James Bond: Dr. No
Ahogy ígértem (igaz még pár nappal ezelőttre, de a határidőkkel mindig bajban vagyok), már itt is van az első Bond, aki feltűnően hasonlít Sean Connery-re, persze még az utóbbi években a rosszul méretezett protézis miatt kialakult pöszeség nélkül. Sokan őt tartják a legjobb Bondnak, mondván mindig az eredeti a legjobb, meg egyébként is, a többiek bénák. Azt, hogy szerintem ki a legbondosabb, inkább csak az utolsó legyűrése után dönteném el, de az biztos, hogy Connery benne van az első hatban (wink).
Mivel a Fleming által irt könyvek kimaradtak az életemből, nem tudom, hogy ez már eleve az ő koncepciója volt, vagy csak a filmeket egyszerűsítették így le, de a 007-es első filmre adaptált kalandja elég jól lerakta a széria alapjait, hiszen nagyjából minden további Bond-film ugyanerre a sablonra épül. Ezt talán érdemes most letudni, hogy a későbbiekben már ne legyen meglepetés senkinek, hogy nincsenek túl váratlan fordulatok az epizódokban. Szóval, a sztori általában úgy alakul, hogy történik valami a világban, ami mögött valószínűsíthetően egy bűnöző lángelme áll. Bondot odaküldik, hogy az orrára koppintson, ő meg nyomozgat egy kicsit alibiből, közben összegabalyodik az aktuális libákkal, elfogatja magát, majd miután elpusztítja a főgenyát – lehetőleg a saját fegyverével – még zárásnak szexel egyet.
További jellegzetesség, hogy a főgonosz szinte mindig valami eldugott helyen (lehetőség szerint egy egzotikus szigeten) vagy inkább alatta él és alkot, mégpedig egy olyan támaszponton vagy
laboratóriumban, amit mai technológiákkal is melós lenne felépíteni. De ő képes volt rá, hiszen mindig egy géniuszról van szó, aki valami roppant kicsinyes ok miatt haragszomrádot játszik a világgal, és feltett szándéka elpusztitani azt, de legalábbis jó sok pénzt kicsikarni belőle. Ennek foganatosítására épít egy világvége-masinát is, ami viszont mindig problémás, hiszen egy kallantyú elfordításával (olyankor túlterhelődik a rendszer, aztán jön a bumm) el lehet pusztítani a szerkezetet – legalábbis Bondnak mindig sikerül.
Aztán itt van még a nők kérdésköre, akiknek persze mindig fontos szerep jut, ők azok, akik a film során 2-4 alkalommal segítenek a királynő egyik legjobb ügynökének oldani a feszültséget. Fontos
tény, hogy bármennyire is van szarban a világ, egy dugásra azért mindig van idő. A végére pedig idebiggyesztem a laza beszólásokat is, hiszen azok adják meg a fűszert egy-egy Bond-filmhez. James ugyanis nem csak fáradhatatlan és nemibetegség-álló, hanem még poénos is.
Dr. No: The Americans are fools. I offered my services, they refused. So did the East. Now they can both pay for their mistake.
James Bond: World domination. The same old dream. Our asylums are full of people who think they’re Naploeon. Or God.
És akkor mindez a Dr. No-ra levetítve hogy néz ki? Valaki rakétákat téritget, amit a világ titkos- és nem annyira titkos szolgálatai nem néznek túl jó szemmel. A nyomok Jamaicába vezetnek, ezért az MI-6 odaküldi Bondot, hogy derítse ki, wtf folyik arrafelé. Bond persze gyorsan rájön, hogy az egész mögött egy Dr. No nevű tudós állhat, aki valami titokzatos szigeten székel. Mikor odamegy nyomozni, találkozik a butácska Honey Riderrel (nomen est omen), aki kagylókat gyűjtöget éppen. Dr. No emberei jól el is fogják őket, majd egy hosszú és unalmas közjátékot követően végre kiderül, hogy mi a nagy terve a dokinak (na ezt nem mondom el, de a fentiek alapján nagyjából belőhető az irány). Utána még Bond keresztbe tesz neki, majd jön a dugás, és vége a filmnek.
