Narnia Krónikái – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
Londonban járunk, a II. világháború idején. A város már nem biztonságos a német légitámadások miatt, ezért akik tehetik, vidékre küldik a gyermekeiket. Így kerül a négy Pevensie-gyerek, Peter, Edmund, Susan és Lucy is Digory Kirke, az öreg professzor házába. Egyik nap bújócskázás közben Lucy egy régi ruhásszekrényben bújik el, és felfedez egy átjárót, ami a havas Narnia világába vezet. Testvérei először természetesen nem hisznek neki, de végül mind belépnek Narniába, ahol megtudják, csak ők győzhetik le a gonosz Fehér Boszorkányt…
Ha ismerős a sztori, az bizony nem a véletlen műve. A film C.S. Lewis azonos című regényfolyamából készült, amit már többször is megfilmesítettek. Az 1988-ban készült angol sorozatot nálunk is látható volt a tévében, sok-sok évvel ezelőtt, és emlékeim szerint akkor eléggé tetszett.
Sajnos ugyanezt nem mondhatom el erről a filmről. Talán azért, mert elvárásaim voltak, és csalódtam, talán azért, mert nem az én korosztályomnak készült, nem tudom, de számomra a film legnagyobb része unalmas volt. Sajnos Narnia világát nem dolgozták ki eléggé, és az összecsapottság miatt a 10-12 évnél idősebbek valószínűleg nem fognak (nem tudnak) elmerülni teljesen ebben a mesevilágban. A gyerekek persze nagyon fogják szeretni, hiszen vannak beszélő állatok, faunok, griffek, minotauruszok és egyéb csodás lények, és ami a fő, a végén természetesen győz a jó és a gyermeki hősiesség, a kötelező tanulságról nem is beszélve, miszerint a szeretet mindenen átsegít – ami ebben a formában ugyan elég limonádé, de a kisebbeknek még hiteles tud lenni.
Azért persze vannak a filmnek erényei is, például a fent említett lények jól kidolgozottak, pirospont jár a maszkmestereknek, és a operatőri munka is elég korrektre sikerült. Ugyanez mondható el a zenéről, ami nagyon jól festi alá a képeket, illeszkedik a jelenetek hangulatához. Sajnos a kép és hang együtt sem nem képes pótolni a forgatókönyv hibáit, így a végső pontszám csak 6/10-re jön ki. Nézhető, jobb hangulatban még szórakoztató is, de ennyi.
Esőember
Az Esőember minden bizonnyal olyan film, amit a legtöbben a jelentős filmélmények között tartanak számon, és tuti van olyan is, aki még a kedvencei közé is betenné ezt a majdnem középszerű hatásvadász darabot. Én nem vagyok ilyen.
Persze azt nem állítom, hogy nem jó film, hiszen a maga nemében teljesen korrekt, azonban ez nem a sztorin múlik, mert az egyszerű, mint egy fakerék. Charlie Babbitt apja halála után megtudja, hogy van egy autista bátyja, aki ráadásul a hárommillós vagyon örököse. Mivel Charlie éppen pénzszűkében van, úgy dönt, magával viszi Raymondot, és kész pereskedni az örökség őt illető részéért is. Azonban útban Los Angeles felé lassan kialakul valami közte és Raymond között, és blablabla. Mindenki rájöhet a végére még akkor is, ha soha az életben nem látta a filmet.
Amiért mégis érdemes megnézni a filmet, az a szereplők játéka. Dustin Hoffman valóban zseniális az autista Raymond szerepében, nagyon jól adja vissza az apró kis rezdüléseket, gesztusokat, tényleg valóságossá, élővé teszi a figurát. Egy fokkal gyengébb, de szintén remekel Tom Cruise is, nagyon jól alakítja a pénz után hajtó Charlie-t, aki láthatóan nem tud mit kezdeni a testvére betegségével. Kettejüket egészíti ki Valeria Golino, akire sok felelősség ugyan nem hárult, valószínűleg csak azért van a filmben, hogy ne Cruise-é legyen a legviccesebb hajszerkezet díja.
