Ez az a film, amit leginkább csak csak azért akartunk akartam megnézni, mert Jessica Biel végre ledobta magáról az összes textilt, hogy minél hitelesebben játszhassa el a sztriptízkurva egzotikus táncos szerepét. Pedig – és ezzel semmiképp nem akarom kisebbíteni eme filmtörténeti esemény jelentőségét – a Powder Blue önmagában is érdemes megtekintésre. De azért mégis jó, hogy Biel végre úgy döntött, igazi színésznővé válik.
A filmben egyébként négy ember sztoriját követhetjük végig, kedvelt történetmesélési szokás szerint messziről indulva, hogy aztán még a vége főcím előtt összeérjenek a szálak, ezzel is bizonyítva, hogy a párhuzamosok a végtelenben azért csak odahellóznak egymásnak. Természetesen mind a négyen problémákkal küzdenek és kurvára boldogtalanok, ráadásul a karácsony is ott liheg a nyakukon. Ez egyébként érdekes dolog, általában ha nincs semmi más az írók kezében, mindig jó ötletnek gondolják a történetet december végére időzíteni. A társadalom által úgy vagyunk kondicionálva, hogy a karácsony az valamiféle társas ünnep, ráadásul vidám is, és ebben az összefüggésben sokkal jobban ülnek az elidegenedett, magányos, reményvesztett karakterek, személyes drámájuk sokkal erősebben hat ránk, nézőkre. Undorító és manipulatív dolog ám ez, és nagyon kell vigyázni vele, mert rossz kezekben olyan rémségek születhetnek, mint a _____ (mindenki helyettesítse be a legjobban gyűlölt karácsonykor játszódó filmjét). A Powder Blue szerencsére elég csupasz és giccsmentes ahhoz, hogy még a hozzám hasonló, „szeretetünnepre” közömbös nézőket se fogja el a hányinger. És még a film vége sincs elrontva valami baromira nem illeszkedő befejezéssel. Bravó.
Jessica Biel eddigi filmjeihez képest ez a mozi mindenképpen szintlépést jelentett neki színjátszásilag, és igazából kellemes meglepetésként ért, hogy sikerült is felnőnie az egyedülálló sztriptíztáncos anya szerepéhez. A cicimutogatás pedig nem csak nézővonzó elemként kellett, hiszen mint tudjuk, Biel nagyon keményen készült a szerepre, és maximálisan magáévá tette amit kellett. Persze a többiek is jók voltak, de míg nála ezt egyelőre fontos kiemelni, Ray Liotta vagy Forest Whitaker esetében szerintem természetes elvárás a csuklóból hozott drámai szerep. Azt még megemlítem, hogy ez volt Patrick Swayze utolsó filmje, és hát itt már durván szarul nézett ki; ha nincs a stáblistán a neve, meg sem ismerem.
Érdekességként megemlítem, hogy a Powder Blue a rendező-forgatókönyvíró Timothy Linh Bui második nagyfilmje, szóval nem lehet azzal vádolni, hogy kapkodósan áll a dolgokhoz. Ez a megfontolt lassúság egyébként a filmen is meglátszik, szóval aki pörgést vár, az játsszon búgócsigával inkább (szar poén: én = 1:0). Az előző egyébként a nyolc évvel ezelőtti Zöld sárkány (Green Dragon) volt, ugyancsak Swayze és Whitaker szereplésével, és bár jó régen láttam már, nem úgy emlékszem, mintha szar lett volna.
Bár vannak a filmben olyan részek, amik az én rendezésemben máshogy néznének ki, de ezzel együtt is egy nagyon jól összerakott alkotás a Powder Blue, jó alakításokkal és kellően nyomasztó atmoszférával (köszönet az operatőrnek és a szűrőknek), szóval nálam simán megérdemel egy erős 8 pontot. És nem Biel á la nature jeleneti miatt.
Agnes pincérnő egy bárban, az élete eléggé lepukkant, egy motelben lakik, éjszakánként pedig a volt férje – aki nemrég szabadult a börtönből – zaklatja telefonon. Egyik este egy barátnőjén keresztül megismerkedik egy furcsa férfival. Mi persze már az első percben tudjuk, hogy ezzel a Peter Evans-szel nincs minden rendben, sőt, ezt ő maga is elismeri. Ennek ellenére Agnes mégis megengedi neki, hogy nála maradjon éjszakára, majd huzamosabb időre is. Egy éjszakai hancúrt követően Peter egy apró bogarat talál az ágyban. Agnes először nem is látja, de a férfi lassacskán meggyőzi a nőt, hogy a bogár valódi, és hogy mindketten egy összeesküvés áldozatai, ami mögött a kormány áll…
William Friedkint – ahogy ez gyakran történik olyan rendezőknél, akik egyszer tényleg alkottak valami nagyot – szinte csak az Ördögűző kapcsán szokták emlegetni. A Bug marketingje is erre épült, de a laikusok számára ez némileg félrevezető lehet. Ugyanis ha valaki nem ismeri Friedkin munkásságát, és azt látja, hogy az Ördögűző egy horror (pedig nem is az), akkor azt hiheti, hogy ez a film a hangtalan fekete helikopterekből a gyanútlan lakosságra szórt, genetikailag módosított bogarak inváziójáról szól (pedig szintén nem).
