Megint 17
A Megint 17 egy elég undorító módon népnevelő célúra hangszerelt nem igazán vicces vígjáték Zac pinabubus Efronnal és Matthew manapság már bármit elvállalok, csak fizessenek érte Perryvel (vajon ő volt valaha is vicces, vagy csak szerencsés Chandler karaktere miatt?). Ahogy a sztori inverze a zseniális Segítség, felnőttemnek, ugyanúgy inverze a film szerethetősége is a Tom Hanks-klasszikusnak. Az egészről süt, hogy a világon senkit sem érdekelt, csak bizniszből legyártották. Minden film a pénzért hajrázik persze, azzal nincs is gond, de ezen meg is látszik, sajnos.
Igazából a 17 Again két dologra volt jó: némi vászon-időt adott Michelle Trachtenbergnek és Allison Millernek (bár kaptak volna valami normális filmben ugyanennyit), valamit pár év múlva, amikor Zac Efron mindhiába próbálkozik kékszemű árja utódok létrehozásával, legalább vissza tudja nézni, hogy hol zápultak meg a tojásai a szűk gatyák miatt.
Még annyit megemlítenék a sejthető pontozás leírása előtt, hogy a kritikákban pozitívumként, vagy akár a film legjobbjaként kiemelt Thomas Lennon tényleg jól játszott, ugyanis pontosan azt a fajta geeket hozta, akit szívből gyűlölök, és legszívesebben szöges bakanccsal szteppelnék a tökein. Persze a történetben egész más szerepe lett volna, de így legalább tudtam fókuszálni a dühömet, és most nem arról írok, hogy mennyire tenyérbe mászó ez az Efron gyerek. Egyébként tényleg az, de sajnos nem ő volt a legrosszabb a filmben. És akkor most jöjjön az ígért pontszám, ami sajnos még a kocka utalások duplán figyelembe vételével is csak 4/10 lesz.
A pláza ásza
A fene se gondolta volna, hogy a Férjek gyöngye főszereplője ekkora nézőcsalogató lehet. Az előző két filmjénél még simán rá lehetett fogni Will Smith-re vagy Adam Sandlerre a nem túl rossz bevételi adatokat, de a Paul Blart esetében már Kevin James volt a húzónév. És tényleg húzott is, szépen betermelte a 26 milliós gyártási költség ötszörösét, ami kurva jó teljesítmény. Csak az okát nem értem, a film ugyanis szar.
Na jó, nem a nézhetetlen pocsék undormány szar, hanem a lehető legócskább klisékből összerakott, és még csak nem is vicces fajta. Van ez a Paul Blart nevű figura, aki rendőr szeretett volna lenni, de sajnos túl kövér és buta volt hozzá. A filmben ugyan a betegségére fogják, de ez ne tévesszen meg senkit, az általam irt ok a valós. Na mindegy, a lényeg, hogy most egy plázában dolgozik biztonsági őrként, és baromi komolyan veszi magát. Közben meg szerelmes a szintén buta, ámde szőke parókaárusba is, de nyilván esélye sincs nála, még akkor sem, ha… Szóval soha.
Persze filmről van szó, így aztán felragyog hősünk nagy napja, a plázát gonosz gördeszkások csapata lepi el, ő pedig úgy logikázik, hogy ha leszámol velük és megmenti a buta szőke parókaárust, az csak megér majd a lánynak egy kis hálaszexet. Ezen a ponton a film átmegy egy rossz Die Hard-paródiába, ezért pedig már alapból tortamegvonás járna Kevin James-nek, aki egyébként forgatókönyvírói minőségben is hozzájárult ehhez az élményhez. Ez egyébként meg is látszik, hiszen ha az alapsztorit el is fogadjuk, a Paul Blart tele van teljesen logikátlan megoldásokkal, amik talán nem is lennének annyira zavaróak, ha egyébként vicces lenne a film.
A Férjek gyöngye 20 perces epizódjaiban nem volt olyan feltűnő, mert ott volt mellette Leah Remini és Jerry Stiller is, de az a helyzet, hogy Kevin James nem vicces. Vagy csak én nem vagyok kompatibilis a humorával. Mindenesetre a film visszatérő momentuma, amikor Blart drogos módjára mohón feltépi a cukrot, szerintem szánalmas volt, a bárban előadott részeg-jelenet pedig nagyon kínos, és még jó ideig kísérteni fog.
