Tuti dolog
Gib (Cusack) egy New England-i főiskolán tölti mindennapjait elsőévesként. Nem különösebben érdeklik a dolgok, de aztán az egyik előadáson felfedezi Allisont (Zuniga), akivel némi korrepetálás ürügyén próbál találkozgatni. Allison pont az ellenkezője a lusta és semmit komolyan nem vevő Gibnek, ráadásul távkapcsolatban is él valakivel, így Gib érdeklődése viszonzatlan marad. Épp ezért egyezik bele, hogy meglátogatja legjobb haverját Los Angelesben, aki ráadásul még egy tuti nőt (aka. biztos numerát) is leszervezett neki. Mivel a pénz nem veti fel, a faliújságon talált hirdetők mellé társul be benzinpénzzel, ráadásul pont ahhoz a párhoz, akikkel Allison is utazik a vőlegényéhez. Természetesen ők ketten nagyon nem bírják egymást, zombi utastársaik pedig a civakodásaikat, így hamar kocsin kívül találják magukat, hogy aztán közösen folytassák veszekedésekkel tarkított útjukat…
Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a sorozatos összeveszések és ellentéteik ellenére a film végére a két főszereplő mégis egymás karjaiban köt ki. Ezt nyilván már a film elején is sejteni lehet, de egy ilyen road movie-nál úgyis az utazás a lényeg – képletesen és szó szerint is.
Szeretem a nyolcvanas évek (tini)vígjátékait, egyrészt a hangulatuk miatt, másrészt mert akkor még volt igazi írói munka a filmek mögött. Na jó, nem arról van szó, hogy a például Tuti dolog története valami veszettül csavaros lenne, de ahol a mai filmekben valami szaros poén következne, ott a régiekben inkább beraktak egy király párbeszédet, vagy ilyesmi. Nem vagyok ám álszent, megnézem a szarósfilmeket is, de azért mégis jobb normális filmeket bámulni, nem? Bár a Tuti dolog is azoknak a moziknak a táborát erősíti, amik annál jobbak, minél közelebb vagyunk nézőként a főszereplők életkorához, ez nem azt jelenti, hogy idősebbként már nem lesz jó. Például nekem sok társával ellentétben ez kimaradt fiatalabb koromban, de ennek ellenére teljesen jól szórakoztam, és ugyanúgy bekerült az alapvetések fiataloknak csokorba, mint például a kultikus Say Anything (szintén Cusack). Persze ahogy írtam, én szeretem a nyolcvanas évek tinivígjátékait, szóval ez lehet, hogy semmit sem jelent.
A szokásos, pár szót a szereplőkről részt azzal kezdeném, hogy a leginkább Vespa hercegnőként (na jó, legtöbben biztos a Melrose Place-ből emlékeznek rá, ha még emlékeznek) Daphne Zuniga egyszerűen gyönyörű a filmben. Ezt csak úgy elmondtam. Aztán van még itt John Cusack, akit én eléggé kedvelek sok-sok filmje miatt, de azt be kell látni, hogy szinte mindig ugyanezt a figurát hozza azóta is. A férfigárdát olyan arcok erősítik, mint Anthony Edwards és Tim Robbins, és rajtuk kívül van még Nicolette Sheridan, aki maga a tuti dolog, és itt szerepelt először filmben.
Ha ebből az írásból nem is derült ki, a Sure Thing tényleg egy nagyon jó teen movie, amit mindenképpen érdemes megnézni legalább egyszer. Nem véletlenül került a 8/10 kategóriába.
Szörnyecskék
Randall Peltzer, a botcsinálta feltaláló épp legújabb csodás találmányával házal, amikor egy gyanús sikátorból nyíló pinceboltban felfedez egy apró és szőrös, ultraaranyos, éneklésszerű hangokat hallató izét, amiről egyből tudja, milyen tökéletes ajándék lenne a fiának. Az öreg kínai boltos által mogwai-nak nevezett valami nem eladó, de mint tudjuk, a fiatalság korrumpálható, így Mr. Wing unokájának segítségével (és 200 dolcsi ellenében) hősünk mégis megszerzi. A Gizmó névre keresztelt valamivel kapcsolatban három szabályt kell csak betartani: az éles fény akár halálos is lehet számára, soha nem érheti víz, és a legfontosabb, hogy semmiképpen nem ehet éjfél után.
Azt mondjuk nem teljesen értem, hogy miért egy aranyos szőrmók a tökéletes ajándék egy húszas évei elején járó srácnak, de mindegy is. Billy láthatóan örül, és ez a lényeg. A nagy öröm közepette aztán ki is derül, hogy miért voltak a szabályok: egy pár csepp víz hatására Gizmóból újabb szőrgolyók potyognak elő. Ők azonban már annyira kedvesek és aranyosak, mint anyuci. Amikor pedig egy csel segítségével ráveszik Billy-t az éjfél utáni etetésre, gremlinekké, vagyis ronda, bajkeverő szörnyekké válnak…
Joe Dante filmjéről a legtöbben valószínűleg azt gondolják, hogy gyerekeknek készült, pedig ez nem teljesen így van. Bár az eredeti forgatókönyv-tervekhez képest a megvalósult változat már erősen finomított, még így is elég sok durva jelenetet tartalmaz. Persze nem horrorról van szó, csak egy horrorisztikus filmről (ami Dante előéletét ismerve nem meglepő), de azért óva intenék mindenkit ama hiba elkövetésétől, hogy leteszi elé a gyerkőcöt, és megy a dolgára (mint én a Jumanjival, ami elől az akkor 3 éves unokaöcsém sírva rohant ki a szobából).
