2

Thunderball (1965)

James Bond: Tűzgolyó

Jelentkezzen, aki az eddigi pontszámok alapján úgy gondolta, hogy már előre tudja, milyen lesz a következő Bond-kaland. Bár nem látszik, elárulom, hogy én bizony feltettem a kezem. Naivan azt hittem, hogy az 6-7-8/10 után folytatódni fog a tendencia, a színvonal egyre csak nő a végtelenbe és tovább, és majd láthatok egy jó kis 9/10-es filmet. Persze ez nem következett be, és az a helyzet, hogy a Thunderballnak még a szinten maradás sem sikerült igazán.

Az egész ott kezdődik, hogy a szálakat megint a SPECTRE omnipotens (a művelt olvasóban most felrémlik az idevonatkozó Jóbarátok poén) ura és kisdobosai mozgatják, ami szerintem nem annyira szokott jót jelenteni. De tényleg, ott van egy rakáson a világ összes bűnöző lángelméje, megtámogatva mindenféle hipermodern, még nem is létező apparáttal, és mégis annyira fatökűek, hogy nem képesek elintézni egy darab titkosügynököt (aki ráadásul nem is titkos, hiszen nagyjából az egész világ ismeri). Na jó, ez mindig is olyan része volt a Bond-filmeknek, amik fölött szemet kell hunynunk. Ha én lennék a főgenya, és sikerülne elfogatnom a nemezisemet, tutira azzal kezdenék, hogy eltöretném mindkét lábát, és csak azután kezdenék bele a kötelező nagymonológba arról, hogy végre szemtől szemben is találkoztunk, miszter, és hogy most nem menekülhet, meglakol mindenért, amit ellenünk tett. Eltört lábakkal talán még igaz is lehetne a nem menekülhet rész. De ez persze csak én vagyok, a SPECTRE nem tesz ilyet, ők bérgyilkosokból is csak egyet-egyet küldenek alkalmanként. Tényleg, milyen snassz lenne, ha 5-10 géppuskás szarrá lőné Bondot a budin? De legalább hatékony.

Thunderball

Na mindegy, vissza a lényeghez. A SPECTRE megint mozgolódik, és természetesen megint pénzt akar. És természetesen a szükséges összeget nem újságkihordással szeretnék megkeresni, ezért egy jól szervezett akció keretében lenyúlnak két atombombát a NATO-tól, majd megzsarolják őket, miszerint ha nem kapnak százmillió fontot (vagy annak megfelelő dollárt) határidőre, akkor bizony az egyik nagyváros Hirosima 2-t fog játszani. Az illetékesek persze húzzák a szájukat, inkább nem fizetnének, mint igen, úgyhogy össze is trombitálják Európa összes duplanullás ügynökét, hogy akkor „okoskodjatok ki valamit, srácok”. Persze Bondnak máris van egy nyoma, amit követni tud, szóval nem kétséges, hogy ki fogja felgöngyölíteni ezt a csúnya ügyet…

Ahogy a plakáton is látható, Bond ezúttal szinte lubickol a nők tengerében. Négyen is rendelkezésére állnak a film során, közülük háromnál pedig pontot érő fogásokat is bevet kedvenc titkosügynökünk. Ilyen szempontból amúgy teljesen jó a film, hiszen a Bond-lányok minden altipusa megtalálható: a köze-sincs-semmihez-de-egy-dugásra-jó, a gonosszal-van-de-lefekszik-Bonddal és a gonosszal-van-de-Bond-áttéríti is. Ez utóbbi egyébként mindenképpen a Thunderball legnagyobb erénye, ugyanis személyes preferenciáim alapján a Domino-t alakító Claudine Auger (a lenti képen) a legszebb nő, akibe Sean Connery Bondként valaha is beleakadt. Sőt – bár ez merész kijelentés – benne van a legszebb háromban (bár a másik kettő most hirtelen nem tudom, ki lenne, de azért ennyi esélyt adok a többieknek is), akik Bond-filmben szerepeltek. Neki egyébként a karaktere is figyelemre méltó, hiszen Domino az első aki túllép az ágyékmelegítő szerepén és tevőlegesen is részt vesz a főgonosz elpusztításában. Érdekességként még azt is ideszúrom, hogy Claudine Augert, sok más szereplőhöz hasonlóan újra kellett szinkronizálni a túl erős akcentusa (vagy nem létező angoltudása miatt), így őt az eredetiben Nikki Van der Zyl hangján hallhatjuk (aki többek között Ursula Andresst is szinkronizálta a Dr. No-ban).

Thunderball

És akkor most már rátérnék arra is, hogy miért volt ez a film csalódás kicsit. Nem a történet miatt, mert az nagyjából vállalható, és a technikai megoldások is teljesen rendben voltak. Az egyik ok a főgonosz, Emilio Largo, akit Adolfo Celi kelt életre. Largo karakterében simán ott volt a lehetőség, de ezzel sajnos nem éltek, így az egész csak lóg a levegőben. Kap egy ilyen cool nevet, meg egy kalózos szemkötőt, és aztán kiderül, hogy igazából semmi érdekes nincs a karakterben, csak egy újabb majom, aki Blofeld parancsait teljesíti (aki még mindig nem jelenik meg teljes valójában. Az egész figura olyan kis buta, sótlan, semmilyen, egyáltalán nem fineszes, ahogy egy Bondhoz méltó ellenféltől, a SPECTRE kettes számú emberétől várnánk. A másik ok, amiért nem annyira szerettem ezt a mozit, az a rengeteg víz alatti jelenet. Jó, tudom, hogy sokan pont ezért kedvelik a Thunderballt, mert tele van látványos viz alatti akciókkal, de én alapból sem vagyok oda túlzottan a búváros dolgokért, de itt ráadásul sokszor piszok hosszú időt pazaroltak ezekre a részekre. Nem mondom, hogy nem látványos, mert az (a költségvetés itt is több volt, mint a megelőző filmeké összesen), de nekem akkor is unalmas volt. A harmadik ok pedig az a csúnya hiba, amit a film végén elkövettek a készítők, nevezetesen, hogy simán elfelejtették az egyik szereplőt. Az egyik pillanatban még ott van, a másikban meg már nyoma sincs. Abszolút nem vagyok hibavadász, az olyan apróságokat észre sem veszem, meg nem is nagyon érdekelnek, hogy például egy jelenetben a vágások között Bondnak másfajta búvárszemüvege van, de ez egy durva és zavaró hiba volt, ami még nekem is az arcomba vágódott. Kár.

