Ismét idegeninvázió, ezúttal hatalmas rovarok okoznak gondokat a Coopernek (Chris Marquette) és kompániájának, akik a srác nyugdíjas katona apjához, de leginkább annak óvóhelyéhez akarnak eljutni. A történet nem kínál túl sok újdonságot, nagyjából a szokásos fordulatokat követi, miközben egyenként hullanak a túlélők; szerencsére a tipikus jeleneteket feldobták némi humorral, így némileg frissebbnek hat az egész és még a nagyobb logikai bakikat is sikerült elkerülni. Szintén pozitív, hogy nem túl sok felvezetést kapunk, kb. 10-15 perc után beindul a futás meg a sikítás, ráadásul a mozgalmasabb részek között sem ül le a film, végig fenntartja az érdeklődést.
A film amúgy a SyFy (lánykori nevén Sci-Fi) jobb napjait idézi: jobbfajta tévés minőség elfogadható effektekkel, normálisabb, ismerős (nem élvonal, de nem is Antonio Sabato, Jr.) színészekkel. Közülük kiemelendő Brooke Nevin, mint eyecandy-de-tud-játszani-is, és Ray Wise, aki nem eyecandy, de szintén tud játszani.
Pontozda
Lehet, hogy felértékelem az Infestationt, de mivel az Alien Trespassal párban néztem meg, annál pedig mindenképpen jobbnak érzem, így simán kap egy 7/10-et. Nem világmegváltó, de szórakoztató majdnem 90 perc.
Az utóbbi pár évben előkerült a „retrózás” a filmek táján, legalábbis abban az értelemben, hogy a filmkészítők többször nyúlnak vissza a régebbi filmek stílusához, eszköztárához, hogy azt ötvözve a modern megvalósítás adta lehetőségekkel létrehozzanak valamit, ami egyrészt önmagában is megállja a helyét, másrészt az eredeti ismeretében sem tűnik értelmetlen másolásnak. Ezen hommage-ok általában zsánerfilmeket érintenek, és jellemző módon feszegetik, csavargatják is a feldolgozott műfajok kereteit és kliséit, és időről-időre cinkosan ki is kacsintanak a nézőkre: „érted, hogy értjük”. Erre szükségünk is van, hiszen olyan cinikus korban élünk, amikor egy kőmosott farmer bundesliga-frizurával a ciki-faktor miatt már alanyi jogon szórakoztatónak számít. De mi történik akkor, ha ez a kiszólás mégsem történik meg?
A fentiekkel természetesen nem azt mondom, hogy ezek a filmek nem működhetnek ironikus felhangok nélkül, de ebben az esetben a produkciónak egyszerűen kurva jónak kell lennie minden szempontból. Jelen írás tárgya pedig nem az – semmilyen szempontból. Közepes történet, közepes alakítások és közepesen unalmas minden jellemzi, ráadásul az átlagosság mellett még unalmas is. Másfelől nézve nagyon őszinte film, ráadásul 100%-ban teljesíti azt, amit vállalt. Csak ettől még nem lesz jó. De tény, az Alien Trespass nem olyan, mint az ötvenes évek idegeninváziós filmjei, hanem egy ötvenes évek-beli idegeninváziós film, amit 2009-ben forgattak. De mondom, ez a mozi hatvan évvel ezelőtt sem lett volna jó.
Az ötlet maga egyébként érdekes, de sajnos hamvába holt. A régi sci-fik legnagyobb bája ugyanis – már ha nem vagyunk a bevezetőben említett cinikus állatok –, hogy régiek. Nyilván megmosolyogtató egy félgömbökkel kidekorált szemeteskuka vagy egy borzalmas gumiszörny, de teljesen elfogadható, mivel tudjuk, hogy évtizedekkel ezelőttről jön. Gondolom a többség nem szarozza le a klasszikus írókat sem, csak mert az űrhajókat szerintük rádiógombokkal és kétállású kapcsolókkal vezérlik. Akkor ez volt, ilyet tudtak és kész. De ha egy kortárs író ugyanezzel rukkolna elő, akkor kell valami magyarázat, kell, hogy legyen oka. A „csak úgyból” nem elég.
Pontozda
Fentebb a lényeg, talán még annyit érdemes tudni, hogy volt pár ismertebb arc is a filmben, de sajnos ők sem tudták emelni a színvonalat. Nagyon nem akarom a földbe pontozni, mert a próbálkozást annak ellenére is értékelem, hogy nem jött össze, úgyhogy legyen 6/10.