Nem is taglalom tovább, hogy mennyire nem tetszett a film, inkább kiosztom rá a 4/10-es pontszámot és felejtsük is el egymást.
Miss Március
Gondolom mindenkivel előfordult már, hogy négy évnyi kóma után felébredve szembesült a ténnyel, miszerint a barátnőjéből Playboy-nyuszi lett. Mit tehet ilyenkor az ember? Nyilván elindul a Hefner-villába, hogy megkérdezze, mégis mi a fene történt a sokat emlegetett „te vagy az igazi”-val, na meg a házasság (de legalábbis a szalagavató bál) előtti szexuális absztinencia fogadalmával. Pont ezt teszi egyik főhősünk (Eugene), kiegészülve másik főhősünkkel (Tucker), aki történetesen gyerekkora óta súlyos Playboy-mániával él együtt, bár emiatt valószínűleg nem panaszkodik.
A film író-rendező párosát, és egyben a fő karaktereket a Whitest Kids U Know című, átlagban eléggé vicces és pofátlan szkeccs-show (errefelé lehet többet megtudni róla) kétötöde, vagyis Trevor Moore és Zach Cregger alkotják, és az a helyzet, hogy a múltjuk szépen vissza is köszön. Az önmagukban vicces jelenetek ugyanis nem teljesen álltak össze filmmé, és az Adam Sandler-filmek rémálmával, vagyis a Végső Nagy Tanulsággal sem tudtak mit kezdeni. A running gagként legalább négyszer-ötször elsütött beszarás pedig egyenesen katasztrófa, a film mélypontja volt. Pedig pár éve még biztos viccesnek gondoltam volna, szóval az is lehet, hogy csak az öregember beszél belőlem.
A srácok egyébként színészként teljesen rendben vannak, párosuk a klasszikus tinivígjátékos haver-sémát követi, egyikük a jófiú, a másik meg a „mindegy, csak luk legyen” típus. Melléjük csatlakozott még az ügyeletes mérges-vicces-laza feka, Craig Robinson, mint Horsedick.MPEG, és persze Hugh Hefner. Mert azzal gondolom mindenki tisztában van, hogy egy, a Playboyt bármilyen formában prezentáló filmben tutira benne lesz Hugh Hefner. Hiába, a pénz az neki is pénz, gondolom. Hef persze soha nem jár egyedül, mindig ott lapul a selyemköntöse alatt pár nyúl is, akik közül a szerencsések nem csak vágóképként pancsolnak a medencében, hanem még szólhatnak pár szót is. Ezúttal például Carrie Keagan és Sara Jean Underwood (bárkik legyenek is ők) kapták a lehetőséget, hogy a megújuló energiaforrások fontosságáról és az üvegházhatásról beszéljenek.
A világbékét kívánó „modellek” mellett feltűnnek majdnem épkézláb színésznők is. A címszereplőt Eva Mendes csúnyább húga, Raquel Alessi alakitja (nem véletlenül játszotta ő a fiatal Mendest ebben a szarban, tényleg hasonlítanak), nem túl jól, de szerencsére nem is sokáig. Szerencsére rajta kívül vannak még mások is, például a számomra eddig teljesen ismeretlen Molly Stanton, aki egyébként random szőke létére meglepően jól játszott. És akkor még itt kell megemlítenem az orosz leszbikusok szerepében nyalakodó Alexis Rabent és Eve Maurót is.
Bár a filmnek vannak jó pillanatai, a fent mélypontként említett momentum többszöri előrángatása és a végjátéknál lezáratlanul maradt (vagy inkább figyelmen kívül hagyott) dolgok miatt sajnos ez most nem lehet több 6/10-nél.
Dragonball: Evolúció
Széllel szemben nem jó pisálni – tartja a mondás, én pedig maximálisan egyet is értek ezzel, feltéve, hogy ténylegesen pisálásról van szó. Viszont ha úgy érzem, hogy valamivel kapcsolatban az árral szembeforduló véleményt kell megfogalmaznom, azt is megteszem. A Dragonball Evolution esetében ez azt jelenti, hogy nem állok be a sorba és írom le én is, hogy mennyire szar, hogy meggyalázták az animét, na meg hogy hogy mertek Songokuból egy középiskolás lúzert csinálni és Roshi miért nem egy szakállas vén kujon. Ehelyett inkább kijelentem, hogy a film igenis nézhető és még szórakoztató is. És a legfelháborítóbb ebben az egészben, hogy komolyan gondolom.
