Halálos ítélet
Ha már tegnap szóba hoztam a Brave One kapcsán, akkor be is vések ide pár szót róla, mert hát mégis. Mivel a két film nagyjából egy időben jött ki, és ugyanaz a témája, adja magát, hogy összehasonlítsuk őket. Persze a Death Sentence jókora előnnyel indult nálam, két ok miatt is: egyrészt mert nem csak megjátssza, hogy akciófilm, másrészt mert Kevin Bacon jóval szimpatikusabb figura, mint Foster.
Nick Hume és nagyobbik fia éppen hazafelé kocsikáznak, és közben megállnak egy benzinkútnál. Sajnos pont ott, ahol egy banda beavatási szertartást tart, aminek a fiú is áldozata lesz. Nick azonosítja a támadót, de a bíróságon mégis úgy dönt, hogy tanúskodás helyett inkább maga indul el elégtételt venni…
Bár a film leginkább akció, mégis sokkal inkább drámai, mint a Brave One. Kevin Bacon nagyon jól alakítja a fiát elvesztő apát, aki – mikor rájön, hogy az igazságszolgáltatás nem képes megfelelően ellensúlyozni a veszteségét – saját kezébe veszi az ügyet. Nála, Fosterrel ellentétben tényleg látom is, amit a figura érez: a fájdalmat, dühöt, csalódottságot. A feleségét játszó Kelly Preston is szépen teljesít, hozza a szokásos formáját, amit az állandó mellékszerepeiben elvárunk tőle. Aztán van még itt egy John Goodman is nekünk, aki szintén remek volt, még ha a karakterét egy kissé légből kapottnak, történetbe nem illőnek éreztem.
Az akciójelenetek szépen kidolgozottak, és nagyjából a realitás talaján maradnak (azt a bizonyos furgonos blődséget leszámítva). Nekem bejönnek az ilyen filmek, ahol nem minden lövés talál és a harcokon érezhető a nem profizmus elkeseredettsége (jó példa erre a parkolóházas jelenet). Arra gondolok itt, hogy a szereplők nem profi, képzett kommandósként mozognak és cselekednek. Követnek el hibákat és nem használják ki az összes adódó lehetőséget a támadásra. Ez így leírva nem jön át rendesen, de attól még igaz. És mindenképpen üde frissességet kölcsönöz a filmnek.
Gondolom lehetett volna ennél jobbra is csinálni, de így is nagyon szép teljesítmény volt, a fene se gondolta volna a Fűrész rendezőjéről, hogy képes összehozni egy ilyen akciócsemegét nekünk. Na nem mintha különösebb gondom lenne a Fűrésszel, de azért meglepő volt. Szóval én megajánlok a filmnek egy 8/10-et. Mert megérdemli. És a poszter mennyire durván jó már?
A másik én
Mi az, ami Kevin Baconnek sikerült, de Jodie Fosternek nem? Úgy van, összehozni egy jó bosszúfilmet. Persze lehet, hogy a Neil Jordan által rendezett The Brave One nem is bosszúfilm, hanem egy dráma az emberi természetről, a kiszolgáltatottságról vagy valami hasonló, celluloidra érdemes témáról. Ha így is van, ez a film akkor sem vizsgázott túl jól.