Persze Barry Levinson nem tett rossz lóra, fogyatékosokról filmet forgatni mindig hálás téma, mert megmutathatja az ember, mennyire érzékenyen áll hozzá az egészhez, és ha sikerül, még pár díjat is besöpörhet, mint ahogy az meg is történt. A film 4 Oscar-díjat kapott, amiből a fentebb írtak miatt egyedül Hoffmanét tartom jogosnak. A fényképezés, rendezés illetve forgatókönyv – még ha korrektek is – nem olyan kiemelkedőek, hogy bármit is érdemelnének.
Sajnos az Esőember is azon filmek táborát erősíti, amik értékét leginkább az idő és a nosztalgia adja. Én magam is úgy emlékeztem rá, mint egy megható, erős filmre, de újranézve ez bizony nincs így. Bár sehol sem fordul át giccsbe (azért a végén erősen rezeg a léc, de végül mégsem, ami pozitív), de nem is okoz akkora élményt, mint elvárná az ember. Éppen csak eléri a 6/10-et, de a következő 10-15 évben biztos nem fogom ismét elővenni.
Revans
Jay Cochran 12 év után leszerel a légierőtől, és úgy dönt, elfogadja régi barátja, a mexikói gazdag ember, Tiburon Mendez invitálását. Cochrant nem nagyon nyűgözik le Mendez üzletfelei, „barátai”, annál inkább fiatal felesége, Miryea. Hamarosan össze is gabalyodik a nővel, azonban Mendez rájön, és barátság ide vagy oda, egy ilyen sértést nem tűrhet el…
Kezdem azzal, hogy én sem teketóriáztam volna, ha a 32 éves Madeleine Stowe-ról van szó, aki ebben a filmben szerintem nagyon szép (mondhatnám azt is, gyönyörű, mert szerintem tényleg az), de igazság szerint még most, majdnem 50 évesen is elbújhat mellette sok fiatalabb (nézzetek Raines-t, meglátjátok). De ez csak egy kis kitérő volt, vissza a filmhez, ami nekem még most is bejött. Mai szemmel nézve talán egy kissé lassú, de szerintem ez a „hagyjunk időt mindenre” felfogás kifejezetten illik a filmhez, és a mexikói hangulathoz. Ennek megfelelően a történet elég jól kidolgozott, nem dob fel több labdát, mint amivel még képes játszani, de kevesebbet sem, hogy aztán a vége előtt ott álljunk bambán bámulva, hogy most mi van.
A szereplők szintén jók, főleg Anthony Quinn, akiről egyből elhiszem, hogy szivélyes vendéglátó és bőkezű barát, egészen addig, amíg nem teszel valami olyat, amivel feldühíted… Kevin Costner sem rossz, bár ő nagyjából mindig ugyanazt hozza minden filmjében, nem kimagasló, de nem is zavaró, szóval egy megbízható iparos. Madeleine Stowe-ról meg már fent írtam, hogy milyen szép a filmben, és ezzel nagyjából ki is merül a szerepe. Ahol kell, ott jól tud szomorú szemekkel nézni vagy mosolyogni is. De a lényeg, hogy szép.
Cochran is a friend of mine. He says no to me and I… I respect that.
A Revans amúgy leginkább a karakterekre megy rá, és a köztük lévő kapcsolat ábrázolására. Az életükből csak annyit tudunk meg, hogy Cochran pilóta volt (de lényegtelen, lehetett volna bróker is), Mendez pedig valami befolyásos mexikói, aki elég sok mindenre képes, ha az elveiről van szó. Kettőjük konfliktusa szerintem jól fel lett építve, így az utolsó jelenetük tényleg hihető, nem hat olyan blőd módon, mint a Seraphim Falls befejezése.