A Szörnyecskék egyébként rengeteg utalással tiszteleg a klasszikus horrorok vagy éppen az alkotók korábbi filmjei előtt. Többek között főhajtást kap az E.T., a Forbidden Planet, a Harmadik tipusú találkozások és a Testrablók támadása, valamint egy-egy cameo szerepben felbukkan Goldsmith és Spielberg is. Tudom, ezek olyan momentumok, amiket a nézők nagy része talán észre sem vesz, és amúgy sem értékel sokra, de nálam az ilyesmi mindig pluszpontot érdemel. Valahogy olyan érzést ad, hogy a készítők nem csak egy filmet csináltak az átlagnézőnek, hanem próbáltak valami többletet is belevinni az elvetemültebb rajongóknak. Extra figyelmesség, vagy mi.
Az élményhez nagyban hozzájárul maga a kivitelezés is. Bár a film lassan 25 éves lesz, a mogwai-ok és gremlinek megvalósítását jópár mostani alkotás megirigyelhetné. Nem véletlenül szerepel a film elején a „Steven Spielberg bemutatja” szöveg, ebben az időben ez még tényleg jelentett is valamit. A vizuális élmények mellett a zenéről is csak jót lehet mondani, Jerry Goldsmith remek főtémája és egyéb taktusai jól illenek a pimasz szörnyecskékhez.
A szereplőkre sajnos már nem áldozhatok ennyi jó szót. Bár a mellékszereplők nem voltak túl rosszak, a két főszereplő, Zach Galligan és Phoebe Cates mindketten nagyjából egyformán rosszul alakították a szerepeiket. Talán nem véletlen, hogy ezek után egyikük sem szerepelt semmi maradandóban, Cates pedig 2001-ben abba is hagyta a filmezést. Pedig páran szivesen láttuk volna még olyan szerepekben, mint amiket a pályája legelején a Paradise és a Fast Times at Ridgemont High (Változó világ) című filmekben játszott. Igen, ezzel arra utalok, hogy tehetségtelen, de nagyon jó volt a teste fiatalkorában.
Ugyanakkor a főszereplők teljesítménye nem sokat von le a film értékéből, a Szörnyecskék ettől még egy nagyon szórakoztató darab marad, amit nem csak a gyerekkor csalóka emlékei szépítenek meg, legalábbis nálam nem. Ezért simán meg is kapja a 8/10-et (azért nem több, mert van ugye második rész is).
Hogy veszítsük el barátainkat és idegenítsük el az embereket?
Nem mondom, hogy megfeszülve vártam ezt a filmet, de két ok miatt mégsem hanyagolható teljesen: először is, Simon Pegg olykor nagyon betalál (a zseniális Shaun of the Dead), és úgy általában azért nézhető anyagot tesz le elénk, gondoltam érdemes bepróbálni ezt az újdonságot. A második ok pedig Megan Fox. Bár eleinte nem annyira kedveltem a nagyon tipikus amerikai feje miatt, de egy rakás kép szorgos áttanulmányozása meghozta gyümölcsét, és mostanra sikerült megmásznia a ranglétra jó pár fokát, szóval bevallom az ő trailerben látható jelenetei bizony fokozták az érdeklődést a film iránt. Tudom, nincs melle és tehetségtelen is, teljesen férfias, az utcán szebbeket találni, meg egyébként a barátnőtök is százszor szebb nála, de az a helyzet, hogy akkor is megengedném neki, hogy a motorteremben turkáljon…
Az a helyzet, hogy ez egy kurva jó film volt, ezt most így, ilyen profán módon megmondom. Az egész amúgy arról szól, hogy Sydney Young (Pegg), aki angol filmkritikus-féle, állást kap az amerikai Sharps magazinnál. Ennek köszönhetően bekerül az általa nem sokra tartott celebvilágba és megismerkedik a feltörekvő Sophie Maes-szel (Megan Fox), akinek új, Teréz anyáról szóló filmje bombasikernek ígérkezik. Közben meg csak úgy zajlik az élete, egy partin beszól Orlandónak (Bloomnak, természetesen), kokót szerez egy spirituális fogorvostól, néha faszokat fogdos, meg ilyenek. Szóval mindenféle lehetetlen és az álszent népek számára megbotránkoztató szituációkba keveredik, amik viszont őt magát nem különösebben zavarják.
A film sorsa nálam valahol a 2-3. perc környékén dőlt el, amikor hősünk a Babe 3. sztárjának segítségével próbál belógni a BAFTA díjátadójára. Onnantól a hangosan röhögős és a visítva röhögős poénok váltották egymást egészen a film végéig, ahol azért becsúszott némi romantikus felhang, de szerencsére elég visszafogottan, és egyáltalán nem nyálasan. Mert ezt ugye így is lehet.