Pedig a potenciál egyértelműen benne volt, csak valahol félúton megrekedt a megvalósítás során. Nem is az akciót kérem én számon, mert azért Jodie Fostertől nem vártam nagy tűzpárbajokat, illetve reméltem, hogy nem lesznek, nevetséges is lett volna. Amit viszont vártam, illetve várok ilyen filmeknél, hogy a karakterek hitelesek legyenek. Itt viszont egyszerűen nincs súlyuk. A történésekből látjuk, hogy a főszereplő először félelemből nyúl a fegyverhez, és önvédelemből használja, majd felcsap valamiféle igazságosztóvá, hogy a végén bosszúban csúcsosodjon ki. Sajnos ebből a változásból Jodie semmit nem érzékeltet, két szolíd kis nyafogás a legtöbb, amit kapunk tőle, ezt leszámítva faarccal szenvedi végig a filmet, és vele együtt mi is ezt tesszük. Mintha egyáltalán nem érezné a karaktert, vagy nem tudna vele mit kezdeni. Ha pedig szándékosan ilyen, azt végképp nem tudom mire vélni. Ráadásul a vele kapcsolatos negatív élményhez nálam még a hangja is hozzájárult, ugyanis kifejezetten kellemetlennek találtam (azt hiszem nem láttam még egy filmjét sem eredeti nyelven ezelőtt, ezért nem tűnt fel eddig). De ezt csak mellékesen jegyeztem meg, azért a lényegen nem változtat.
Azért persze ért pozitív élmény is a film nézése közben, a mellékszerepben feltűnő Mary Steenburgen személyében. Idén lesz 55 éves, de még mindig baromi jól néz ki. Ugyanez nem mondható el Jodie-ról, aki egy tizessel fiatalabb, mégis durván lestrapáltnak nézett ki pár jelenetben.
A fenti, nem pozitív sorokból gondolom már kiderült, hogy nem nagyon tetszett a film. Legfőképpen azért, mert egy ilyen jó témát elpocsékoltak, és csináltak belőle egy középszerű filmet, egy szánalmas befejezéssel. Nem is kerülhet máshová, mint az 5/10-es kategóriába.
Ritkán nézek magyar filmeket, pedig egészen biztosan van köztük olyan, amit érdemes lenne. De tutira nem a Pizzás az. Nem is tudom, mit gondolhatott, aki erre pénzt adott…
Pedig még akár jó film is lehetne, érezni benne a munkát az írók részéről, legalábbis a szójátékok és egyéb verbális bombák tekintetében. Merthogy néhol egészen értelmes és vicces dialógokat kapunk a Pizzástól, de ezekkel is pont az a gond, mint a történet egyik „szereplőjével”, a pizzával. Egy bizonyos mennyiség után, bármennyire is jó, hirtelen hátramenetbe kapcsol, ha tovább erőltetjük. És valóban, a Pizzásnál is azt vettem észre, hogy az elején még jópofa szövegek egy idő után kezdenek halálra idegesíteni, és már alig várom, hogy vége legyen. Ha ennek a fene nagy kreativitásnak egy részét a történetre fordítják, akkor valószínűleg jobban járunk mindannyian.
Így viszont csak egy tipikusan magyar film lett belőle (gy.k.: az elején még okés, de mire vége van, már a falat kaparod kínodban, a fölösleges túlhúzások miatt), még ha látszik is rajta, hogy a készítők ezt inkább el akarták kerülni. Egy 20-30 perces rövidfilmként viszont nagyon jól működhetett volna. Csak abból ugye nincs nagy pénz. 4/10 a vége.
Jimmy egy furcsa, magának való kamasz, aki nagy ívben tesz a világra, és persze szerelmes Judy-ba. Különböző események folyományaként nem meglepő módon végül össze is jönnek. Judy-t az elején még zavarja Jimmy kamera-mániája, de aztán már nem, ő is elkezdi átvenni a mindenki bekaphatja hozzáállást. Ám egyszercsak elfajul a játék, és már nem nagyon van más választásuk, mint menekülni, elrejtőzni. Erre a célra a társadalom kötelékeit levetkőző Rodney bácsi kommunája tűnik a legalkalmasabbnak, de aztán az események ott is rosszfelé veszik azt a bizonyos fordulatot…
A történet nem túl bonyolult, és ha valaki látott már egy-két „wasted teenagers” jellegű filmet, gyorsan kitalálhatja, hogy a végére hová fognak eljutni a szereplők. Kicsit olyan ez a film, mintha a Született gyilkososkat akarták volna megcsinálni fiatalokkal, és valamennyire sikerült is. Persze nincs annyi vér és erőszak, de a céltalan fiatalok és a társadalom összeférhetetlenségét elég jól ábrázolja, és nem is túl szájbarágósan. A Judy-t alakító Rachael Bella remekül visszaadja, ahogy az inkább félénk lányból egy szolídabb pszichopata válik, és ez jó, mert a film eseményei nem tükrözik teljesen ezt a folyamatot. Edward Furlong is jól hozza a kissé lerobbant, magányos tinédzsert, aki csalódott a világban és mostanra már egy fityinget sem adna érte. Biztos volt honnan merítenie. Harmadikként kiemelendő William Sadler, aki uralja azt a pár jelenetet, amiben szerepel. Vicces azért, hogy az ilyen arcok mindig kapnak a független filmekben egy társadalmat ostorozó monológot, amit el is mondanak nagy hévvel.