Ő a megoldás
Az All About Steve (magyar keresztségben: Ő a megoldás) remek példa arra, hogy milyen filmeket nem lenne szabad soha elkészíteni, illetve arra is, hogy milyen típusú filmeket utálok. Az egész egy ellenszenves női főkarakterrel indul, akit ráadásul egy nem túlzottan kedvelt színésznő alakít, majd folytatódik egy botrányosan rossz – még vázlatnak is kevés – történettel, hogy végül a szánalmas kategóriába tartozó részletekkel érje el a csúcspontot. De tényleg, annyi felhasználható zene létezik a világon, miért kell pont azt választani, ami egyrészt már három éve a Chuck főcíme, és kb. olyan jellegzetessége a sorozatnak, mint 24-nél a pittyegés, másrészt nem is illik az adott jelenet alá. De vissza a lényeghez.
A filmet úgy lehetne a legjobban leírni, hogy teljesen random (szép magyar szó, szeretjük). Események történnek emberekkel helyeken, de ezek teljesen véletlenszerűek és összefüggéstelenek. Az egyetlen kapcsolat köztük, hogy az egész egy filmnek van összevágva, de ha valahol a közepén lett volna egy jelenet, amiben egy törpe megerőszakol egy mosogatószivacsot a Holdon, az sem lógott volna ki túlságosan. Egyetlen koncepciót véltem felfedezni a sorok között, ez pedig a „mindenkinek jár a boldogság” című közhely, de fura módon (és hozzáteszem: szerencsére) pont ezt nem gyúrták bele a fináléba. Ez egyébként annyira meglepő és üdítő volt egyben, hogy simán hozzáadott egy pontot az értékeléshez.
A jellegtelen női leadeknél csak az a rosszabb, amikor az írók megpróbálkoznak valamiféle „alternatív” karakterrel. Ezzel az a baj, hogy az említett írók tehetségtelensége miatt az ilyen karakterek szinte kivétel nélkül mellé mennek, és a megcélzott szerethetően bogarasból idegesítően ellenszenves lesz, aki nem jobb sorsot, hanem acélbetétes gyökérkezelést érdemel. Pont ilyen a Bullock által alakított Mary is, akit úgy lehetne jellemezni, hogy ő az őrült macskás öregasszony, csak a szőrös dögök helyett a keresztrejtvényekre meg az előállításukhoz szükséges haszontalan információkra van ráfixálva. A szülői beavatkozásnak köszönhetően aztán eme megszállottságnak új alanya lesz az operatőr Steve személyében. Mary először egy egész keresztrejtvényt szentel neki, majd elkezdi követni őt, keresztül az országon. Aztán még történnek dolgok, de az már úgysem érdekel senkit.
A színészekre nem érdemes túl sok szót pazarolni, Thomas Haden Church kihozta a szerepből, amit lehetett, a többiek pedig… Legyen elég annyi, hogy Bullock teljesen jogosan kapta meg az Arany Málnát, és még így is ő volt a krém.
Az a gond egyébként az ilyen filmekkel, és – visszakanyarodva az első bekezdéshez – azért utálom őket, mert teljesen rossz üzenetet közvetítenek. A Maryhez hasonló, láthatóan nem normális karakterek viselkedésének elfogadása, legitimizálása miatt alakult ki mára az az általános nézet, hogy az ember akkor toleráns, ha minden szart eltűr. Aztán a lantművészek meg mehetnek pucér faszt lengetni főműsoridőben a tévébe.
Alkonyat – Újhold
Ennek az írásnak a bevezetőjére több ötletem is volt. Az első változatot azzal kezdtem volna, hogy ez az a film, amit az összes kritikus várt, hogy aztán jól lehúzhassák, mert azt úgy illik (titokban persze mindannyian imádják). A második verzióban csak én vártam, mert rajongó vagyok, de ugyanúgy le fogom húzni, mert nem akarom, hogy mindenki megtudja, a harmadikban pedig úgy gondoltam, leírom, hogy több ötletem is volt az írás elkezdésére. Na vajon melyiket választottam végül?
A fenti, teljesen értelmetlen sorok szükségességét két tény indokolta: az első, hogy a New Moon sajnos teljesen vérszegény (buta vámpíros vicc reloaded), más szóval unalmas lett, és mivel ez a tény jellemzi leginkább a filmet, biztosan rengetegen kezdték már ezzel a soraikat, én meg nem állok be közéjük. A második pedig, hogy a popcorn szerkesztősége a leírt karakterek után fizet, így aztán sosem árt kicsit duzzasztani az írásokat mindenféle remek körmondatokkal és amúgy oda nem illő, de valahogy mégis kapcsolható információhalmokkal.
Szóval Újhold. A film nem sokkal az Alkonyat után veszi fel a történet fonalát. Főszereplőink még mindig együtt vannak, de mindketten szenvednek. Edward azért, mert mostanra rájött, hogy ez a buta és minden önállóságától megfosztott, személyiség nélküli lány teljesen ráakaszkodott és marhára nem lesz egyszerű lerázni, Bella pedig azért, mert kezdi gyanítani, hogy a sunyi menyétképű, meszelt arcú vámpír valójában nem is a lányokat szereti – ugyan mi más oka lenne visszautasítani őt? Persze nem, de azért majdnem.