A végeredményt nehéz kimatekozni, mert egyrészt ott van a nem jó gonosz (haha) és a búvárkodós részek, amik lehúzzák, másrészt ott van Domino, aki meg fel. A kettő közötti egyensúlyt talán egy 6/10-zel lehetne kifejezni, és akkor ezzel most megint ott vagyunk, ahonnan a Dr. No-val elindultunk.

3

Goldfinger (1964)

James Bond: Goldfinger

Már a kezdő jelenet is biztató: Bond az éj leple alatt besurran valahová, majd a magával vitt plasztik és a helyszínen található nitrovalami, valamint egy időzítő segítségével felrobbantja a helyet. A szállodai szobájába visszatérve megkapjuk szokásos merénylet-kísérletet, ahol a 007-es megmutatja, milyen jól ért a villanyszereléshez, illetve az is kiderül, hogy milyen gáláns és lovagias is ő az ellene konspiráló fehérnéppel szemben. Ezután következik a főcím Shirley Bassey előadásában, ami szerintem az egyik legjobban sikerült az összes közül. És azt is elárulom, hogy a filmről is hasonlóképpen vélekedem.

Goldfinger

Ebben a moziban ugyanis tényleg majdnem minden benne van, ami egy Bond-filmet Bond-filmmé tesz. A 007-es ellenfele ezúttal egy Auric Goldfinger nevű angol, aki amúgy az arany megszállottja, és azt tervezi, hogy radioaktívvá teszi az Egyesült Államok Fort Knox-ban tárolt aranykészletét (de nem ám csak úgy, többlépcsős, furmányos terv keretében, természetesen), és ezáltal majd jól meggazdagodik, hiszen az általa birtokolt arany ára jelentősen felértékelődne. Ez egyébként saját terv, szóval Goldfinger kivételesen nem a SPECTRE ügynöke, ami szerintem még jót is tett neki, ugyanis egy átlagos Bond-gonosznál sokkal jobb karaktert sikerült összehozni. Ez persze köszönhető Gert Fröbe-nek is, aki annak ellenére, hogy nem nagyon beszélt angolul (kapott is egy jó kis utószinkront – ez egyébként elég sokszor megtörtént a Bond-filmekben, bár főleg a lányoknál), mégis hihetően alakitotta a gátlástalan és aranymániás gecit.

– Do you expect me to talk?
– No, Mr. Bond. I expect you to die.

A másik pozitív tényező, ami Goldfingert kiemeli a tömegből, hogy neki van az egyik legjobb fej problémamegoldó embere, név szerint Oddjob. Ő az a kalapdobáló kínai, akit már említettem korábban. Bár némasága miatt beszéd helyett csak nyög, mégis az egyik legcoolabb karakter a Bond-univerzumban. Persze neki sincs kegyelem, megkapja a maga kis haláladagját, hiszen azért mégis egy negatív alakról van szó.

A Goldfinger, bár nem éri utol az index érdekeltségébe tartozó fórumok és blogok idióta fasztojás kommentelőit elsőzésben, de azért jó pár releváns első helyet magának tudhat. Például ez volt az első Bond-film, ami Oscar-dijat kapott (legjobb hangeffekt kategóriában). De ami ennél fontosabb, hogy itt láthattuk először az azóta a kémfilmekben előszeretettel használt és nagyjából szarrá parodizált jelenetet, amikor is a főgonosz egy lézerrel akarja kettévágni a lekötözött főszereplőt. Gondolom mindenkinek megvan ez a jelenet, mint ahogy az is, mikor a kütyü-szakértő (jelen esetben Q) mutogatja az aktuális cuccokat a főhősnek, a háttérben a többiek meg egymáson tesztelgetik a lángszórót, atombombát vagy a lesből támadó ruhaszárítókötelet. Na ez is itt jelent meg először.

Goldfinger

Bár jó történet és jó gonoszok jellemzik a filmet, meg kell említenem a gyengeségeit is, mert sajnos azok is vannak, és ráadásul a harmadik fő összetevő, mégpedig a Bond-lányok képében jelennek meg. Lehet, hogy csak én érzem így, de ebből a szempontból a casting sajnos gyengére sikerült. Talán a Tilly-t játszó Tania Mallet-ből ki lehetett volna hozni valami értelmeset, de sajnos nem így történt. A többiek, vagyis Shirley Eaton (Jill) és a képeken látható Honor Blackman (Pussy Galore) viszont egyszerűen gyengék voltak. Fura módon az eddigi nők közül egyedül ez utóbbinak volt értelmes színészi tapasztalata, mégis valahogy ő volt a legkevésbé érdekes és hihető. Ez egyébként valószínűleg a karakternek is köszönhető, illetve annak, hogy nem tudták eldönteni, mi legyen vele. Ugyebár a regényben Pussy leszbikus, de végül Bond ellenállhatatlan sármja visszacsábítja a jó oldalra, a filmben viszont ebből csak annyit érzékeltetnek, hogy először nem érdekli Bond, majd utána mégis beadja a derekát, Goldfinger utasítására. Így pedig már nehezen hihető, hogy a végére ténylegesen meg is javul… De mindegy, a lényeg, hogy ezúttal az ágytöltelékek nem emelték, hanem lehúzták a színvonalat egy kicsit.