Az a helyzet, hogy a klasszikus kémfilmeket nem szabad túl komolyan venni, és ez a Bondokra még hatványozottan igaz. Ha úgy ül le valaki, hogy megnéz egy filmet, amiben egy minden helyzetben cool szuperügynök lenyomja a főgonoszt, közben jó nőket dönt le, akkor majdnem biztos, hogy jól fog szórakozni. Egy a lényeg, hogy semmiképpen sem szabad mai szemmel nézni ezt a filmet (és a többit
sem), mert úgy elég gyorsan nevetségessé válna. Mert mégis, milyen lenne egy mai kémfilm, amiben a rettenthetetlen főhős megjelenne hosszú fehér pizsamanadrágban? Vagy ha mondjuk menekülés
helyett megpróbálná pisztollyal lenyomni a lángszórózó tankot? Na ugye.
Essen pár szó a szereplőkről is. Bond érdeklődési köre nem túl tág (pia, nők, könnyed kacaj a halál szemébe), és összetett érzelmei sincsenek, de azért mégsem faék jellem. Bond igazi angol, eleganciáját még a legnehezebb helyzetben sem vetkőzi le. Könnyed, kissé talán még könnyelmű is. Ugyanakkor érezzük rajta, hogy bármikor képes megvadulni, ha a helyzet úgy akarja. Ezt a kettősséget pedig Connery remekül adja vissza, hihetővé tesz egy ilyen hihetetlen figurát. A többiekre nem pazarolnék külön-külön helyet és karaktereket, mindannyian korrektül játszottak, Ursula Andressén kívül nem volt kiugróan rossz alakítás. Ja igen, Ursula Andress. Amikor két szónál többet kell mondania, akkor egyből kitűnik, hogy csapnivaló színésznő (tényleg, nagyon rossz a filmben), de teljesen megértem, miért kapta meg a szerepet ennek ellenére. Ugyanis túlzás nélkül mondhatom, hogy bombajól néz ki.
A végére jön az értékelés, ahol szeretném elmondani, hogy nem a fentebb említett sablonos dolgok miatt kap csak 6/10-et, hiszen azok alapvető részei a mitológiának, így nem is zavaróak,
ellentétben más filmekkel. Nem is azért, mert időközben eltelt majdnem 50 év, és mostanra az egész kicsit nevetségessé vált, hiszen erről nem tehet. Azért ez a pontszám, mert bár szórakoztató mozi, a majdnem két órás hossz miatt elég sok benne az üresjárat, és a végére kicsit már untam. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a maga idejében ez odacsapós film lehetett. A maga idejében.
Csapd le Chip-et
Szörnyű érzés, amikor egy kedvenc színész/rendező új filmet készít, hiszen akaratlanul is elvárásokkal tekintünk (illetve én mindenképpen) ilyenkor az új produkcióra. Az elvárásokhoz pedig nem könnyű felnőni. Jelen esetben is ez a helyzet, Zach Braff ugyanis nagy kedvencem, egyrészt sorozatfronton a Scrubs miatt, másrészt pedig a Garden State és a Last Kiss „személyében” letett két olyan filmet az asztalra, amik mellett nem lehet pár jó szó nélkül elmenni. És ha ehhez még hozzáteszem, hogy a film másik főszereplője az a Jason Bateman, aki az Arrested Developmenttel alkotott szintén maradandót, akkor máris érthetővé válik, hogy miért is vártam fokozott érdeklődéssel ezt a filmet.
Ezután a zavaros bevezető után most már ideje elárulnom azoknak is, akik eddig még nem jöttek rá, hogy az Ex-nek (avagy eredeti címén Fast Track-nek) sajnos nem sikerült felnőnie az említett elvárásokhoz.