De ne ragadjunk le a sztorinál, láthatóan a készítők sem tették. A hatalmas tátongó réseket cselekmény helyett inkább Bella szenvedései vagy némi félmeztelen futás töltik ki, amit pedig mégis sikerült beerőszakolni, az leginkább butaság. Elhiszem, hogy nagyon hatásosnak szánták a jelenetet a végén a turistacsoporttal, de attól még semmi értelme. Komolyan, eltűnik 20-30 ember, és majd senki sem gyanakszik? Ráadásul nyilván nem az első eset volt…
Ha én írnám a moziplakátokra a figyelemfelkeltő szlogeneket, tutira valami ilyesmi lenne: „Most még több kigyúrt, borotvált férfi felsőtesttel!”, mert ez a másik jellemzője a filmnek (azzal csak nem lehet reklámozni, hogy „UNALMAS!”). De nem leszek képmutató, megértem, hogy férficsöcsökkel akarták becsalogatni a tinilányokat a mozikba. Nyilván én is ezt tenném, ha pénzem lenne benne, de nézői oldalról nekünk többieknek az nem annyira érdekes, ahogy a film játékidejének felében kisgatyás srácok szaladgálnak együtt az erdőben, esőben. Itt amúgy megjegyezném, hogy azért le a kalappal Taylor Lautner előtt, 17 évesen ilyen izmokat magára szedni elég durva (ha most gonosz lennék, még ideírnám, hogy majd megbánja, amikor pár év múlva a szerek miatt nem működik majd a szerszám).
Nem tudom mennyi volt a film költségvetése egyébként, de a nagy része láthatólag nem a CGI-re ment el. A vérfarkasok átváltozása – jópár van a filmben – és maguk a bundások is nevetségesek, kábé úgy néznek ki, mintha a legendás Kardfogból maradt volna pár fel nem használt modell. A harcok ugyancsak bénák, de emlékeim szerint ez már az előző részben is probléma volt. Viszont, hogy jó dolgokat is említsek, az előbb említetteket leszámítva a képi világ ismét jóra sikerült, a forgatási helyszínek pedig még mindig nagyon szépek.
Most jön az, hogy pár szó a színészgárdáról, de gondolom nagy meglepetések nem lesznek. A visszatérőkről elmondható, hogy szinte mindenki egy kicsit rosszabb, mint az első részben, az újak pedig nagyon jól hozzáidomultak ehhez a színvonalhoz. A film legjobb alakítása (nem jó, csak a sok semmilyenből a legjobb) egyébként ugyancsak Taylor Lautnernek köszönhető, Jacob Black karaktere már majdnem hihetőre sikerült. A skála másik oldalán az amúgy tényleg tehetséges Michael Sheen áll, akinek itt sikerült a szokásosnál is sablonosabb vámpírvezért összehozni. Két megemlítendő név még: Dakota Fanning, aki túl sokat nem szerepelt, viszont megkapja a legcoolabb creepy kinézet díját a filmben, és Graham Greene, aki a Wolf Lake (a „too good for couch potatoes” díj egyik nyertese) után újra vérfarkasok körül ólálkodik.
A film közben azon gondolkodtam amúgy, mennyire durva, hogy az írónő, még ha mormon is, ennyire rossz képet fest a saját neméről. Bella már az első kötetben is eléggé irracionális volt, de itt már egy szimplán buta tinilányból egyre ellenszenvesebb Edward-függővé válik, akit tényleg semmi más nem érdekel. Szánalmas próbálkozása, hogy újra felvegye a kapcsolatot a hajdani, már jó ideje leszart barátaival, vagy egy 16-17 éves kamasz totális kihasználása mind-mind csak azt az érzést erősítik, hogy legszívesebbek lebasznánk őt egy szikláról. Vajon a szülők végiggondolják, hogy ez a karakter milyen példát mutat a lányaiknak? Egy olyan karakter, aki nagyon durva önértékelési gondokkal küzd (bármi történik, az azért van, mert ő nem elég jó) és a lelki ürességét valami külső tényezővel próbálja minden áron pótolni. De amíg nem villant cicit vagy káromkodik, gondolom rendben van.
A fentebb kivesézett hibák ellenére az Újhold nem annyira rossz, mint a híre, de csak egy nagyon pontosan behatárolt közönségnek szól. A széria rajongói gondolom feltétel nélkül imádják, az utálói meg ugyanúgy utálnák akkor is, ha esetleg tényleg kurva jó lenne. Én valahol a kettő között állok, és így, nem rajongó-nem utálóként egyszerűen nem érdemel többet 5/10-nél. Na majd a harmadik rész! (lol)
Hajrá Bliss!