De ettől függetlenül a Goldfinger a 007-es eddigi kalandjai közül mindenképpen kiemelkedik, és ahogy már elspoileztem fentebb, az összesitett listán is előkelő helyet fog elfoglalni. Úgyhogy pontszámként simán kap egy 8/10-et, amivel be is emeli magát a tízes skála felső harmadába.

1

Speed Racer (2008)

Speed Racer – Totál turbó

Balátaim, lómaiak! Itt és most elmondanám, hogy a Speed Racer az ultimate szemcukor film. Olyan bonbon, ami karamellás mézzel van töltve, majd még beleforgatták egy kis kristálycukorba is. Nehéz írásban visszaadni, milyen is ez a látványvilág, de legközelebb talán a giccses szó használatakor járok az igazsághoz. Ez kérem szépen a vizuális kavar egy merőben új szintje, amit épeszű ember nem gondolhat komolyan, és nem létezik, hogy egy másodpercig is komolyan gondolták. Ha röviden, egy szóval akarnám összefoglalni, annyit mondhatnék: kurva jó (na jó, ez két szó). Képzelje el mindenki a Benetton egyesült színeit, csak durva szaturációval. Hihetetlen élénkség, színkavalkád jellemzi a filmet, ami ráadásul folyamatosan mozog. Olyan az egész, mintha a kamera előtt ide-oda rángatnának valami ultraízléstelenen patchwork-takarót (sokszor tényleg csak nagyjából ennyit lehet kivenni a képből), de mégis, nálam működött.

Az a Speed Racer titka, hogy az embernek teljes mértékben ki kell kapcsolnia minden logikát és „felnőttséget”, amit csak birtokol, majd az így visszaszerzett gyerekkori énnek kell megmutatni a filmet. Ha ez sikerül, totálisan szórakoztató élmény lesz a film. Ha nem, akkor jön az, hogy ez szar, ebből a fosból öt percet birtam, stb. Végül is, ez nem szégyen. De azért mindenki tartsa észben, hogy amikor egy Speed Racerhez hasonló filmet fikáz, valahol a mennyben meghal egy angyalka.

Speed Racer

De visszatérve a lényegre, nekem jelentem, sikerült. Újra ott voltam a játszótéren, az egyéni festésű (pre-Pimp My Ride, filctollal, ahogy kell) Mustang matchboxommal, ami reccenés nélkül átment mindenen, akár 10-15 métert repült a levegőben pörögve a csúszdáról indulva, hogy aztán végül megérkezzen a libikóka egyik oldalára. Onnan továbbgurult a másikra, majd egy parádés, KITT-től ellesett trükkel (SPM-fokozat!) begyorsulva újabb ugratás következett, végül az egész lezárásaként egy hatalmasat fékezve pont Ildikó óvónéni lába előtt álltunk meg, aki nevetve tapsolt az attrakció láttán. Milyen könnyű is volt gyerekként ámulatba ejteni a nőket!

Emellett persze tudom, hogy ennek az alkotásnak nincsenek különösebb értékei, látom, hogy mennyire sablonos és kiszámítható, de nem érdekel. Hogy is érdekelne, amikor ott vagyok… De nem írom le újra. Nem tudom, ezt mégis hogy gondolták a Mátrix-tesók, de mást nem tudok elképzelni, csak valami hasonló élményt az egész mögött. Valószínűleg gyerekkorukban ott tomboltak az eredeti rajzfilmsorozat előtt szombat reggelenként, és felnőve úgy gondolták, megcsinálják a legdurvább szivárványos juharszirup-filmet, ever. Tippem szerint a döntéshozók szintén rajongók lehettek gyerekkorukban, mert tényleg nem lehet épeszű ember, aki azt hitte, hogy ez majd nem fog hasalni a pénztáraknál. Sajnos a felnőttek már nem emlékeznek, milyen volt gyereknek lenni.

Nem fogom ezt az írást tovább húzni, a lényeg már úgyis itt van. Ha nem fogadod el, hogy Speed Racer autója képes pörögni-forogni-szaltózni, akkor meg se nézd a filmet. Én megnéztem, és ki is osztok rá egy 8/10-et. Lehetett volna több is, de a történet bonyolítását picit rövidebbre kellett volna szabni. Ezt leszámítva viszont tökéletes móka 8-10 éves kor környékéig. Go, Speed Racer, go!

Doomsday (2008)

Végítélet

Alapvetés, hogy a posztapok jó. Hogy is lehetne rossz egy olyan téma, ami az emberiség (vagy legalább egy tetemes része) pusztulása utánra helyeződik? Na ugye. Másik alapvetés, hogy az a film, amiben Rhona Mitra szerepel, ugyancsak előnnyel indul nálam. Rakjuk össze a kettőt, és megvan a verhetetlen kombó? Majdnem. Sajnos a Doomsday-nek nem sikerült kihoznia a maximumot ebből a mixből, csak egy olyan film jött létre, ami sokszor buta, néhol blőd, de azért végig szórakoztató. Ez is valami.

Anglia már megkapta a magáét a 28-as duológiában (nappal, héttel), most pedig Skócia van soron. A közeli jövőben meg is jelenik egy vírus, ami rövid idő leforgása alatt szépen megritkítja a derék szoknyás lakosságot. A kormány nem pöcsöl sokat, ellenszer híján blokád alá vonják az egész országot, és onnantól fogva vagy 20 évig se ki, se be nem juthat senki. A vírusokról persze tudjuk, hogy nem adják olyan könnyen magukat, így nézőként már nem is lesz meglepő a fordulat, amikor kiderül, hogy már Londonban is felütötte a fejét a fertőzés, ami ugye elég nagy gond.