A film igazából arról a folyamatról szól, amikor valaki lassacskán elveszíti minden racionalitását. Egyszerűbben szólva ez a film a megőrülésről szól, ráadásul mesterien ábrázolva és baromi hatásosan. Persze nem láttam még senkit megőrülni, de pont ilyen folyamatként képzelem el. Ahogy a befolyásolható Agnes a furcsa és szuggesztív Peter hatása alá kerül, és egyre jobban elhiszi a férfi téveszméit, nézőként is egyre jobban éreztem a tehetetlenséget. Azt a fajtát, amikor tudjuk, hogy úgysem győzhetünk meg valakit, de mégis meg kell tennünk valahogy, az ő érdekében. Gondolom nem ezért választották ezt a fajta marketinget, de ebből a szempontból azért mégis hasonlít az említett kultikus filmre, hiszen ott is tehetetlenség érzése és annak képi megjelenítése adta a film fojtogató hangulatát.
Persze nem csak Friedkin érdeme, hogy a film jó lett, a színészek is jól teljesítettek. Michael Shannon nekem nem volt ismerős semmiből, és ahogy néztem, nem is volt neki másik nagyobb szerepe, pedig igazán megérdemelné, hiszen remek volt a zavart Peter szerepében. Ashley Judd – aki a szegény ember Charlize Theronja – viszont jól meglepett, mert ő általában mindig ugyanazon az elfogadható szinten szerepel, se nem jó, se nem rossz. Itt viszont ő is nagyon élethű volt, és azt mindig öröm látni, ha egy színésznek sikerül kilépni az xy-t látom színészkedni kategóriából. Kisebb szerepekben előfordul még a mostanság Wolverine szerelmeként domborító Lynn Collins és Harry Connick, Jr. is.
A végére csak annyit, hogy valószínűleg nem sikerült rendesen érzékeltetnem, de a Bug egy tényleg kitűnő thriller az őrületről, remek színészekkel és rendezéssel. Nem az a fajta, ami arcon csap és nem ereszt, de azért elég rendesen arcon csap. Mindenképpen érdemes megnézni, simán 8/10-es.
Hajrá boldogság!
Emlékszem, amikor megnéztem ezt a filmet – jópár hónapja már – nem sok értelmes reakcióra futotta szerény képességeimből. Jobbára csak ültem és pislogtam magam elé miközben a stáblista futott a képernyőn. Aztán ahogy lassacskán beindult az agyam, különféle gondolatok cammogtak át rajta: „Ez most tényleg igaz? Valóban azt láttam, amit gondolok, hogy láttam? Ilyen létezik?” Valahogy annyira hihetetlennek tűnt.
A következő találkozásunk akkor esett meg, amikor átfutottam az Oscar-jelöltek listáját, és a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó díjra esélyesek között megláttam ezt a bizonyos címet. Ekkor már gyorsvonatként robogott át az agyamon: „Ez tényleg megtörténik? A Happy-Go-Lucky akár Oscar-díjas is lehet?” Még mindig hihetetlen.
Tényleg csak ámulok és bámulok. Ez a film ugyanis mindent összevetve számomra az utóbbi évek egyik legrosszabb filmélménye volt, és már az eddigi különböző filmfesztiválos jelölésekhez és győzelmekhez is meglehetős értetlenséggel viszonyultam. Az pedig, hogy pont a legjobb forgatókönyv kategóriában jelöljék a legnépszerűbb filmes versenyen, egyenesen viccszámba megy.
A forgatókönyv ugyanis semmilyen szempontból nem különleges, nagyjából kétmilliószor láttunk már ugyanilyen hangulati elemekre építkező filmet. A cselekményszerűség is pont annyira bonyolult, mint egy szöveges egyenlet retardáltaknak (Van két répám. Hány répám van?) Eddig ez nem baj egyébként, pár jó szereplővel még egy fasza indie film is kijöhetne belőle. Ami viszont tönkreteszi – illetve a rajongók szerint a legjobbak közé emeli – az a főszereplő karaktere, vagyis a kedvesnek és optimistának szánt Poppy.
Csakhogy Poppy karaktere nem optimista, hanem gyerekes, de nem a szeretnivaló, hanem a szellemi fogyatékos módon. A pozitív gondolkodásban ugyanis ott van egy nagyon fontos kulcsszó: a gondolkodás. Anélkül nagyjából lószart sem ér a fene nagy hurráoptimizmus. Persze azt is meg lehet tenni – ahogy filmünk főszereplője is teszi – hogy felülünk egy biciklire, aztán elindulunk lefelé egy domboldalon, méghozzá tapsikolva és kurjongatva, a kormánnyal meg majd lesz valami… Az esély mindenképpen megvan rá, hogy végül valami jó következik be, de azért inkább valószínű, hogy arccal a porban és biciklikormánnyal a tüdőnkben végezzük. És ha mégsem, az sem rajtunk múlt, hanem csak a vakszerencsén.