A végére szokás szerint a pontszám, ami ez esetben 7/10, és egy pár év múlva tuti megint előveszem a filmet.
Ütközéspont
Ez is olyan film, amivel bajban vagyok. Egyszerűen annyira átlagos, hogy ha bárkinek is ajánlanom kellene, nem tudnék róla mit mondani, maximum lehúzni. Pedig annyira nem rossz, de semmiben sem kiemelkedő, és ez sokszor még rosszabb, mintha tele lenne hibával.
Két férfi nagyon sietés közben összekoccan az autópályán. X-nél marad Y dossziéja, amiben egy hagyatéki ügyhöz szükséges baromi fontos irat van. X amúgy éppen egy gyerekelhelyezési tárgyalásra siet, amiről a koccanás miatt elkésik. Szóval mindkettőjük élete jól elszaródik hirtelen. Y kérné vissza a mappát, de X elég pipa, mert szerinte a másik hibája, hogy nem lehetnek nála a gyerekei, ezért nem adja vissza a papírokat. X erre bepöccen, és keresztbe tesz Y-nak. Aztán Y pöccen be, és keresztbe tesz X-nek. Végül pedig én pöccentem be, mert nem értem, miért loptak el az életemből két órát…
Sosem fogom megérteni, miért kellenek ezek a pálfordulások. Ha egyszer tönkreteszem valakinek az életét, akkor utána nem akarok hirtelen segíteni rajta, nem? Hiszen ha hirtelen felindulásból csináltam és nem tudom kontrollálni a cselekedeteimet, akkor nem vagyok képes belátni a tetteim következményét sem. Ha pedig be tudom látni, de mégis megteszem, utána meg sajnálom, akkor őrült vagyok. Vagy szarul van megírva a karakterem, mert az írók bénáztak. Ez történt most. És a legrosszabb, hogy ebbe még próbáltak belekeverni valami szánalmas tanulság-félét is, de a sablon dolgoktól csak még lagymatagabb lett.
Ez egy szar írás lett, a film meg 4/10-es.
A 23-as szám
Walter Sparrow gyepmester (aka, sintér) átlagos életet él a feleségével és fiával, de aztán a születésnapjára kap egy könyvet, aminek olvasása közben rádöbben, hogy az tulajdonképpen az ő életéről szól, és aminek hatására szép lassan a 23-as szám megszállottjává válik…
Az a helyzet, hogy én egy ideje már nem a gumiarcú idiótaként jegyzem Jim Carrey-t, hanem rendes szinészként, és ez a film is csak megerősített benne, hogy jól teszem. Félreértés ne essék, bírom a régebbi filmjeit is, de egy idő után csak fel kell nőnie mindenkinek (kivéve Leslie Nielsent, aki fiatalon volt normális), és Carrey szerintem meg is lépte ezt egy ideje. Már nem egy komikus, aki drámai szerepet játszik, hanem egy jó színész, és ez jó.
Megmondom őszintén, nekem bejött a film. Jól összerakott, korrekt thriller, a manapság divatos számmisztikára építve. Dicséretes, hogy nincs túlhúzva, mindenből nagyjából pont annyi van benne, amennyi kell. Az események megfelelően csavarodnak, és kapunk pár okosan adagolt félrevezetést is. Persze lehet, hogy csak az én szegénységemet bizonyítja, és másnak egyértelmű volt minden, de engem ezek a terelések abszolút bevittek az erdőbe, így nem jöttem rá idő előtt a megoldásra sem, és épp emiatt nem érzem elpocsékolt időnek a filmnek adott másfél órát (egy thrillernél ez a legrosszabb szerintem, amikor már jóval a vége előtt tudod, hogy mi lesz, és végig azon imádkozol, hogy mégse az legyen, mert akkor almás az egész). 7/10 a vége.
Szebb holnap 2.