Doomsday

A jó bűvész mindig elő tud húzni egy trükköt az ingujjból (a mentalisták meg csak erőlködve szuggerálnak, de ez most nem ide tartozik), a forgatókönyvírók pedig ugyanezt szokták tenni a reménysugárral. Itt is megérkezik menetrendszerűen, méghozzá pár műholdfelvétel formájában. Kiderül ugyanis, hogy az illetékesek már pár éve tudnak róla, hogy a lezárt Skóciában még élnek emberek, ami egy ellenszer meglétét jelentheti. Gyorsan be is küldenek érte egy kis csapatot, hogy ugyan, szerezzék már meg azt a szérumot…

Nem túl eredeti ötlet, ugye? Naná, hogy nem, de szerintem ezt a készítők sem állították (vagy nagyon vastag a bőr az arcukon). A Doomsday ugyanis egy eredetiséget nélkülöző, klisékből és más filmekből ismerős jelenetekből összelapátolt akciófilm. Fellelhetünk ugyanis ötleteket, sőt komplett jeleneteket is olyan korábbi klasszikusokból, mint a Mad Max, a Menekülés New Yorkból vagy akár az Utolsó cserkész. Szerencsére ezt a lapátolást nagyjából jól oldották meg, a közepe felé tapasztalható hangulati törést leszámítva teljesen szórakoztatóra sikerült. Mondjuk ez a törés tényleg elég kényelmetlen és kellemetlen, teljesen „pakoljuk még bele ezt is” érzést kelt, de ezt a logikátlanságot azért jól feledteti az akciók minősége. A vágatlan változatban ugyanis a mostanság megszokott akciókhoz képest eléggé brutális a film. Szép számban hullanak a fejek és egyéb testrészek, és ez mindenképpen jó érzéssel töltheti el a vérre és gyilokra vágyó nézőket (engem).

Ahogy írtam, a téma mellett a másik kulcstényezőt Rhona Mitra jelentette nekem. Nyilván nem fogok mindenféle szuperlatívuszokat írni a színészi képességeiről, de az a helyzet, hogy ő a tökéletes erre a szerepre. Amellett, hogy minden további nélkül elmehetne Pavlov csengőjének, tényleg jól áll a kezében a fegyver, ez pedig nem sok nőről mondható el a vásznon (a másik ilyen néni Kate Beckinsale). És bár nincs különösebb összefüggésben a filmmel, Rhona ezennel megkapja tőlem a legvonzóbb hát tulajdonosának járó dijat is. A többi szereplőre nem nagyon térnék ki, van néhány ismertebb arc (a jobb napokat is látott Bob Hoskins, Dr. Bashir a DS9-ből, Mickey a Hustle-ből), és nagyjából mind hozzák az elvárható minimumot. Igazából egy kérdés merült fel bennem, vajon Malcolm McDowell nem unja még, hogy az utóbbi 10-20 évben mindig ugyanazt a figurát kell játszania? Oké, én is tudom, hogy valamiből fizetni kell a ház/kocsi törlesztőrészleteit, de akkor is, egy kis változatosságot, légyszi.

Jöjjön az értékelés. Szerintem ha nem akartak volna minden áron minden posztapok klisét bezsúfolni, de legalábbis a középkoros részt kihagyják, egy hangulatilag sokkal egységesebb film jöhetett volna létre, de mivel az akció részek tényleg bejöttek, így sem kell szégyenkeznie a pontszám miatt, ami 7/10 lesz. És nekem kell egy olyan Bentley.

From Russia with Love (1963)

James Bond: Oroszországból szeretettel

Gondolom már mindenki halálra aggódta magát, hogy mi van a beharangozott heti Bond-adaggal, így most megnyugtatásul közlöm, hogy természetesen nem halt meg az ötlet rögtön az elején, csak más irányú, nagyon fontos elfoglaltságok elszólítottak (némi GTA IV és a rám törő retro-hullám kiélésére egy kis Half-Life). De most már tényleg itt van a második, és egy sűrített ütemterv keretén belül majd érkezik a többi is, egészen addig, míg be nem hozom a lemaradást.

Tehát, Oroszországból szeretettel. Nagyjából fél év telt el azóta, hogy James Bond visszaverte az anyjába Dr. No-t, majd ocsmány módon kihasználta Honey Ridert. Utóbbit valószínűleg már mindenki elfelejtette, a doktor halála viszont elég érzékenyen érintette a SPECTRE-t (szabad fordításban: Nagyon Gonoszok, Akiket James Bond Úgyis Megszívat). Éppen ezért, összekötve a kellemeset a hasznossal, legújabb pénzszerző akciójukhoz bónuszként hozzácsapnák Bond likvidi… libazsír… kinyírását is, méghozzá egy furmányos terv keretein belül. A terv (ami tényleg jó) a következő: az orosz-SPECTRE (szabad fordításban: Nagyon Gonoszok, Akiket James Bond Úgyis Megszívat) kettős ügynök, Rosa Klebb által átvert Tatjana Romanova (az isztambuli orosz nagykövetség alkalmazottja és a film rezidens jócsaja) disszidálni akar, az angolok segítségéért cserébe pedig felajánlja az orosz csoda-dekódoló masinát, a Lektort. Egy feltétele van, hogy James Bond bonyolítsa a dolgokat. A SPECTRE (szabad fordításban: Nagyon Gonoszok, Akiket James Bond Úgyis Megszívat) szándékai szerint persze Bond végül meghalna, ők pedig jó áron visszavásároltatnák a Lektort az oroszokkal. De nyilván egyértelmű, hogy ez úgysem lesz ilyen egyszerű…