Poppy pont ilyen. Csak úgy éli a maga kis életét, jó adag pozitív életszemlélettel felvértezve, és vidámságát semmi sem törheti le. Ebben a vidámságban rejtőzik a film legnagyobb átverése. Poppy nem azért ilyen, mert akkora lelkiereje van, hanem egyszerűen túl buta ahhoz, hogy felfogja, mi is történik vele. Az ő vigyorex viselkedése pont olyan beteges, mint a filmbéli ellenpontjaként szerepeltetett pesszimista, magába fordult, embergyűlölő Scotté. Ellenkező előjelű, de ugyanúgy deviancia. Persze egyértelmű, hogy az autósoktató sem lehet követendő példa, de annak ellenére, hogy a filmben ő a negatív figura, mégis sokkal inkább tudtam vele azonosulni, átérezni a helyzetét. Szívből kívántam például, hogy ez a szerencsétlen, vihogó tanárnőféleség felfogja végre, hogy vannak helyzetek, amikor értelmesen KELL viselkedni. Ilyen például, ha az ember egy mozgó autó volánja mögött ül.
Persze nem fogta fel. Poppy ugyanis képtelen a változásra, hiszen Mike Leigh, aki forgatókönyvíró-rendező minőségben érintett a filmben, így alkotta meg. Ugyanaz az ember, aki a fentebb említett oktatót belekényszerítette egy olyan helyzetbe, amiből sosem engedte ki, nem kapott feloldozást. Ez két súlyos, megbocsáthatatlan forgatókönyvi, de még inkább karakteralkotási hiba. Éppen ezért érthetetlen, hogy mi a fenét keres ez a film a jelöltek között. Azt ki kell emelnem viszont, hogy ebben a karaktereket életre keltő színészek egyáltalán nem hibásak. Sally Hawkins és Eddie Marsan brilliáns játékot adnak nekünk, az igazán nem rajtuk múlt, hogy ezt kellett eljátszaniuk.
A pozitívan nyilatkozó, vagy akár rajongóvá is váló nézők részéről amúgy nagyon olcsó húzás azt mondani, hogy ez a film a boldogságról meg a pozitív gondolkodásról szól, majd amikor valaki ellenvéleményt fogalmaz meg, akkor annyival elintézni, hogy „negatív vagy”. Nem erről van szó. Csak nem vagyok boldogságszarka, aki minden pozitívnak látszó darabkára kétségbeesetten lecsap, hogy aztán abból próbáljon valamit összeeszkábálni magának.
Ebben a filmben szerintem nincsenek valódi értékek, csak szeretne feelgood lenni, de sajnos köze nincs ahhoz, hogy kiváltson bármiféle ahhoz hasonló érzést. Vagy én keveredtem nagyon messzire az erdőben. Nem akarok egy pontot adni, mert a színészek tényleg jók voltak, és a film többi része is elmegy, de a fő karakter sajnos annyira lehúzta, hogy 3/10-nél egyszerűen nem lehet jobb.
Szívek hullámhosszán
Először gyorsan megfejteném a magyar címet: Szívek, mert szerepel benne az egyik Gilmore girl, és hullámhosszán, mert a főszereplő egy rádióműsort vezet. Igen, szerintem is hülyeség, mert valami romantikus filmet sejtet, pedig igazából nem az, sokkal inkább egy kihagyott lehetőség. Nem mondom, hogy különösebben vártam a filmet, de azért mégis sikerült csalódást okoznia.
Reed Fish egy kisváros rádiójában hírolvasó, műsorvezető, problémamegoldó, aki apja helyét vette át a mikrofon mögött. Ráadásul éppen nősülni készül, de aztán amikor a nyári szünetre hazalátogat az egyetemről a kisvárosból kiemelkedett Jill, kicsit felkavarodnak a dolgok Reed életében…
Bár az alapötlet egész jó, és a kisvárosok általában remek helyszínt biztosítanak az ilyen önmagunk-keresős indie-filmeknek, de sajnos ebben az esetben nagyon érződik, hogy mind a rendező, mind az író első műve a Reed Fish. Az egész valahogy unalmas, összeszedetlen és következetlen, a közepén lévő valóság-szakadás pedig nem csak zavaró, de teljesen fölösleges is. Azt meg csak bónuszként, hogy ez egy önéletrajzi film, Reed Fish valóban létezik, ráadásul ő a fentebb említett forgatókönyvíró is. És ha már a saját életedet írod meg, illene normálisan csinálni, nem?
Pedig a színészek egyáltalán nem rosszak, kivéve a főszereplő Jay Baruchelt. Szerencsétlennek sajnos egyáltalán nincs meg a kvalitása egy főszerephez, ráadásul állandóan pofákat vág és végig csücsörit, ami egy fél óra után kifejezetten idegesítővé válik. De legalább mellette olyan lánykákat nézhetünk, mint Alexis Bledel és Schuyler Fisk, valamint a mellékszerepekben tiszteletét teszi DJ Qualls, A.J. Cook, Katey Sagal és Shiri Appleby is. És hogy még egy pozitívum megemlítődjön, a zenét egész jók voltak. Nem kiemelkedők azért, de olyan tipikusan indie-s dalok, ráadásul kettőt a Jillt játszó Schuyler Fisk énekelt, akinek a jövőre megjelenő lemeze mindenképp megér majd egy-két hallgatást.
Összefoglalva tehát a Reed Fish sajnos egy nem jól kihasznált lehetőség, nagy jóindulattal 5/10.