Nem arról van szó, hogy a film ne lenne nézhető, mert teljesen az, és néha vannak igen jó pillanatai is, de összességében semmi kiemelkedőt nem mutat. Semmi olyat, amit egy ilyen szereplőgárdától látni szeretnék. Nagyjából olyan érzésem volt, mintha egy Steve Martin filmet néznék. Elnevetgél rajta a néző, de nincs benne semmi, ami megfogna, amiről évekkel később is nosztalgiáznánk. Tucatvígjáték, na. Legnagyobb bánatomra a Csapd le Chip-et (ezúton is gratulációm a magyar cím kitalálójának, remélem felnyársalja a heréit egy jó hosszú acélsodrony) pontosan ilyen: tucatvígjáték.
A történet amúgy annyi, hogy a frissen szülővé vált házaspár a nagyvárosból vidékre költözik, Tom (Braff) pedig az apósa munkahelyén, egy reklámcégnél kap állást. A bonyodalmat az okozza, hogy ennél a cégnél dolgozik Chip Sanders (Bateman) is, aki Tom feleségének régi kanja, és amúgy egy tolószékes kerekesszékes (ha minden igaz, ez a PC kifejezés rá) szemétláda, aki el is kezdi szívatni Tomot, a forgatókönyv lapjain leírtak szerint, és közben persze Sophiát is megpróbálja bezsákolni magának. Ez a lebénult genyó vs. rendes srác elég sok poén forrásául szolgálhatott volna, és a film el is indult ezen az úton, de aztán végül mégsem mert McFly lenni, inkább maradt nyuszipózban. Abba most nem megyek bele, hogy ez mennyire képmutató szarakodás, és semmi értelme, mert nem ide tartozik, a lényeg, hogy talán pár merészebb poénnal lehetett volna menteni a helyzeten, és nem csak egy lagymatag szalonkuncogásra futotta volna a viccesnek szánt helyeken.
Pár szót még a szereplőkről. A fentebb említett két alfahímen kívül itt van még Amanda „mindenhol ott vagyok” Peet, akit én még nem láttam rossz szerepben… Természetesen jóban sem. Ő valahogy mindig be tudja lőni ezeket a „se ilyen, se olyan” karaktereket, akik úgy elvannak a háttérben, csendesen asszisztálnak a többieknek. Na nem mintha ez baj lenne, hiszen ilyen szerepek is kellenek, és Peet tökéletesen alkalmas az eljátszásukra. Aztán itt van még Charles „régen sokat vicceskedtem” Grodin és Mia Farrow (aki nem kap gúnyós mellék-nevet, mert sosem érdekelt semmilyen szinten) is a szülők szerepében, akik valószínűleg ugyanazt az instrukciót kaphatták, mint Peet. És a végére még megemlítem a Wesley-t játszó Lucian Maiselt, aki vagy nagyon jó színész, és marha jól játszotta el, hogy lenyomott egy egész hambit egyben, vagy tényleg lenyomott egy egész hambit egyben (persze biztos nem volt benne csalamádé, de attól még szép teljesítmény). Bárhogy is történt, a kissrác mindenképpen jófej.
Bár ez az írás is szokásosan csapongó és következetlen lett, talán az kihámozható belőle, hogy szerettem volna egy jó filmet látni az Ex-et nézve, de sajnos ez a kívánságom nem teljesülhetett. Azért nem tekintem kidobott időnek a megnézésére fordított perceket, de ezzel a nagy nehézségek árán kiharcolt (és végtelen jóindulatomat maximálisan kihasználó) 6/10-zel biztosan nem kerül be a szereplők legjobbjai közé.