Nem szeretem Drew Barrymoore-t, ennek ellenére mégis kíváncsi voltam az első rendezésére, hiszen előfordult már, hogy valaki sokkal jobbnak bizonyult abban a bizonyos kempingszékben ülve, mint a kamera előtt. Sajnos rá pont nem igaz ez a tézis, rendezőként is pont ugyanolyan unalmas és rosszul összerakott filmet tett le elénk, mint amilyenekben szerepelni szokott.
Anélkül, hogy sokat elárulnék a sztoriból (nem azért, mert majd mindenki megnézi magának, hanem mert marhára érdektelen), arról van itt szó, hogy a 17 éves Bliss-t mindenféle mucsaröcsögei szépségversenyre hurcolja a valaha jobb napokat látott, ötvenes évekből itt ragadt világszemlélethez makacsul ragaszkodó anyja, ő meg rájön, hogy a csinos pofijának mutogatása helyett inkább görkorin zúzna egy kör alakú arénában pár tetovált lakókocsipark-amazon társaságában.
Látszik, hogy DB nem akart semmit a véletlenre bízni, ezért majdnem minden létező klisét bezsúfolt a filmbe, ami az ilyen önmagát megtaláló tinilányos filmekben előfordulhat, valamelyik csak működik majd. Van itt összeveszés a legjobb baráttal, hazudozás a csapatnak, a szülők ellenkezése, „nemezis” az ellenfél csapatban, hűtlen pasi, estébé. És természetesen a végén minden jóra fordul, ahogy kell. Egyedül a végső nagy győzelem panel maradt ki (upsz, spoiler volt, de nem baj, nem ez fogja tönkretenni a filmélményt), de addigra már annyira érdektelenné válik az egész, hogy tulajdonképpen mindegy is.
A Whip It legnagyobb hibája szerintem az – és most már harmadjára írom le az érdektelen szót – hogy teljesen érdektelen (négy) a váz, amire az egész fel van fűzve. Nekünk nézőknek ugyebár a nyilvánvaló mögé kellene látnunk, és észrevenni, hogy a központi témaként szerepeltetett roller derbi valójában csak egy metafora, és igazából arról van szó, hogy a blablabla. Nem írom le ötödjére azt a bizonyos szót, de ez a második réteg teljesen olyan. Fogja a jól bejáratott kliséket, majd a jól bejáratott módon prezentálja, a legkisebb erőfeszítést sem téve, hogy valamiben különbözzön.
A filmbeli sport, vagyis a roller derbi egyébként tényleg létezik, és a film forgatókönyvét jegyző Shauna Cross is űzte jópár évig, szóval önéletrajzi ihletésről van itt szó, csak azt nem értem, miért gondolta, hogy ez majd bárkit is érdekel a filmben szerepeltetett kisvárosi tahó rétegen kívül? Na de ezért nem én ülök a döntéshozó székben, ugyanis a film elég jó fogadtatásra talált (7,2 az IMDb-n), ráadásul a demográfiai adatokat megnézve szinte minden korcsoportnál, és az Államokon kívül is. Oké, a non-US lehet Kanada is, ahol szintén sok a tahó, de akkor is meglepő és számomra érthetetlen a dolog. Amúgy ha 2004 előtt készült volna, azt mondanám, ez a film volt az egyik alap, amire a Ben Stilleres Kidobóst felhúzták, a roller derbi ugyanis annyira Silány Sportok Lapjába illik, hogy kitalálni sem lehetne jobban.
Mielőtt még befordulnék a célegyenesbe ezzel az írással, mindenképpen kell pár szót ejtenem a szereplőgárdáról. A Whip It ugyanis pár meglepően jó alakítással büszkélkedhet, sokkal jobbal, mint amit a film vagy a rendezés miatt elvárható lenne. Nem a főszereplőt megformáló Ellen Page-ről van szó, ő ugyanazt a karaktert hozza, amit minden más filmjében a Juno óta (azért kedveljük), hanem mondjuk a szüleit alakító Daniel Stern és Marcia Gay Harden párosról, de Kristen Wiig is jól teljesít Maggie Mayhem szerepében.
Elérkezett az ítélet órája, és Drew Barrymoore rendezőként ugyanúgy elbukott, mint színészként. Pedig tényleg ott volt a lehetőség, hiszen okosan nem valami fajsúlyos drámával kezdett, hanem egy könnyedebb darabbal, de így sem jött össze. A Whip It fájóan lapos közhelyek puffogtatása majdnem két órán keresztül, amit csak pár alakítás ment meg a teljes csődtől. Tőlem semmiképpen sem érdemel többet 3/10-nél.
