Az utóbbi pár évben előkerült a „retrózás” a filmek táján, legalábbis abban az értelemben, hogy a filmkészítők többször nyúlnak vissza a régebbi filmek stílusához, eszköztárához, hogy azt ötvözve a modern megvalósítás adta lehetőségekkel létrehozzanak valamit, ami egyrészt önmagában is megállja a helyét, másrészt az eredeti ismeretében sem tűnik értelmetlen másolásnak. Ezen hommage-ok általában zsánerfilmeket érintenek, és jellemző módon feszegetik, csavargatják is a feldolgozott műfajok kereteit és kliséit, és időről-időre cinkosan ki is kacsintanak a nézőkre: „érted, hogy értjük”. Erre szükségünk is van, hiszen olyan cinikus korban élünk, amikor egy kőmosott farmer bundesliga-frizurával a ciki-faktor miatt már alanyi jogon szórakoztatónak számít. De mi történik akkor, ha ez a kiszólás mégsem történik meg?
A fentiekkel természetesen nem azt mondom, hogy ezek a filmek nem működhetnek ironikus felhangok nélkül, de ebben az esetben a produkciónak egyszerűen kurva jónak kell lennie minden szempontból. Jelen írás tárgya pedig nem az – semmilyen szempontból. Közepes történet, közepes alakítások és közepesen unalmas minden jellemzi, ráadásul az átlagosság mellett még unalmas is. Másfelől nézve nagyon őszinte film, ráadásul 100%-ban teljesíti azt, amit vállalt. Csak ettől még nem lesz jó. De tény, az Alien Trespass nem olyan, mint az ötvenes évek idegeninváziós filmjei, hanem egy ötvenes évek-beli idegeninváziós film, amit 2009-ben forgattak. De mondom, ez a mozi hatvan évvel ezelőtt sem lett volna jó.
Az ötlet maga egyébként érdekes, de sajnos hamvába holt. A régi sci-fik legnagyobb bája ugyanis – már ha nem vagyunk a bevezetőben említett cinikus állatok –, hogy régiek. Nyilván megmosolyogtató egy félgömbökkel kidekorált szemeteskuka vagy egy borzalmas gumiszörny, de teljesen elfogadható, mivel tudjuk, hogy évtizedekkel ezelőttről jön. Gondolom a többség nem szarozza le a klasszikus írókat sem, csak mert az űrhajókat szerintük rádiógombokkal és kétállású kapcsolókkal vezérlik. Akkor ez volt, ilyet tudtak és kész. De ha egy kortárs író ugyanezzel rukkolna elő, akkor kell valami magyarázat, kell, hogy legyen oka. A „csak úgyból” nem elég.
Pontozda
Fentebb a lényeg, talán még annyit érdemes tudni, hogy volt pár ismertebb arc is a filmben, de sajnos ők sem tudták emelni a színvonalat. Nagyon nem akarom a földbe pontozni, mert a próbálkozást annak ellenére is értékelem, hogy nem jött össze, úgyhogy legyen 6/10.
A lány és a farkas
Meghatározatlan időben és helyen járunk, egy Daggerhorn nevű faluban, ami tisztázatlan okokból egy négyszögletű kerekerdő közepén fekszik. A falusiak jól elvannak, nyugalmukat csak a telihold idején megjelenő farkas zavarja, aminek már vagy húsz éve a legjobb állataikat áldozzák fel a békéért cserébe. Amikor azonban a csúnya gonosz megszegi az „egyezséget” és az egyik éjjel megöli Valerie (Amanda Seyfried) testvérét, a falusiak először bölcsre isszák magukat, majd a brainstorming eredményeként kiagyalt „Öljük meg a farkast!” felkiáltásnak engedelmeskedve kést-baltát-rakétavetőt ragadnak, hiszen az a történelem során eddig mindig jól sült el, amikor részeg emberek veszélyes tárgyakat vettek magukhoz…
Bár a rendező az első Twilight-mozit a világra szabadító Catherine Hardwicke, azt mindenképpen tisztázni kell, hogy a film nem a világ legjobb vámpíros sagájának egy spin-offja. A Red Riding Hood – a következő nyálas tini-szörnyfilmet sejtető trailere ellenére – sokkal inkább egy thriller, középkori környezetbe ültetett whodunit, ahol Gary Oldmannek ugyan nincs napszemüvege, de legalább akkora vehemenciával nyomoz a faluba érkező inkvizítorként a farkas után, mint Horatio Crane a miami naplementével a háttérben. Persze itt is van egy kisebb szerelmi háromszög a szép lány, a túl sok hajú fiú és a málészájú harmadik között, viszont nem az a lényeg, hogy „jajistenemúgyszeretlekhogymajdbelehalok”. És senki nem csillog a napfényben.
