Halálos ítélet
Ha már tegnap szóba hoztam a Brave One kapcsán, akkor be is vések ide pár szót róla, mert hát mégis. Mivel a két film nagyjából egy időben jött ki, és ugyanaz a témája, adja magát, hogy összehasonlítsuk őket. Persze a Death Sentence jókora előnnyel indult nálam, két ok miatt is: egyrészt mert nem csak megjátssza, hogy akciófilm, másrészt mert Kevin Bacon jóval szimpatikusabb figura, mint Foster.
Nick Hume és nagyobbik fia éppen hazafelé kocsikáznak, és közben megállnak egy benzinkútnál. Sajnos pont ott, ahol egy banda beavatási szertartást tart, aminek a fiú is áldozata lesz. Nick azonosítja a támadót, de a bíróságon mégis úgy dönt, hogy tanúskodás helyett inkább maga indul el elégtételt venni…
Bár a film leginkább akció, mégis sokkal inkább drámai, mint a Brave One. Kevin Bacon nagyon jól alakítja a fiát elvesztő apát, aki – mikor rájön, hogy az igazságszolgáltatás nem képes megfelelően ellensúlyozni a veszteségét – saját kezébe veszi az ügyet. Nála, Fosterrel ellentétben tényleg látom is, amit a figura érez: a fájdalmat, dühöt, csalódottságot. A feleségét játszó Kelly Preston is szépen teljesít, hozza a szokásos formáját, amit az állandó mellékszerepeiben elvárunk tőle. Aztán van még itt egy John Goodman is nekünk, aki szintén remek volt, még ha a karakterét egy kissé légből kapottnak, történetbe nem illőnek éreztem.
Az akciójelenetek szépen kidolgozottak, és nagyjából a realitás talaján maradnak (azt a bizonyos furgonos blődséget leszámítva). Nekem bejönnek az ilyen filmek, ahol nem minden lövés talál és a harcokon érezhető a nem profizmus elkeseredettsége (jó példa erre a parkolóházas jelenet). Arra gondolok itt, hogy a szereplők nem profi, képzett kommandósként mozognak és cselekednek. Követnek el hibákat és nem használják ki az összes adódó lehetőséget a támadásra. Ez így leírva nem jön át rendesen, de attól még igaz. És mindenképpen üde frissességet kölcsönöz a filmnek.
Gondolom lehetett volna ennél jobbra is csinálni, de így is nagyon szép teljesítmény volt, a fene se gondolta volna a Fűrész rendezőjéről, hogy képes összehozni egy ilyen akciócsemegét nekünk. Na nem mintha különösebb gondom lenne a Fűrésszel, de azért meglepő volt. Szóval én megajánlok a filmnek egy 8/10-et. Mert megérdemli. És a poszter mennyire durván jó már?
Kommandó
A múltkori Predator után gondoltam sort kerítek erre a másik Schwarzi-klasszikusra is, tovább boncolgatva a „kiállják-e a klasszikusok az idő próbáját” kérdéskört. Nos, az eredmény felemás, mert bár a fenomenálisan tehetségtelen Vernon Wellsre vadászó John Matrix is jól vizsgázott, egy picivel mégis lemaradt a másik bolygóról érkező láthatatlan dzsungelharcos ellenfeleként pózoló Dutch mögött. Azért nem jelentős a különbség, ne aggódjon senki.
John Matrix megfeszített, izzadságtól csillogó izmokkal cipel egy bazi nagy farönköt a hegyen, majd a veszély első jelére reflexből csekkolja a baltán tükröződő, hátulról közelítő illetőt. És itt jön a meglepetés, hiszen ő Matrix lánya (Alyssa Milano extrafiatalon)! Persze aki valaha is látott már egy akciófilmet, egyből tudja, hogy a kicsit el fogják rabolni, hogy aztán főhősünket valami csúnya dologra kényszerítsék.