Ja igen, amúgy egy önéletrajzi ihletésű regényből készült filmről van szó. Az életben a sztori hősét Toby Young-nak hívják, és valószínűleg elég nehéz ember lehet, hiszen a saját könyvéből készült film forgatásáról is kitiltották, mert nem hagyta dolgozni az embereket. Mindenesetre, ha csak a negyede igaz annak, amit láthattunk, már akkor is biztos, hogy egy igen érdekes figura lehet ez a Toby.
Simon Pegg pedig zseniálisan alakítja ezt a kissé lúzer, szókimondó figurát, de azért a többiek sem szégyenkezhetnek. Jeff Bridges remek a főszerkesztő szerepében, és a fentebb már említett Megan Fox szintén jól hozza az egydimenziós sztárocskát, valamint nem elhanyagolható a szexuális vonzereje sem. Szerintem egyébként színészkedni is tudna valamennyire, csak most már kéne egy kisebb költségvetésű film, amiben megmutathatja. Az igazi meglepetésről pedig még nem is esett szó, aki ezúttal Kirsten Dunst személyében érkezett, és ezúttal kivételesen jól is játszott. Annyira, hogy már majdnem elfelejtettem neki a Pókember-filmeket és eszembe jutott az az idő, amikor még aranyos volt. A végére hagytam a casting szerintem egyetlen gyenge pontját, Gillian Andersont, aki az utóbbi években hosszú szőke hajjal és egyre kevésbé szép arccal (na nem mintha bármikor is igazán szép lett volna) borzolja a kedélyeket. Persze nem azért gyenge pont, mert nem játszott jól, csak én őt sosem kedveltem, sajna.
Igazság szerint nem is gondoltam, hogy a How to Lose… majd ennyire tetszeni fog. Egy átlagosan vicces, romantikus vígjátékra számítottam, ehelyett viszont kaptam egy durván vicces, nagyon picit romantikus filmet, amiből még azt is megtudjuk, miért a Con Air a világ legtökéletesebb filmje. Egyetlen negatívumként a zenét említhetném, sajnos a soundtrack ezúttal nem lett a legtökéletesebb, de még így is jár a filmnek egy szép nagy 8/10-es.
Idétlen időkig
Az eredeti ötlet szerint valamilyen képregény-feldolgozást szerettem volna a play gomb mögé rejteni, hogy aztán másfél (két) óra múlva a szuperhősökre kiéhezett részem elégedetten csettinthessen, de keresgélés közben a kezem ügyébe akadt Bill Murray mormotás mozija, és mivel már jó sok hó elolvadt azóta, hogy utoljára tiszteletemet tettem Pankszatóni városában, feltettem a kérdést: miért is ne? Dióhéjban Körmondatban ez a hiteles története az Idétlen időkig mostani megtekintésének, a továbbiak pedig a kép alatt.
Aki nem ismeri ezt a méltán híres klasszikust, az egyrészt szégyellje magát, másrészt pedig most megtudhatja, hogy itt bizony Bill Murray egyik legjobb és Andie MacDowell legjobb filmjéről van szó. Phil Connors időjósként dolgozik egy tévénél, és amúgy nem a legbarátságosabb figura. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a háta közepére sem kívánja Pankszatóni városát és annak éves mormotafigyelő fesztiválját, amiről tudósítania kell. Kénytelen-kelletlen két kollégájával mégis odamegy és megcsinálja a riportot, majd dolga végeztével mihamarabb el is húzna a városból, ám ekkor egy hóvihar közbeszól. Phil és társai kénytelenek az éjszakát a városban tölteni, ami már önmagában is rémes, de még rosszabb lesz, mikor Phil másnap felébredve rájön, hogy megint tegnap van…
– Mikor javítják meg a távolsági vonalakat?
– Talán valamikor holnap?
– És mi van akkor, ha nem lesz holnap? Most is másodszor van ma!
Innentől a már sok-sok filmből és sorozatepizódból ismert sztori lép színre, vagyis Phil folyamatosan ugyanazt a napot éli át újra és újra. Valószínűleg én is kiakadnék, ha nap nap után az I got you babe-re kellene felébrednem, és Phil sincs ezzel másként. Ahogy ezekben a történetekben ez lenni szokott, Phil kipróbál mindenfélét, ami csak az eszébe jut, de melyikünk ne tenne így, ha tudnánk, hogy a nap végén úgyis jön a reset? Na ugye. Naná, hogy ez a film legviccesebb része, ahogy újra és újra átéljük ugyanazokat a történéseket, csak mindig máshogy, az időjós reakciói szerint. Ezt nem nagyon lehet leírni spoilerek nélkül, de a lényeg, hogy a variációk bemutatása nagyon jól működik. Persze a film végére hősünk megváltozik, sikerül kitörnie a loopból, hogy aztán eljöhessen a szokásos happy end, de addig mi azért remekül szórakozunk.