Hardwicke amúgy szerencsés, hiszen a Red Riding Hood is a természet ölelésében, nagyrészt télen játszódik (bár a szereplők nyugodtan járkálnak fel-alá rövid ujjú felsőruhákban), így a havas, rideg táj és a kontrasztként használt színek – például Valerie vörös köntöse vagy az erdő fái – már önmagukban sokkal értékelhetőbbé tették a végső produktumot. De a rendezőnő azért korrekt munkát végzett, pár kisebb malőrt leszámítva a film végig állandó színvonalú, nem esik szét vagy ül le, és sikerült pár „véresebb” jelenetet is forgatni. Azért ne gondoljon senki fröccsenő belekre, de arra határozottan elég volt, hogy előttem lévő sorban ülő kislányok elkezdjenek sikongatni (az más kérdés, hogy mit keresnek 10-11 éves lányok szülői felügyelet nélkül egy PG-13-as filmen).
Egyébként az is lehet, hogy szétesett, csak nem vettem észre, mert túlságosan elfoglalt, hogy Amanda Seyfriedet csodáljam, az a lány ugyanis… Hát igen. De hogy az írás többi része ne forduljon valami nagyon-kényelmetlen-olvasni jellegű szerelmi vallomásba, inkább azzal folytatom, hogy megint bebizonyosodott, milyen jó érzés régi ismerősöket látni valamiben és mennyire hozzánőhet valakihez egy szerep, amitől aztán nem tudunk elvonatkoztatni. Nem írom le, hogy kikről van szó (bár nem hiszem, hogy a sci-fi sorozatok és a Red Riding Hood metszetében túl sokan lennének), de a feltűnésükkor elkezdtem vigyorogni.
Ha eddig volt a pozitív, most jön a lehúzás. Két dolog szúrt szemet, amit ki kell emelni: az első, hogy manapság már elég olcsó lehet a CGI, szóval nem hiszem el, hogy egy 42 milliós költségvetésű filmbe ne fért volna egy jobb vérfarkas. Vagy annyira nehéz őket normálisan meganimálni, hogy inkább nem is próbálkoznak vele? A másik pedig az, hogy a párbeszédek valóban nagyon idétlenek (ebben a tekintetben tényleg hasonlít a Twilightra). Persze egy ilyen filmtől gondolom senki nem vár sorkini dialógusokat, de ugyanaz érvényes itt is, mint az előbb – próbálkozni azért lehetett volna.
Pontozda
Két eset lehetséges. Vagy a Red Riding Hood is olyan film, ahol az eleve elrendelés miatt a kritikáknál szóba sem jöhettek normális pontszámok, vagy pedig én vagyok helikopter. Lehet, hogy az utóbbi áll fenn, de a pontszám soha nem a minőségnek szól, inkább tetszési index, és ezúttal a 7/10-ig ment a mutató (ebből egy pont bevallottan Seyfried).
It is the forty-first millennium. In the grim darkness of the far future, there is only war. The Emperor of Mankind wages a constant battle to protect humanity from the horrors of space. On the fringes of the lmperium, alien races lurk and plot, and Chaos daemons leak into our reality from the torment of the Warp. All that stands in their way are the mighty Space Marines. They are more than mortal. They are steel and they are doom. They are the champions of Mankind. And the greatest of them all are the Ultramarines.
Az Ultramarines leginkább úgy jellemezhető, mint „elvesztegetett lehetőség”. Pedig benne volt a siker ígérete, világszerte gondolom rajongók milliói várták évek óta, hogy a rengeteg könyv, a táblás- és számítógépes játékok és sok egyéb merchandise-termék után végre mozgóképen is megjelenjenek a W40K világának legkeményebb, legbrutálisabb harcosai – ha nem is élőszereplős filmben, de legalább animálva. Azt persze tudjuk, hogy a felfokozott várakozást szinte mindig csalódás követi, de az esélyek talán növelhetők lettek volna, ha nem egy kezdő csapat dolgozik a franchise további mozgóképes lehetőségeit definiáló első filmen, kvázi amatőr körülmények között.
Az amatőrt úgy kell érteni, hogy nagyobb stúdió támogatása, promóció vagy megfelelő disztribúciós hálózat nélkül készült (a megjelent kiadványt csak a hivatalos honlapról lehet megrendelni, ráadásul elég húzós áron – még úgy is az, hogy díszdobozról van szó). Az ilyen független próbálkozások általában kétféleképpen sikerülhetnek: vagy úgy, hogy a világ seggre ül egy tehetséges újonc alkotása láttán, aztán kicsit több pénzt alá téve felkarolja, vagy úgy, ahogy az Ultramarines esetében történt. Ez a függetlenség – és a vele járó pénzhiány – ugyanis egyben a film halálos ítélete is volt. Erre a legjobb példát az animáció minősége jelenti: alapvetően elég jól néz ki minden (az arcokat kivéve, mert azok borzalmasak), de nagyon kevés, mintha csak félig lenne kész. A beszélő karaktereket leszámítva nincs semmi, az egész üres, a hátterek is halottak. Sehol egy dolgát végző npc vagy bármi olyan, ami természetesebbé, élethűbbé tenné a világot. Emellé még az elmondható, hogy a harcokat leszámítva vizuálisan eléggé unalmas, olyan érzés volt, mintha folyamatosan ugyanazt a kameraállást látnám, pedig ennek aztán nem kellene gondnak lennie egy animációs filmnél.