Ez a csúnya dolog pedig nem más, mint egy Közép-Amerikai ország állampuccsának megtámogatása a jelenlegi elnök megölésével. Persze tudjuk, hogy Matrixet nem olyan fából faragták, aki ilyesmibe belemenne, sokkal inkább az igazságot saját kézbe vevős hős ő. Ebből eredően gyorsan le is számol a díszkíséretével, majd egyszemélyes kommandóként elindul, hogy sajátos módszerrel rendezze le a függőben lévő ügyeket.
– Remember when I promised to kill you last?
– That’s right. You did.
– I lied.
(…)
– What did you do with Sully?
– I let him go.
Tény, hogy a jó öreg Arnie nem a valaha élt legnagyobb színésztálentum, de ettől függetlenül mindenkinek el kell ismernie, hogy a munkás évei alatt nagyon sok meghatározó filmet tett le a nagy akciófilmes asztalra (aki másként gondolja, az hülye, és kész). Persze nem ez a kedvenc akciófilmem, és nem is a kedvenc Schwarzi-filmem, de ettől függetlenül klasszikus alkotás, ami az idő múlásával egyre csak nemesedik, nem pedig nevetséges lesz. Nem igazán tudnám megmondani miért, mert ugye a mai, valóságot tükrözni próbáló akciók korában persze elég mókásnak tűnhetnek a Commando géppuskával kaszálós akciói, dobbantóról robbanás előtt ugró statisztái és a főhősön nem fogó golyózápor, ezt elismerem. De az a helyzet, hogy ennek ellenére én még mindig elhiszem. Elhiszem, hogy Arnie kiáll, és lekaszál mindenkit, mert ő már csak ilyen. Karizma, vagy mi a fene.
Azt hiszem már kiderült (akár most, akár régebben), hogy eléggé tisztelem és becsülöm a régebbi éra filmjeit. Nem csak azért, mert sokkal tökösebbek, bevállalósak voltak, hanem amiatt a leírhatatlan hangulat miatt is, ami árad belőlük, és ami hatalmába kerít, mikor nézem őket. Szóval a Commando 8/10 pontjából jelentős rész is ennek szól.
– Don’t break radio silence until they see me.
– How will I know?
– Because all fucking hell is gonna break loose.
Golyózápor
Gondolkodtam rajta, hogy milyen filmmel kezdje az évet a hamvaiból kipattogott popcorn (képzavar szabályoz), és végül hosszas matekozás után a Shoot ‘Em Up kapja eme megtisztelő feladatot. Gondolom most mindenki örül.
Mr. Smith éppen az éjszakai 42-est várja, amikor feltűnik egy menekülő terhes nő, majd kisvártatva az üldözője is. Mi már tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége, és amikor a rosszarcú pisztolyt húz elő, majd sandán ránéz a főszereplőre, benne is tudatosul a dolog. Félrerakja hát répáját, és teszi, amit egy hősnek tennie kell…
A film abszolút nem szarozik, a fenti, kb. két perces felvezetés után már kapjuk is az arcunkba az akciót. Lehulló töltényhüvelyek és fröccsenő vér mindenütt, ahogy az elvárható. Persze azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a Shoot ‘Em Up nagyjából olyan messze van a realitástól, mint amennyire egy Will és Grace epizód nem vicces (nagyon-nagyon-nagyon-stb.), szóval akit az ilyesmi zavar, az inkább kerülje el a filmet. A többiek viszont készítsenek be valami rágcsálnivalót (ajánlom a popcornt, hehe), és indulhat az őrület. Ugyanis ez teljesen az. Többek között a klasszikus gyerekkori idolokat idéző, a-főhőst-sosem-találják-el-akciók, lazán odavetett egysorosok és persze a kötelező szexjelenet is tarkítják a teljesen elszállt akciókat, én pedig azt veszem észre, hogy folyamatosan vigyorra áll a szám. Mi más is történhetne egy olyan film nézése közben, ahol Clive Owen két rosszfiú kinyírása közben (néha alatt) répát majszol?
