Ragadozó
A minap néztem meg újra ezt az akcióklasszikust, és rögtön el is keseredtem. Manapság miért nem készülnek ilyen filmek? Már nincsenek tesztoszterontól kicsattanó főhősök, izomszagú akciók és legyőzhetetlen jófiúk. Vajon mi történt velük? Kiöregedtek a műfaj régi veteránjai, és nincs utánpótlás, vagy csak egyszerűen elhaladt mellettük a kor, túlléptünk rajtuk? Manapság már nincs is igény ilyen hősökre?
Részemről van, az biztos, ugyanis miközben néztem Dutch harcát a Ragadozó ellen, végig vigyorra állt a szám, és a 100 perc nagyon gyorsan elsuhant. Itt még nincs teketória, az emberek káromkodnak és beszólnak egymásnak, a nőknek pedig leginkább csak kuss van, nem értelmes szerepük. És persze ott van a kulcsfontosságú, „mindenki felsorakozik egy vonalba, és rommá lőjük a dzsungelt mindennel amink csak van, de nem találunk el semmit” jelenet, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni.
Kis gyorstalpaló azoknak, akik nem látták (vannak ilyenek?): egy helikopter lezuhan valahol a dzsungelben, a mentőakcióra pedig Dutchot és csipet-csapatát kérik fel (klasszikus 80-as évek csapata, van itt indián nyomolvasó, mexikói, szemüveges techie-guy, néger erősember). A helyszínen persze kiderül, hogy nem sima mentőakcióról van szó, de hamarosan ez úgyis mindegy lesz, hiszen pont azon a környéken portyázik valami elég durva mészáros is…
Szóval a Predator igazi old school manpower vs. superior power küzdelem, és mivel Schwarzi a főszereplő, ugye mondanom sem kell, hogy végül melyik felé billen a mérleg? A pontszám pedig 8/10.
Revans
Jay Cochran 12 év után leszerel a légierőtől, és úgy dönt, elfogadja régi barátja, a mexikói gazdag ember, Tiburon Mendez invitálását. Cochrant nem nagyon nyűgözik le Mendez üzletfelei, „barátai”, annál inkább fiatal felesége, Miryea. Hamarosan össze is gabalyodik a nővel, azonban Mendez rájön, és barátság ide vagy oda, egy ilyen sértést nem tűrhet el…
Kezdem azzal, hogy én sem teketóriáztam volna, ha a 32 éves Madeleine Stowe-ról van szó, aki ebben a filmben szerintem nagyon szép (mondhatnám azt is, gyönyörű, mert szerintem tényleg az), de igazság szerint még most, majdnem 50 évesen is elbújhat mellette sok fiatalabb (nézzetek Raines-t, meglátjátok). De ez csak egy kis kitérő volt, vissza a filmhez, ami nekem még most is bejött. Mai szemmel nézve talán egy kissé lassú, de szerintem ez a „hagyjunk időt mindenre” felfogás kifejezetten illik a filmhez, és a mexikói hangulathoz. Ennek megfelelően a történet elég jól kidolgozott, nem dob fel több labdát, mint amivel még képes játszani, de kevesebbet sem, hogy aztán a vége előtt ott álljunk bambán bámulva, hogy most mi van.
A szereplők szintén jók, főleg Anthony Quinn, akiről egyből elhiszem, hogy szivélyes vendéglátó és bőkezű barát, egészen addig, amíg nem teszel valami olyat, amivel feldühíted… Kevin Costner sem rossz, bár ő nagyjából mindig ugyanazt hozza minden filmjében, nem kimagasló, de nem is zavaró, szóval egy megbízható iparos. Madeleine Stowe-ról meg már fent írtam, hogy milyen szép a filmben, és ezzel nagyjából ki is merül a szerepe. Ahol kell, ott jól tud szomorú szemekkel nézni vagy mosolyogni is. De a lényeg, hogy szép.
Cochran is a friend of mine. He says no to me and I… I respect that.
