A Mission: Impossible trilógia

Ismét egy trilógia, bár a színvonal ezúttal korántsem egységes.

Mission: Impossible (1996)

Egy nagyon fontos lista, amin a világszerte működő ügynökök szerepelnek, valaki pedig súg a cégtől…

A tv-sorozat moziváltozata nem csak címében felel meg az eredetinek, vérbeli krimi a javából, a klasszikus kémfilmek hagyományai alapján. Itt még nyoma sincs annak a high-tech világnak, amit később John Woo összehozott. Ethan Hunt tényleg kémszerű kém, nem pedig valami ninja-akrobata-kaszkadőr, bár a végső leszámolásnál azért már villant valamit a későbbi önmagából, de ennyi még pont kell bele. A lényeg, hogy nem elsősorban az akción van a lényeg, hiszen a film még akkor sem ül le, amikor éppen nem történik semmi mozgalmas, az első pillanattól az utolsóig leköti a figyelmet. Nekem egyértelműen a kedvencem, kap is egy 8/10-et, jól.

Mission: Impossible II (2000)

Halálos vírus gonosz emberek kezébe kerülése esetén veszélyben a világ, hujuj!

John Woo vette át a stafétát Brian De Palmától, és rögtön jól bele is szart a ventillátorba. Az M:I második része a maga módján elviselhető film, de semmi köze a franchise-hoz, sajnos. A legnagyobb hibája, hogy a jó kis alapsztori ellenére a közepe felé nagyon leereszt az egész, a végső nagy leszámolás pedig nemhogy nem rázza fel, de még a keverésig sem jut el… Béna motorozás, nevetséges és rosszul koreografált verekedős jelenet és nagyon béna galambröptetés, na meg egy akcióhős Hunt ügynök, aki még Thandie Newtonnal is összeszűri a levet. Persze ez utóbbit ki ne tenné? Legyen 6/10.

Mission: Impossible III (2006)

A személyes fajta a legrosszabb indok, hogy egy ügynök akcióba kezdjen…

Ismét új arc a rendezői székben, ezúttal a flashback-mániás JJ Abrams dirigál, ami meg is látszik, hiszen az indítás eléggé hasonló az Alias pilotjáéhoz (lusta ember ez a JJ valami újat kitalálni). Aztán megtudjuk, hogy Ethan Hunt éppen családot készül alapítani, már az akciózástól is visszavonult úgy-ahogy, inkább csak tanítgat. Azért persze újra csatasorba áll, mikor megtudja, hogy az egyik tanítványa elcsúszott a banánhéjon. Innentől kezdve kapunk akciót és drámát, az eredeti kémséges jellegtől pedig egyre távolabb és távolabb kerülünk. Azért nem olyan gáz, mint a Woo-féle galambröptetős bénaautósüldözéses második, de az első szintjétől nagyon messze van. 7/10 amit érdemel, de ezt leginkább a szereplőknek köszönheti (Michelle Monaghan és Philip Seymour Hoffmann főleg).