Mert ha túltesszük magunkat azon, hogy nem egy eredetihez hű adaptációt látunk (tudom, pont ez okozza a gondot a rajongóknak, de hát a legtöbb adaptáció nem hű az eredetihez, ez már nem újság), akkor a Dragonball nem lesz teljesen negatív élmény. A történet olyan amilyen, nagyjából a sorozatra épül, csak persze csillió dolgot kihagyva, párat megváltoztatva és összesűrítve. Nem tökéletes, néhol akkora lyukak vannak rajta, mint ide Lacháza (innen pedig jó messze van, higgyétek el), de lehetne sokkal rosszabb is. A legnagyobb felhördülés ezért volt egyébként, mert mi az, hogy Goku egy szerencsétlen tini, mikor kicsinek kéne lennie. Szerintem viszont azt is figyelembe kellene venni a szarozás előtt, hogy ami egy animében működik, az élő szereplőkkel nem fog. Egy karatéjos kung-fu harcos ötéves? Na hiszen. Ráadásul akkor hogy lett volna a filmben Jamie Chung? Roshi és Piccolo kinézetére ugyanez a válaszom. Irdatlan gonosz antennákkal a fején?
Technikailag szintén elfogadható lett a film, de azért korántsem tökéletes. Az effektek és egyéb CG-részek például marhajók, viszont a stuntos mutatványok már nem annyira. Bár igazából nem is emlékszem láttam-e már valahol jól kinéző ugrálást, sajnos minden filmben látszik, hogy köteleznek ezerrel. Amivel viszont egyetértek, az a verekedési jelenetek mennyiségét és minőségét kifogásoló kritikák. Egy Dragonball című filmtől azért az ember elvárna pár arcleszakító erejű fightot, de sajnos ilyet nem kapunk. Az egyetlen dicsérhető harc az autószétverős jelenet, de az inkább a viccessége miatt. A végső bossfight szintén erőtlen és rövid volt, ami tényleg szégyen.
Szóval a rajongók nagyobbik része magán kívül van, felháborodva oltja a filmet és mindenféle változatos halálnemeket vagy közeli családtagokkal lebonyolított szexuális aktust képzel el a készítőknek. Nem mondom egyébként, hogy nem értem meg őket, de nem tudok egyetérteni. Egyébként a film írója, Ben Ramsey, aki a zseniális The Big Hit című filmet is pötyögte (meg egy random fekás filmet, lényegtelen), igenis gondolt a fanboyokra. Nyilván nem szeretetproject volt a Dragonball, de az olyasmikért, mint a Roshi karakterébe átmentett kéjenc megnyilvánulások (vagy megjelenésekor a görnyedt testtartás, a teknőspáncélt imitálandó), a Capsule Corp. járműve, vagy éppen Goku piros ruhája igenis érdemel egy pirospontot. A kamehamehától meg egyenesen beszartam, mármint ilyet egy filmbe? Nyilván a rajongóknak, mi másért?
A rendezői székre James Wong neve volt felírva, akire a a tévébuzik (/me) a Chris Carter-közeli sorozatok stáblistájáról (X-Akták, Millennium, The Lone Gunmen plusz Űrháború: 2063), a filmnézők pedig a remek Végső állomás-trilógia vagy a kevésbé remek Jet Li-féle Az Egyetlen kapcsán emlékezhetnek. Nála sem volt szeretetproject a film, de teljesen korrekt munkát végzett azért.
Kezd már hosszú lenni az írás, mostanra már biztos az is abbahagyta az olvasást, akit érdekelt (akit meg nem, az el sem kezdte), de azért még a szereplőkről ejtek pár mondatot. Csak egy mondatban a legrosszabbat: a Yamchát megformáló melírozott hajú ázsiai pinabubus valami hihetetlen módon félrement. Nem sokat szerepel, de már a fejére ránézve rúgtam volna amíg mozog, és egy kicsit utána is. A többiekkel viszont nem volt nagy gond. A Gokut alakító Justin Chatwinnél már a Világok harcában is azért szurkoltam, hogy cincálják cafatokra a tripodok, és később a nagyon rossz Láthatatlannal sem tett rám jobb benyomást, de itt igazából nem volt különösebb gond vele.