From Russia with Love

Még jó, hogy a múltkor leírtam a Bond-sablonokat, hiszen már rögtön a második filmnél borulnak valamelyest. Ezúttal nincs világrengető gonosz terv, Bondot sem fogja el a főgenya, sőt, tulajdonképpen nincs is főgenya, hiszen csak egy fehér macskát simogató kéz képében és ellentmondást nem tűrő hangjával jelenik meg párszor, de sok vizet még nem zavar. Van viszont egy új sablon, amiről a múltkor nem ejtettem szót, ez pedig a pribékek feltűnése. Persze ilyenkor nem az npc tudós fiúkra kell gondolni, akik mindig meghalnak a végén a robbanásokban, hanem azokra a bérgyilkosokra és egyebekre, akik a filmek során a legtöbb fejfájást okozzák Bondnak. Igazából ők a legjobb arcok az egész szériában. Ebből a kasztból kerül ki egyébként a két kedvencem is, a kalappal dobálózó kínai drabális állat és a pedofil drabális állat. De róluk majd a saját filmjükben bővebben.

Szóval a fent említett jobbkezekből rögtön kettőt is kapunk, a már említett Rosa Klebbet és a bérgyilkos Grantet, akit direkt Bond ellen képeztek ki. Nem megyek beléjük részletesen, de azt elmondom, hogy a Klebbet alakító Lotte Lenya erősen emlékeztet az egyik középsulis matektanáromra – pont olyan undorító és rúgnivaló feje van (innen is csókolom, Pomáziné tanárnő drága, remélem már ibolyaszagolgatás van bőszen). A lényeg, hogy mindenképpen sokkal érdekesebb ellenfelek, mint Dr. No volt. Jobb ellenlábasokkal pedig csak nőhet a film színvonala, ahogy ez meg is történt. És akkor most, 2500+ karakter után el is jutok a lényeghez: a From Russia… ugyanis sokkal jobb film, mint az elődje volt. Jobb a történet, érdekesebbek a szereplők, és ami a lényeg, hogy sokkal mozgalmasabb, és emiatt természetesen izgalmasabb (nincs bealvás, mint a múltkor) a Dr. No-nál. Van itt minden, robbantás, menekülés, egy férfiért harcoló cigánylányok (akiket persze végül mégis Bond visz a sátorba), lövöldözés minden mennyiségben, és egy közepesen hosszú vonatút Isztambulból keresztül Európán. Na meg persze szex a Bond-lánnyal, akit ezúttal egy Daniela Bianchi nevű olasz modell kelt életre.

From Russia with Love

Mit is mondhatnék még kedvcsinálóként? Sean Connery még mindig remekel Bondként, és ezúttal már kap egy jó kis kütyüt is Q-tól, egy aktatáska formájában (hogy kicsoda Q, és a kütyüket eddig miért nem emlitettem? Csak.) Ráadásul még nőt is ver a filmben. Így már tényleg meg kell nézni, nem? A pontszám pedig legyen mondjuk 7/10, ami nem is olyan rossz, szerintem.

1

Dr. No (1962)

James Bond: Dr. No

Ahogy ígértem (igaz még pár nappal ezelőttre, de a határidőkkel mindig bajban vagyok), már itt is van az első Bond, aki feltűnően hasonlít Sean Connery-re, persze még az utóbbi években a rosszul méretezett protézis miatt kialakult pöszeség nélkül. Sokan őt tartják a legjobb Bondnak, mondván mindig az eredeti a legjobb, meg egyébként is, a többiek bénák. Azt, hogy szerintem ki a legbondosabb, inkább csak az utolsó legyűrése után dönteném el, de az biztos, hogy Connery benne van az első hatban (wink).

Mivel a Fleming által irt könyvek kimaradtak az életemből, nem tudom, hogy ez már eleve az ő koncepciója volt, vagy csak a filmeket egyszerűsítették így le, de a 007-es első filmre adaptált kalandja elég jól lerakta a széria alapjait, hiszen nagyjából minden további Bond-film ugyanerre a sablonra épül. Ezt talán érdemes most letudni, hogy a későbbiekben már ne legyen meglepetés senkinek, hogy nincsenek túl váratlan fordulatok az epizódokban. Szóval, a sztori általában úgy alakul, hogy történik valami a világban, ami mögött valószínűsíthetően egy bűnöző lángelme áll. Bondot odaküldik, hogy az orrára koppintson, ő meg nyomozgat egy kicsit alibiből, közben összegabalyodik az aktuális libákkal, elfogatja magát, majd miután elpusztítja a főgenyát – lehetőleg a saját fegyverével – még zárásnak szexel egyet.

Dr. No

További jellegzetesség, hogy a főgonosz szinte mindig valami eldugott helyen (lehetőség szerint egy egzotikus szigeten) vagy inkább alatta él és alkot, mégpedig egy olyan támaszponton vagy laboratóriumban, amit mai technológiákkal is melós lenne felépíteni. De ő képes volt rá, hiszen mindig egy géniuszról van szó, aki valami roppant kicsinyes ok miatt haragszomrádot játszik a világgal, és feltett szándéka elpusztitani azt, de legalábbis jó sok pénzt kicsikarni belőle. Ennek foganatosítására épít egy világvége-masinát is, ami viszont mindig problémás, hiszen egy kallantyú elfordításával (olyankor túlterhelődik a rendszer, aztán jön a bumm) el lehet pusztítani a szerkezetet – legalábbis Bondnak mindig sikerül.