Szeretem azokat a filmeket, amikről pontosan lehet tudni, hogy nem veszik komolyan magukat, és nem akarnak többek lenni, mint amik valójában. A Shoot ‘Em Up (avagy magyarul Golyózápor, találó cím kivételesen) pedig már a címével tudatosítja bennünk, hogy mit fogunk kapni. Ez egy durván szórakoztató blőd akciófilm. És az ilyenekből sosem elég.
Az élményben az akciók mellett persze jelentős része van a szereplőknek is. Tudom, sokan nem kedvelik Clive Owent, de szerintem marha jól állnak neki ezek a szerepek (Sin City, Children of Men), és remélem még sok hasonló filmben láthatjuk. Paul Giamatti nagyjából olyan, mint Philip Seymour Hoffman volt a Mission: Impossible III-ban. Valószínűleg eszembe sem jutna beválogatni egy ilyen szerepre, ugyanakkor mégis tökéletes választás. A fickó elmebeteg és ennyi. Monica Bellucci pedig egyszerűen Monica Bellucci. Kell ennél több?
Szó mi szó, engem teljesen elkapott a film, ezért a pontokkal is bőkezűen fogok bánni. Ha kaptunk volna egy jó kis Bellucci-pucérkodást, akkor simán menne a 9 pont (tudom, sekélyes vagyok meg minden), de a remek hangulat, önirónia, látványos akciók és poénok azért megérdemelnek 8,5/10-et, mellbimbók nélkül is.
28 héttel később
28 hét telt el a járvány kitörése óta. A fertőzöttek szép lassan éhen pusztultak, Londont pedig amerikai katonai segítséggel elkezdtek megtisztítani és visszatelepíteni az embereket. De most komolyan, kinek jut eszébe egy ilyen hihetetlen baromság? Mármint nyilván a valóságban is ez történne, de logikusan végiggondolva rögtön látható, hogy mi lesz a vége, nem?
Pontosan az. Egy homokszem kerül a gépezetbe, a kór pedig újra elszabadul, és mi végignézzük a nagy mészárlást és London pusztulását. Elragadó látvány, ahogy a mesterlövészek sorban szedik le az embereket (előbb még csak a fertőzötteket, aztán inkább a „God will sort it out” elvre hagyatkozva), majd a forró napalm végigégeti az utcákat. Közben főhőseink próbálnak kijutni, de mi tudjuk, hogy hiába. A végzete úgyis mindenkit elér. Vagy nem?
Nagyon bele lehetne kötni bizonyos dolgokba, de egyrészt az emberiséget látva nem vagyok benne biztos, hogy nem így történne a valóságban. Az arrogancia (ha jön, majd legyűrjük!) és a mindenkinél jobban tudom (bár mondták, hogy ne, azért csak megteszem) valószínűleg ugyanide vezetne. Másrészt pedig ott van az a nagyon fontos tényező, hogy ez a film nagyot ütött. Akkorát, amit már rég nem tapasztaltam. Az egészet belengi valami fojtogató hangulat, szinte a kezdő képsoroktól egészen a stáblistáig (és még utána is) valami furcsa érzés kerített hatalmába.
Nem félelem, vagyis nem olyan félelem, inkább valamféle szorongás volt. Szóval lehet, hogy éppen sikerült kiválasztani a tökéletes időpontot a megnézésre, de valami brutális módon hatalmába kerített az élmény. A kezdeti optimizmustól a gyülekező felhőkön át a kilátástalan menekülésig minden teljesen a helyén volt, tökéletesen illeszkedve. Az egyetlen csalódás akkor ért, amikor a végén nem történt meg, aminek meg kellett volna történnie. Persze ez a befejezés is teljesen logikus a felvezetésből, de jobban örültem volna, ha a forgatókönyvíró és a rendező növesztenek egy-egy pár herét, és nem legelik le birka módon a happy mealt.
Emiatt a végső értékelésben le kellene húznom a pontszámot, tudom, de egyszerűen nem tudom megtenni. Az összes logikátlanság és hiba ellenére is 9/10-es a film, a helikopteres aprítás pedig egyszerűen cool volt.