Dragonlance – Az őszi alkony sárkányai
Elképzelésem szerint az történhetett, hogy az első prezentáláson bemutatták a dvd-borítót, az „ilyen lesz az egész!” mondat kíséretében, majd az így megkapott költségvetési keretből valaki kihasított egy bazi nagy szeletet, és már nem maradt elég a tényleges munkára. Ha máshogy történt, akkor egyszerűen nem értem, ki volt az az őrült, aki erre a vizuális gyengélkedésre pénzt adott. A hagyományos animáció és a CGI keverése teljesen elhibázott ötlet, leginkább azért, mert mindkettő gyenge minőségű. A digitális sárkányok és sárkányfattyak halványan ugyan emlékeztetnek az eredeti Elmore-festményekre (bár lehet csak engem), de a törődés hiánya miatt sajnos csak felületes, összecsapott másolatokat sikerült összehozni, hangulat nélkül.
A hagyományos rajzoknál sem jobb a helyzet, hiszen a színek sokszor tompák, a rajztechnika pedig a nyolcvanas éveket idézi, ami alapból nem is lenne baj (a nyolcvanas évekhez visszanyúlni sosem baj, ugyebár), de itt egyszerűen nem működik. 2007-ben egy Dragonlance-rajzfilmhez ez egyszerűen kevés. Valahogy olyan jelentéktelen, egyáltalán nem sugallja, hogy most a valaha létezett egyik legjobb fantasy-t látjuk (ezzel lehet ugyan vitatkozni, de az ellenkezőjéről meggyőzni úgysem fog senki), sokkal inkább egy random, „gyerekek, hoztam mesét” rajzfilmnek tűnik, ami a félillegális VHS-ek korszakából maradt itt valahogy (Ivanhoe és társai, avagy a VICO-élmény, ha még emlékszik valaki).
Az in medias res negatív kezdés és a dvd csalóka borítója (vajon hányan veszik meg azzal a tudattal, hogy a tartalom is ilyen minőségű?) után át is térek a pozitív említeni valókra, mert azért azok is vannak. Anno a trailer után, amikor már nem kellett azon aggódni, hogy mílyen lesz az animáció, azért imádkoztam, hogy legalább a történetet ne szabják el teljesen. A végeredményt látva úgy tűnik, valamennyire be is jött a zsolozsma. Persze egy több, mint 500 oldalas könyvet nem könnyű másfél órába adaptálni, így értelemszerű, hogy sok részlet kimaradt (illetve újak kerültek be a karakterek árnyalása végett), de még így is nagyjából korrekt feldolgozást láthatunk. A karakterek megszólaltatóinak (Michael Rosenbaum, Michelle Trachtenberg, Lucy Lawless, hogy csak a legismertebbeket említsem) kiválasztása is jól sikerült, legtöbbjük jól passzol, sehol nem volt olyan érzésem, hogy nagyon kilógnának a karakter mögül. Kiefer pedig nevet változtathat Raist-re, mert ő maga a mágus, legalábbis hangilag. A végén még megemlítem a zenét, ami ugyan nem lesz klasszikus, de végig kellemes aláfestésként szolgál, kicsit feldobja a bágyadt, unalmas képeket.
Ha rádiójáték lenne, akkor most simán megkapná a 8 pontot, de mivel vizuális alkotásról van szó, az a része pedig erősen közepes, úgy gondolom, a 6/10 teljesen jogos, sajnos. Pedig a Dragonlance többet érdemelt volna.
Grindhouse – Halálbiztos
Azt mondja meg valaki, hogy miért nem vágták nyakon Tarantinót, amikor elmondta, hogy mit is akar kezdeni ezzel a filmmel?
– Na figyeljetek. Van ez a figura, Stuntman Mike. Kissé elborult az ürge, a nagy fekete kocsijával nőket gyilkolászik, de amúgy nagyon jó arc, tuti bejön majd a nézőknek. Szóval ő a főszereplő, aki összeköti a film két felét. Ja, nem mondtam még? Tehát úgy kezdünk, hogy pár picsa lenyom egy jó hosszú párbeszédet arról, hogy az egyik nem hagyta a pasijával megdugatni magát. Aztán még húzzuk még az időt egy bárban, ott is bedobunk pár dumát, közben bemutatjuk Mike-ot is. Aztán olyan 40-50 perc környékén bedobjuk az akciót. A film második felében meg megismételjük ugyanezt, csak más szereplőkkel, meg kicsit átírva a párbeszédeket. Az egész film két óra, majd kurva jó dialógusokat írok ám bele!