Aztán itt van még a nők kérdésköre, akiknek persze mindig fontos szerep jut, ők azok, akik a film során 2-4 alkalommal segítenek a királynő egyik legjobb ügynökének oldani a feszültséget. Fontos tény, hogy bármennyire is van szarban a világ, egy dugásra azért mindig van idő. A végére pedig idebiggyesztem a laza beszólásokat is, hiszen azok adják meg a fűszert egy-egy Bond-filmhez. James ugyanis nem csak fáradhatatlan és nemibetegség-álló, hanem még poénos is.

Dr. No: The Americans are fools. I offered my services, they refused. So did the East. Now they can both pay for their mistake.
James Bond: World domination. The same old dream. Our asylums are full of people who think they’re Naploeon. Or God.

És akkor mindez a Dr. No-ra levetítve hogy néz ki? Valaki rakétákat téritget, amit a világ titkos- és nem annyira titkos szolgálatai nem néznek túl jó szemmel. A nyomok Jamaicába vezetnek, ezért az MI-6 odaküldi Bondot, hogy derítse ki, wtf folyik arrafelé. Bond persze gyorsan rájön, hogy az egész mögött egy Dr. No nevű tudós állhat, aki valami titokzatos szigeten székel. Mikor odamegy nyomozni, találkozik a butácska Honey Riderrel (nomen est omen), aki kagylókat gyűjtöget éppen. Dr. No emberei jól el is fogják őket, majd egy hosszú és unalmas közjátékot követően végre kiderül, hogy mi a nagy terve a dokinak (na ezt nem mondom el, de a fentiek alapján nagyjából belőhető az irány). Utána még Bond keresztbe tesz neki, majd jön a dugás, és vége a filmnek.

Az a helyzet, hogy a klasszikus kémfilmeket nem szabad túl komolyan venni, és ez a Bondokra még hatványozottan igaz. Ha úgy ül le valaki, hogy megnéz egy filmet, amiben egy minden helyzetben cool szuperügynök lenyomja a főgonoszt, közben jó nőket dönt le, akkor majdnem biztos, hogy jól fog szórakozni. Egy a lényeg, hogy semmiképpen sem szabad mai szemmel nézni ezt a filmet (és a többit sem), mert úgy elég gyorsan nevetségessé válna. Mert mégis, milyen lenne egy mai kémfilm, amiben a rettenthetetlen főhős megjelenne hosszú fehér pizsamanadrágban? Vagy ha mondjuk menekülés helyett megpróbálná pisztollyal lenyomni a lángszórózó tankot? Na ugye.

Dr. No

Essen pár szó a szereplőkről is. Bond érdeklődési köre nem túl tág (pia, nők, könnyed kacaj a halál szemébe), és összetett érzelmei sincsenek, de azért mégsem faék jellem. Bond igazi angol, eleganciáját még a legnehezebb helyzetben sem vetkőzi le. Könnyed, kissé talán még könnyelmű is. Ugyanakkor érezzük rajta, hogy bármikor képes megvadulni, ha a helyzet úgy akarja. Ezt a kettősséget pedig Connery remekül adja vissza, hihetővé tesz egy ilyen hihetetlen figurát. A többiekre nem pazarolnék külön-külön helyet és karaktereket, mindannyian korrektül játszottak, Ursula Andressén kívül nem volt kiugróan rossz alakítás. Ja igen, Ursula Andress. Amikor két szónál többet kell mondania, akkor egyből kitűnik, hogy csapnivaló színésznő (tényleg, nagyon rossz a filmben), de teljesen megértem, miért kapta meg a szerepet ennek ellenére. Ugyanis túlzás nélkül mondhatom, hogy bombajól néz ki.

A végére jön az értékelés, ahol szeretném elmondani, hogy nem a fentebb említett sablonos dolgok miatt kap csak 6/10-et, hiszen azok alapvető részei a mitológiának, így nem is zavaróak, ellentétben más filmekkel. Nem is azért, mert időközben eltelt majdnem 50 év, és mostanra az egész kicsit nevetségessé vált, hiszen erről nem tehet. Azért ez a pontszám, mert bár szórakoztató mozi, a majdnem két órás hossz miatt elég sok benne az üresjárat, és a végére kicsit már untam. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a maga idejében ez odacsapós film lehetett. A maga idejében.

AVPR: Aliens vs Predator – Requiem (2007)

A Halál a Ragadozó ellen 2.

Az Alien és a Predator franchise külön-külön és együtt is jó sok mindent termelt már ki magából, de azt nem hittem volna, hogy az AVP égisze alatt egyszer majd tinifilmet fogok látni. Márpedig a Requiem esetében pont ez volt az érzésem. A (jó hosszú) felvezetésként szolgáló első óra nagyobb részében ugyanis kapunk jópár olyan klisés karaktert és történést, amit nézőként is illene szégyellnünk, az íróknak pedig egyenesen… de a kedvenc kínhalálnemeimről majd egy más alkalommal. A lényeg, hogy van itt problémás srác, akinek bejön a szöszicsaj, akit viszont a bunkóköcsög kefélget. Közben hazatér a problémás bátyó is, aki amúgy jóban van a sheriffel. Közben a másik szálon katonaanyu is hazatér.

AVPR: Aliens vs Predator – Requiem

Nem is magukkal a klisékkel vagy a karakterekkel van ám bajom, hanem azzal, hogy nem vezetnek sehová, illetve fölöslegesek. Komolyan, kell egy olyan filmbe karakterizáció, ahol tudjuk, hogy a feltűnő szereplők nagyobbik hányada csúnyán ketté lesz harapva? Egy olyan filmbe, amit eleve azért nézünk, mert tudjuk, hogy a feltűnő szereplők nagyobbik hányada csúnyán ketté lesz harapva? Szerintem egyáltalán nem kell, főleg akkor, ha ilyen félbevágott. Nem tudjuk meg, miért volt a bátyus sitten, honnan jött haza az anya, ilyesmik. Pedig ha már beleugrottak ilyenekbe, illett volna legalább egy picit tovább vinni. Mert ez így olyan érzés, hogy leforgattak egy fél órányi akciót, majd csináltak elé egy csomó időkitöltést, de közben a stúdió leszólt, hogy rövidebbre kell vágni a filmet. Mivel akció így is kevés van, inkább a felvezetésből húztak.