28 nappal később
Alapvetés, hogy a posztapok jó. Igazából nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, mert ha azt írom, hogy valamiféle elégedettség tölt el, amikor látom, hogy ez a mocskos rohadó társadalom végre megkapja ami neki jár, és lehetőség szerint minél több ember pusztul el, még ha csak filmen is, akkor könnyen rámsütik a szociopata jelzőt. De valahogy mégis ez a helyzet. Sajnos a mai világban már egy apokalipszis sem lenne megoldás, hiszen nem csak a legéletképesebbek maradnának talpon, hanem azok a selejtek is, akiknek elég pénzük van. De ez csak egy kis kitérő volt, most a film a lényeg.
A történet címszavakban, ha valaki nem ismerné: hülye állatvédők, elszabaduló majom, terjedő kór, a fertőzöttek vérengzenek, Jim felébred a kómából, találkozik emberekkel, el akarnak jutni egy biztonságos zónába…
Kezdjük ott, hogy a kihalt London lenyűgöző. Ahogy Jim mászkál az ismert és ismeretlen helyeken, az operatőr pedig elénk tárja mindezt, mi is úgy érezhetjük, hogy ott vagyunk. A nagy területet befogó, emberektől mentes képek elénk tárják az elhagyott várost, az alákevert zene pedig még jobban segít elmerülni a felvázolt világban. Akaratlanul is a „reménytelen” szó jut eszembe. Aztán megjelennek a fertőzöttek, és már tudom (illetve remélem), hogy főhőseink számára tényleg nincs remény. Hiába a menekülés, hiába az emberfeletti teljesítmény, ebből bizony nem sülhet ki semmi jó, a végén úgyis mindenki be lesz darálva.
Jim és társai végül eljutnak céljukhoz, azonban hamarosan kiderül, hogy a helyzet kicsit más, mint hitték. És itt következik be egy apró törés a filmben, a végső mészárlás valahogy nem teljesen illik a film elejéhez, ami inkább nyomasztó dráma volt, mint akció. Persze nem azt mondom, hogy rossz, mert végülis logikus, ami történik. Jim rájön, hogy már úgyis mindegy, ezért megteszi, amit. Vagy csak bosszúból? Végülis mindegy.
A viszonylagos (főhőseink szemszögéből) happy end szerintem elrontja a film végét, de azért a 7/10 bőven jár neki.
RobbanóFejek
Melvin Smiley igazán peches ember. Nem akar mást, csak hogy szeressék a többiek. Bár jól kereső bérgyilkosként dolgozik, a menyasszonya és a szeretője folyamatosan a vérét szívja, egy perc nyugtot (és egy fityinget) sem hagyva neki. Épp ezért megy bele egy hétvégi külön buliba, amit kollégája és mentora, Sisco szervez, a nagyfőnök Paris tudta nélkül. Az akció jól sikerül, a japán iparmágnás lánya pedig Melnél kerül elhelyezésre a váltságdíj begyűjtéséig. A szar akkor kerül a palacsintába, amikor kiderül, hogy az elrabolt Keiko nem más, mint Paris keresztlánya…
A Robbanófejek (máig sem értem ezt a magyar címet, ráadásul volt egy vérgagyi másik film is ezzel a titulussal akkoriban) is azon filmek közé tartozik, amik valahogy kiesnek az emberek látóköréből, pedig igazán méltóak lennének egy kis figyelemre. Az elejétől a végéig szórakoztató és pörgős, jópár odacsapós poénnal megszórva, ráadásul egy kicsit fricskázza is a műfajt, de szerencsére nem az erölködős módon. Az akciók is teljesen rendben vannak, és az operatőr is értően tette a dolgát, a mostani filmekkel ellentétben még látunk is valamit, nyoma sincs a rángatós kézikamerának.