De nem csak az animációval vannak gondok. A forgatókönyvet a Warhammer-veterán Dan Abnett írta, ezért is érthetetlen, hogy miért lett ennyire… nem jó. Úgy tűnik ugyanis, hogy a két tucatnál is több könyv szerzője hirtelen teljesen elfelejtette a karaktereket, amikről ír. Bár a fő sztori sem túl eredeti, azért elfogadható (segélykérő jelzés miatt odamennek, nincsenek egyedül, nagy harc, ilyesmi), a részleteknél jönnek elő igazán a problémák. Az Ultramarines űrgárdistái elvileg genetikailag megtervezett tökéletes gyilkológépek, akik még a legdurvább sérülések után is képesek harcolni, ennek ellenére itt egy-egy gyengébb ütéstől is úgy hullanak, mint a legyek egy flakon Chemotox után. Aztán ott van az is, hogy szinte semmi háttérinfót nem ad, így annak, aki nem járatos ebben a világban, meg kell elégednie a kezdő monológból kihámozható „ők a rosszak, mi vagyunk a jók” egyszerűsítéssel, na meg a pár percenként bedobott pro-császár és pro-Macragge jelmondatokkal (amik a történet ismerete nélkül ugyancsak nem jelentenek túl sokat).
Pontozda
Pozitívumként annyi mindenképpen elmondható az Ultramarinesről, hogy a harcoknál legalább volt elég tökük odarajzolni a vért, és ugyan nem emeltem ki külön, de a fő hangok (Terence Stamp, Sean Pertwee, John Hurt) is elég jók voltak, na meg átment az újranézném-teszten, így a 6/10 azért jár neki.
Jonah Hex
Jonah Hex a DC Comics azonos című képregénysorozatának filmfeldolgozása. Hex egy fejvadász cool fegyverekkel, aki mellesleg képes beszélni a halottakkal és baromi nehéz megölni. Valaha a déliek oldalán harcolt a polgárháborúban, de egy idő után elege lett az ártatlanok gyilkolászásából, és úgy döntött, inkább hazamegy családozni. A tábornoka persze nem hagyta annyiban (közben némi bosszú is bejátszott) és ezzel gyorsan fel is vette Hex nemezisének szerepét, ráadásul még az Egyesült Államokat is letarolná egy házibarkács tömegpusztító fegyverrel. Hex úgy gondolja, hogy ezt mégsem kéne. És Megan Fox egy kurvát játszik.
A Jonah Hex tipikusan olyan film, amit nagyon le lehet húzni és még csak nagyítóval sem kell keresni a hibákat hozzá. Igazából az a gondja, hogy megvolt benne a potenciál, csak a forgatókönyvírók (a Crankes-Gameres páros) nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Ha például a tök fölösleges és kusza flashbackes meg ide-oda kapkodós szerkezet helyett egy sima lineáris történet lett volna, Hex „megszületése” után egy nagyobb ugrással a film jelenébe… Aztán ott van az is, hogy az egész csak 80 perc, így a karakterek megismerésére, megkedvelésére esély sincs, teljesen egydimenziósak maradnak. Mindezek ellenére mégsem tudom utálni a filmet, mert valahol azért tetszett.
Voltak például egész korrekt akciók, bár a film végére olyan érzésem lett, mintha egy Michel Bay-jointot néznék a rengeteg robbanáspornó miatt (boom, Boom, BOOM!), és a cgi is rendben volt nagyjából, pár apróbb bakit leszámítva. A szereplőkről meg csak annyit, hogy Josh Brolin nagyon jó volt Hexként, hiába, nagyon fekszik neki a western. Malkovich hozta a szokásos „nagyon gonosz ember” sablont, de ebbe a filmbe nyilván nem is kellett több. Azért a „gonosz szerepet nehezebb eljátszani” közhelyet ki lehetne egészíteni arra, hogy „gonosz szerepet nehezebb jól eljátszani”, mert néha már baromi unalmas nézni, hogy meg sem próbálják megerőltetni magukat (referenciaként lásd Ben Kingsley utolsó x filmjét).
Mindenképpen külön bekezdést érdemel – gondolom erre páran majd ugranak, de hát ez van – a tény, hogy Megan Fox élete és karrierje során ebben a filmben volt a legszebb. Nem tudom, mi történt, de a sminkesek valamit nagyon eltaláltak. Alakításilag nyilván semmi említésre méltó nem történt, azt majd jövőre valami indie romantikus filmben kapjuk meg. Vagy nem.
Elég csapongó lett ez az írás, de a lényeg talán így is meglesz: a Jonah Hex egy elviselhető és nagyjából szórakoztató film, de igazából semmi újat nem nyújt. A színészek rajongói gondolom már úgyis megnézték, a többieknek meg nyugodtan kihagyható, ők inkább várják meg a pár év múlva érkező remake-et. Először majdnem hét pontot adtam rá, de azért az túlzás lenne, viszont pár év múlva simán újranézném, szóval 6/10-nél kevesebbet sem érhet.