A Starbreeze Studios fejesei 2009-ben úgy döntöttek, ideje leporolni öt évvel ezelőtti sikerüket és elérhetővé tenni a nextgen konzolokon is, így hozzákezdtek a galaxis gyilkosának felújított kalandjához. A játék lényegében az Escape from Butcher Bay afféle rendezői változata lett volna, pár új pályarésszel, de a készítőknek annyi új ötletük volt, hogy végül egy különálló folytatásba pakolták össze a kibővített Butcher Bay helyett. Ez lett az Assault on Dark Athena. Ráadásul, mivel nyilvánvalóan tök rendes emberekről van szó, a második rész tartalmazza az elsőt is, vagyis lényegében két játékot kapunk egy áráért, ami ugye tök fasza.
Majdnem ugyanaz
A játék ott veszi fel a történet fonalát, ahol a Butcher Bay letette: Riddick és Johns elmenekültek Butcher Bayről és épp a krio-alvás szépségeit tanulmányozzák (Riddick nem, persze), lopott űrhajójuk fedélzetén, de aztán valami közbejön. Ez a valami egész pontosan a Dark Athena nevű hatalmas fejvadász-hajó, és annak kapitánya, Gail Revas. Hősünk persze még a személyes találkozás előtt elrejtőzik, hogy aztán képességeit maximálisan kihasználva, szakértő irányításunk mellett hozzákezdjen következő szökésének megvalósításához.
Ismét szökésről van tehát szó, de Riddicknek nagyjából erről szól az élete. A Dark Athena sok szempontból az előd által kitaposott utat követi, ugyanúgy lopakodós fps-ről van szó, de itt még nagyobb szerepet kap az akrobatikázás, időnk nagy részét ugyanis mindenféle falak, szellőzők és függőhidak megmászásával fogjuk tölteni. Szerencsére ez normálisan történik, nem az annyira utált kicentizős ugrálással, mint ami az amúgy kultklasszikus Half Life első részét is jellemezte.
A használható felszerelésekben nincs túl nagy változás, minden eddigi fegyver rendelkezésünkre áll, plusz melléjük kapunk néhány újat is. Ezek közül talán a Sötétség krónikájából ismerős ulakokat, Riddick karomszerű késeit érdemes megemlíteni, illetve a SCAR puskának nevezett lőfegyvert, amely távolról robbantható minibombákat lő ki. A gyűjtögetős játékosok is örülhetnek, az extra tartalmaként ezúttal vérdíj-kártyákat vadászhatunk a legkeresettebb bűnözők képeivel.
Megmaradt az első rész szellemisége is, Riddick még nagyon cool és a legjobbkor ereszti el beszólásait Vin Diesel hangján, illetve Cole Hauser is visszatér Johns szerepében. Mellettük nagyobb névként még Lance Henriksen és a mindig kemény nőket alakító domina, Michelle Forbes említhető meg.
És mégis más
Az első résznél felmerülő hibák úgy tűnik, nem csak az én szememet szúrták, hiszen a folytatásban pontosan ezek az általam is kifogásolt dolgok kerültek javításra. A legnagyobb változtatás, hogy a játékmenet sokkal kiegyensúlyozottabb lett. Amikor lopakodás van, akkor tényleg lehet lopakodni, amikor pedig némi tűzerőre van szükség, az is rendelkezésre áll. Így már fel sem merülhet olyan helyzet, amikor Riddicknek el kell futnia. Maga a csendes gyilkolás is jobban integrálva van a játékba, legalábbis úgy tűnt, mintha egy picivel könnyebb és akadálymentesebb lenne az irányítása, de az is lehet, hogy csak a gyakorlat teszi a mestert szabály lépett életbe.
Játékmagazinok leírásai és tesztjei szerint a Dark Athena eléggé elment az fps irányába, és jórészt a „lődd halomra” stílus dominál, de ez egyszerűen hülyeség. Azokon a részeken, ahol gyalogosan lehetett haladni (nem például egy mechában ülve az űrhajón kívül), és nem valami főellenség jellegűt kellett lenyomni, szinte mindig a lopakodás-kibelezés kombót használtam, mert itt végre tényleg működött. Szintén kikerültek az első rész fölösleges mellékküldetései, itt már csak a főszálhoz kapcsolódó dolgokkal kell foglalkoznunk, azonban ettől a játékidő érzésre nem lett rövidebb.
Grafika terén is történt előrelépés persze, ahogy ez egy öt évvel későbbi folytatástól elvárható. Ez főleg picivel szebb textúrákat és animációkat jelent, de minthogy az Athena feltehetőleg ugyanazt a motort használja, mint a Butcher Bay, gondolom régebbi gépeken is hasonlóképpen el fog futni.
Akkor most mi van?