A főszerepet alakító Mark Wahlberg ekkor már rég nem Marky Mark volt (a Boogie Nights után készült a film), és lehet érte kövezni, de szerintem teljesen jól játszotta a szeretetéhes bérgyilkos szerepét. A Keiko-t alakító China Chow szintén jó, biztos őrületes kihívás volt 24 évesen 16-17 évest alakítania (nem). Aztán feltűnnek még olyan nevek is, mint Avery Brooks (Sisko a ST: DS9-ből), Christina Applegate vagy éppen Elliot Gould, de a pálmát Lou Diamond Philips viszi, aki valami fenomenális Sisco szerepében (azok a gesztusok).
A végére a pontszám, ami ezúttal 8/10-re jön ki, mivel sokadszorra látva sem volt unalmas a film, és tényleg nagyon vicces másfél órát tölthet el vele, aki megnézi.
Grindhouse – Halálbiztos
Azt mondja meg valaki, hogy miért nem vágták nyakon Tarantinót, amikor elmondta, hogy mit is akar kezdeni ezzel a filmmel?
– Na figyeljetek. Van ez a figura, Stuntman Mike. Kissé elborult az ürge, a nagy fekete kocsijával nőket gyilkolászik, de amúgy nagyon jó arc, tuti bejön majd a nézőknek. Szóval ő a főszereplő, aki összeköti a film két felét. Ja, nem mondtam még? Tehát úgy kezdünk, hogy pár picsa lenyom egy jó hosszú párbeszédet arról, hogy az egyik nem hagyta a pasijával megdugatni magát. Aztán még húzzuk még az időt egy bárban, ott is bedobunk pár dumát, közben bemutatjuk Mike-ot is. Aztán olyan 40-50 perc környékén bedobjuk az akciót. A film második felében meg megismételjük ugyanezt, csak más szereplőkkel, meg kicsit átírva a párbeszédeket. Az egész film két óra, majd kurva jó dialógusokat írok ám bele!
– De Quentin, tudsz róla, hogy ez a film egy Grindhouse project részeként készül?
– Ja persze! Akkor majd teszünk kosz effektet a képre, meg direkt szarul vágunk pár helyen.
– És szerinted ettől már Grindhouse lesz?
– Hát naná, de figyelj, a dialógjaim…
És ez kb. így mehetett egészen addig, míg QT valahogy meggyőzte a többieket, hogy erre a filmre egyszerűen kell a két óra. Sajnos nem kell. 80-90 percben lehetett volna egy jó kis darálós film, afféle trash móka, de így egy szükségtelenül elnyújtott és fölösleges jelenetektől hemzsegő unalombombát kapunk csak az arcunkba.
Kurt Russell persze uralja a terepet (már amikor képen van), egyszerűen pezseg benne az erő. A többi szereplő is hozza az elvártat, ami ebben az esetben az idegesítő picsa karaktere, akikkel szerintem a feminizmus által megtévesztett, identitáskereső tiniken kívül senki nem rokonszenvezik. Közülük csak Mary Elizabeth Winstead a kivétel az eyecandy, de őt sajnos félúton elhagyjuk. További pozitívum, hogy a zenék remekül lettek kiválogatva, mindegyik illik az adott jelenethez, és úgy egyébként is jók.
A lényeg, hogy a film végülis nem rossz, de a sok idegesítő picsogással elnyújtva sokszor leül és unalmassá válik. Remélhetőleg az eredeti Grindhouse feature-ben lévő rövidebb verziónál a megfelelő helyeken dolgozott a vágó, és talán az majd elmossa ezt a kissé kellemetlen szájízt, amit a film végére (és a film végétől) éreztem. 6/10 azért jár ennek is.
Blöff
Még 2001 környékén láttam először, és jópár év távlatából úgy rémlett, hogy egészen jó film volt. Aztán most, újranézve rá kellett jönnöm, hogy ezúttal is csak az emlékeim szépültek, ugyanis a Blöff nem annyira jó film. De az milyen már, ha egy filmből az idézetek teljesen máshogy maradnak meg a fejedben, ráadásul ahogy te emlékszel rá, az még viccesebb is, mint az eredeti?