A Revans amúgy leginkább a karakterekre megy rá, és a köztük lévő kapcsolat ábrázolására. Az életükből csak annyit tudunk meg, hogy Cochran pilóta volt (de lényegtelen, lehetett volna bróker is), Mendez pedig valami befolyásos mexikói, aki elég sok mindenre képes, ha az elveiről van szó. Kettőjük konfliktusa szerintem jól fel lett építve, így az utolsó jelenetük tényleg hihető, nem hat olyan blőd módon, mint a Seraphim Falls befejezése.
A végére szokás szerint a pontszám, ami ez esetben 7/10, és egy pár év múlva tuti megint előveszem a filmet.
Szebb holnap 2.
A történet fonalát pár évvel később vesszük fel, amikor is Ho ismét börtönben ül, ahová öccse, a rendőr Kit juttatta. Ho-nak alkut ajánlanak, ha segít leleplezni volt mentorát, a pénzhamisítással vádolt Lungot, ismét szabad lehet. Mikor megtudja, hogy az öccse is éppen ezen az ügyön dolgozik, kötélnek áll. Aztán persze kiderül, hogy Lung mégsem hunyó, és előkerül az első részből megismert Mark ikertestvére, Ken is, na meg pár súlyosan betárazott fegyver…
A második rész szerintem még szórakoztatóbb, mint az első. A történet továbbra sem túl bonyolult, de teljesen korrekt, jó körítésül szolgál az akciónak, és még mindig a dramaturgia a lényeg, természetesen. Egyértelműen nagyobb teret kap Chow Yun Fat is, akinek végre lehetősége van szinészkedni (a szokásos ázsiai manírokkal, de tényleg vicces). Az éttermi jelenet tulajdonképpen az ő jutalomjátéka, ráadásul itt még az akkoriban elég borzalmas angoltudását is megcsillogtatja előttünk.
A Better Tomorrow II-ben több a vér, az akció és a hulla, mint az elsőben, és előkerülnek az ismerős mellékszereplők, de még Mark golyószaggatta ballonkabátja is, amiért hatalmas pluszpont, mert egyszerűen cool, amikor Chow Yun Fat magára kapja. A pontszám pedig 7/10, mondjuk.
Szebb holnap
Mark és Ho a hongkongi maffiának dolgozik, afféle mindenesként (értsd: bérgyilkos, futár, ésatöbbi). Ho már kiszállna, de egy kis rábeszélés hatására (értsd: zsarolás) még elvállal egy utolsó munkát, ami persze balul üt ki, ezért három évnyi nyaralás vár rá Tajvanon (értsd: börtön). Szabadulása után Ho visszatér Hongkongba, ahol tapasztalja, hogy a dolgok kissé megváltoztak. Próbálna új életet kezdeni, de a múlt azért nem enged olyan könnyen…
A történetben persze van azért egy-két csavar és még pár szereplő, de ez nem műsorismertető, ugye. Alapvetően egy klasszikus leszámolós filmről van szó, ahol a szereplők hullanak, mint a legyek, a fegyverek szórják az áldást, főszereplőink pedig több golyót kapnak be másfél óra alatt, mint a tíz legproduktívabb pornós egész pályafutása során összesen. És akkor itt kell egy alapvető tényt tisztázni: az ázsiai filmek mások. A Better Tomorrow-ban ugyanis minden a dramaturgia. Ha arra van szükség, egy szereplő belehal egy karlövésbe, egy másik viszont 10 golyóval a testében is vígan elvan. De ami a legjobb – és ez különbözteti meg egy hasonló amerikai produkciótól –, hogy ebben az esetben ez teljesen természetesnek hat, egy percig sem érezzük úgy, hogy valami fost látunk, egyszerűen szórakoztató és kész.