Jamie Chung (Chi-Chi) is teljesen jól játszott, de nála igazából a DF (dekoratív faktor) számított, arra pedig magas pontszámot érdemel mindenképp. Nem úgy a másik női szerep megformálója, Emmy Rossum. Nála nem is értettem, mi van, a normális képeken teljesen jól néz ki, erre a filmben kap valami elbaszott sminket. Piccolo világoszöldes maszkja alatt James Marsters rejtőzött, akit a Buffy rajongók (/me ismét) Spike karaktere után ismét valami cool rosszfiúként akartak látni – sajnos ez nem jött össze. Az egész filmben kb. 5 mondata van, ami elég durva elpazarlása egy geekkörben kedvelt színésznek. A végén pedig jöjjön Chow Yun-Fat, aki viszont tényleg király volt, bohóckodásával kétségtelenül megidézte Zseniális Teknős figuráját.
A bevételi adatokat nézegetve látszik, hogy elég durván hasalt a Dragonball, amit őszintén szólva meg is értek. Ha átlag mozibajáró lennék, valószínűleg engem sem érdekelne, a rajongók meg nyilván szándékosan bojkottálták a trailer után (vagy még előtte). Én is rajongó vagyok, viszont nem bojkottáltam, és az a helyzet, hogy sokkal-sokkal jobban sikerült, mint vártam, ráadásul bármikor hajlandó lennék újranézni, úgyhogy meg is kapja a 7 pontot. Igazából csak egyvalamire lennék kíváncsi: mi a szar az az Evolúció?
A Csodanő
Sok ezer évvel ezelőtt az amazonok nagy csatát vívtak Ares, a görög hadisten seregei ellen. Hyppolita, az amazonok királynője legyőzte Arest, aki az istenek közbenjárásának köszönhetően ugyan életben maradt, de büntetésként az amazonok börtönébe került. Az amazonok békésen éltek a világ többi része elől elrejtett szigeten, Themyscirán, ahol Hyppolita homokból/agyagból formázott magának egy kislányt, akit Hera életre keltett. Az amazon hercegnő a Diana nevet kapta.
– Here the true nature of men is laid bare. What other depraved thoughts must you be thinking?
– God, your daughter’s got a nice rack.
A bonyodalom akkor kezdődik, mikor egy Steve Trevor nevű pilóta kényszerleszállást hajt végre a kis időre láthatóvá váló Themyscirán. Ezzel egy időben (de ettől függetlenül) Ares kiszabadul, és gyorsan hozzá is lát, hogy újra elhintse a halált és pusztulást az időközben a XXI. századba lépett civilizáción. És persze Dianára vár a feladat, hogy visszakísérje ebbe a civilizációba a pilótát, és mellékesen megállítsa Arest és seregét.
A két nagy képregénykiadó közül mindig is a Marvelt részesítettem előnyben, a DC Comics hősei közül csak Batmannel és Supermannel van egy kicsivel mélyebb ismeretségem, a Csodanőről nagyjából annyit tudtam, hogy övé az igazság lasszója, amivel jól meg tudja kötözni a férfiakat (sóhaj). Szerencsére a képregény animációs feldolgozásának készítői gondoltak rám, így a fent olvasható eredettörténetettel kezdődik a film, hogy mindenki képbe kerüljön. Azt mondjuk nem tudom, hogy ez a sztori az eredeti képregényből, vagy esetleg valamelyik újabb újraértelmezésből való, de tulajdonképpen nekem mindegy is.
– Mr. President, the threat has been neutralized.
– How?
– It seems by a group of armored supermodels.
A DC biztos elirigyelte a Marvel egész estés animációit, és úgy döntött, hogy beszáll a ringbe, és szerintem jól tette. A Wonder Woman ugyanis eléggé bejött, de miért is ne jött volna? A történet teljesen rendben van, bár én amúgy is szeretem a mindenféle mitológiával kevert sztorikat. A karakterek és az akciók animációja szintén jó, bár nyilván nem érdemes olyan szintű vizuális élményt várni, mint egy 80-100 millióba kerülő mozis animációnál. A hangok irányába szintén csak dicsérő szavaim szállnak. Úgy tűnik egyébként, hogy ebben a tekintetben nem kispályáznak, hiszen az előző DC-féle animációsoknál is szép kis stáblistát szedtek össze, és itt sincs ok panaszra. A Wonder Woman rajzolt karaktereit olyan színészek szólaltatják meg, mint Keri Russell, Nathan Fillion, Alfred Molina, Rosario Dawson, Marg Helgenberger, Virginia Madsen vagy éppen Oliver Platt. Csak azt sajnálom picit, hogy nem egységesek a hangok, de mivel Keri Russellt szeretjük, annyira nem bánom, hogy ő váltotta Lucy Lawlesst.