Ez a szórakozás nem valósulhatna meg Bill Murray nélkül, aki egyértelműen a korszak legtehetségesebb zsánerszínésze, a többiek (Chevy Chase, Steve Martin, Dan Aykroyd) csak adogathatnak neki. Főszereplőként persze nem is árt a film erősségének lenni, de a mondandóm lényege az lenne, hogy ez a történet mással, például az előbb említett kollégákkal nem biztos, hogy működött volna. Murray ugyanis nem csak remekül formálja meg a mufurc időjóst, de savanyúcukor-arca abszolút illik a karakterhez. Bár Andie MacDowellt nem csípem annyira, azért elismerem, hogy tökéletesen illettek hozzá ezek a romantikus limonádé szerepek, szóval vele sincs semmi probléma, illik a filmbe. A mellékszereplők szintén jók, bár tipikusan olyan arcok, akikre az átlagember emlékszik, hogy már vagy ezer filmben látta őket, de az istennek sem tud mondani egy címet sem…
Nem ragozom tovább, végülis engem nem karakterre fizet valamelyik hírportál, a lényeg, hogy az Idétlen időkig egy zseniális film, ami még 18 éves korában is ugyanúgy működik és képes megnevettetni, mint régen. Simán jár neki egy 8/10.
Elrabolva
Bryan valaha a kormány problémákat megelőző embere volt (csak sejtjük, hogy ez mit jelenthet), de kilépett, hogy több időt lehessen a lányával. Ez ugyan kicsit problémás, hiszen a felesége már más férfit boldogít, de azért főszereplőnk próbál jó apa lenni. A jó apa pedig aggódik, például amikor a kislánya Párizsba készül. De aztán aggodalma ellenére mégis elengedi, a baj pedig természetesen be is következik. A Taken fő kérdése, hogy vajon mi történik, ha valamivel magadra haragítasz egy profit? Természetesen utánad megy, és addig nem áll le, amíg ki nem nyírt, és vissza nem szerezte a lányát. És mi történik, ha ezt a bizonyos profit Liam Neeson játssza? Nos, akkor van egy kurva jó filmünk.
I don’t know who you are. I don’t know what you want. If you are looking for ransom, I can tell you I don’t have money. But what I do have are a very particular set of skills. Skills I have acquired over a very long career. Skills that make me a nightmare for people like you. If you let my daughter go now, that’ll be the end of it. I will not look for you, I will not pursue you. But if you don’t, I will look for you, I will find you, and I will kill you.
Neeson ugyanis tényleg remek, nagyon hihetően alakítja az aggódó apát, aki azért aggódás ellenére sem felejti el a kiképzést, és végig higgadtan viselkedik. Zseniális például, amikor a lányát éppen elrabolják, és ő nem a bullshitet löki a telefonban, hogy minden rendben lesz és ne félj, hanem próbálja a legtöbb infót begyűjteni, amin aztán elindulhat. Ez így leírva béna, de szerintem a film egyik legjobb jelenet volt. Ez a profizmus egyébként az egész filmre jellemző, főszereplőnk semmit sem tesz fölöslegesen, módszeresen halad a végcélja felé. Talán ez a film egyik hibája is egyben (már ha annak lehet nevezni), hogy nincsenek tévutak. Mindig ott van egy nyom, ami elvezet a következőhöz, emberünk sosem téved vakvágányra. Emiatt sajnos nem annyira valósághű a film, de igazából ez nem akkora nagy hiba, ami élvezhetetlenné tenné a Takent, hiszen ahogy írtam, Neeson simán befoltozza ezeket a kisebb-nagyobb lukakat az alakításával.
Az elrabolt lányt egyébként Maggie Grace alakítja, és az a helyzet, hogy nem is rosszul, hiszen amíg a végén meg nem láttam a nevét, nem is tudatosult bennem, hogy őt látom. Aztán van itt még nekünk Famke Janssen pár percnyi szerepléssel, akinek szerintem évről-évre egyre kockább feje (de legalábbis álla van). Rövid szerepekben feltűnik még Xander Berkeley és Holly Valance is. A film forgatókönyvírója pedig Luc Besson, akinek hosszú idő óta ez az első tényleg értékelhető munkája. És ha már az adatoknál tartok, a rendező előző és egyben első filmje a B13 című ostoba, de amúgy látványos és szórakoztató film volt.
A forgatókönyv hibáival ellentétben viszont az akciók szinte tökéletesek. Talán a tűzpárbajoknál van egy kis „ezt hogy úszta meg?” érzés, de a puszta kezes harcok ezt is kiküszöbölik. Az új trendnek megfelelően itt is Bourne-szerű közelharcok vannak, csak kamerarángatás nélkül, ami nekem nagyon bejött. Mindig is imádtam azokat a filmeket, amik az önvédelem hatékony módját mutatják be, és nem a percekig tartó látványos verekedésekre mennek. Szűk helyeken, fölösleges mozdulatok nélkül elintézni valakit sokkal életszerűbb, sokkal inkább látszik profinak, mint valami rúgkapálós izé. De nem húzom tovább ezt az írást, mert még csomó filmről kellene firkantani, és a lényeg már úgyis itt van. A Taken egy teljesen korrekt film, kellemes másfél óra az akcióra vágyó nézőknek, úgyhogy meg is kapja a 8 pontot.