Szóval érdekes film volt, az biztos, eléggé kikövetkeztethető véggel (ugyanakkor pár váratlan fordulattal), és remek szereplőkkel, ráadásul sikerült elkerülni az erkölcsi tanulság sulykolásást (értsd: a film nem ítélkezik a szereplői felett), ezért a pontszám 7/10 lesz. A végére pedig a poszter, ami egyszerűen cool (engem emiatt kezdett érdekelni a film).
28 nappal később
Alapvetés, hogy a posztapok jó. Igazából nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, mert ha azt írom, hogy valamiféle elégedettség tölt el, amikor látom, hogy ez a mocskos rohadó társadalom végre megkapja ami neki jár, és lehetőség szerint minél több ember pusztul el, még ha csak filmen is, akkor könnyen rámsütik a szociopata jelzőt. De valahogy mégis ez a helyzet. Sajnos a mai világban már egy apokalipszis sem lenne megoldás, hiszen nem csak a legéletképesebbek maradnának talpon, hanem azok a selejtek is, akiknek elég pénzük van. De ez csak egy kis kitérő volt, most a film a lényeg.
A történet címszavakban, ha valaki nem ismerné: hülye állatvédők, elszabaduló majom, terjedő kór, a fertőzöttek vérengzenek, Jim felébred a kómából, találkozik emberekkel, el akarnak jutni egy biztonságos zónába…
Kezdjük ott, hogy a kihalt London lenyűgöző. Ahogy Jim mászkál az ismert és ismeretlen helyeken, az operatőr pedig elénk tárja mindezt, mi is úgy érezhetjük, hogy ott vagyunk. A nagy területet befogó, emberektől mentes képek elénk tárják az elhagyott várost, az alákevert zene pedig még jobban segít elmerülni a felvázolt világban. Akaratlanul is a „reménytelen” szó jut eszembe. Aztán megjelennek a fertőzöttek, és már tudom (illetve remélem), hogy főhőseink számára tényleg nincs remény. Hiába a menekülés, hiába az emberfeletti teljesítmény, ebből bizony nem sülhet ki semmi jó, a végén úgyis mindenki be lesz darálva.
Jim és társai végül eljutnak céljukhoz, azonban hamarosan kiderül, hogy a helyzet kicsit más, mint hitték. És itt következik be egy apró törés a filmben, a végső mészárlás valahogy nem teljesen illik a film elejéhez, ami inkább nyomasztó dráma volt, mint akció. Persze nem azt mondom, hogy rossz, mert végülis logikus, ami történik. Jim rájön, hogy már úgyis mindegy, ezért megteszi, amit. Vagy csak bosszúból? Végülis mindegy.
A viszonylagos (főhőseink szemszögéből) happy end szerintem elrontja a film végét, de azért a 7/10 bőven jár neki.
King Kong
Nem sok szót pazarolnék a történetre, azt már úgyis ismeri mindenki. Azt azonban fontos kiemelni, hogy ez nem a Jessica Lange főszereplésével 1976-ban készült film újrája, hanem az 1933-asé, így a történet is azt a vonalat követi. Bár végülis mindegy, csak szólok, hogy a dínók nem a Jurassic Parkból tetszettek meg Jacksonnak.