A történet fonalát pár évvel később vesszük fel, amikor is Ho ismét börtönben ül, ahová öccse, a rendőr Kit juttatta. Ho-nak alkut ajánlanak, ha segít leleplezni volt mentorát, a pénzhamisítással vádolt Lungot, ismét szabad lehet. Mikor megtudja, hogy az öccse is éppen ezen az ügyön dolgozik, kötélnek áll. Aztán persze kiderül, hogy Lung mégsem hunyó, és előkerül az első részből megismert Mark ikertestvére, Ken is, na meg pár súlyosan betárazott fegyver…
A második rész szerintem még szórakoztatóbb, mint az első. A történet továbbra sem túl bonyolult, de teljesen korrekt, jó körítésül szolgál az akciónak, és még mindig a dramaturgia a lényeg, természetesen. Egyértelműen nagyobb teret kap Chow Yun Fat is, akinek végre lehetősége van szinészkedni (a szokásos ázsiai manírokkal, de tényleg vicces). Az éttermi jelenet tulajdonképpen az ő jutalomjátéka, ráadásul itt még az akkoriban elég borzalmas angoltudását is megcsillogtatja előttünk.
A Better Tomorrow II-ben több a vér, az akció és a hulla, mint az elsőben, és előkerülnek az ismerős mellékszereplők, de még Mark golyószaggatta ballonkabátja is, amiért hatalmas pluszpont, mert egyszerűen cool, amikor Chow Yun Fat magára kapja. A pontszám pedig 7/10, mondjuk.
Szebb holnap
Mark és Ho a hongkongi maffiának dolgozik, afféle mindenesként (értsd: bérgyilkos, futár, ésatöbbi). Ho már kiszállna, de egy kis rábeszélés hatására (értsd: zsarolás) még elvállal egy utolsó munkát, ami persze balul üt ki, ezért három évnyi nyaralás vár rá Tajvanon (értsd: börtön). Szabadulása után Ho visszatér Hongkongba, ahol tapasztalja, hogy a dolgok kissé megváltoztak. Próbálna új életet kezdeni, de a múlt azért nem enged olyan könnyen…
A történetben persze van azért egy-két csavar és még pár szereplő, de ez nem műsorismertető, ugye. Alapvetően egy klasszikus leszámolós filmről van szó, ahol a szereplők hullanak, mint a legyek, a fegyverek szórják az áldást, főszereplőink pedig több golyót kapnak be másfél óra alatt, mint a tíz legproduktívabb pornós egész pályafutása során összesen. És akkor itt kell egy alapvető tényt tisztázni: az ázsiai filmek mások. A Better Tomorrow-ban ugyanis minden a dramaturgia. Ha arra van szükség, egy szereplő belehal egy karlövésbe, egy másik viszont 10 golyóval a testében is vígan elvan. De ami a legjobb – és ez különbözteti meg egy hasonló amerikai produkciótól –, hogy ebben az esetben ez teljesen természetesnek hat, egy percig sem érezzük úgy, hogy valami fost látunk, egyszerűen szórakoztató és kész.
Persze tagadhatatlan, hogy a filmnek vannak hibái, sőt. Ha európai szemmel nézzük, a színészek játéka néhol ripacskodásnak tűnhet, de hát ez általánosan minden ázsiai filmre igaz, és itt ráadásul a többihez képest visszafogottak a színészek, és mint írtam, ha elfogadjuk, hogy ez ilyen, ők ezt így csinálják, akkor egyáltalán nem lesz zavaró. Az akcióknál is előjön ez a furcsa kettősség, mert egyrészt a kivitelezés (beállítások, kamerakezelés) eléggé furcsa, megmosolyogtató néhol, hiszen nem ehhez vagyunk hozzászokva, másrészt viszont a felvonultatott ötletek, koreográfiák még így, 21 év elteltével is megállják a helyüket (nálam legalábbis). Ide még hozzátehetném, hogy egyébként John Woo rendezte, meg máig afféle alapmű az akcióban meg stb. de nem hiszem, hogy az ilyen információknak szerepe kell, hogy legyen egy értékelésben. Egy film legyen alanyi jogon jó, nem?