Gyilkos játékok
Pontos évszámot nem tudok mondani, de olyan 10-11 éves lehettem, amikor ezzel a filmmel először összehozott a nagy filmisten. Valamelyik kölcsönzői kazettán láttam a bemutatóját (a VHS-korszakban még ilyen neve volt a trailereknek), és tisztán emlékszem, hogy nagyon meg akartam nézni, mert cool (akkor még nem így mondtuk persze) filmnek látszott a pisztollyal meg mindennel. Aztán végül nem sikerült a dolog, mert a kazetta sosem érkezett meg a kedvenc tékámba. Azóta eltelt már jó pár év, én meg jól el is felejtettem ezt a filmet. A nagy filmisten viszont nem felejt, úgyhogy még egyszer elém sodorta a lehetőséget, és a modern technikának hála meglátni és megszerezni csak egy óra műve volt. Aztán még másfél óra kellett ahhoz, hogy kiderüljön, talán nem is baj, hogy annak idején nem sikerült megnéznem. És nem azért, mert rossz.
– All we want is to be treated like human beings, not to be experimented on like guinea pigs or patronized like bunny rabbits.
– When teenagers complain that they want to be treated like human beings, it’s usually because they are being treated like human beings.
Épp ellenkezőleg. A Heathers egy sajnos kevéssé ismert, viszont zseniális szatíra, néhány súlyos szöveggel és vicces retro ruhákkal. De miről is szól? Veronica (Winona Ryder) okos lány, értelmes gondolkodásmóddal, ám valamiért mégis az iskola három vezérribancával, Heatherrel, Heatherrel és Heatherrel (innen a film cime) lóg együtt. Aztán felbukkan J.D. (Christian Slater), aki titokzatos, jóképű, veszélyes, és van egy pisztolya…
A Heathers azért működik, mert a hétköznapi problémákat, a mindenkiben felmerülő gondolatokat helyezi bele egy hihető, de mégis kifacsart világba, ahol az emberek teljesen banális módon élnek, mindenki a saját hülye fejében, és majd megdöglik egy kis figyelemért, elismerésért. De hé, hát ez nagyjából a mi valóságunk…
A film nagy erőssége szerintem abban rejlik, hogy nincs küldetéstudata. Egyszerűen csak elénk tár egy világot és annak kifacsartságát, de úgy, hogy közben nem akar oktatni. Nem áll egyik oldalra sem, és ettől számomra végtelenül szimpatikus lesz. Persze a szereplőkön keresztül megkapjuk, hogy ez így nem jó, de a a megoldási lehetőség, amit mutat, nem egy erkölcsi magasságokba emelt „szeressük egymást, gyerekek”, amivel szerintem már mindenkinek tele van a puttonya. Na jó, visszaolvasva és sem biztos, hogy értem a fenti gondolatmenetemet, úgyhogy inkább hagyom is a fenébe. A lényeg az, hogy tulajdonképpen egy fekete komédiáról van szó, és ha hasonlítanom kellene valamihez hangulatilag, elsőre talán a Ronda ügy ugrana be, ami szintén a kedvenc filmjeim közé tartozik. Bár Christian Slater egyes vélemények szerint az utóbbi években eléggé lehúzta már magát a klotyón, de itt még fiatal volt, és szerintem nagyon jól alakítja a világot magasról leszaró lázadót. Azt azért hozzá kell tennem, hogy én mindig is csíptem, és jó pár számomra kedves filmben játszott, úgyhogy kicsit elfogult vagyok. Winona Ryderrel szemben nem vagyok az, de ő is jól játszott. Persze azt nem tudom, ez mekkora érdem, hiszen lényegében egész fiatalkorában (nagyjából felnőttként is) ilyen és ehhez hasonló karaktereket alakított, csak általában több sziruppal. Emlitésre méltó még Shannen Doherty, aki a film készitése idején a Beverly Hills 90210-ben Brendáskodott (nem röhög, az egy jó sorozat volt akkor), és hát ő is teljesen jól hozta a hülye picsa karaktert. A film rendezője egyébként Michael Lehmann, akinek többek között a brutális módon alulértékelt Hudson Hawk-ot is köszönhetjük (de sajnos ezt a fost is).
Whether to kill yourself or not is one of the most important decisions a teenager can make.
Ahogy a bevezetőben irtam, nem is baj, hogy gyerekként nem sikerült megnéznem, abban az életkorban ugyanis valószinűleg nem tudtam volna értékelni a nyilvánvalón túli egyéb rétegeket (lám, értelmesen irni még most sem tudok róla). Ami durva, hogy a film immár 19 éves (belegondolni is szar, hogy telik az idő), de ez a vicces ruhákon és hajakon kívül nem hagyott nyomot rajta, simán megállja a helyét ma is, és sokkal-sokkal jobb, mint ahogy most irtam róla. Épp ezért jár neki a jó kis 8/10.
James Bond: Goldfinger
Már a kezdő jelenet is biztató: Bond az éj leple alatt besurran valahová, majd a magával vitt plasztik és a helyszínen található nitrovalami, valamint egy időzítő segítségével felrobbantja a helyet. A szállodai szobájába visszatérve megkapjuk szokásos merénylet-kísérletet, ahol a 007-es megmutatja, milyen jól ért a villanyszereléshez, illetve az is kiderül, hogy milyen gáláns és lovagias is ő az ellene konspiráló fehérnéppel szemben. Ezután következik a főcím Shirley Bassey előadásában, ami szerintem az egyik legjobban sikerült az összes közül. És azt is elárulom, hogy a filmről is hasonlóképpen vélekedem.