Címszavakban:
– speciális effektek: ugyanaz a cég követte el (WETA), amelyik már a Gyűrűk Ura trilógiánál bizonyította hozzáértését. Sajnos itt néhol kilógott a lóláb (dínóláb). Bár becsületükre legyen mondva, egy ilyen üldözést baromi nehéz lehet tényleg jól megcsinálni, és nekik sem sikerült. Pont olyan volt az egész, mintha egy rakás méretes haggies szaladgált volna hajlékony gumifallosz lábakon… A film többi részét viszont nem érheti panasz: a 30-as évek New Yorkja és a sziget is nagyon jól sikerült, a nagy majommal egyetemben.
– dramaturgia: végülis nem éreztem rajta, hogy el van nyújtva, de talán lehetett volna egy feszesebb 150 percet vágni az anyagból, mert bár úgy-ahogy össze vannak rakva a karakterek, néha nagyon egydimenziósak voltak, ami rövidebb játékidőnél talán nem tűnt volna fel (kevesebb idő jut egy-egy karakternek). Persze tudjuk, hogy Peter Jackson szereti a monstre verziókat…
– szereplők: Naomi Watts a törékeny szépség szerepében nagyon meggyőző, amellett, hogy csodálatosan szép is. Igazi finom eleganciával alakította a szerepét, tetszett. A többiek viszont bármikor lecserélhetők lettek volna bárki másra, még Jack Black is, aki ebben a filmben egyáltalán nem volt dzsekblekkes – valószínűleg ezért is volt kevésbé hiteles. Adrian Brody meg maga az átlagjóska személyesen, egyszerűen semmilyen.
– rendezés: itt csalódtam a legnagyobbat… Persze én vagyok a hülye, azt vártam, hogy Peter Jackson majd ismét elrepít egy olyan világba, ami nélküle nem jöhetett volna létre. Lehet szidni a GyU trilógiát, de meggyőződésem, hogy nála jobban senki sem tudta volna megcsinálni. A Kongnál viszont végig az volt az érzésem, hogy ezt bárki megrendezhette volna, semmi különleges nem volt benne, sajnos.
– érzelmek: ez viszont el lett találva. Kongnak igazi érzelmei vannak, és valóban úgy tűnik, működik a chemistry Watts-szal. Bármennyire is bizarr ebbe mélyebben belegondolni…
– tanulság: általában még a jó filmeket is sikerül elrontani azzal, hogy a végére még odaraknak valami magvas és/vagy súlyos gondolatot, amin az ember a moziból hazafelé (a kanapén elnyúlva) elgondolkozhat. A King Kongnál ezt a szerepet az emberi érzelmek töltik be, úgymint a szeretet, gyarlóság, kapzsiság, félelem, és így tovább. Szerintem nem kellett volna erőltetni. Ki a fene kockáztatná az életét egy nagy rusnya majomért? Hát én biztos nem.
– értékelés: egy délutánt vagy estét el lehet vele tölteni valami jó kis kajával feldobva a filmet, de azért megváltást senki ne várjon tőle. 6/10, mondjuk.
Esőember
Az Esőember minden bizonnyal olyan film, amit a legtöbben a jelentős filmélmények között tartanak számon, és tuti van olyan is, aki még a kedvencei közé is betenné ezt a majdnem középszerű hatásvadász darabot. Én nem vagyok ilyen.
Persze azt nem állítom, hogy nem jó film, hiszen a maga nemében teljesen korrekt, azonban ez nem a sztorin múlik, mert az egyszerű, mint egy fakerék. Charlie Babbitt apja halála után megtudja, hogy van egy autista bátyja, aki ráadásul a hárommillós vagyon örököse. Mivel Charlie éppen pénzszűkében van, úgy dönt, magával viszi Raymondot, és kész pereskedni az örökség őt illető részéért is. Azonban útban Los Angeles felé lassan kialakul valami közte és Raymond között, és blablabla. Mindenki rájöhet a végére még akkor is, ha soha az életben nem látta a filmet.