– De Quentin, tudsz róla, hogy ez a film egy Grindhouse project részeként készül?
– Ja persze! Akkor majd teszünk kosz effektet a képre, meg direkt szarul vágunk pár helyen.
– És szerinted ettől már Grindhouse lesz?
– Hát naná, de figyelj, a dialógjaim…
És ez kb. így mehetett egészen addig, míg QT valahogy meggyőzte a többieket, hogy erre a filmre egyszerűen kell a két óra. Sajnos nem kell. 80-90 percben lehetett volna egy jó kis darálós film, afféle trash móka, de így egy szükségtelenül elnyújtott és fölösleges jelenetektől hemzsegő unalombombát kapunk csak az arcunkba.
Kurt Russell persze uralja a terepet (már amikor képen van), egyszerűen pezseg benne az erő. A többi szereplő is hozza az elvártat, ami ebben az esetben az idegesítő picsa karaktere, akikkel szerintem a feminizmus által megtévesztett, identitáskereső tiniken kívül senki nem rokonszenvezik. Közülük csak Mary Elizabeth Winstead a kivétel az eyecandy, de őt sajnos félúton elhagyjuk. További pozitívum, hogy a zenék remekül lettek kiválogatva, mindegyik illik az adott jelenethez, és úgy egyébként is jók.
A lényeg, hogy a film végülis nem rossz, de a sok idegesítő picsogással elnyújtva sokszor leül és unalmassá válik. Remélhetőleg az eredeti Grindhouse feature-ben lévő rövidebb verziónál a megfelelő helyeken dolgozott a vágó, és talán az majd elmossa ezt a kissé kellemetlen szájízt, amit a film végére (és a film végétől) éreztem. 6/10 azért jár ennek is.
Elhagyott szoba
Nem fogom azzal kezdeni, hogy ez a Kontroll rendezőjének első amerikai filmje (hopp, mégis megtettem), inkább azzal, hogy ez egy nem kiemelkedő, de egészen használható thrillerecske. Az alaptörténet annyi, hogy egy házaspár autókázik az éjszakában, ám lerobban a kocsijuk, ezért kénytelenek egy elhagyott motelben éjszakázni. Folytassam?
Igen, pontosan úgy történnek a dolgok, ahogy sejteni lehet egy ilyen kezdés után. Főszereplőink egy kis pihenésre vágytak, aztán meg jól teperhetnek az életükért. Nem egetrengető újdonság, de az ilyen filmeknél úgyis az a lényeg, hogy fenn tudják-e tartani az érdeklődést a film végéig, vagy még azelőtt megunjuk. A Vacancy ebből a szempontból jól teljesít, engem legalábbis végig lekötött, ráadásul a végén még egy kis meglepetést is okozott. Na nem olyan nagyon, de azért sikerült kicsit hígítani a szirupon. Szintén pluszpont Kate Beckinsale miatt, aki ebben a filmben is (mint általában) egyszerűen GYÖNYÖRŰ (igen, nagybetűvel), szinészileg pedig szintén hozza a karakternél elvárható minőséget, a normálisabbik Wilsonnal együtt.
Mivel szokásos thrillerecskéről van szó, negatívumok is vannak persze. Rögtön említhetném a „főgonoszt” aki rohadt idegesítő és szerintem egy kicsit túljátszott is volt. Persze értem, hogy koncepció meg minden, de az tuti, hogy ha egy ilyen ember akarna nekem szállást adni, már szaladnék is árkon-bokron keresztül, nemhogy a kezébe adjam az igazolványom. Aztán ott a film végi akció, ami egyszerűen buta volt. El sem hiszem, hogy 2007-ben még valakit komolyan vesznek, aki ilyen „leesik a pisztoly, aztán pont arra esik rá” megoldással áll elő. Szégyen. További minusz az opening és ending miatt, amik ugyan ötletesek, viszont nagyon nem illettek a filmhez.