Az van, hogy a Dark Athena egy alapból is elég jó játék még jobb folytatása, jó érzékkel pont ott javítva, ahol arra szükség volt. Ha pedig az előző hetes volt, akkor ez legyen 8/10. Már csak abban reménykedem, hogy a következő részre nem kell majd újabb öt évet várni.
Getting shot’s never easy. Bullets tend to hurt. A lot.
Ha meghallasz egy ilyen első sort és még emlékszel a remek trailerre, neked nem indulna mosolyra a szád? Akkor tök fölösleges ezt az írást tovább olvasni. Nekem elindult, és majdnem úgy is maradt. De kezdem az elején.
A történetről elég annyit tudni, hogy a címszereplő egy elég tekintélyes reputációval rendelkező „intéző”, akinek legújabb munkája egy táska megszerzése. De ahogy ezt a noir szabályai is diktálják, az ügy közel sem ilyen egyszerű, és minden egyes hullával csak bonyolultabb lesz. Azokból pedig jó sok akad…
A Malone tipikusan az a film, amiből akár az utóbbi idők egyik legjobb filmje is lehetett volna. Tudom ám, hogy ez merész kijelentés, de akkor is tartom. A sztori ugyan nem túl eredeti (bár egyáltalán nem rossz), viszont Mark Hosack forgatókönyvíró nagyon jó érzékkel pakolta tele zseniális párbeszédekkel és egysorosokkal, amik simán érdemesek lennének arra, hogy a következő években idézgessük őket. Mindössze egy erős, egyéni látásmóddal rendelkező rendező kellett volna, de Russell Mulcahy sajnos nem ilyen. Filmográfiájában ugyan találunk jó vagy elfogadható filmeket (Highlander, Resurrection, Silent Trigger, hogy csak hármat említsek), de azért egyikről sem állítható, hogy túlzottan különlegesek lennének.
Talán az elvárásaim voltak túl magasak, nem tudom, mindenesetre a remek szövegek mellé valami rendes noir látványvilág és hangulati elem elfért volna. Kevesebb nappali jelenet például, és az elmaradhatatlan, ám itt mégis elmaradó eső, amely eltünteti a mocskot az utcáról. Ja igen, nem igazán volt mocsok sem. Persze az is lehet, hogy egy olyan koncepció hiányát kérem most számon, ami igazából nem is létezett a filmmel kapcsolatban. Nekem azért hiányzott.
Szerencsére, ezt ellensúlyozandó a színészek mind remekül alakítanak. Thomas Jane lehet, hogy mostanság jól lengeti a faszt az HBO háza táján, de azért remélhetőleg vissza fog térni a filmekhez, és letesz még pár ehhez hasonló jóságot az asztalra. Alakításában ugyanis Malone nagyon kemény figura, és tényleg hihető, ahogy a többiek félelemmel a hangjukban beszélnek róla. Ezért érthetetlen, hogy a Punisherben… De ez egy másik történet. Ha pedig hinni lehet az imdb triviának, még a filmben használt ’52-es Buickot (eszméletlen jó kocsi) is ő szerezte be. Ráadásul Malone nem csak kemény, hanem végtelenül cool is, tényleg afféle XXI. századi noir-hős, amit Jane a Bogart-beszédstílussal még jobban erősít. Azt meg csak úgy mellékesen említem meg, hogy tök jó látni, ahogy a filmekben és sorozatokban előkerül a kalap, mint kiegészítő.
De hogy ne csak róla essen szó: Ving Rhamest gondolom nem nagyon kell részletezni, ő azon kevés fekák egyike, akiknél nem szánalmas és nevetséges, ha keménynek próbálnak látszani – és természetesen most is jó volt. Akit viszont ki kell emelnem, az nyilván Elsa Pataky (rutinos olvasók már meg sem lepődnek rajta, három női karakter van a filmben, nyilván nem Malone anyjáról kerül ide kép), aki nem csak nagyon szép – lássunk át a festéken – hanem jól is játssza a végzet asszonyát. És a szokásostól eltérően még a spanyol akcentusa is bájos.
– You’ve changed.
– So’s your underwear.
Összefoglalva tehát, a Malone egyes részelemei külön-külön mind jók, de együtt mégsem hozzák azt a hatást, amit lehetett volna. Na mindegy, talán majd a 30 év múlva elkészülő remake kiköszörüli ezt a csorbát. Addig is ennek jár egy 7/10, a végére meg bónuszkép.
Ez az a film, amit leginkább csak csak azért akartunk akartam megnézni, mert Jessica Biel végre ledobta magáról az összes textilt, hogy minél hitelesebben játszhassa el a sztriptízkurva egzotikus táncos szerepét. Pedig – és ezzel semmiképp nem akarom kisebbíteni eme filmtörténeti esemény jelentőségét – a Powder Blue önmagában is érdemes megtekintésre. De azért mégis jó, hogy Biel végre úgy döntött, igazi színésznővé válik.