Fehér bárány
Mivel Emily Vancamp volt az oka annak, hogy egyáltalán tudomást szereztem a film létezéséről, rögtön itt az elején szeretném elmondani, hogy természetesen most is csodálatosan szép és aranyos volt, de sajnos túl keveset szerepelt, úgyhogy ha valaki csak miatta nézné meg, és a film egyáltalán nem érdekli, akkor inkább hagyja a fenébe. Hozzáteszem, ez nagy hiba lenne, ugyanis a Black Irish abszolút érdemes a megtekintésre.
A történetből nem fedek fel nagyobb részleteket, legyen elég annyi, hogy egy Bostonban élő amerikai ir családról, illetve főként a fiatalabbik fiúról, Cole-ról szól. A család amúgy sajnos tipikus, szóval bárhol máshol is élhetnének. Adott egy érzelmileg távolságtartó apa, aki nem veti meg a seritalt (talán még éppen nem alkoholista) és akinek az apai kötelességek teljesítése kimerül abban, hogy „ételt tesz az asztalra”. A felesége már régóta elhidegült tőle, de persze a „mehet a szőnyeg alá és mosoly” szellemében próbálja kommandírozni a családot. Cole bátyja a tipikus dühös kamasz, amúgy egy piti bűnöző-szerűség, a nővére pedig a fent említett cukorborsó Emily, aki a többiekhez képest tényleg kevesebbet szerepel, de azért fontos része van a történetben. Így éldegélnek ők szépen, amíg pár esemény be nem kopogtat, és kicsit megkavarja a dolgokat.
A jól megirt, valóságos, hihető karakterek mellett a film azért is működik, mert nem azt nyújtja, amit a hasonló alaphelyzetű sztoriknál várnánk. Általában ha a munkásosztályról látunk filmet, mindig az a bonyodalom, hogy a főszereplő ki akar törni az ideálisnak éppen nem nevezhető családi- és élethelyzetből, és a film végére – bár nagy nehézségek árán – sikerül is neki. Na itt semmi ilyen nincs. Egyszerűen csak egy család életébe nyerünk bepillantást a film játékideje alatt, ami nekem nagyon bejött. Szeretem az olyan filmeket, amiknél érződik, hogy a látott szereplőknek a film előtt is volt és utána is lesz életük. Nem valami nagy, sorsfordító eseményre van kihegyezve az egész, ami után jön a stáblista, a karakterek meg csak lógnak a levegőben, egyszerűen csak az történések egy pontján beszállunk egy másikon pedig ki. Jól körbemagyaráztam, de remélem érthető azért.
Az egész filmnek van egy furcsa hangulata egyébként. Nem mondanám, hogy pesszimista, de egy kicsit mindenképpen nyomasztó, morózus atmoszféra lengi körül, ami szerintem sosem baj. Az is furcsa, hogy nem lehet megmondani, mikor játszódik a film. A használati tárgyak (tévé, autók, bútorok) illetve azok hiánya (mobil, modernebb eszközök) a nyolcvanas éveket sugallja, a sokszor feltűnő baseballos utalások (emlegetett meccsek, játékosok, plakátok) az ezredforduló utáni időpontokra utalnak, a légkör és a szereplők viselkedése pedig az ötvenes-hatvanas évekbe illik. Bár tulajdonképpen a mai korba is passzolhat ugyanúgy, hiszen vannak olyan emberek, családok, akik a gondolkodásmódjukat tekintve 50-60 év késésben vannak a világhoz képest. Jó példa erre a filmben, amikor Cole-t kiveszik az egyházi iskolából, de az apa inkább arra fogja, hogy a fiúban tombolnak hormonok és már nem akar odajárni, minthogy megmondja az igazi okát.
A szereplőkről szintén csak jót irhatok. A két fiútestvért alakító srácok (Michael Angarano és Tom Guiry) filmográfiájuk alapján már elég sokat szerepeltek ezelőtt is (bár én semmiből sem emlékszem rájuk), és valóban hitelesen és jól játszottak, egyáltalán nem lógott ki náluk a lóláb. A szülők is jók voltak természetesen, bár sejtem, hogy Brendan Gleeson rutinból hozta az apa figuráját. Rajtuk kívül volt még a filmben Michael Rispoli a Sopranosból, aki jó volt, illetve Francis Capra a Veronica Marsból, aki hozta a szokásos büdös mexikói bűnöző karakterét, de hát ő amúgy is csak egy büdös mexikói (a bűnözőt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom), szóval nem érdekel senkit, milyen volt.
Összefoglalva tehát, a Black Irish leginkább családi drámának tekinthető, remek alakításokkal, nagy és hamis tanulságok nélkül. Gondolkoztam rajta, hogy hány pontot kapjon, de a nyolc talán már sok lenne, és Vancamp kisasszony is szerepelhetett volna többet, így végül maradok a 7/10-nél.