Számszakilag azt mondanám rá, hogy 6/10-es a film, de ez kicsit megtévesztő, és leginkább a korából fakad, mert amúgy tényleg baromi szórakoztató és ajánlott a megnézése.
Sebhelyek
Ez a film annyira szar, hogy még írni sem lehet róla rendesen. Pofátlanul összelopkodott közhelyparádé, borzalmas szinészi alakításokkal, és egyszerűen fájt nézni..
Az egy dolog, hogy ellövik benne az összes klisét, úgymint kezelhetetlen zsaru új körzetbe kerül, nem tudja, hogy főnök és beszól neki, kocsi mellett csikkhalom, korrupt zsaruk, új fiú beavatása verekedéssel, nagypofájú feka, stb., de mindezek még elnézhetőek lennének, ha jó lenne az akció. Sajnos nem az, egyszerűen gagyi, sokkal gagyibb, mint bármelyik random karatéjos filmben, pedig itt valószínűleg jóval több zsét pakoltak alá. Szégyen, hogy ilyen film készülhet vagy készülhetett egyáltalán.
Szóval mindenki kerülje el jó messzire. De tényleg. Mondanám, hogy legalább ott van Jill Hennessy, de azért ez édeskevés. Úgyhogy csak azért nem 0/10, mert sajnos léteznek még ennél is rosszabb filmek.
Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed
Anno, amikor a harmadik rész a mozikba került, sokat poénkodtunk azzal, hogy ha lesz még egy folytatás, akkor biztos „Legdrágább az életed” lesz a magyar címe, erre most, hogy a mozikba került a folytatás, mi lett a címe? Nagyon remélem, hogy nincs összefüggés, mert akkoriban elég népszerű volt a „Halál halálának a halálos halála” cím is, mint a következő Alien magyar megfelője…
De jöjjön a lényeg: John McClane visszatért, és nem is akárhogy! Igaz, hogy kissé már ráncos, alig-alig káromkodik, és a cigiről is leszokott, de azért bizonyos dolgokban sosem változik. Még mindig ő az alkalmatlan ember az alkalmatlan helyen és alkalmatlan időben, és ha egyszer nekiindul, senki sem állíthatja meg. Már a film első akciójánál tudjuk, hogy itt bizony komoly hirig és az abból eredő fogköpdösés várható. Annak ellenére, hogy ezúttal nincs fehér trikó (vér azért van), engem egyből berántott a film, és nem engedett el egészen a végéig. A kivitelezés abszolút modern (szűrők, robbanások, miegymás), de az akciók hangulata teljesen old school, semmi pisztolybalett vagy lassított felvételben ugrás-pörgés, himbálózó és/vagy körbeforgó kamera, hálisten. Még az előzetesben neccesnek tűnő jelenetek (két autó közé lebukás a harmadik elől, helikopter kontra autó) is teljesen jól illeszkednek, nem lógnak ki. Azt hiszem valahogy így kell átemelni egy akcióklasszikust a XXI. századba.
– You just killed a helicopter with a car!
– I was out of bullets.
Nem szeretnék spoilerezni, de két jelenetet ki kell emelnem, az egyik amikor McClane lezúzza Maggie Q-t (aztán még húzza is vele a főgonoszt, mekkora már!), a másik pedig a pisztoly vs. parkour. Mindkettő zseniális, és a legjobb Die Hard-pillanatokat idézi. Nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy a rendező Len Wiseman tényleg remek munkát végzett. Őszintén, az Underworld után voltak bárkinek is elvárásai? Szerintem mind sokkal kevesebbet vártunk, de valószínűleg tudta ő is, hogy ha ezt elszúrja, akkor a rajongók letépik a tökeit kisvártatva.
