-guy, néger erősember). A helyszínen persze kiderül, hogy nem sima mentőakcióról van szó, de hamarosan ez úgyis mindegy lesz, hiszen pont azon a környéken portyázik valami elég durva mészáros is…
Szóval a Predator igazi old school manpower vs. superior power küzdelem, és mivel Schwarzi a főszereplő, ugye mondanom sem kell, hogy végül melyik felé billen a mérleg? A pontszám pedig 8/10.