Gyilkos játékok
Pontos évszámot nem tudok mondani, de olyan 10-11 éves lehettem, amikor ezzel a filmmel először összehozott a nagy filmisten. Valamelyik kölcsönzői kazettán láttam a bemutatóját (a VHS-korszakban még ilyen neve volt a trailereknek), és tisztán emlékszem, hogy nagyon meg akartam nézni, mert cool (akkor még nem így mondtuk persze) filmnek látszott a pisztollyal meg mindennel. Aztán végül nem sikerült a dolog, mert a kazetta sosem érkezett meg a kedvenc tékámba. Azóta eltelt már jó pár év, én meg jól el is felejtettem ezt a filmet. A nagy filmisten viszont nem felejt, úgyhogy még egyszer elém sodorta a lehetőséget, és a modern technikának hála meglátni és megszerezni csak egy óra műve volt. Aztán még másfél óra kellett ahhoz, hogy kiderüljön, talán nem is baj, hogy annak idején nem sikerült megnéznem. És nem azért, mert rossz.
– All we want is to be treated like human beings, not to be experimented on like guinea pigs or patronized like bunny rabbits.
– When teenagers complain that they want to be treated like human beings, it’s usually because they are being treated like human beings.
Épp ellenkezőleg. A Heathers egy sajnos kevéssé ismert, viszont zseniális szatíra, néhány súlyos szöveggel és vicces retro ruhákkal. De miről is szól? Veronica (Winona Ryder) okos lány, értelmes gondolkodásmóddal, ám valamiért mégis az iskola három vezérribancával, Heatherrel, Heatherrel és Heatherrel (innen a film cime) lóg együtt. Aztán felbukkan J.D. (Christian Slater), aki titokzatos, jóképű, veszélyes, és van egy pisztolya…
A Heathers azért működik, mert a hétköznapi problémákat, a mindenkiben felmerülő gondolatokat helyezi bele egy hihető, de mégis kifacsart világba, ahol az emberek teljesen banális módon élnek, mindenki a saját hülye fejében, és majd megdöglik egy kis figyelemért, elismerésért. De hé, hát ez nagyjából a mi valóságunk…
A film nagy erőssége szerintem abban rejlik, hogy nincs küldetéstudata. Egyszerűen csak elénk tár egy világot és annak kifacsartságát, de úgy, hogy közben nem akar oktatni. Nem áll egyik oldalra sem, és ettől számomra végtelenül szimpatikus lesz. Persze a szereplőkön keresztül megkapjuk, hogy ez így nem jó, de a a megoldási lehetőség, amit mutat, nem egy erkölcsi magasságokba emelt „szeressük egymást, gyerekek”, amivel szerintem már mindenkinek tele van a puttonya. Na jó, visszaolvasva és sem biztos, hogy értem a fenti gondolatmenetemet, úgyhogy inkább hagyom is a fenébe. A lényeg az, hogy tulajdonképpen egy fekete komédiáról van szó, és ha hasonlítanom kellene valamihez hangulatilag, elsőre talán a Ronda ügy ugrana be, ami szintén a kedvenc filmjeim közé tartozik. Bár Christian Slater egyes vélemények szerint az utóbbi években eléggé lehúzta már magát a klotyón, de itt még fiatal volt, és szerintem nagyon jól alakítja a világot magasról leszaró lázadót. Azt azért hozzá kell tennem, hogy én mindig is csíptem, és jó pár számomra kedves filmben játszott, úgyhogy kicsit elfogult vagyok. Winona Ryderrel szemben nem vagyok az, de ő is jól játszott. Persze azt nem tudom, ez mekkora érdem, hiszen lényegében egész fiatalkorában (nagyjából felnőttként is) ilyen és ehhez hasonló karaktereket alakított, csak általában több sziruppal. Emlitésre méltó még Shannen Doherty, aki a film készitése idején a Beverly Hills 90210-ben Brendáskodott (nem röhög, az egy jó sorozat volt akkor), és hát ő is teljesen jól hozta a hülye picsa karaktert. A film rendezője egyébként Michael Lehmann, akinek többek között a brutális módon alulértékelt Hudson Hawk-ot is köszönhetjük (de sajnos ezt a fost is).
Whether to kill yourself or not is one of the most important decisions a teenager can make.
Ahogy a bevezetőben irtam, nem is baj, hogy gyerekként nem sikerült megnéznem, abban az életkorban ugyanis valószinűleg nem tudtam volna értékelni a nyilvánvalón túli egyéb rétegeket (lám, értelmesen irni még most sem tudok róla). Ami durva, hogy a film immár 19 éves (belegondolni is szar, hogy telik az idő), de ez a vicces ruhákon és hajakon kívül nem hagyott nyomot rajta, simán megállja a helyét ma is, és sokkal-sokkal jobb, mint ahogy most irtam róla. Épp ezért jár neki a jó kis 8/10.
Juno
Azt biztos mindenki tudja, hogy a Juno az idei Oscar papírforma jelöltje volt (vagyis kb. egyértelmű volt, hogy ott lesz a borítékra esélyesek között), és a négy kategóriából egyben (legjobb eredeti forgatókönyv) végül sikerült is szoborra váltani azt a bizonyos jelölést. Ez nem meglepő egyébként, hiszen mindig és mindenütt siettek kihangsúlyozni, hogy ezt a forgatókönyvet bizony egy ex-sztripper, bizonyos Diablo Cody írta. Az akadémia öregecskedő illetékesei pedig nem hagyhattak ki egy ilyen lehetőséget, hogy végre merésznek, prüdériától mentesnek tűnjenek. A vetkőzőscsaj előtérbe helyezése marketing szempontból biztosan jó ötlet volt, hiszen egyrészt hírverés a filmnek, másrészt akik bedőlnek a hype-nak, azok valószínűleg kevésbé szúrják ki a film hibáit.