Ha bele akarnék kötni (de nem fogok), akkor én is az autópályás részt venném elő, mint általában mindenki. De az a helyzet – és itt most lehet ütni – hogy annak a John McClane-nek, aki egy locsolótömlőn leugrik a Nakatomi-torony tetejéről, én bemondásra elhiszem, hogy kenyérszervóval megfog egy kisodródó kamiont is. A vadászgép szárnyán való egyensúlyozásról pedig csak annyit, hogy szerintem mind láttuk a második részt…
Szintén bele lehetne kötni a sztori fő vonalát alkotó digitális bohóckodásba (miért kell Del-t nyomni a programokból való kilépéshez?), de ez is olyan dolog, amit minden filmben látunk, egyszerűen fogadjuk el: a mozivilágban bármilyen számítógépet meg lehet hackelni, ha elég nagy wpm-mel gépelsz, pont. Arról nem is beszélve, hogy az első rész Theo-féle széftörése is elég érdekes volt, technikailag.
A harmadik, amibe bele lehet kötni, és ebbe bele is fogok, az a Timothy Olyphant által alakított főgenyó. Sajnos nagyon kevés volt, mind a karakter, mind Olyphant. Erőtlen és nyöszögős, az a fajta csúnya, gonosz, vöröshajú gyerek, aki a játszótéren szeretne mindenkit megfélemlíteni, de egyszerűen nincs elég puca a vérében, így csak nevetséges lesz.
A végső értékelést is ő húzta le, így hosszas kalkulációk után kijött a 9/10, amiről tudom, hogy könnyű dobálózni, de ez akkor is ennyi. Ahogy vége lett, néztem volna még egyszer, és az biztos, hogy még nagyon sokszor fogom is. Méltó folytatása az elődöknek, és ennyi a lényeg. Na meg az, hogy Bruce Willis is John McClane.
Die Hard 3. – Az élet mindig drága
Az első kettő után, de még a negyedik előtt következzen a harmadik Die Hard, amiben az élet mindig drága, és amit ezzel a frappáns kezdőmondattal fel is vezettem. McClane ezúttal szintet lép, már nem csak Holly-t és a toronyházban/repülőn rekedt többieket kell megmentenie, hanem kvázi egész New Yorkot. Azért persze a személyes érintettség most is megvan, a rejtélyes és nagyon akcentusos bombagyáros Simon a kedvenc Johnunkat (kíegészülve Sammy Jacksonnal) hívja játékba, aki éppen baromira másnapos, és még mindig elég rosszul reagál, ha basztatják…
A harmadik rész egy kicsit más, mint az első kettő, egyrészt a kitágult játéktér, másrészt a nem-karácsony és az irgalmas szamaritánus miatt is. De ettől függetlenül ugyanúgy berobban a Die Hard hangulat (amit majd a négyesnél kifejtek), és egyszerűen szórakoztató az egész, élvezet nézni, ahogy McClane a rosszemberekkel „tárgyal”, közben szokás szerint elereszt pár poént, a trikó pedig egyre csak véresebb és véresebb lesz…
– Nils? You can close in now. Nils?
– Attention! Attention! Nils is dead! I repeat, Nils is dead, fuck-head. So’s his pal, and those four guys from the East German All-Stars, your boys at the bank? They’re gonna be a little late.
– John… in the back of the truck you’re driving, there’s $13 billon dollars worth in gold bullion. I wonder would a deal be out of the question?
– Yeah, I got a deal for you. Come out from that rock you’re hiding under, and I’ll drive this truck up your ass.
– How colorful.
A végére pedig az értékelés maradt, és mivel ez a film bármikor és bárhol újranézhető, a pontszám nem meglepő módon 9/10-re jön ki. Akció kategóriában ott a helye a legjobbak dicsőségfalán.