A filmben egyébként négy ember sztoriját követhetjük végig, kedvelt történetmesélési szokás szerint messziről indulva, hogy aztán még a vége főcím előtt összeérjenek a szálak, ezzel is bizonyítva, hogy a párhuzamosok a végtelenben azért csak odahellóznak egymásnak. Természetesen mind a négyen problémákkal küzdenek és kurvára boldogtalanok, ráadásul a karácsony is ott liheg a nyakukon. Ez egyébként érdekes dolog, általában ha nincs semmi más az írók kezében, mindig jó ötletnek gondolják a történetet december végére időzíteni. A társadalom által úgy vagyunk kondicionálva, hogy a karácsony az valamiféle társas ünnep, ráadásul vidám is, és ebben az összefüggésben sokkal jobban ülnek az elidegenedett, magányos, reményvesztett karakterek, személyes drámájuk sokkal erősebben hat ránk, nézőkre. Undorító és manipulatív dolog ám ez, és nagyon kell vigyázni vele, mert rossz kezekben olyan rémségek születhetnek, mint a _____ (mindenki helyettesítse be a legjobban gyűlölt karácsonykor játszódó filmjét). A Powder Blue szerencsére elég csupasz és giccsmentes ahhoz, hogy még a hozzám hasonló, „szeretetünnepre” közömbös nézőket se fogja el a hányinger. És még a film vége sincs elrontva valami baromira nem illeszkedő befejezéssel. Bravó.
Jessica Biel eddigi filmjeihez képest ez a mozi mindenképpen szintlépést jelentett neki színjátszásilag, és igazából kellemes meglepetésként ért, hogy sikerült is felnőnie az egyedülálló sztriptíztáncos anya szerepéhez. A cicimutogatás pedig nem csak nézővonzó elemként kellett, hiszen mint tudjuk, Biel nagyon keményen készült a szerepre, és maximálisan magáévá tette amit kellett. Persze a többiek is jók voltak, de míg nála ezt egyelőre fontos kiemelni, Ray Liotta vagy Forest Whitaker esetében szerintem természetes elvárás a csuklóból hozott drámai szerep. Azt még megemlítem, hogy ez volt Patrick Swayze utolsó filmje, és hát itt már durván szarul nézett ki; ha nincs a stáblistán a neve, meg sem ismerem.
Érdekességként megemlítem, hogy a Powder Blue a rendező-forgatókönyvíró Timothy Linh Bui második nagyfilmje, szóval nem lehet azzal vádolni, hogy kapkodósan áll a dolgokhoz. Ez a megfontolt lassúság egyébként a filmen is meglátszik, szóval aki pörgést vár, az játsszon búgócsigával inkább (szar poén: én = 1:0). Az előző egyébként a nyolc évvel ezelőtti Zöld sárkány (Green Dragon) volt, ugyancsak Swayze és Whitaker szereplésével, és bár jó régen láttam már, nem úgy emlékszem, mintha szar lett volna.
Bár vannak a filmben olyan részek, amik az én rendezésemben máshogy néznének ki, de ezzel együtt is egy nagyon jól összerakott alkotás a Powder Blue, jó alakításokkal és kellően nyomasztó atmoszférával (köszönet az operatőrnek és a szűrőknek), szóval nálam simán megérdemel egy erős 8 pontot. És nem Biel á la nature jeleneti miatt.
Halálos iram
A gyors és dühös sorozat eddigi utolsó installációjában (mely címét tekintve a legújabb trendnek megfelelően az első rész kinyilatkoztatásos hangzású változata) minden fontosabb és még életben lévő szereplő visszatért, és gyorsan össze is rántották a sorozat legjobb darabját. Persze ez szubjektív, de vannak érveim: a FaF kevesebb majomkodást és jobb történetet kínál, mint az elődjei, ráadásul van egy remek gyalogos üldözéses jelenet is, és még M. Rodriguez is… Majd meglátjátok.
A film kronológiailag a második és harmadik rész közé ékelődik, és ugyan az előbbi végét egy hatalmas tér-idő szakadást létrehozva nagylelkűen ignorálja, legalább magyarázatot ad arra az amúgy senkit sem érdeklő kérdésre, hogy miért ment Dominic Tokióba és honnan ismeri Hant. Az említett ellentmondást leszámítva viszont nincs baj a filmmel, sőt. A készítők a tokiói baromságból jöttek, így nem voltak túl magas elvárásaim, de – és ez tényleg meglepő – a film nem csak az előzőekhez képest jobb, hanem önmagában is egy szórakoztató darab. Azt viszont nem tudom, hogy mennyire ajánlható újoncoknak, mert bár a karakterek nagyjából el vannak magyarázva, nem árt legalább az első rész történéseinek ismerete.