Ebben a moziban ugyanis tényleg majdnem minden benne van, ami egy Bond-filmet Bond-filmmé tesz. A 007-es ellenfele ezúttal egy Auric Goldfinger nevű angol, aki amúgy az arany megszállottja, és azt tervezi, hogy radioaktívvá teszi az Egyesült Államok Fort Knox-ban tárolt aranykészletét (de nem ám csak úgy, többlépcsős, furmányos terv keretében, természetesen), és ezáltal majd jól meggazdagodik, hiszen az általa birtokolt arany ára jelentősen felértékelődne. Ez egyébként saját terv, szóval Goldfinger kivételesen nem a SPECTRE ügynöke, ami szerintem még jót is tett neki, ugyanis egy átlagos Bond-gonosznál sokkal jobb karaktert sikerült összehozni. Ez persze köszönhető Gert Fröbe-nek is, aki annak ellenére, hogy nem nagyon beszélt angolul (kapott is egy jó kis utószinkront – ez egyébként elég sokszor megtörtént a Bond-filmekben, bár főleg a lányoknál), mégis hihetően alakitotta a gátlástalan és aranymániás gecit.
– Do you expect me to talk?
– No, Mr. Bond. I expect you to die.
A másik pozitív tényező, ami Goldfingert kiemeli a tömegből, hogy neki van az egyik legjobb fej problémamegoldó embere, név szerint Oddjob. Ő az a kalapdobáló kínai, akit már említettem korábban. Bár némasága miatt beszéd helyett csak nyög, mégis az egyik legcoolabb karakter a Bond-univerzumban. Persze neki sincs kegyelem, megkapja a maga kis haláladagját, hiszen azért mégis egy negatív alakról van szó.
A Goldfinger, bár nem éri utol az index érdekeltségébe tartozó fórumok és blogok idióta fasztojás kommentelőit elsőzésben, de azért jó pár releváns első helyet magának tudhat. Például ez volt az első Bond-film, ami Oscar-dijat kapott (legjobb hangeffekt kategóriában). De ami ennél fontosabb, hogy itt láthattuk először az azóta a kémfilmekben előszeretettel használt és nagyjából szarrá parodizált jelenetet, amikor is a főgonosz egy lézerrel akarja kettévágni a lekötözött főszereplőt. Gondolom mindenkinek megvan ez a jelenet, mint ahogy az is, mikor a kütyü-szakértő (jelen esetben Q) mutogatja az aktuális cuccokat a főhősnek, a háttérben a többiek meg egymáson tesztelgetik a lángszórót, atombombát vagy a lesből támadó ruhaszárítókötelet. Na ez is itt jelent meg először.
Bár jó történet és jó gonoszok jellemzik a filmet, meg kell említenem a gyengeségeit is, mert sajnos azok is vannak, és ráadásul a harmadik fő összetevő, mégpedig a Bond-lányok képében jelennek meg. Lehet, hogy csak én érzem így, de ebből a szempontból a casting sajnos gyengére sikerült. Talán a Tilly-t játszó Tania Mallet-ből ki lehetett volna hozni valami értelmeset, de sajnos nem így történt. A többiek, vagyis Shirley Eaton (Jill) és a képeken látható Honor Blackman (Pussy Galore) viszont egyszerűen gyengék voltak. Fura módon az eddigi nők közül egyedül ez utóbbinak volt értelmes színészi tapasztalata, mégis valahogy ő volt a legkevésbé érdekes és hihető. Ez egyébként valószínűleg a karakternek is köszönhető, illetve annak, hogy nem tudták eldönteni, mi legyen vele. Ugyebár a regényben Pussy leszbikus, de végül Bond ellenállhatatlan sármja visszacsábítja a jó oldalra, a filmben viszont ebből csak annyit érzékeltetnek, hogy először nem érdekli Bond, majd utána mégis beadja a derekát, Goldfinger utasítására. Így pedig már nehezen hihető, hogy a végére ténylegesen meg is javul… De mindegy, a lényeg, hogy ezúttal az ágytöltelékek nem emelték, hanem lehúzták a színvonalat egy kicsit.
De ettől függetlenül a Goldfinger a 007-es eddigi kalandjai közül mindenképpen kiemelkedik, és ahogy már elspoileztem fentebb, az összesitett listán is előkelő helyet fog elfoglalni. Úgyhogy pontszámként simán kap egy 8/10-et, amivel be is emeli magát a tízes skála felső harmadába.
Speed Racer – Totál turbó
Balátaim, lómaiak! Itt és most elmondanám, hogy a Speed Racer az ultimate szemcukor film. Olyan bonbon, ami karamellás mézzel van töltve, majd még beleforgatták egy kis kristálycukorba is. Nehéz írásban visszaadni, milyen is ez a látványvilág, de legközelebb talán a giccses szó használatakor járok az igazsághoz. Ez kérem szépen a vizuális kavar egy merőben új szintje, amit épeszű ember nem gondolhat komolyan, és nem létezik, hogy egy másodpercig is komolyan gondolták. Ha röviden, egy szóval akarnám összefoglalni, annyit mondhatnék: kurva jó (na jó, ez két szó). Képzelje el mindenki a Benetton egyesült színeit, csak durva szaturációval. Hihetetlen élénkség, színkavalkád jellemzi a filmet, ami ráadásul folyamatosan mozog. Olyan az egész, mintha a kamera előtt ide-oda rángatnának valami ultraízléstelenen patchwork-takarót (sokszor tényleg csak nagyjából ennyit lehet kivenni a képből), de mégis, nálam működött.