Persze tagadhatatlan, hogy a filmnek vannak hibái, sőt. Ha európai szemmel nézzük, a színészek játéka néhol ripacskodásnak tűnhet, de hát ez általánosan minden ázsiai filmre igaz, és itt ráadásul a többihez képest visszafogottak a színészek, és mint írtam, ha elfogadjuk, hogy ez ilyen, ők ezt így csinálják, akkor egyáltalán nem lesz zavaró. Az akcióknál is előjön ez a furcsa kettősség, mert egyrészt a kivitelezés (beállítások, kamerakezelés) eléggé furcsa, megmosolyogtató néhol, hiszen nem ehhez vagyunk hozzászokva, másrészt viszont a felvonultatott ötletek, koreográfiák még így, 21 év elteltével is megállják a helyüket (nálam legalábbis). Ide még hozzátehetném, hogy egyébként John Woo rendezte, meg máig afféle alapmű az akcióban meg stb. de nem hiszem, hogy az ilyen információknak szerepe kell, hogy legyen egy értékelésben. Egy film legyen alanyi jogon jó, nem?
Számszakilag azt mondanám rá, hogy 6/10-es a film, de ez kicsit megtévesztő, és leginkább a korából fakad, mert amúgy tényleg baromi szórakoztató és ajánlott a megnézése.
Sebhelyek
Ez a film annyira szar, hogy még írni sem lehet róla rendesen. Pofátlanul összelopkodott közhelyparádé, borzalmas szinészi alakításokkal, és egyszerűen fájt nézni..
Az egy dolog, hogy ellövik benne az összes klisét, úgymint kezelhetetlen zsaru új körzetbe kerül, nem tudja, hogy főnök és beszól neki, kocsi mellett csikkhalom, korrupt zsaruk, új fiú beavatása verekedéssel, nagypofájú feka, stb., de mindezek még elnézhetőek lennének, ha jó lenne az akció. Sajnos nem az, egyszerűen gagyi, sokkal gagyibb, mint bármelyik random karatéjos filmben, pedig itt valószínűleg jóval több zsét pakoltak alá. Szégyen, hogy ilyen film készülhet vagy készülhetett egyáltalán.
Szóval mindenki kerülje el jó messzire. De tényleg. Mondanám, hogy legalább ott van Jill Hennessy, de azért ez édeskevés. Úgyhogy csak azért nem 0/10, mert sajnos léteznek még ennél is rosszabb filmek.
Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed
Anno, amikor a harmadik rész a mozikba került, sokat poénkodtunk azzal, hogy ha lesz még egy folytatás, akkor biztos „Legdrágább az életed” lesz a magyar címe, erre most, hogy a mozikba került a folytatás, mi lett a címe? Nagyon remélem, hogy nincs összefüggés, mert akkoriban elég népszerű volt a „Halál halálának a halálos halála” cím is, mint a következő Alien magyar megfelője…
De jöjjön a lényeg: John McClane visszatért, és nem is akárhogy! Igaz, hogy kissé már ráncos, alig-alig káromkodik, és a cigiről is leszokott, de azért bizonyos dolgokban sosem változik. Még mindig ő az alkalmatlan ember az alkalmatlan helyen és alkalmatlan időben, és ha egyszer nekiindul, senki sem állíthatja meg. Már a film első akciójánál tudjuk, hogy itt bizony komoly hirig és az abból eredő fogköpdösés várható. Annak ellenére, hogy ezúttal nincs fehér trikó (vér azért van), engem egyből berántott a film, és nem engedett el egészen a végéig. A kivitelezés abszolút modern (szűrők, robbanások, miegymás), de az akciók hangulata teljesen old school, semmi pisztolybalett vagy lassított felvételben ugrás-pörgés, himbálózó és/vagy körbeforgó kamera, hálisten. Még az előzetesben neccesnek tűnő jelenetek (két autó közé lebukás a harmadik elől, helikopter kontra autó) is teljesen jól illeszkednek, nem lógnak ki. Azt hiszem valahogy így kell átemelni egy akcióklasszikust a XXI. századba.
– You just killed a helicopter with a car!
– I was out of bullets.