Halálos iramban
Rögtön a közepébe: számomra egyszerűen érthetetlen, hogy miért lett ez a film ennyire felkapott a sok tuningmajom által, hiszen az egészből nagyjából annyi az emlékezetes, hogy párpercenként elismétlik a NOS márkanevet, megszolgálva a termék-elhelyezési szerződésbe nagylelkűen bekanyarintott összeget. Mert amúgy a TFATF teljesen átlagos, semmi kiemelkedőt nem mutat, és az autós „alkotások” között is van szégyellni valója bőven. Ha már kocsikról van szó, akkor nem ártana például néhány normálisat is a filmbe pakolni, nem? Itt viszont csak mindenféle buzi neonos meg szarrá spoilerezett és hülyegyerek-színre festett hányadékra futotta, néhány kivételtől eltekintve (1970-es Dodge Charger). Itt mondjuk megjegyezném, hogy számomra elfogadhatatlan bármilyen külső, és a legtöbb belső pimpelés – autóról van szó, ha valaki öltöztetni akar, vegyen Barbie-babát – szóval az előző sorokat ennek figyelembevételével kéretik olvasni.
De visszatérve a filmre, számomra az akciójelenetek minősége is egyértelműen a negatív felé tendál. A versenyjelenetek bénák, aminek legfőbb oka persze a hülye vágás. Nem is értem, miért nem képesek leszokni erről, hogy minden harmadik vágókép azt mutatja, amikor a szereplő vált vagy pedálozik. Vagy ez csak szerintem rohadt idegesítő? Mindenesetre a legtöbb versenyzős filmet és autós üldözést ezzel szokták elkúrni. Ehhez képest a film másik jellegzetes izéje, a „minden csavarba belezoomol a kamera” nem is annyira zavaró, inkább csak megmosolyogtató pozőrködés, de ha ez Gary Scott Thompson elképzelése arról, hogy mi a cool, el tudom fogadni.
Bár úgy tűnhet, hogy most aztán jól le fogom pontozni a filmet, de a popcorn-tagságival rendelkező blogolvasó tömegek (harmadszor írtam le ezt a kifejezést, innentől rendszeres szófordulattá nyilvánítom) már tudják, hogy igazából az átlagosságán kívül sok gondom nincs vele, és egynél többször láttam már, szóval megkapja a 6/10-et. Lehetnék nagylelkű is 7 ponttal, mert Jordana Brewster a szögletes állkapcsa ellenére is aranyos, de Michelle „tahómexikóinagypofájúcsaj” Rodriguez miatt sajnos ez most nem fog bekövetkezni.
Miss Március
Gondolom mindenkivel előfordult már, hogy négy évnyi kóma után felébredve szembesült a ténnyel, miszerint a barátnőjéből Playboy-nyuszi lett. Mit tehet ilyenkor az ember? Nyilván elindul a Hefner-villába, hogy megkérdezze, mégis mi a fene történt a sokat emlegetett „te vagy az igazi”-val, na meg a házasság (de legalábbis a szalagavató bál) előtti szexuális absztinencia fogadalmával. Pont ezt teszi egyik főhősünk (Eugene), kiegészülve másik főhősünkkel (Tucker), aki történetesen gyerekkora óta súlyos Playboy-mániával él együtt, bár emiatt valószínűleg nem panaszkodik.
A film író-rendező párosát, és egyben a fő karaktereket a Whitest Kids U Know című, átlagban eléggé vicces és pofátlan szkeccs-show (errefelé lehet többet megtudni róla) kétötöde, vagyis Trevor Moore és Zach Cregger alkotják, és az a helyzet, hogy a múltjuk szépen vissza is köszön. Az önmagukban vicces jelenetek ugyanis nem teljesen álltak össze filmmé, és az Adam Sandler-filmek rémálmával, vagyis a Végső Nagy Tanulsággal sem tudtak mit kezdeni. A running gagként legalább négyszer-ötször elsütött beszarás pedig egyenesen katasztrófa, a film mélypontja volt. Pedig pár éve még biztos viccesnek gondoltam volna, szóval az is lehet, hogy csak az öregember beszél belőlem.
A srácok egyébként színészként teljesen rendben vannak, párosuk a klasszikus tinivígjátékos haver-sémát követi, egyikük a jófiú, a másik meg a „mindegy, csak luk legyen” típus. Melléjük csatlakozott még az ügyeletes mérges-vicces-laza feka, Craig Robinson, mint Horsedick.MPEG, és persze Hugh Hefner. Mert azzal gondolom mindenki tisztában van, hogy egy, a Playboyt bármilyen formában prezentáló filmben tutira benne lesz Hugh Hefner. Hiába, a pénz az neki is pénz, gondolom. Hef persze soha nem jár egyedül, mindig ott lapul a selyemköntöse alatt pár nyúl is, akik közül a szerencsések nem csak vágóképként pancsolnak a medencében, hanem még szólhatnak pár szót is. Ezúttal például Carrie Keagan és Sara Jean Underwood (bárkik legyenek is ők) kapták a lehetőséget, hogy a megújuló energiaforrások fontosságáról és az üvegházhatásról beszéljenek.