Mert a felszín alá ásva kiderül, hogy vannak ám hibái. Na nem azt mondom, hogy a Diablo-lány (így ránézésre biztos necromata, hehe) menjen vissza rudat fényesíteni vagy asztalon topogni (fene tudja melyikkel kereste a kenyerét), de azért pár leckét még nyugodtan vehetne forgatókönyírósdiból. Nem tudom, hogy ez jó vagy sem, de nekem állandó vesszőparipám az ilyen stílusú filmeknél a női főszereplő milyensége. Egyszerűen kell, hogy legyen egyénisége, éreznem kell, hogy különleges, hogy „ezért a lányért én is tepernék, bakker”, mert különben az egész film hiteltelenné válik, és onnantól kezdve már nem ér egy fatányért sem. Oké, a Juno-ban nem a csajozás a lényeg, nem arra megy ki a játék, hogy a srácnak kell a lány vagy fordítva. De ha már az alaphelyzet szerint Juno nem éppen átlagos lány, akkor ebből talán érdemes lenne megmutatni valamit, nem?
Mert itt is az van, hogy azt mondják róla, különleges, de mi ezt csak abból tudhatjuk, hogy színes csíkos zoknit hord, és az iskola folyosóján kétszer is szembe halad a tömeggel. Ja igen, és kapunk egy kis zenei képzést is, hiszen a Gilmore Girls óta népszerű lett mindenféle, nem pop műfajban alkotó, a múlt ködébe vesző letűnt vagy sosem csillogó zenekarokat emlegetni. Mert attól alternatív lesz az ember, nyilván. Na jó, ha bele akarom magyarázni, akkor azért az is kiderül menet közben, hogy Juno tulajdonképpen nem sokat tud magáról, keresi az útját, vagy mit csinál. És szerintem pont ez a baj a scripttel, hogy az írója sem tudta pontosan, hogy mit is akar. Egy történetet arról, hogy élik meg az emberek a nem betervezett terhességet, vagy azt megmutatni, hogy milyen egy fiatal lány élete, aki rájön, hogy tulajdonképpen nem sokat tud önmagáról. Vagy? Végül is ezt nem nekem kell megfejteni szerintem, a lényeg, hogy bármit is akart, nem annyira jött be.
Nem akarom nagyon bántani a filmet, mert annyira végül is nem volt rossz, csak kicsit következetlen. Nem arra gondolok, hogy a történetben nagy lyukak lennének, az végső soron elég jól össze van rakva, nincsenek nagy logikai bakugrások. A karaktervezetés viszont elég hiányos. A főszereplőről már fentebb írtam – persze lehet, hogy az csak az én bogaram – a többiek pedig még kevésbé kidolgozottak, sajnos.
Ha valami pozitívumot akarnék írni, akkor mindenképpen zene állna annak a bekezdésnek a középpontjában. Jól összeválogatott és nagyjából jó helyen felcsendülő indie dalokat hallhatunk, amik nagyon sokat segítenek a viszonylagos hangulat megteremtésében és az elmélyülésben. Szóval a zenei szerkesztőnek mindenképpen pirospont jár. A másik pozitívum pedig mindenképpen Ellen Page, aki egyrészt nagyon jól játszott, másrészt pedig még a néhol topis ruhái ellenére is szép volt. A második egyébként Jennifer Garnerre is érvényes, hiszen ő is nagyon tündökölt – sajnos az alakításáról ugyanezt már nem lehet elmondani. De ez tulajdonképpen nem meglepő, hiszen ő nagyjából soha nem lépett még túl a klasszikus „savanyúcukrot szopogattam felvétel előtt” arckifejezésén (azért szeretjük ám). Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy remélem ez a szerencsétlen Michael Cera egyszer majd kap egy olyan szerepet, ahol nem George Michaelt (nem az énekest, Bluth-t) kell újra és újra eljátszania. Legalább derüljön ki, hogy képes-e másra vagy sem.
Összefoglalva tehát, a Juno nem rossz film, de nem is jó, annyira biztosan nem, mint ahogy elhitették az emberekkel, más indie filmekkel összehasonlítva pedig egész biztosan alulmarad. Ezzel a teljesítménnyel pedig csak a 6/10-ig tudta felküzdeni magát.
Aranypolgár
Jobb ezen túlesni minél előbb, mint amikor egy sebtapaszt tép le az ember, szóval nem is húzom sokáig a nyilvánvaló kinyilatkoztatását: az Aranypolgár nem jó film. Jó lett volna, ha nem kell ilyesmit mondanom, de sajnos kell. Ez a mű minden filmes listán előkelő helyen szerepel, és milliószor lett már agyonmagasztalva, mint a filmtörténet egyik legfontosabb állomása, és én sem a filmművészetben betöltött úttörő szerepét vitatom. De aki azt mondja, hogy ez a film most is megállja a helyét és képes ugyanazt a hatást kiváltani, mint 60 évvel ezelőtt, ráadásul még tetszik is neki, az egész egyszerűen sznob, vagy nagyon szeretne megfelelni az „okos filmértő” imidzsének.