Az a Speed Racer titka, hogy az embernek teljes mértékben ki kell kapcsolnia minden logikát és „felnőttséget”, amit csak birtokol, majd az így visszaszerzett gyerekkori énnek kell megmutatni a filmet. Ha ez sikerül, totálisan szórakoztató élmény lesz a film. Ha nem, akkor jön az, hogy ez szar, ebből a fosból öt percet birtam, stb. Végül is, ez nem szégyen. De azért mindenki tartsa észben, hogy amikor egy Speed Racerhez hasonló filmet fikáz, valahol a mennyben meghal egy angyalka.
De visszatérve a lényegre, nekem jelentem, sikerült. Újra ott voltam a játszótéren, az egyéni festésű (pre-Pimp My Ride, filctollal, ahogy kell) Mustang matchboxommal, ami reccenés nélkül átment mindenen, akár 10-15 métert repült a levegőben pörögve a csúszdáról indulva, hogy aztán végül megérkezzen a libikóka egyik oldalára. Onnan továbbgurult a másikra, majd egy parádés, KITT-től ellesett trükkel (SPM-fokozat!) begyorsulva újabb ugratás következett, végül az egész lezárásaként egy hatalmasat fékezve pont Ildikó óvónéni lába előtt álltunk meg, aki nevetve tapsolt az attrakció láttán. Milyen könnyű is volt gyerekként ámulatba ejteni a nőket!
Emellett persze tudom, hogy ennek az alkotásnak nincsenek különösebb értékei, látom, hogy mennyire sablonos és kiszámítható, de nem érdekel. Hogy is érdekelne, amikor ott vagyok… De nem írom le újra. Nem tudom, ezt mégis hogy gondolták a Mátrix-tesók, de mást nem tudok elképzelni, csak valami hasonló élményt az egész mögött. Valószínűleg gyerekkorukban ott tomboltak az eredeti rajzfilmsorozat előtt szombat reggelenként, és felnőve úgy gondolták, megcsinálják a legdurvább szivárványos juharszirup-filmet, ever. Tippem szerint a döntéshozók szintén rajongók lehettek gyerekkorukban, mert tényleg nem lehet épeszű ember, aki azt hitte, hogy ez majd nem fog hasalni a pénztáraknál. Sajnos a felnőttek már nem emlékeznek, milyen volt gyereknek lenni.
Nem fogom ezt az írást tovább húzni, a lényeg már úgyis itt van. Ha nem fogadod el, hogy Speed Racer autója képes pörögni-forogni-szaltózni, akkor meg se nézd a filmet. Én megnéztem, és ki is osztok rá egy 8/10-et. Lehetett volna több is, de a történet bonyolítását picit rövidebbre kellett volna szabni. Ezt leszámítva viszont tökéletes móka 8-10 éves kor környékéig. Go, Speed Racer, go!
Egyszer
Az a helyzet, hogy mindig bajban vagyok az ilyen stílusú mozikkal. Mert az oké, hogy leírom, jók vagy sem, de ezt valamivel indokolni is kellene. Az mégsem járja, hogy csak belekiabálom az interweb kuszaságába, hogy „hé, ez kurva jó volt, mindenki nézze!”, minden egyéb magyarázat nélkül. Hiszen pontosan az ilyen filmeknek kell jó hátszelet csinálni, mert egy minimális hype nélkül nem sokan lennének rájuk kiváncsiak (sajnos). Mondjuk ez a bizonyos hátszél a Once esetében nélkülem is megvan (pedig tudjuk, mekkora jelentősége van egy-egy ezeken a hasábokon olvasható dícséretnek vagy lehúzásnak, hehe), legalábbis gondolom, hogy az idei legjobb betétdal Oscar-díj elnyerése miatt jóval többen kiváncsiak rá, mint egyébként lennének.
Persze felmerül a kérdés, hogy miért is érdekelné ez a független ír film az embereket, mikor alapvetően semmi nézővonzó nincs benne. Nincs kiemelkedő színészi játék, nincs ultracsavaros történet, pengeéles dialógusok vagy húsbavágó drámázás, ami fokozná az érdeklődést. De akkor vajon mit kapunk ettől a 90 perctől? Megmondom, HANGULATOT. Így, nagybetűvel, aláhúzva. A két főszereplő, Glen Hansard és Markéta Irglová zenészek, és tulajdonképpen saját magukat adják a szerepükben is, ettől pedig az egész baromira hitelessé válik. Kettőjük kapcsolatában nem a pengeéles dialógusok vagy a lángoló érzelmek dominálnak, hanem valami egész más. Egy láthatatlan kapocs, valamiféle vonzalom, ami vagy megerősödik, vagy nem, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy mindketten kapnak valamit a másiktól, valami fontosat, valami megfoghatatlant. Valamit, amit mi, nézők is megkapunk, ha beengedjük a világunkba ezt a filmet.