A világbékét kívánó „modellek” mellett feltűnnek majdnem épkézláb színésznők is. A címszereplőt Eva Mendes csúnyább húga, Raquel Alessi alakitja (nem véletlenül játszotta ő a fiatal Mendest ebben a szarban, tényleg hasonlítanak), nem túl jól, de szerencsére nem is sokáig. Szerencsére rajta kívül vannak még mások is, például a számomra eddig teljesen ismeretlen Molly Stanton, aki egyébként random szőke létére meglepően jól játszott. És akkor még itt kell megemlítenem az orosz leszbikusok szerepében nyalakodó Alexis Rabent és Eve Maurót is.
Bár a filmnek vannak jó pillanatai, a fent mélypontként említett momentum többszöri előrángatása és a végjátéknál lezáratlanul maradt (vagy inkább figyelmen kívül hagyott) dolgok miatt sajnos ez most nem lehet több 6/10-nél.
Veszélyes Bangkok
A legnyilvánvalóbb ténnyel kezdeném: Nicolas Cage haja filmről-filmre egyre nevetségesebb lesz. Tulajdonképpen egy kicsit sajnálom is ezért, és őszintén hiszem, hogy nem csak neki, de nekünk is sokkal jobb lenne, ha sikerülne végre megbékélnie a természetes folyamatokkal, és egyszerűen ledúratná nullásgéppel, ahogy az egy rendes kopaszodó emberhez illik. Amúgy nincs gondom Cage-dzsel: bár elég közepes, mondhatni egyarcú (bután, fogalmatlanul néz) színésznek tartom, a filmjei rajta kívül álló okok miatt azért nagy többségben beleesnek az átlagosnál picit jobb kategóriába (itt egy példa a kisebbségre). A Bangkok Dangerous is ide tartozik, épphogy.
Az alapfelállás nem is rossz, még úgy sem, hogy ezerszer láttuk már – egy bérgyilkos Bangkokba megy, hogy elvégezze az utolsó pár melót, mielőtt visszavonulna. Csak ez nem megy olyan simán, jön a szokásos hülyeség, a lelkiismeret, meg az ő furdalása, a következményeket pedig szerintem mindenki ki tudja találni. Bangkok, mint helyszín baromi jó egyébként, főleg úgy, hogy sikerült elkerülni a szokásos, „Bangkokban mindenkit letartóztatnak drog miatt” jellegű sablonosságokat, helyette inkább kapunk ladikos üldözést a csatornán és egy szép templomot is.
Az a legnagyobb baj a filmmel, hogy a Cage által megformált állítólagos profi teljesen amatőr módon, logikátlanul viselkedik, és nem csak azután, hogy rájön a mostantól jó leszek, hanem már előtte is. Ettől pedig hiteltelenné válik. Ehhez kapcsolódik, hogy Cage igazából sosem volt akciósztár, és bár a Rock/Con Air/Face/Off hármas valamennyire működőképes volt 12 évvel ezelőtt, manapság már nem tudom komolyan venni fegyvert szorongatva. Biztos a haja tehet róla.
A történetnek van ám egy „romantikus” vonulata is, ami bevallom tetszett, mert nem volt kifejezetten nyálas, és aránylag jól oldották meg a lezárását is. A Font alakító Charlie Young pedig szép, vele akár egy külön akciómentes, romantikus filmet is el tudnék képzelni a néma patikuslányról. Azt még nem mondtam, de ide jól be tudom kapcsolni, hogy ez a Bangkok Dangerous az azonos című, 1999-es thai film remake-je, ráadásul ugyanúgy a Pang tesók műve, mint az eredeti, és például abban különbözik, hogy abban nem a patikuslány néma, hanem a bérgyilkos. Durva, nem?
Igazából az a fura ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy bár leginkább akciónak készült, mégis azok a részek lettek a leggyengébbek és okoztak csalódást, ugyanakkor az átvezető részek hangulata és az operatőri munka szerintem nagyon rendben volt, sőt még a zene is kellemesre sikerült. Ezek a momentumok és a befejezés nálam felhúzták a filmet a már említett átlag fölé, így meg is kapja a 6/10-et jól.