Ha esetleg erre téved egy köldökbámulós filmfasiszta, akkor biztos én is megkapom majd, hogy nem értettem a lényegét, de az a helyzet, hogy nem erről van szó. Tisztában vagyok a Welles által alkalmazott újszerű technikákkal, szimbolizmussal, és – bár ez már kissé magyarázom a bizonyítványom jellegű – szokásomtól eltérően (az a film, amit lexikonozni kell, filmként már nem sokat ér) nem voltam rest utánaolvasni sem, nehogy valami kimaradjon, de ez a filmen nem segített. A Citizen Kane egyszerűen nem működik, ma már biztosan nem. Mégpedig azért nem, mert az egészet meghatározó újszerűség már régóta nem újdonság. A mostani operatőröknek már alapvető, hogy játszanak a fény-árnyék hatással, szögekkel, távolsággal, és a nem lineáris történetvezetés is megszokottá vált a mai mozgóképekben. Ha pedig ezeket a mára mindennapivá vált eszközöket elvesszük, sajnos nem sok minden marad.
A szimbólumok pedig… A történet nem túl fordulatos vagy újszerű: Charles Foster Kane, a piszok gazdag sajtómágnás hatalmas palotája magányában meghal, utolsó közléseként egyetlen szót hátrahagyva maga után. Egy újságíró, annak reményében hogy ezáltal majd valami szenzációsat deríthet ki Kane-ről, megpróbál utánajárni, hogy mit is jelenthet ez a szó. Kane életét a nyomozás közben felkeresett ismerősei flashbackelik nekünk. Láthatjuk, ahogy Kane megváltozik az évek során, afféle fausti figura lesz, ésatöbbi, ésatöbbi.
Ez a rejtett réteg egyébként régen sem működött, hiszen a nép egyszerű gyermeke már a bemutatásakor sem volt túlságosan oda Welles alkotásáért. Persze lehetséges, hogy tényleg nem értették, de mai szemmel nézve ez az elutasítás teljesen érthető. A karaktervezetés nevetséges, nincsenek igazi személyiségek, akik kontrasztot adnának a főhős figurájának. Igazság szerint maga a főhős is kidolgozatlan, nincs rendesen felépítve az az alap, ahonnan elindul, és így a végső állapot sem tud igazán érvényesülni, csak úgy lóg a levegőben az egész. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy ez a színészek hibája-e vagy sem. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán érdemes egy ilyen régi filmet értékelni ilyen szempontból. Az eltelt hat évtized alatt akkorát fordult a világ, hogy tulajdonképpen nincs értelme a színészi alakítások milyenségét firtatni, hiszen mai szemmel nézve az akkor brillírozó szerepformálás is nevetségesnek hat. Gondoljunk csak az ázsiai filmek túljátszásaira, európai szemmel azok is nevetségesnek hatnak, pedig nagy részük a saját kultúrájában teljesen rendben van. Ugyanez a helyzet a régi filmekkel is. Például Welles dührohama, amikor szétveri a szobát, egy mai filmben oltári nagy ripacskodásnak számítana. Más kor, más kifejezőeszközök. Azt csak megjegyzésként teszem hozzá, hogy szerintem Orson Welles alapvetően egy gusztustalan figura, szóval valószínűleg nem is tudna olyat produkálni, amire elégedetten tekintenék. De ez tényleg mellékes, a film értékelését nem befolyásolja jelentősen.
Biztos vagyok benne, hogy a maga idejében az Aranypolgár kiugró volt, és szeretik klasszikusként emlegetni, de én inkább csak meghatározónak, vagy pionirnak mondanám, ha már mindenképpen cimkézni kell. Klasszikus akkor lenne, ha túlélte volna az elkészitése óta eltelt időt.
Update: hosszas gondolkodás után beláttam, hogy a minimális pontszám valóban eléggé szélsőséges, úgyhogy a film érdemeire való tekintettel utólagosan rehabilitálom és kap egy 5/10-et. Lehet örülni.
Egyszer
Az a helyzet, hogy mindig bajban vagyok az ilyen stílusú mozikkal. Mert az oké, hogy leírom, jók vagy sem, de ezt valamivel indokolni is kellene. Az mégsem járja, hogy csak belekiabálom az interweb kuszaságába, hogy „hé, ez kurva jó volt, mindenki nézze!”, minden egyéb magyarázat nélkül. Hiszen pontosan az ilyen filmeknek kell jó hátszelet csinálni, mert egy minimális hype nélkül nem sokan lennének rájuk kiváncsiak (sajnos). Mondjuk ez a bizonyos hátszél a Once esetében nélkülem is megvan (pedig tudjuk, mekkora jelentősége van egy-egy ezeken a hasábokon olvasható dícséretnek vagy lehúzásnak, hehe), legalábbis gondolom, hogy az idei legjobb betétdal Oscar-díj elnyerése miatt jóval többen kiváncsiak rá, mint egyébként lennének.