Nem szeretnék spoilerezni, de két jelenetet ki kell emelnem, az egyik amikor McClane lezúzza Maggie Q-t (aztán még húzza is vele a főgonoszt, mekkora már!), a másik pedig a pisztoly vs. parkour. Mindkettő zseniális, és a legjobb Die Hard-pillanatokat idézi. Nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy a rendező Len Wiseman tényleg remek munkát végzett. Őszintén, az Underworld után voltak bárkinek is elvárásai? Szerintem mind sokkal kevesebbet vártunk, de valószínűleg tudta ő is, hogy ha ezt elszúrja, akkor a rajongók letépik a tökeit kisvártatva.
Ha bele akarnék kötni (de nem fogok), akkor én is az autópályás részt venném elő, mint általában mindenki. De az a helyzet – és itt most lehet ütni – hogy annak a John McClane-nek, aki egy locsolótömlőn leugrik a Nakatomi-torony tetejéről, én bemondásra elhiszem, hogy kenyérszervóval megfog egy kisodródó kamiont is. A vadászgép szárnyán való egyensúlyozásról pedig csak annyit, hogy szerintem mind láttuk a második részt…
Szintén bele lehetne kötni a sztori fő vonalát alkotó digitális bohóckodásba (miért kell Del-t nyomni a programokból való kilépéshez?), de ez is olyan dolog, amit minden filmben látunk, egyszerűen fogadjuk el: a mozivilágban bármilyen számítógépet meg lehet hackelni, ha elég nagy wpm-mel gépelsz, pont. Arról nem is beszélve, hogy az első rész Theo-féle széftörése is elég érdekes volt, technikailag.
A harmadik, amibe bele lehet kötni, és ebbe bele is fogok, az a Timothy Olyphant által alakított főgenyó. Sajnos nagyon kevés volt, mind a karakter, mind Olyphant. Erőtlen és nyöszögős, az a fajta csúnya, gonosz, vöröshajú gyerek, aki a játszótéren szeretne mindenkit megfélemlíteni, de egyszerűen nincs elég puca a vérében, így csak nevetséges lesz.
A végső értékelést is ő húzta le, így hosszas kalkulációk után kijött a 9/10, amiről tudom, hogy könnyű dobálózni, de ez akkor is ennyi. Ahogy vége lett, néztem volna még egyszer, és az biztos, hogy még nagyon sokszor fogom is. Méltó folytatása az elődöknek, és ennyi a lényeg. Na meg az, hogy Bruce Willis is John McClane.
Die Hard 3. – Az élet mindig drága
Az első kettő után, de még a negyedik előtt következzen a harmadik Die Hard, amiben az élet mindig drága, és amit ezzel a frappáns kezdőmondattal fel is vezettem. McClane ezúttal szintet lép, már nem csak Holly-t és a toronyházban/repülőn rekedt többieket kell megmentenie, hanem kvázi egész New Yorkot. Azért persze a személyes érintettség most is megvan, a rejtélyes és nagyon akcentusos bombagyáros Simon a kedvenc Johnunkat (kíegészülve Sammy Jacksonnal) hívja játékba, aki éppen baromira másnapos, és még mindig elég rosszul reagál, ha basztatják…
A harmadik rész egy kicsit más, mint az első kettő, egyrészt a kitágult játéktér, másrészt a nem-karácsony és az irgalmas szamaritánus miatt is. De ettől függetlenül ugyanúgy berobban a Die Hard hangulat (amit majd a négyesnél kifejtek), és egyszerűen szórakoztató az egész, élvezet nézni, ahogy McClane a rosszemberekkel „tárgyal”, közben szokás szerint elereszt pár poént, a trikó pedig egyre csak véresebb és véresebb lesz…
– Nils? You can close in now. Nils?
– Attention! Attention! Nils is dead! I repeat, Nils is dead, fuck-head. So’s his pal, and those four guys from the East German All-Stars, your boys at the bank? They’re gonna be a little late.
– John… in the back of the truck you’re driving, there’s $13 billon dollars worth in gold bullion. I wonder would a deal be out of the question?