Amiért mégis érdemes megnézni a filmet, az a szereplők játéka. Dustin Hoffman valóban zseniális az autista Raymond szerepében, nagyon jól adja vissza az apró kis rezdüléseket, gesztusokat, tényleg valóságossá, élővé teszi a figurát. Egy fokkal gyengébb, de szintén remekel Tom Cruise is, nagyon jól alakítja a pénz után hajtó Charlie-t, aki láthatóan nem tud mit kezdeni a testvére betegségével. Kettejüket egészíti ki Valeria Golino, akire sok felelősség ugyan nem hárult, valószínűleg csak azért van a filmben, hogy ne Cruise-é legyen a legviccesebb hajszerkezet díja.
Persze Barry Levinson nem tett rossz lóra, fogyatékosokról filmet forgatni mindig hálás téma, mert megmutathatja az ember, mennyire érzékenyen áll hozzá az egészhez, és ha sikerül, még pár díjat is besöpörhet, mint ahogy az meg is történt. A film 4 Oscar-díjat kapott, amiből a fentebb írtak miatt egyedül Hoffmanét tartom jogosnak. A fényképezés, rendezés illetve forgatókönyv – még ha korrektek is – nem olyan kiemelkedőek, hogy bármit is érdemelnének.
Sajnos az Esőember is azon filmek táborát erősíti, amik értékét leginkább az idő és a nosztalgia adja. Én magam is úgy emlékeztem rá, mint egy megható, erős filmre, de újranézve ez bizony nincs így. Bár sehol sem fordul át giccsbe (azért a végén erősen rezeg a léc, de végül mégsem, ami pozitív), de nem is okoz akkora élményt, mint elvárná az ember. Éppen csak eléri a 6/10-et, de a következő 10-15 évben biztos nem fogom ismét elővenni.
Ütközéspont
Ez is olyan film, amivel bajban vagyok. Egyszerűen annyira átlagos, hogy ha bárkinek is ajánlanom kellene, nem tudnék róla mit mondani, maximum lehúzni. Pedig annyira nem rossz, de semmiben sem kiemelkedő, és ez sokszor még rosszabb, mintha tele lenne hibával.
Két férfi nagyon sietés közben összekoccan az autópályán. X-nél marad Y dossziéja, amiben egy hagyatéki ügyhöz szükséges baromi fontos irat van. X amúgy éppen egy gyerekelhelyezési tárgyalásra siet, amiről a koccanás miatt elkésik. Szóval mindkettőjük élete jól elszaródik hirtelen. Y kérné vissza a mappát, de X elég pipa, mert szerinte a másik hibája, hogy nem lehetnek nála a gyerekei, ezért nem adja vissza a papírokat. X erre bepöccen, és keresztbe tesz Y-nak. Aztán Y pöccen be, és keresztbe tesz X-nek. Végül pedig én pöccentem be, mert nem értem, miért loptak el az életemből két órát…
Sosem fogom megérteni, miért kellenek ezek a pálfordulások. Ha egyszer tönkreteszem valakinek az életét, akkor utána nem akarok hirtelen segíteni rajta, nem? Hiszen ha hirtelen felindulásból csináltam és nem tudom kontrollálni a cselekedeteimet, akkor nem vagyok képes belátni a tetteim következményét sem. Ha pedig be tudom látni, de mégis megteszem, utána meg sajnálom, akkor őrült vagyok. Vagy szarul van megírva a karakterem, mert az írók bénáztak. Ez történt most. És a legrosszabb, hogy ebbe még próbáltak belekeverni valami szánalmas tanulság-félét is, de a sablon dolgoktól csak még lagymatagabb lett.
Ez egy szar írás lett, a film meg 4/10-es.