A történetben ugye elég nagy szerepet játszanak az amazonok, ebből következik, hogy alapvetően feminista hangulatú az egész (nem véletlen, hogy Joss Whedon már jó régóta akar WW filmet csinálni), de szerencsére nem viszik túlzásba. Mondjuk nem lenne sok értelme, hiszen a címszereplő figuráján az erős személyisége mellett azért mégis csak látszik, hogy a ruháját férfiak találták ki.
Azt még megemlítem, hogy eléggé erőszakos lett a film, legalábbis a megszokottakhoz képest. Mármint a szuperhősös animációkban mindig hullanak az ellenfelek, de inkább csak elájulnak vagy egyszerűen a földön maradnak, annyira nem jellemző a halál egyértelmű ábrázolása. Nem fröcsög ám a vér itt sem, de a két főszereplő jó pár ellenfelüknek egyértelműen kitöri a nyakát. Ezt a PG-13 ellenére is furcsa volt látni, főleg úgy, hogy alapvetően ez nem egy sötétebb hangulatú akciófilm.
Mit is mondhatnék még? Ha az ember nem ragad le ott, hogy „fúj képregény”, meg „a rajzfilm gyerekeknek való” – és nagyon remélem hogy most már egyre kevesebben vannak az ilyen szűklátókörű idióták – akkor kaphat egy igazán jó, szórakoztató másfél órát. A Wonder Woman simán elérte a 8 pontot még úgy is, hogy abszolút nem voltam rajongója, maximum úgy általában a képregény és animációs műfajnak.
A túlvilág szülötte
David S. Goyert (néha S. nélkül), az Unborn író-rendezőjét olyan embernek képzelem, akinek alkalomadtán akad egy-egy jó ötlete, de ahhoz már nincs elég tehetsége, hogy a felbukkanó ötletből egy szépen kidolgozott filmet csíráztasson. Ezt az elméletemet az eddig a lelkén száradó forgatókönyvekre alapozom egyébként. A társírókkal közösen összehozottak ugyanis általában használhatók (Penge-trilógia, Batman Begins, A parazita) vagy éppen kurva jók (Dark City – zseniális sci-fi noir), ugyanakkor az egyedül írtak nem igazán jeleskednek (Jumper). Ezt a filmet sajnos egyedül írta, sőt nagy lendülettel meg is rendezte.
Nem kellett volna, vagyis nem így. A film ugyanis nézhető, de a kettőből ez az egyik pozitívum, amit el lehet róla mondani. Az egész valahogy olyan érzést kelt, mintha egy kultközeli ázsiai horror amerikai piacra baltával kiherélt újrázása lenne. Goyer végig a biztonsági zónában marad, semmilyen értelemben nem tud vagy akar kockáztatni. Emiatt a film nézése közben az egyes jeleneteknél nem is az a kérdés merül fel, hogy hol láttuk már, hanem hogy hányszor. A film ugyanis az utóbbi években készült, horrornak csúfolt thrillerszerű valamik pontos sémáját követi, minden esemény előre megjósolható. Még a film vége is, komolyan. De így hogy izguljon az ember?
A másik pozitívum – és a film megnézésének egyetlen vállalható oka – a főszereplő. A legjobb jelenetek minden kétséget kizáróan azok, amelyekben Odette Yustman a fürdőszobában vagy annak környékén mászkál. Olyankor ugyanis felsejlenek a közepes és kicsit az alatti színészi képességeit maximálisan megbocsáthatóvá tevő erényei. És ez nem sekélyesség ám, hanem optimizmus. Mindenben a jót kell keresni, nem? Na ebben a filmben ő az a bizonyos jó, amit meg kell látni.
Rajta kívül vannak még más színészek is a filmben, de ők a whatever kategóriát erősítik. Szerintem az történt, hogy Gary Oldman és James Remar valahogy részegen odakeveredett a forgatásra, és miközben az ingyen szendvicsekkel próbálták leküzdeni az előző esti szomjasság utóhatásait, beálltak a kamera elé kicsit. Meg aztán a pénz is jól jöhetett az új alagsori tekepályához.
Összefoglalva tehát: az Unborn tipikusan tizenkettő egy tucat thrillor (thriller-horror, haha), ami maximum a főszereplő lány szépségének behódoló férfiak (avagy nők, ne legyünk kirekesztők) számára lehet érdekes, de nekik is inkább a gyorstekerek-megállítom módszert ajánlom az arra érdemes részek fogyasztására. Jóindulatból legyen 5/10.