Távkapcs
Rövid leszek, mint a borravaló, mert dögfáradt vagyok, meg azért mégis csak egy Adam Sandler-filmről van szó, és ez mind tudjuk, mit jelent. Szóval, a Távkapcsot is ott siklott félre, ahol általában az összes többi Adam Sandler-film is félre szokott siklani. Nem, nem a főszereplő-választásról beszélek, sokakkal ellentétben nekem nincs különösebb gondom magával Sandlerrel. Közepesen tehetséges komikus, közepesen jó színészi képességekkel. A banánhéj, amit úgy tűnik, minden Sandler-fémjelzett filmnél odakerül az útba, nem más, mint a gonosz emberek által kitalált t-a-n-u-l-s-á-g, amit Hollywood pénzesebbik része sok-sok adandó alkalommal megpróbál minél erőteljesebben a nézők szájába rágni. Ettől persze a jobb érzésű embereknek minimum, hogy felfordul a gyomra, de még a kevésbé jó érzésűek is úgy konstatálják, hogy „de szar volt ez”.
Ebben az esetben is ez történt természetesen, és ezt sosem fogom megérteni. Adva van egy átlagos sztori, semmi kiemelkedő, de elfogadható azért. Adottak a színészek, akik képesek lennének prezentálni ezt a normális sztorit. Erre mi történik? A forgatókönyv becses írói beveszik a világmegváltás feliratú pirulát, aminek hatására szárnyalni kezdenek a gondolataik… Mi lenne, ha az egészet arra hegyeznénk ki, hogy milyen fontos a család, és hogy törődnünk kell a szeretteinkkel, és hogy nem rohanhatunk végig csak úgy az életünkön, eltekerve a kellemetlenebb részeket, mert akkor csomó fontos dolgot kihagyhatunk, és nincs második lehetőség? Ez is történik, a végeredmény pedig a Click. Persze nem hibáztathatjuk őket, biztos azért csapták össze ezt az ezerszer lerágott csontot befejezésnek, hogy a normális vég megírásának elmulasztásával felszabadított időt a családjukkal tölthessék…
Pedig alapvetően tényleg vicces volt a film, legalábbis én elég sokszor tudtam nevetni a poénokon, főleg a szomszéd gyerekkel kapcsolatosakon (hiába, mindenkinek van ilyen kis köcsög a környezetében), és még a Hoffos necces asztalramászós is belefért, de amikor elindult a VNT (Végső Nagy Tanulság) felvezetése, onnantól elkezdett inogni a léc, és mire elindult a stáblista, le is esett, ahogy kell. Éppen ezért a pontszám nagy kegyesen 6/10 lesz, de még az utolsó pont előtt két dolgot megemlítenék. Az első: Christopher Walken ahogy öregszik, úgy lesz egyre félelmetesebb. Komolyan, pár jelenetnél ezzel az őrült tudós hajjal elég félelmetes volt, mindenféle rossz érzések fogtak el tőle, mintha valami horrort néznék. A második és egyben lényegesebb, hogy vele ellentétben Kate Beckinsale pedig ahogy érik (ezt minden fiatalabb olvasó jegyezze meg egy életre, hogy a nők érnek, és nem öregszenek… kivéve persze a csúnya nőket), úgy lesz egyre szebb, vonzóbb és kívánatosabb. Ezt azért fontosnak tartottam leszögezni.
James Bond: Tűzgolyó
Jelentkezzen, aki az eddigi pontszámok alapján úgy gondolta, hogy már előre tudja, milyen lesz a következő Bond-kaland. Bár nem látszik, elárulom, hogy én bizony feltettem a kezem. Naivan azt hittem, hogy az 6-7-8/10 után folytatódni fog a tendencia, a színvonal egyre csak nő a végtelenbe és tovább, és majd láthatok egy jó kis 9/10-es filmet. Persze ez nem következett be, és az a helyzet, hogy a Thunderballnak még a szinten maradás sem sikerült igazán.
Az egész ott kezdődik, hogy a szálakat megint a SPECTRE omnipotens (a művelt olvasóban most felrémlik az idevonatkozó Jóbarátok poén) ura és kisdobosai mozgatják, ami szerintem nem annyira szokott jót jelenteni. De tényleg, ott van egy rakáson a világ összes bűnöző lángelméje, megtámogatva mindenféle hipermodern, még nem is létező apparáttal, és mégis annyira fatökűek, hogy nem képesek elintézni egy darab titkosügynököt (aki ráadásul nem is titkos, hiszen nagyjából az egész világ ismeri). Na jó, ez mindig is olyan része volt a Bond-filmeknek, amik fölött szemet kell hunynunk. Ha én lennék a főgenya, és sikerülne elfogatnom a nemezisemet, tutira azzal kezdenék, hogy eltöretném mindkét lábát, és csak azután kezdenék bele a kötelező nagymonológba arról, hogy végre szemtől szemben is találkoztunk, miszter, és hogy most nem menekülhet, meglakol mindenért, amit ellenünk tett. Eltört lábakkal talán még igaz is lehetne a nem menekülhet rész. De ez persze csak én vagyok, a SPECTRE nem tesz ilyet, ők bérgyilkosokból is csak egyet-egyet küldenek alkalmanként. Tényleg, milyen snassz lenne, ha 5-10 géppuskás szarrá lőné Bondot a budin? De legalább hatékony.