Persze felmerül a kérdés, hogy miért is érdekelné ez a független ír film az embereket, mikor alapvetően semmi nézővonzó nincs benne. Nincs kiemelkedő színészi játék, nincs ultracsavaros történet, pengeéles dialógusok vagy húsbavágó drámázás, ami fokozná az érdeklődést. De akkor vajon mit kapunk ettől a 90 perctől? Megmondom, HANGULATOT. Így, nagybetűvel, aláhúzva. A két főszereplő, Glen Hansard és Markéta Irglová zenészek, és tulajdonképpen saját magukat adják a szerepükben is, ettől pedig az egész baromira hitelessé válik. Kettőjük kapcsolatában nem a pengeéles dialógusok vagy a lángoló érzelmek dominálnak, hanem valami egész más. Egy láthatatlan kapocs, valamiféle vonzalom, ami vagy megerősödik, vagy nem, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy mindketten kapnak valamit a másiktól, valami fontosat, valami megfoghatatlant. Valamit, amit mi, nézők is megkapunk, ha beengedjük a világunkba ezt a filmet.
A mai Dublin bemutatása szintén nagyon hiteles (nem tudom nem ismételni ezt a szót), legalábbis amit látunk belőle. Persze ez nem véletlen, olyankor történik, ha egy film tényleg a helyszínen forog. És végre valaki eljutott addig, hogy ha külföldieket mutat be, akkor nem az akcentusos angollal próbálja eladni, hanem úgy, ahogy a valóságban is tapasztalható: kevés szóval, helytelen (és kényszeredett nyelvtannal). Másnak ez lehet, hogy nem akkora jóság, de én személy szerint gyűlölöm, amikor egy filmben tökéletes nyelvtannal, akcentussal beszél egy nem angol szereplő. Ez egyszerűen hülyeség. De vissza a lényeghez.
A Once nem kifejezetten romantikus, mégis tele van érzelmekkel. Azt hiszem, épp ebben áll a nagyszerűsége, hogy nem fókuszál szándékosan egy adott műfajra, szóval nem romantikus film, musical, dráma vagy akármi, mégis mindegyik benne van. A különböző alkotórészek elegye pedig létrehozott valami olyat, amit jobb szó híján élményfilmnek tudnék nevezni, aminek a megnézése után nem csak jobban érzed magad, hanem… Á, ezt úgysem tudom elmagyarázni. Nézze meg mindenki, tényleg érdemes.
A hálószobában
Azzal kezdeném, hogy ez a film átvert engem. Vagy én vertem át magam a filmmel. Vagy nem tudom. De az biztos, hogy teljesen másra számítottam, ugyanis én azt hittem, hogy majd látok egy filmet arról, hogy Nick Stahl dugja Marisa Tomei-t, a szülei meg ellenzik, és ebből lesz a drámai feszültség, ami a film végére persze megoldódik jól és happy end. Avagy nem oldódik meg jól, és nem happy end, hiszen mindkettő beleférne. Ehhez képest viszont…
A film eleje tényleg arról szól, hogy Nick Stahl dugja Marisa Tomei-t, a szülei pedig ellenzik a dolgot, hiszen az általa játszott Frank még fiatal, éppen egyetemre készülne, Natalie-nak pedig már van két gyereke, illetve egy volt férje, Richard. Richard kellően ellenszenves ahhoz, hogy utálhassuk, és persze egyértelmű legyen, miatta lesz valami galiba a szerelmesek körül. Aztán itt ért a meglepetés, ugyanis a felvezetés után kiderül, hogy ez a film igazából Frank szüleiről szól.
Arról, hogy két idősödő ember hogy képes kezelni a házasságukat, mihez kezdenek egymással és magukkal a fiuk nélkül, és a többi hasonló problémáról, ami a középkorú szülőkre vár. Talán azért, mert nem vagyok sem középkorú, sem szülő, nem igazán tudtam azonosulni a helyzetükkel, és az általuk átélt dráma sem érintett meg annyira, mint ahogy a film alkotói szerették volna.
A szülőket Tom Wilkinson és Sissy Spacek alakítja, nem rosszul, de nem is kiemelkedően. Wilkinson nagyjából ugyanazt a karaktert hozza, amit jópár évvel később az Utolsó csókban megismételt. Nyugodt természetű, hadd folyjanak a dolgok a maguk útján tipusú ember, akiről azért sejtjük, hogy valamivel azért meglepetést fog okozni. Sissy Spacek is jól hozza a szerető, ám kissé önző és irányító anyát, de számomra ezen felül semmi extrát nem nyújtott ebben a szerepben. Amit pedig Marisa Tomei-ről el tudok mondani a filmmel kapcsolatban, hogy konstans módon szép, de ha ebből a szerepből kellene megítélnem, hogy jó szinésznő vagy sem, akkor nem sok fogódzóm lenne, mert elég keveset szerepel.
Bár a két filmbéli csavar (vagy inkább fordulópont) remekül működött, hiszen egyáltalán nem számítottam rájuk mégsem tetszett túlzottan a film. Azt hiszem úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem igazán szerethető. Valahogy az egész atmoszférája olyan távolságtartó, és hiába játszanak jól a színészek, nem tudtak rokonszenvet kiváltani, így pedig csak nézője lehettem az eseményeknek, nem pedig részese, pedig egy drámánál szerintem elsődleges, hogy úgy érezhessük, akár rólunk is szólhatna, másként nem fog hatni. Sajnos nem is hatott, így csak egy 5/10-et adhatok neki. Pedig szerettem volna szeretni, tényleg.