– Yeah, I got a deal for you. Come out from that rock you’re hiding under, and I’ll drive this truck up your ass.
– How colorful.
A végére pedig az értékelés maradt, és mivel ez a film bármikor és bárhol újranézhető, a pontszám nem meglepő módon 9/10-re jön ki. Akció kategóriában ott a helye a legjobbak dicsőségfalán.
Még drágább az életed!
John McClane-nek nincs szerencséje a karácsonyokkal. Tavaly ott volt a Nakatomi-torony, most meg ez… Egy csapat terrorista ki akarja szabadítani a kiadatás előtt álló Esperanza tábornokot, és ehhez pont azt a repteret szemelték ki, ahol kedvenc rendőrünk becses nejét szállító gép is landolna. Persze ehhez McClane-nek is van hozzáfűznivalója, a terroristák pedig csak hullanak és hullanak…
– You’re the wrong guy at the wrong place at the wrong time.
– Story of my life.
Általános nézet, hogy a folytatások mindig sokkal gyengébbek, de ebben az esetben ez nincs így, szerintem. A Die Harder majdnem hozza (a miértről lentebb) ugyanazt a szintet, mint az elődje. Nincs üresjárat, nincs faszlengetés, csak akció és akció, meg néhány jól elhelyezett beszólás, ahogy azt kell.
Oh man, I can’t fucking believe this. Another basement, another elevator. How can the same thing happen to the same guy twice?
McClane még mindig végtelenül cool, William Sadler pedig egy pillanatra sem lesz nevetséges attól, hogy rezzenéstelen arccal, fegyelmezetten katonáskodik, és ezt azért nem sok színész mondhatja el magáról. Az összképet egyedül a két Lorenzo (Dennis Frantz és Robert Costanzo) rontja le valamelyest, de még így is egy kövér 8/10, vastagon aláhúzva, és megbillogozva a a kőkemény szórakozás cimkével.
Drágán add az életed
Nyakunkon a 4. rész, ideje volt hát újranéznem ezt az akcióklasszikust (és persze a két folytatását), ami gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt, és bár évente egyszer biztos előveszem, azóta sem fakult semmit sem a fénye. A legnagyobb kedvencekről mindig nehéz írni, de azért megpróbálom, bár kicsit hihetetlen, hogy lehet olyan, aki nem látta legalább egyszer ezt a mesterremeket.
John McClane, a New York-i zsaru Los Angelesbe repül a feleségéhez, hogy együtt ünnepeljék a karácsonyt, és megpróbáljanak kibékülni. A nej a Nakatomi vállalat egyik fejes-féléje, a cég pedig éppen karácsonyi bulit tart, ide érkezik meg John is az érte küldött limóval. Meg persze egy rakás zsoldos, Hans Gruberrel az élükön, és mondanom sem kell, hogy nem a sütemény miatt jönnek. De egy dolgot pedig érdemes tudni John McClane-ről: drágán adja az életét…
A kissé tévéújság-szerű bevezetés után lássuk, hogy miért is olyan kurva jó ez a film. Először is, a szereplők. Alan Rickman, mint Hans Gruber egyszerűen fenomenális, a hangsúlyok, mimika, gesztusok, minden a helyén van. Ennek az embernek jól áll a gonoszkodás. A lényeg persze itt is a főszereplőn van, és bár más filmekben is szeretem, az tény, hogy Bruce erre a szerepre született, egyszerűen cool a véres atlétában. Nehéz elhinni, hogy előtte Schwarzit, Burt Reynolds-ot, de még Richard Gere-t is megkínálták McClane szerepével… Szóval annak ellenére, hogy két Shyamalan-filmben is szerepelt, ezt az embert egyszerűen respektálni kell, amiért olyan kőkemény kultokat tett fel a polcokra, mint a Die Hardok vagy az Utolsó cserkész. Félisten és ennyi.