Alapvetően nincs is baj a filmmel, van benne akció, még vicces is, csak egyszerűen érződik, mennyire kevés, mondhatnám unalmas. Ritchie megpróbált valami nagyot dobni, és ha már nem állt rendelkezésre egy normális történet, bezsúfolt pár extrém(nek szánt) karaktert. Ez egy ideig elég is, a párbeszédekkel tényleg nincs baj, nagyon sok idézhető (és haverok között szállóigévé váló) duma hangzik el, viszont ha ezeket kivesszük, nem marad semmi. Nincs épkézláb történet, nincs normális cselekmény. Mindenki a gyémántot akarja, és? Ráadásul az is érződik rajta erősen, hogy ez nem egy laza film, Ritchie bizony komolyan gondolta, amit. Csak nem jött össze. De hogy legyen pozitívum is, a sok szálon vezetett cselekmény egyik ága sem marad lezáratlanul. Más kérdés, hogy a sok szálon futó cselekmény csak azért kell, hogy elhitesse a nézővel, milyen bonyolult és okos filmet lát, pedig nem.
Tipikusan olyan mozi ez, amit egyszer megnéz az ember, és ha tetszett, akkor bizonyos részleteket megőriz az emlékeiben, csak újranézni nem szabad, mert akkor kiderül, hogy amit tizenévesen még faszának hittünk, érettebb fejjel már más, súlytalan. És kiderülhet az is, hogy még a dumák is rosszabbak, mint ahogy emlékeztünk. Legyen mondjuk 6/10. Azt hiszem nem véletlen, hogy a Guy Ritchie lufi igazából csak két filmet bírt el, utána kipukkadt, a darabjait pedig azóta sem találni sehol…
Ismét egy trilógia, bár a színvonal ezúttal korántsem egységes.
Mission: Impossible (1996)
Egy nagyon fontos lista, amin a világszerte működő ügynökök szerepelnek, valaki pedig súg a cégtől…
A tv-sorozat moziváltozata nem csak címében felel meg az eredetinek, vérbeli krimi a javából, a klasszikus kémfilmek hagyományai alapján. Itt még nyoma sincs annak a high-tech világnak, amit később John Woo összehozott. Ethan Hunt tényleg kémszerű kém, nem pedig valami ninja-akrobata-kaszkadőr, bár a végső leszámolásnál azért már villant valamit a későbbi önmagából, de ennyi még pont kell bele. A lényeg, hogy nem elsősorban az akción van a lényeg, hiszen a film még akkor sem ül le, amikor éppen nem történik semmi mozgalmas, az első pillanattól az utolsóig leköti a figyelmet. Nekem egyértelműen a kedvencem, kap is egy 8/10-et, jól.
Mission: Impossible II (2000)
Halálos vírus gonosz emberek kezébe kerülése esetén veszélyben a világ, hujuj!
John Woo vette át a stafétát Brian De Palmától, és rögtön jól bele is szart a ventillátorba. Az M:I második része a maga módján elviselhető film, de semmi köze a franchise-hoz, sajnos. A legnagyobb hibája, hogy a jó kis alapsztori ellenére a közepe felé nagyon leereszt az egész, a végső nagy leszámolás pedig nemhogy nem rázza fel, de még a keverésig sem jut el… Béna motorozás, nevetséges és rosszul koreografált verekedős jelenet és nagyon béna galambröptetés, na meg egy akcióhős Hunt ügynök, aki még Thandie Newtonnal is összeszűri a levet. Persze ez utóbbit ki ne tenné? Legyen 6/10.