Na mindegy, vissza a lényeghez. A SPECTRE megint mozgolódik, és természetesen megint pénzt akar. És természetesen a szükséges összeget nem újságkihordással szeretnék megkeresni, ezért egy jól szervezett akció keretében lenyúlnak két atombombát a NATO-tól, majd megzsarolják őket, miszerint ha nem kapnak százmillió fontot (vagy annak megfelelő dollárt) határidőre, akkor bizony az egyik nagyváros Hirosima 2-t fog játszani. Az illetékesek persze húzzák a szájukat, inkább nem fizetnének, mint igen, úgyhogy össze is trombitálják Európa összes duplanullás ügynökét, hogy akkor „okoskodjatok ki valamit, srácok”. Persze Bondnak máris van egy nyoma, amit követni tud, szóval nem kétséges, hogy ki fogja felgöngyölíteni ezt a csúnya ügyet…
Ahogy a plakáton is látható, Bond ezúttal szinte lubickol a nők tengerében. Négyen is rendelkezésére állnak a film során, közülük háromnál pedig pontot érő fogásokat is bevet kedvenc titkosügynökünk. Ilyen szempontból amúgy teljesen jó a film, hiszen a Bond-lányok minden altipusa megtalálható: a köze-sincs-semmihez-de-egy-dugásra-jó, a gonosszal-van-de-lefekszik-Bonddal és a gonosszal-van-de-Bond-áttéríti is. Ez utóbbi egyébként mindenképpen a Thunderball legnagyobb erénye, ugyanis személyes preferenciáim alapján a Domino-t alakító Claudine Auger (a lenti képen) a legszebb nő, akibe Sean Connery Bondként valaha is beleakadt. Sőt – bár ez merész kijelentés – benne van a legszebb háromban (bár a másik kettő most hirtelen nem tudom, ki lenne, de azért ennyi esélyt adok a többieknek is), akik Bond-filmben szerepeltek. Neki egyébként a karaktere is figyelemre méltó, hiszen Domino az első aki túllép az ágyékmelegítő szerepén és tevőlegesen is részt vesz a főgonosz elpusztításában. Érdekességként még azt is ideszúrom, hogy Claudine Augert, sok más szereplőhöz hasonlóan újra kellett szinkronizálni a túl erős akcentusa (vagy nem létező angoltudása miatt), így őt az eredetiben Nikki Van der Zyl hangján hallhatjuk (aki többek között Ursula Andresst is szinkronizálta a Dr. No-ban).
És akkor most már rátérnék arra is, hogy miért volt ez a film csalódás kicsit. Nem a történet miatt, mert az nagyjából vállalható, és a technikai megoldások is teljesen rendben voltak. Az egyik ok a főgonosz, Emilio Largo, akit Adolfo Celi kelt életre. Largo karakterében simán ott volt a lehetőség, de ezzel sajnos nem éltek, így az egész csak lóg a levegőben. Kap egy ilyen cool nevet, meg egy kalózos szemkötőt, és aztán kiderül, hogy igazából semmi érdekes nincs a karakterben, csak egy újabb majom, aki Blofeld parancsait teljesíti (aki még mindig nem jelenik meg teljes valójában. Az egész figura olyan kis buta, sótlan, semmilyen, egyáltalán nem fineszes, ahogy egy Bondhoz méltó ellenféltől, a SPECTRE kettes számú emberétől várnánk. A másik ok, amiért nem annyira szerettem ezt a mozit, az a rengeteg víz alatti jelenet. Jó, tudom, hogy sokan pont ezért kedvelik a Thunderballt, mert tele van látványos viz alatti akciókkal, de én alapból sem vagyok oda túlzottan a búváros dolgokért, de itt ráadásul sokszor piszok hosszú időt pazaroltak ezekre a részekre. Nem mondom, hogy nem látványos, mert az (a költségvetés itt is több volt, mint a megelőző filmeké összesen), de nekem akkor is unalmas volt. A harmadik ok pedig az a csúnya hiba, amit a film végén elkövettek a készítők, nevezetesen, hogy simán elfelejtették az egyik szereplőt. Az egyik pillanatban még ott van, a másikban meg már nyoma sincs. Abszolút nem vagyok hibavadász, az olyan apróságokat észre sem veszem, meg nem is nagyon érdekelnek, hogy például egy jelenetben a vágások között Bondnak másfajta búvárszemüvege van, de ez egy durva és zavaró hiba volt, ami még nekem is az arcomba vágódott. Kár.
A végeredményt nehéz kimatekozni, mert egyrészt ott van a nem jó gonosz (haha) és a búvárkodós részek, amik lehúzzák, másrészt ott van Domino, aki meg fel. A kettő közötti egyensúlyt talán egy 6/10-zel lehetne kifejezni, és akkor ezzel most megint ott vagyunk, ahonnan a Dr. No-val elindultunk.