Persze ez lehet, hogy csak az én hülyeségem, de abszolút fölöslegesnek gondolom ebben a filmben az olyan jelenetet, hogy a sokáig távol lévő anyu kislánya inkább aputól akarja az esti mesét hallani akkor is, ha anyu már ott van. Szóval az első óra történéseit meghúztam volna 15 percre, benne egy jó hosszú, bővített medencés jelenet a szőke csajjal, plusz az alienek gyilkolászása (nem sok van belőle), majd 70-80 perc predátor által elkövetett vadászat. Na, így kell egy ilyen filmet rendezni, haha.

– Okay, no matter what happens, protect Kelly.
– Fuck this Titanic bullshit, no women and children first!
– Unless you can fly the helicopter, shut the fuck up.

De ezen felül is vannak ám bajok az AVPR háza táján. Például az, hogy az utolsó harmad (mikor végre beindul a film) akciódús és pörgős, mégsem izgalmas. Egyrészt ott van a predátor, aki rakétázik agyba-főbe, meg öngyógyít (minden predátoros film klasszikus snittje), mégsem éreztem a vadász és préda közötti feszültséget, harcot. Na jó, tudom, hogy ez a predi tulajdonképpen hentesmunkára jött ide (takarítani a lehuzant űrhajó után), de akkor is. Ez egy felsőbbrendű faj lenne, mutasson belőle valamit. Közben az emberek is próbálják menteni az életüket, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de valahogy mégsem érdekel, ki marad talpon a végén. Dutch bezzeg el tudta érni, hogy szurkoljak neki…

A rend kedvéért azt is megemlítem így a végén, hogy a trükkökkel sem voltam elégedett, szerintem az alienek mozgatása elég bénára sikerült (a predaliené főleg), és ezen a folyamatos sötét sem segített, sajnos nem tudta eltakarni. Összefoglalva tehát az a lényeg, hogy nekem ez a film nem különösebben tetszett. Nem vagyok Alien vagy Predator rajongó (ha az lennék, biztos szentségtörést kiabálnék), egyszerű mezei nézőként nem jött be. Azért persze próbálja be mindenki, hátha csak az én ízlésemet nem találták el a rendező tesók.

Made Men (1999)

Embervadászok

Mai történetünk egy Bill Manucci nevű emberkéről szól. Bill amúgy átlagos fickó, leszámítva azt az apróságot, hogy jelenleg éppen az FBI tanúvédelmi programjában vesz részt, ugyanis a volt munkaadója, egy Skipper nevű rejtélyes bűnöző (mégpedig a senki sem találkozott még vele személyesen fajtából) ellen tanúskodott, és nem mellékesen lenyúlt tőle 12 millió tisztára mosott dolcsit is. Skipper persze igényt tart a pénzére, így nem csoda, ha Bill után küldi pár emberét, afféle hajtóvadászat céljából. A helyzet csak súlyosbodik, mikor az ügyben érintett lesz a helyi meth-labor gazdája, akinek meglepő módon szintén adósa némi pénzmaggal kedvenc főszereplőnk. Aztán még a Bill tartózkodási helyéül szolgáló kisváros, Harmony sheriffje is beszáll a fogócskába…

– Calm down Royce, Felix can handle it.
– Felix couldn’t handle his own dick if it spat a load into his own hand!

Az életét menteni próbáló Bill szerepében James (aka. Jim) Belushi piruettezik, méghozzá nem is rosszul. Bár elsősorban vígjátékokból ismerjük a fejét, meglepően jól áll neki az ilyen kvázi akciószerep is. Azért senki ne képzelje, hogy Rambo-módra, izzadságtól fénylő mellkassal kaszálja az ellent, de eléggé hitelesen hozza ezt a figurát. Persze a valóságban biztos nem ilyenek a nagy pénzeket lenyúló, FBI által rejtegetett bűnözők, de a filmuniverzumban igen, szóval ahhoz képest értendő. Belushi mellett feltűnik még a filmben a Harmadik műszak Dokija (Michael Beach) és az ex-Bond (azóta konstans rosszember) Timothy Dalton is. A pár percnyi eyecandy-ről pedig Vanessa Angel (Tökös tekés, Stargate – Anise) gondoskodik, már akinek.

Az a helyzet, hogy az Embervadászok is pont olyan film, mint a Mark Wahlberg-féle Robbanófejek, vagyis a nézők többsége valószínűleg számításba sem veszi. Tucatfilmnek tűnik, pedig annál azért jóval több. Nem mondom, hogy valami egetrengetően különleges vagy egyedi, mert azért nem az, de végig lekötött (pedig nem is először láttam), szóval nagyon kellemes szórakozás egy estére, jó poénokkal, korrekt akciókkal és pár csavarral, ahogy kell. Szépen be is rakom a 7/10-es kategóriába.

3

300 (2006)

300

Az előzetesek és a promóképek alapján anno nem igazán voltam kiváncsi a 300-ra, pedig általában nem vagyok ellene egy jó kis szandálos-kardozós filmnek. De mégis, valahogy azt éreztem, hogy ez a mozi nem lesz a kedvencem, ezért nem is erőltettem nagyon a bepróbálását. Végül a Meet the Spartans miatt mégis rávettem magam, mert mégis milyen már egy paródiát nézni az eredeti ismerete nélkül? Nem jó, az biztos. Viszont így a 300 megnézése után már tudom, hogy az előzetes elképzeléseim nem csaltak, és semmi olyat nem kaptam, amit ne tudnék nélkülözni.