És akkor egy kicsit mégis a rendezőről. Hozzáértők biztosan tudják, hogy mennyire volt benne az európai stíl és/vagy frissesség a filmben (én nem igazán vettem észre semmi szokványostól eltérőt), szóval felőlem akárki rendezhette volna, de végső soron akár ezért is járhat vállveregetés, nem? Hiszen ez a film semmivel sem rosszabb, mintha bármelyik másik gyakorlott amcsi thriller-rendező kezei közül került volna ki. Nem is jobb, de igazság szerint nekem a Kontroll is éppcsak jobb volt, mint az átlag (a kortárs magyar filmeknél azért nagyobb a különbség), így nem is vártam túl sokat. Összességében tehát a Vacancy egy szórakoztató kommersz film, olyan 6,5/10-es féle.
Blöff
Még 2001 környékén láttam először, és jópár év távlatából úgy rémlett, hogy egészen jó film volt. Aztán most, újranézve rá kellett jönnöm, hogy ezúttal is csak az emlékeim szépültek, ugyanis a Blöff nem annyira jó film. De az milyen már, ha egy filmből az idézetek teljesen máshogy maradnak meg a fejedben, ráadásul ahogy te emlékszel rá, az még viccesebb is, mint az eredeti?
Alapvetően nincs is baj a filmmel, van benne akció, még vicces is, csak egyszerűen érződik, mennyire kevés, mondhatnám unalmas. Ritchie megpróbált valami nagyot dobni, és ha már nem állt rendelkezésre egy normális történet, bezsúfolt pár extrém(nek szánt) karaktert. Ez egy ideig elég is, a párbeszédekkel tényleg nincs baj, nagyon sok idézhető (és haverok között szállóigévé váló) duma hangzik el, viszont ha ezeket kivesszük, nem marad semmi. Nincs épkézláb történet, nincs normális cselekmény. Mindenki a gyémántot akarja, és? Ráadásul az is érződik rajta erősen, hogy ez nem egy laza film, Ritchie bizony komolyan gondolta, amit. Csak nem jött össze. De hogy legyen pozitívum is, a sok szálon vezetett cselekmény egyik ága sem marad lezáratlanul. Más kérdés, hogy a sok szálon futó cselekmény csak azért kell, hogy elhitesse a nézővel, milyen bonyolult és okos filmet lát, pedig nem.
Tipikusan olyan mozi ez, amit egyszer megnéz az ember, és ha tetszett, akkor bizonyos részleteket megőriz az emlékeiben, csak újranézni nem szabad, mert akkor kiderül, hogy amit tizenévesen még faszának hittünk, érettebb fejjel már más, súlytalan. És kiderülhet az is, hogy még a dumák is rosszabbak, mint ahogy emlékeztünk. Legyen mondjuk 6/10. Azt hiszem nem véletlen, hogy a Guy Ritchie lufi igazából csak két filmet bírt el, utána kipukkadt, a darabjait pedig azóta sem találni sehol…
Ismét egy trilógia, bár a színvonal ezúttal korántsem egységes.
Mission: Impossible (1996)
Egy nagyon fontos lista, amin a világszerte működő ügynökök szerepelnek, valaki pedig súg a cégtől…
A tv-sorozat moziváltozata nem csak címében felel meg az eredetinek, vérbeli krimi a javából, a klasszikus kémfilmek hagyományai alapján. Itt még nyoma sincs annak a high-tech világnak, amit később John Woo összehozott. Ethan Hunt tényleg kémszerű kém, nem pedig valami ninja-akrobata-kaszkadőr, bár a végső leszámolásnál azért már villant valamit a későbbi önmagából, de ennyi még pont kell bele. A lényeg, hogy nem elsősorban az akción van a lényeg, hiszen a film még akkor sem ül le, amikor éppen nem történik semmi mozgalmas, az első pillanattól az utolsóig leköti a figyelmet. Nekem egyértelműen a kedvencem, kap is egy 8/10-et, jól.