Másodszor pedig az akciók miatt is kurva jó ez a film. Nem azt mondom, hogy nem látszik meg rajta az eltelt 19 év, de az, hogy ezek a jelenetek még ennyi idő elteltével sem unalmasak (sokadszorra nézve sem), azért jelent valamit. Az üvegszilánkok, a berobbanó akna, a székhez kötözött monitor, a mikulásnak beöltöztetett hulla (rajta a mára szállóigévé vált mondattal) mind-mind olyan jelenetek, amiket sosem felejtek el, és biztos vagyok benne, a következő húsz év elteltével is pont ugyanazt a hatást fogják kiváltani, mint most.
És ez a harmadik, amiért kurva jó ez a film. Mert hatást vált ki. Mert ha megnézem, úgy érzem, fel kell vennem egy fehér trikót (lehetőleg véreset), és azonnal szétcsapni pár rosszfiút. Újra McClane akarok lenni, mint 10 évesen a játszótéren. Mert ennek a filmnek még van lelke, nem csak mérnöki pontossággal kiszámított és összerakott látványvilága. És mert yippee-ki-yay, motherfucker!
A szellemlovas
Bevallom, kedvelem a képregények alapján készült filmeket, és igazából egyáltalán nem zavar, ha a filmnek valójában köze sincs a képregényhez – amennyiben jó a film. A Ghost Rider esetében, ha ismerném az eredeti comicot, valószínűleg zavarna, hiszen a film szar lett.
Nem is az a gond, hogy a történet egyszerű, mint a faék, és tele van az ezerszer látott sablonokkal, hanem az, hogy nincs benne coolság. A fő karakter elég lagymatag, egyáltalán nem jön át, hogy miért pont ő kell Mephisto-nak (Peter Fonda sok év után újra a vásznon, biztos ő is eladta a lelkét az ördögnek egy filmszerepért). Tök átlagos senki, aki a motoros ugrásai előtt önsegítő kazettákról ismert sorokat mormol magának, hogy egyáltalán ki merjen menni. És egy ilyenből lesz a Pokol fejvadásza? Aha.
A történet amúgy annyi, hogy Johnny Blaze alkut köt a Sátánnal, a lelke cserébe az apja életéért. De mivel az ördögről van szó, sejthetjük, hogy majd trükközni fog, és ez be is következik. Aztán eltelik jópár év, amikor is jön behajtani a számlát, amitől Johnny-nak csak úgy ég az arca… A szerelmi szál ugyancsak nevetséges, ráadásul Eva Mendes sokszor pont olyan, mint egy csúnya transzvesztita, sosem fogom megérteni, hogy miért hiszik szépnek vagy vonzónak.
– Who are you?
– The question is, who are you.
Igen, ilyenek vannak a filmben, pengeéles dialógusok, amit csak ritkán hallhatunk… Könyörgöm, valaki frissítse már azt a panel-listát, amit a forgatókönyvírók használnak! Már nagyon unjuk ezeket a sorokat, tessék újakat kitalálni, amit majd a következő 50 év összes filmjében hallhatunk.
Sokan dicsérték a CGI-t, merthogy az legalább jó, amikor Johnny átváltozik a Lovassá. Szerintem nem jó, arról az égő koponyáról valamiért mindig egy korpásodás elleni sampon reklámja ugrott be… A démonok viszont tényleg elég jól meg lettek csinálva, és a lángoló motor is ütősre sikerült azért.
Alapvetően semmi bajom Nicolas Cage-dzsel, de itt kifejezetten nevetséges volt a hülye gesztusaival és a hajbeültetésével együtt. És az milyen, hogy a Sam Eliott által játszott előző lovas sokkal-sokkal coolabb, mint Johnny Blaze?
Végül is végignéztem, de a végső megitélést azért lerontja, hogy elaludtam rajta, ráadásul pont a sokat dicsért első átváltozós jeleneten… Legyen 3/10, de csak a lovon vágtató, kalapot viselő lángoló koponya miatt. A western-érzés még ilyen kis dózisban is odacsap.