Mission: Impossible III (2006)
A személyes fajta a legrosszabb indok, hogy egy ügynök akcióba kezdjen…
Ismét új arc a rendezői székben, ezúttal a flashback-mániás JJ Abrams dirigál, ami meg is látszik, hiszen az indítás eléggé hasonló az Alias pilotjáéhoz (lusta ember ez a JJ valami újat kitalálni). Aztán megtudjuk, hogy Ethan Hunt éppen családot készül alapítani, már az akciózástól is visszavonult úgy-ahogy, inkább csak tanítgat. Azért persze újra csatasorba áll, mikor megtudja, hogy az egyik tanítványa elcsúszott a banánhéjon. Innentől kezdve kapunk akciót és drámát, az eredeti kémséges jellegtől pedig egyre távolabb és távolabb kerülünk. Azért nem olyan gáz, mint a Woo-féle galambröptetős bénaautósüldözéses második, de az első szintjétől nagyon messze van. 7/10 amit érdemel, de ezt leginkább a szereplőknek köszönheti (Michelle Monaghan és Philip Seymour Hoffmann főleg).
The Bourne Identity / A Bourne-rejtély (2002)
Ismeretlen férfit vesz fel a tenger közepén egy halászhajó. Hátában golyók, a csípőjében pedig egy bankfiók adatai. A feje viszont üres, nem emlékszik semmire saját magával kapcsolatban. Ilyen helyzetben ki ne akarná kideríteni, hogy ki ő és mi történt?
A Bourne-utálók azzal szoktak érvelni, hogy a filmnek nem sok köze van a könyvhöz, de én azt mondom ez egyáltalán nem baj, ugyanis sikerült egy rohadt jó filmet összehozni. Jason Bourne karakteréről tényleg elhiszem, hogy vérbeli profi. Nem gyilkolászik agyba-főbe, de a túléléshez nélkülözhetetlen cselekvéseket reflexből végzi, teketória nélkül. A film megfelelő arányban adagolt krimi és akció keveréke, nagyon profin megoldott kézikamerázással, aminél lehet is látni, hogy mi történik (általában nagyon elkúrják a túlrángatással), éppen ezért (és mert legalább négyszer láttam már, de még mindig nem vált unalmassá) nálam 8/10-et érdemel.
The Bourne Supremacy / A Bourne-csapda (2004)
Az előző rész végén abban maradtunk, hogy Jason Bourne eltűnik, és cserébe csak annyit akar, hogy ne baszogassák, különben baj lesz. Természetesen baszogatják, ő pedig beindul, és igéretéhez hűen addig meg sem áll, míg be nem darálja az ellent…
Itt már szintet lépünk, minden értelemben. A cég (és egyéb érdekeltségek) bekeményítenek, mert amíg ügynökünk életben van, kitudódhatnak bizonyos dolgok, amiket jobb lenne a szőnyeg alatt tartani. Akció is jóval több van a filmben, de a M:I II-vel ellentétben itt ez nem megy a történet rovására, megmarad az első rész hangulata és az általa felállított szabályok is, szóval csak még pörgősebb, izgalmasabb Bourne-t kapunk. Az elsőhöz hasonlóan 8/10 ez is.
The Bourne Ultimatum / A Bourne-ultimátum (2007)
A harmadik rész nagyon ötletesen a második végébe van beleszőve, vagyis nem lineárisan, az előző vége után játszódik, hanem a moszkvai események fonalát veszi fel, hogy aztán végül a helyére kerüljön a kirakós minden darabja.
Hihetetlen módon a trilógiává bővült Bourne úgy váltott át akciólöketbe, hogy végig sikerült valószerűnek maradnia. Bourne továbbra sem terminátor, és még mindig vérprofi, ahogy az operatőr is. Nem is tudom, láttam-e már ennyire életszerű autósüldözést, ahol a koccanásoknak tényleg súlya van, még a képernyőn keresztül is. Ésszel és nézőbarát módon használt kézikamera a kulcs, és ezért még a pedálokat taposó lábak bevágását is megbocsátom. Az egyetlen hibaként talán Julia Stiles kissé erőltetett visszahozását tudnám említeni, de mivel a zárórészről (remélem legalábbis, kerek a történet, nem szabad bolygatni) van szó, tulajdonképpen megbocsátható.
Tényleg ritka, hogy egy trilógia minden része megtartsa, sőt emelje a színvonalat, a Bourne-nak mégis sikerült, így a harmadik rész pontszáma 9/10.