Mission: Impossible II (2000)
Halálos vírus gonosz emberek kezébe kerülése esetén veszélyben a világ, hujuj!
John Woo vette át a stafétát Brian De Palmától, és rögtön jól bele is szart a ventillátorba. Az M:I második része a maga módján elviselhető film, de semmi köze a franchise-hoz, sajnos. A legnagyobb hibája, hogy a jó kis alapsztori ellenére a közepe felé nagyon leereszt az egész, a végső nagy leszámolás pedig nemhogy nem rázza fel, de még a keverésig sem jut el… Béna motorozás, nevetséges és rosszul koreografált verekedős jelenet és nagyon béna galambröptetés, na meg egy akcióhős Hunt ügynök, aki még Thandie Newtonnal is összeszűri a levet. Persze ez utóbbit ki ne tenné? Legyen 6/10.
Mission: Impossible III (2006)
A személyes fajta a legrosszabb indok, hogy egy ügynök akcióba kezdjen…
Ismét új arc a rendezői székben, ezúttal a flashback-mániás JJ Abrams dirigál, ami meg is látszik, hiszen az indítás eléggé hasonló az Alias pilotjáéhoz (lusta ember ez a JJ valami újat kitalálni). Aztán megtudjuk, hogy Ethan Hunt éppen családot készül alapítani, már az akciózástól is visszavonult úgy-ahogy, inkább csak tanítgat. Azért persze újra csatasorba áll, mikor megtudja, hogy az egyik tanítványa elcsúszott a banánhéjon. Innentől kezdve kapunk akciót és drámát, az eredeti kémséges jellegtől pedig egyre távolabb és távolabb kerülünk. Azért nem olyan gáz, mint a Woo-féle galambröptetős bénaautósüldözéses második, de az első szintjétől nagyon messze van. 7/10 amit érdemel, de ezt leginkább a szereplőknek köszönheti (Michelle Monaghan és Philip Seymour Hoffmann főleg).
King Kong
Nem sok szót pazarolnék a történetre, azt már úgyis ismeri mindenki. Azt azonban fontos kiemelni, hogy ez nem a Jessica Lange főszereplésével 1976-ban készült film újrája, hanem az 1933-asé, így a történet is azt a vonalat követi. Bár végülis mindegy, csak szólok, hogy a dínók nem a Jurassic Parkból tetszettek meg Jacksonnak.
Címszavakban:
– speciális effektek: ugyanaz a cég követte el (WETA), amelyik már a Gyűrűk Ura trilógiánál bizonyította hozzáértését. Sajnos itt néhol kilógott a lóláb (dínóláb). Bár becsületükre legyen mondva, egy ilyen üldözést baromi nehéz lehet tényleg jól megcsinálni, és nekik sem sikerült. Pont olyan volt az egész, mintha egy rakás méretes haggies szaladgált volna hajlékony gumifallosz lábakon… A film többi részét viszont nem érheti panasz: a 30-as évek New Yorkja és a sziget is nagyon jól sikerült, a nagy majommal egyetemben.
– dramaturgia: végülis nem éreztem rajta, hogy el van nyújtva, de talán lehetett volna egy feszesebb 150 percet vágni az anyagból, mert bár úgy-ahogy össze vannak rakva a karakterek, néha nagyon egydimenziósak voltak, ami rövidebb játékidőnél talán nem tűnt volna fel (kevesebb idő jut egy-egy karakternek). Persze tudjuk, hogy Peter Jackson szereti a monstre verziókat…
– szereplők: Naomi Watts a törékeny szépség szerepében nagyon meggyőző, amellett, hogy csodálatosan szép is. Igazi finom eleganciával alakította a szerepét, tetszett. A többiek viszont bármikor lecserélhetők lettek volna bárki másra, még Jack Black is, aki ebben a filmben egyáltalán nem volt dzsekblekkes – valószínűleg ezért is volt kevésbé hiteles. Adrian Brody meg maga az átlagjóska személyesen, egyszerűen semmilyen.