A mai Dublin bemutatása szintén nagyon hiteles (nem tudom nem ismételni ezt a szót), legalábbis amit látunk belőle. Persze ez nem véletlen, olyankor történik, ha egy film tényleg a helyszínen forog. És végre valaki eljutott addig, hogy ha külföldieket mutat be, akkor nem az akcentusos angollal próbálja eladni, hanem úgy, ahogy a valóságban is tapasztalható: kevés szóval, helytelen (és kényszeredett nyelvtannal). Másnak ez lehet, hogy nem akkora jóság, de én személy szerint gyűlölöm, amikor egy filmben tökéletes nyelvtannal, akcentussal beszél egy nem angol szereplő. Ez egyszerűen hülyeség. De vissza a lényeghez.
A Once nem kifejezetten romantikus, mégis tele van érzelmekkel. Azt hiszem, épp ebben áll a nagyszerűsége, hogy nem fókuszál szándékosan egy adott műfajra, szóval nem romantikus film, musical, dráma vagy akármi, mégis mindegyik benne van. A különböző alkotórészek elegye pedig létrehozott valami olyat, amit jobb szó híján élményfilmnek tudnék nevezni, aminek a megnézése után nem csak jobban érzed magad, hanem… Á, ezt úgysem tudom elmagyarázni. Nézze meg mindenki, tényleg érdemes.
Börtönvonat Yumába
Azt mondják, a western halott. Ha tényleg így van, akkor az időről-időre feltűnő darabok csak visszajáró szellemek, a soha nyugodni nem tudó vadnyugat bolyongó lelkei csupán, akik nem hagyják, hogy örökre elfelejtsük őket? Véleményem szerint hiába ácsolták már meg a bitófát a műfajnak, a koporsószögekkel azért még várnunk kellene. Már csak azért is, mert a most tárgyalt 3:10 to Yuma (magyar keresztségben Börtönvonat Yumába) nemcsak a westernek, de a jó filmek táborát is erősíti.
Ben Wade nagyon veszélyes bűnöző, az egész vadnyugat rettegi a nevét. Egy pénzszállító kocsi kirablása után a közeli város, Bisbee kocsmájában próbálná múlatni az időt, amikor egy helyi farmer, Dan Evans segítségével elfogják. A vasút megbízottja (mert az ő pénzüket nyúlta le Wade és bandája) Yumába akarja kísérni Wade-et, ahol feltennék a 3:10-es vonatra, hogy az elroboghasson vele az igazságszolgáltatás felé. Ehhez azonban emberekre van szüksége. Evans-nek pedig pénzre, így persze elvállalja a munkát. Az utazás persze nem zajlik simán, de embereink végül eljutnak Yumába. A gond csak az, hogy Ben Wade emberei is ott vannak, élükön Charlie Prince-szel, aki eltökélte, hogy kiszabadítja főnökét. A háborús veterán Evans pedig ráébred, hogy egyedül kell elkísérnie Wade-et a vonatig…
Azt hiszem erre lehetne azt mondani, hogy klasszikus western-sztori. Ami engem nagyon megfogott a filmben az a két főszereplő és a motivációik bemutatása. Russell Crowe tényleg zseniálisan alakítja a törvényen kívülit, nem egy egydimenziós vérszomjas gyilkost tár elénk, akiről végig tudjuk, hogy pusztulni fog még a stáblista előtt. Azt nem mondom, hogy szerethetővé, de megkedvelhetővé teszi Ben Wade-et, egy olyan emberré, aki ugyan a törvény rossz oldalán áll, mégis sokkal inkább tisztességes, mint az arra felesküdött többiek. A jó oldal képviselője, Dan Evans (Christian Bale, ugyancsak remek) sem egy gáncs nélküli hős lovag fehér paripán, inkább egy kétségbeesett átlagember, aki úgy érzi, ez az egyetlen lehetősége, hogy valamilyen normálisabb irányba terelje családja életét, és bizonyítson gyermekei, illetve önmaga előtt.
Lényeges spoilerek nélkül nehéz lenne tovább feszegetni a köztük lévő viszonyt, így inkább feszegetem még egy kicsit a szinészeket. A kritikákban Ben Fostert szokás még kiemelni, aki Charlie Prince-t alakítja. Nem azt mondom, hogy nem játszott jól, de az ő karaktere pontosan olyan, amit a kritikusok általában szeretnek kiemelni. már ha ez így érthető. Kb. mintha azt mondanánk, hogy Anthony Hopkins milyen durván jól játszott a Bárányok hallgatnakban. Hogyne lett volna jó, hiszen a szerepe pontosan ilyenre lett megírva. Extravagáns karaktereket pont így kell eljátszani, nem? Nekem viszont sokkal inkább bejöttek Crowe és Bale visszafogott, hétköznapi, mondhatni életszerű karakterei. És megemlítem még Alan Tudykot, akit meg sem ismertem a filmben, annyira nem volt „önmaga”. Végülis ilyesmi a jó színész, nem?
A végére jöjjenek a szokásos értékelős sorok. Szeretem a westernfilmeket (még a klasszikus kovbojos-indiános fajtát is), így a hangulat rögtön magával rántott, és hála az operatőrnek és a zeneszerzőnek (nem instant klasszikus, de kellemes aláfestés) végig ott is tartott, és ebben az esetben még a film vége sem zökkentett ki, mint a Seraphim Falls esetében. Ehhez hozzátéve még az erős szinészi játék nyújtotta pluszt a végösszeg nálam 8/10-re jön ki. Érdemes próbát tenni vele.