Nem volt live blog, mert arra lusta vagyok, sőt a jelöltek közül csak kettőt láttam (shame on me, tudom), de azért itt vannak a nyertesek, csakhogy mégis. A végén meg pár gondolat, csak úgy.
Összesítve:
Slumdog Millionaire – 8
The Curious Case of Benjamin Button – 3
The Dark Knight – 2
Vicki Cristina Barcelona – 1
Milk – 2
Wall-E – 1
The Duchess – 1
Részletesen:
Legjobb női mellékszereplő: Penelope Cruz (Vicki Cristina Barcelona)
Legjobb eredeti forgatókönyv: Milk
Legjobb adaptált forgatókönyv: Slumdog Millionaire
Legjobb animációs film: Wall-E
Legjobb animációs rövidfilm: La Maison En Petits Cubes
Legjobb látványtervezés: The Curious Case of Benjamin Button
Legjobb jelmeztervezés: The Duchess
Legjobb maszk: The Curious Case of Benjamin Button
Legjobb operatőri munka: Slumdog Millionaire
Legjobb rövidfilm: Spielzeugland (Toyland)
Legjobb férfi mellékszereplő: Heath Ledger (The Dark Knight)
Legjobb dokumentumfilm: Man on Wire
Legjobb rövid dokumentumfilm: Smile Pinki
Legjobb vizuális effektek: The Curious Case of Benjamin Button
Legjobb hangvágás: The Dark Knight
Legjobb hangkeverés: Slumdog Millionaire
Legjobb vágás: Slumdog Millionaire
Legjobb eredeti filmzene: Slumdog Millionaire
Legjobb eredeti betétdal: Slumdog Millionaire
Legjobb idegen nyelvű film: Departures
Legjobb rendezés: Danny Boyle (Slumdog Millionaire)
Legjobb női főszereplő: Kate Winslet (The Reader)
Legjobb férfi főszereplő: Sean Penn (Milk)
Legjobb film: Slumdog Millionaire
Szóval. Bevallom féltem Hugh Jackmantől, de be kell vallani, szép teljesítményt nyújtott. Voltak poénok és éneklés néhány unalmas dallal, de a szöveg hibáit nem kenem rá persze. A bejátszások néhány kivételével jók voltak, a forgatókönyvesek különösen. Azért a megemlékezős rész többet érdemelt volna, mint egy kornyikáló hájas fekát… Sean Penn győzelme teljesítménytől függetlenül várható volt, az akadémia szereti az életrajzi filmeket, és persze a buzis filmeket is. Penn köszönőbeszéde viszont felháborító volt, most már kezd tényleg gyomorforgató lenni ez a politikai korrektségre törekvés. És Obama megint meg lett említve, mint az első fekete elnök. Komolyan kezdem sajnálni szerencsétlent, bármit is tesz a következő négy évben, akkor is úgy kerül be a történelembe, mint az első néger a Fehér Házban. Szar lehet kirakatembernek lenni.
Ledger várható volt, Kate Winslet szintén (ha most azt írom, hogy az akadémia a zsidós-holokausztos filmeket is szereti, akkor már biztos felkerül a blog a rasszista listára, de sebaj), Penelope Cruzt viszont nagyon nem szeretem, és a legjobb női mellékszereplő díjat én tutira Amy Adamsnek adtam volna, mert annyira édes, hogy az már…
A legjobb eredeti forgatókönyvet az In Bruges, a maszk/smink díjat pedig a Hellboy 2 kellett volna, hogy kapja. A Slumdog Mllionaire abszolút tarolt, 10 jelölésből nyolcat el is vitt szépen. Még nem mondhatom, hogy nem érdemelte meg, hiszen nem láttam, de azért mégis kicsit soknak tűnik. Egyébként még ki is egyeznék a díjaival, de a legjobb eredeti filmzene és betétdal odaítélése mindenképpen vicc. Értem én, hogy egzotikus az indiai zene, de annyira zseniális volt, hogy kábé három perccel az előadása után már nem is emlékeztem rá…
Szóval összességében nézhető volt a gála, mert bár a nyerteseket nagyjából előre tudta mindenki, a show maga jobban sikerült, mint tavaly. Az viszont milyen, hogy az öt korábbi nyerteses méltatások szövegét előre megkapták a közvetítő csatornák?