Juno
Azt biztos mindenki tudja, hogy a Juno az idei Oscar papírforma jelöltje volt (vagyis kb. egyértelmű volt, hogy ott lesz a borítékra esélyesek között), és a négy kategóriából egyben (legjobb eredeti forgatókönyv) végül sikerült is szoborra váltani azt a bizonyos jelölést. Ez nem meglepő egyébként, hiszen mindig és mindenütt siettek kihangsúlyozni, hogy ezt a forgatókönyvet bizony egy ex-sztripper, bizonyos Diablo Cody írta. Az akadémia öregecskedő illetékesei pedig nem hagyhattak ki egy ilyen lehetőséget, hogy végre merésznek, prüdériától mentesnek tűnjenek. A vetkőzőscsaj előtérbe helyezése marketing szempontból biztosan jó ötlet volt, hiszen egyrészt hírverés a filmnek, másrészt akik bedőlnek a hype-nak, azok valószínűleg kevésbé szúrják ki a film hibáit.
Mert a felszín alá ásva kiderül, hogy vannak ám hibái. Na nem azt mondom, hogy a Diablo-lány (így ránézésre biztos necromata, hehe) menjen vissza rudat fényesíteni vagy asztalon topogni (fene tudja melyikkel kereste a kenyerét), de azért pár leckét még nyugodtan vehetne forgatókönyírósdiból. Nem tudom, hogy ez jó vagy sem, de nekem állandó vesszőparipám az ilyen stílusú filmeknél a női főszereplő milyensége. Egyszerűen kell, hogy legyen egyénisége, éreznem kell, hogy különleges, hogy „ezért a lányért én is tepernék, bakker”, mert különben az egész film hiteltelenné válik, és onnantól kezdve már nem ér egy fatányért sem. Oké, a Juno-ban nem a csajozás a lényeg, nem arra megy ki a játék, hogy a srácnak kell a lány vagy fordítva. De ha már az alaphelyzet szerint Juno nem éppen átlagos lány, akkor ebből talán érdemes lenne megmutatni valamit, nem?
Mert itt is az van, hogy azt mondják róla, különleges, de mi ezt csak abból tudhatjuk, hogy színes csíkos zoknit hord, és az iskola folyosóján kétszer is szembe halad a tömeggel. Ja igen, és kapunk egy kis zenei képzést is, hiszen a Gilmore Girls óta népszerű lett mindenféle, nem pop műfajban alkotó, a múlt ködébe vesző letűnt vagy sosem csillogó zenekarokat emlegetni. Mert attól alternatív lesz az ember, nyilván. Na jó, ha bele akarom magyarázni, akkor azért az is kiderül menet közben, hogy Juno tulajdonképpen nem sokat tud magáról, keresi az útját, vagy mit csinál. És szerintem pont ez a baj a scripttel, hogy az írója sem tudta pontosan, hogy mit is akar. Egy történetet arról, hogy élik meg az emberek a nem betervezett terhességet, vagy azt megmutatni, hogy milyen egy fiatal lány élete, aki rájön, hogy tulajdonképpen nem sokat tud önmagáról. Vagy? Végül is ezt nem nekem kell megfejteni szerintem, a lényeg, hogy bármit is akart, nem annyira jött be.
Nem akarom nagyon bántani a filmet, mert annyira végül is nem volt rossz, csak kicsit következetlen. Nem arra gondolok, hogy a történetben nagy lyukak lennének, az végső soron elég jól össze van rakva, nincsenek nagy logikai bakugrások. A karaktervezetés viszont elég hiányos. A főszereplőről már fentebb írtam – persze lehet, hogy az csak az én bogaram – a többiek pedig még kevésbé kidolgozottak, sajnos.
Ha valami pozitívumot akarnék írni, akkor mindenképpen zene állna annak a bekezdésnek a középpontjában. Jól összeválogatott és nagyjából jó helyen felcsendülő indie dalokat hallhatunk, amik nagyon sokat segítenek a viszonylagos hangulat megteremtésében és az elmélyülésben. Szóval a zenei szerkesztőnek mindenképpen pirospont jár. A másik pozitívum pedig mindenképpen Ellen Page, aki egyrészt nagyon jól játszott, másrészt pedig még a néhol topis ruhái ellenére is szép volt. A második egyébként Jennifer Garnerre is érvényes, hiszen ő is nagyon tündökölt – sajnos az alakításáról ugyanezt már nem lehet elmondani. De ez tulajdonképpen nem meglepő, hiszen ő nagyjából soha nem lépett még túl a klasszikus „savanyúcukrot szopogattam felvétel előtt” arckifejezésén (azért szeretjük ám). Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy remélem ez a szerencsétlen Michael Cera egyszer majd kap egy olyan szerepet, ahol nem George Michaelt (nem az énekest, Bluth-t) kell újra és újra eljátszania. Legalább derüljön ki, hogy képes-e másra vagy sem.
Összefoglalva tehát, a Juno nem rossz film, de nem is jó, annyira biztosan nem, mint ahogy elhitették az emberekkel, más indie filmekkel összehasonlítva pedig egész biztosan alulmarad. Ezzel a teljesítménnyel pedig csak a 6/10-ig tudta felküzdeni magát.