Kétségtelen, hogy a látvány egyedire és valamennyire újszerűre is sikerült, de sajnos ez az újszerűség egy egyediség csak a felszínt érinti, legalábbis nekem semmiféle hangulatot nem sikerült átvennem, valahogy olyan steril volt az egész. A megfelelő atmoszféra nélkül pedig nehéz megkedvelni a filmet, na meg hangulat hiányában nem sokat ér az egész. Leginkább egy tech-demóként tudnám értékelni, kár, hogy nem annak szánták. Talán ha a harcokat nem szakította volna meg a teljesen fölösleges és céltalan politizálás meg drámázás, valamint az alacsony korhatárt elfelejtve a vér nem csak fröccsen, hanem talajt is ér és ott is marad tócsákban, akkor az javíthatott volna valamit a hangulaton.

Persze az is lehet, hogy szándékosan ilyen volt a koncepció, nem tudom, és bevallom, hogy az eredeti képregényt sem ismerem, így elképzelhetőnek tartom, hogy már ott sem volt sok logika abban, hogy például Leonidász egy népéért harcoló uralkodónak van beállítva a felesége által, ugyanakkor azt látjuk, hogy valójában csak egy vértől megrészegült őrült, aki tulajdonképpen csak kaszabolni akar. És még az is lehet, hogy a szinészek is azt az utasítást kapták (ha már koncepcióról van szó), hogy „legyél minél jellegtelenebb”. Ha így van, akkor ezt viszont jól megoldották. Gerard Butlernek alapból nem kellett túl sokat játszania ehhez, hiszen ő már civilben is elég jelentéktelen lehet. Itt a 300-ban is, hiába a csodaizmok, szakáll és ordibálás, egyszerűen nem tudtam komolyan venni főszereplőként. Legnagyobb bánatomra Lena Headey (alias Gorgo királynő) sem keltett túl jó benyomást, pedig őt igencsak kedvelem. De amellett, hogy azért szép volt, leginkább semmilyen szinészileg, és ugyanez elmondható magáról a karakterről is. Lehet, hogy az egész a rendező hibája? A 300 előtt elkövetett már egy Holtak hajnala remake-et, ami szerintem annyira nem lett rossz, viszont a 300-ból kiindulva a következő filmjét, a szintén képregényfeldolgozás Watchment (űber és kult egyben) már előre féltem.

Ha vártam volna bármit is a 300-tól, akkor most írhatnám, hogy csalódás volt, de mivel alapvetően nem számítottam túl sok jóra, így nem is ért csalódás. Szerintem ez egy erősen túlhype-olt, nagyon középszerű darab, tipikusan a mai moziba járó rétegnek összerakva. Nekem csak egy 3/10-es fércmunka.

1

Death Warrant (1990)

Börtöncsapda

Mit tehet az ember abban az esetben, ha valami igazi gyenge minőségű szemetet akar nézni, ami felidézi benne a gyerekkorának videós emlékeit? Természetesen elővesz egy igazi gyenge minőségű szemetet a gyerekkori videós emlékei közül. Pontosan ez történt nálam, így esett a választásom a Börtöncsapda című Van Damme opuszra. Azt nem mondom, hogy teljesen rossz ötlet volt megnézni, de ha lehet, akkor a befektetett másfél óra legalább felét visszakérném.

Louis Burke (Van Damme) kanadai zsaru, aki egy titkos akció keretében beépül a Harrison börtönbe, ahol a rabok még titkosabb körülmények között szoktak elhalálozni. A börtönben persze történnek dolgok, ahogy az ilyen beépülős filmekben lenni szokott, Burke még szövetségesekre is talál, de aztán megtörténik a baj (szintén, ahogy az meg szokott történni), ugyanis pont oda szállítják a Sandman nevű pszichopatát (Patrick Kilpatrick botrányos alakításában), akit előzőleg éppen Burke kapott el…

Valamiért a gagyi (mai divatos elnevezéssel zs-kategóriás) akciófilmek kedvelt témája a börtönbe beépülés, de sajnos a Death Warrant nem a legsikerültebb darab a témában. Ahogy már említettem, a film főszereplője Jean-Claude Van Damme, akit az utóbbi években divat lett fikázni (oké, jogosan, elismerem), de az aranykorban azért volt néhány jó filmje (majd szemezgetek belőlük, nyugi). Ez nem tartozik közéjük. És ha már elkezdtem ezt a gondolatot, akkor tovább is viszem, hiszen a film rendezőjének sem ez a legjobb munkája. Ő egyébként az a Deran Serafian (oké, hányan ismerik névről?), akinek két – számomra igen kedves akciót köszönhetünk, mégpedig a Gun Men (Fenegyerekek) és a Terminal Velocity (Végsebesség) címűeket. A lánc végére még felfűzhetném Patrick Kilpatricket is, de ő annyira rossz volt, hogy nem érdemel mentegetést. Ez van, Patrick.

Szóval, a lényeg az, hogy bár én megnéztem újra, igazából senkinek sem ajánlom a filmet. Ha láttad anno és tetszett, akkor ne bolygasd az emlékeket, ha pedig nem, akkor már nem is érdemes megnézni. Nem is az a baj vele, hogy annyira rossz (persze az), hanem az, hogy nagyon-nagyon eljárt felette az idő, és sajnos közben jól meg is harapdálta. 2008-ban ez a film sajnos már nem életképes, és a pontszám is ennek megfelelő, 3/10, kegyelemből. Hiába, nem lehet minden régi film Kommandó vagy Predátor. De jó is lenne pedig.