Amit még megemlítenék a pontozás előtt, hogy Jordana Brewster álla egyre inkább kockásodik, de azért továbbra is aranyos, csak most már ideje lenne tényleg ledobni azokat a ruhákat, mielőtt az évek tova szállnak… De visszatérve a pontozásra: először 8-at akartam adni, de végül csak 7/10 lesz, a minőségbeli különbséget pedig próbáltam az előzőeknél valamivel összeszedettebb írással érzékeltetni (legalább próbálkozom).
District 9
Az űrlényes moziknak már sok-sok évtizedes múltja van a filmvilágban. A gyerekfilmtől a pornóig gyakorlatilag minden műfajban előfordultak már, és az évek során a legkülönfélébb motivációk miatt jöttek a Földre: láttuk már őket pusztítani, szaporodni és pusztítani, és néhanapján még békés szándékkal is érkeztek, hogy tanítsák az emberiséget (majd szaporodjanak és pusztítsanak). A bolygónkon ragadó és a társadalomba beilleszkedő idegenek ötlete sem új, erről szól például az Alien Nation (Földönkívüli zsaru) című film/sorozat is. De mi történik, ha a megérkező idegenek nem illeszkednek be? Mi történik, ha az emberek nem akarják, hogy itt legyenek?
When dealing with aliens, try to be polite, but firm. And always remember that a smile is cheaper than a bullet.
Neill Blomkamp filmje ebből a szempontból közelít a kérdéshez. Az idegenek már vagy húsz éve itt vannak, nem támadtak, viszont elmenni sem tudnak. Érkezésük óta a Kilences körzet nevű gettóban vannak elszállásolva, igen mostoha és szigorú körülmények között. Az embereknek persze nem tetszik a dolog, hiszen másfélmillió lény eltartása sokba kerül, meg egyébként is miért vannak ők ott, ahol semmi keresnivalójuk? Megszületik tehát a döntés, hogy átköltöztetik őket párszáz kilométerrel odébb, de ez nyilván nem lesz ilyen egyszerű.
Az a helyzet, hogy a District 9 egy kibaszott jó sci-fi, és pont. Nem csak azért, mert a mai kor elvárásainak megfelelően a megvalósítás közel tökéletes, az utolsó fél órában pedig kapunk egy olyan akciót, ami a kézikamerázás ellenére is simán beszaratós látványilag, hanem azért is, mert a sci-fi klasszikus definíciója szerint is remekül működik. A kettő összhatása pedig egy majdnem kifogástalan filmet eredményez. Azért csak majdnem, mert a sztoriban maradtak apróbb lyukak, amiket illett volna betömni. Semmi olyan, ami a film nézése közben feltűnne, hiszen a film folyamatosan pörög és sodor magával, ráadásul ezt az érzést nem csak az akciórészeknél sikerül elérnie. A megvalósításról egyébként annyit, hogy biztos sokaknak nem fog tetszeni ez a kvázi dokumentumfilm-stílus, de szerintem baromi jó volt. Nyilván nem akarok ezentúl mindent így látni, de ehhez teljesen illett.
Az említett társadalomkritika egyébként több szinten is jelen van. Egyrészt ugye a cselekmény helyszínül szolgáló Johannesburg történelme, az ott lezajlott apartheid és a filmbeli események közötti párhuzam gondolom mindenkinek egyértelmű, nem is kell magyarázni. Másrészt a jelen korban zajló eseményekre is nagyon jól reflektál a film, hiszen a bemutatott menekülttáborhoz hasonlóak jelenleg is léteznek, és ott is hasonló vagy még rosszabb körülmények között élnek az emberek. Ráadásul az emberi természet sötétebb oldala is elég rendesen jelen van, kezdve a kiszolgáltatottságból hasznot húzó nigériai majmoktól a lehetséges haszon érdekében bármit megtevésig. Aztán ott vannak még az olyan dolgok is, mint például (spoiler következik, jelöld ki, ha olvasni akarod) az az ellentét, hogy minden idegennel alá akarják íratni a kitelepítési papírokat, látszólag elismerve őket, ugyanakkor a főszereplő szinte extázisban mesél arról, hogy milyen hangja van a népirtás során felgyújtott és felrobbanó embrióiknak. És még lehetne sorolni.
A film megnézése előtt reméltem, hogy valami nagyon faszát fogok kapni, és szerencsére ezúttal nem csalódtam. Neill Blomkamp első nagyfilmje (ami egyébként technikailag egy remake, a saját, Alive in Joburg című, ugyanilyen témájú rövidfilmjét készítette el nagyobb pénzből) ugyan nem tökéletes, de elég közel jár hozzá, szóval én simán kiosztok rá 8 pontot. Aztán idővel lehet felmegy majd kilencre is.