– rendezés: itt csalódtam a legnagyobbat… Persze én vagyok a hülye, azt vártam, hogy Peter Jackson majd ismét elrepít egy olyan világba, ami nélküle nem jöhetett volna létre. Lehet szidni a GyU trilógiát, de meggyőződésem, hogy nála jobban senki sem tudta volna megcsinálni. A Kongnál viszont végig az volt az érzésem, hogy ezt bárki megrendezhette volna, semmi különleges nem volt benne, sajnos.
– érzelmek: ez viszont el lett találva. Kongnak igazi érzelmei vannak, és valóban úgy tűnik, működik a chemistry Watts-szal. Bármennyire is bizarr ebbe mélyebben belegondolni…
– tanulság: általában még a jó filmeket is sikerül elrontani azzal, hogy a végére még odaraknak valami magvas és/vagy súlyos gondolatot, amin az ember a moziból hazafelé (a kanapén elnyúlva) elgondolkozhat. A King Kongnál ezt a szerepet az emberi érzelmek töltik be, úgymint a szeretet, gyarlóság, kapzsiság, félelem, és így tovább. Szerintem nem kellett volna erőltetni. Ki a fene kockáztatná az életét egy nagy rusnya majomért? Hát én biztos nem.
– értékelés: egy délutánt vagy estét el lehet vele tölteni valami jó kis kajával feldobva a filmet, de azért megváltást senki ne várjon tőle. 6/10, mondjuk.
Narnia Krónikái – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
Londonban járunk, a II. világháború idején. A város már nem biztonságos a német légitámadások miatt, ezért akik tehetik, vidékre küldik a gyermekeiket. Így kerül a négy Pevensie-gyerek, Peter, Edmund, Susan és Lucy is Digory Kirke, az öreg professzor házába. Egyik nap bújócskázás közben Lucy egy régi ruhásszekrényben bújik el, és felfedez egy átjárót, ami a havas Narnia világába vezet. Testvérei először természetesen nem hisznek neki, de végül mind belépnek Narniába, ahol megtudják, csak ők győzhetik le a gonosz Fehér Boszorkányt…
Ha ismerős a sztori, az bizony nem a véletlen műve. A film C.S. Lewis azonos című regényfolyamából készült, amit már többször is megfilmesítettek. Az 1988-ban készült angol sorozatot nálunk is látható volt a tévében, sok-sok évvel ezelőtt, és emlékeim szerint akkor eléggé tetszett.
Sajnos ugyanezt nem mondhatom el erről a filmről. Talán azért, mert elvárásaim voltak, és csalódtam, talán azért, mert nem az én korosztályomnak készült, nem tudom, de számomra a film legnagyobb része unalmas volt. Sajnos Narnia világát nem dolgozták ki eléggé, és az összecsapottság miatt a 10-12 évnél idősebbek valószínűleg nem fognak (nem tudnak) elmerülni teljesen ebben a mesevilágban. A gyerekek persze nagyon fogják szeretni, hiszen vannak beszélő állatok, faunok, griffek, minotauruszok és egyéb csodás lények, és ami a fő, a végén természetesen győz a jó és a gyermeki hősiesség, a kötelező tanulságról nem is beszélve, miszerint a szeretet mindenen átsegít – ami ebben a formában ugyan elég limonádé, de a kisebbeknek még hiteles tud lenni.
Azért persze vannak a filmnek erényei is, például a fent említett lények jól kidolgozottak, pirospont jár a maszkmestereknek, és a operatőri munka is elég korrektre sikerült. Ugyanez mondható el a zenéről, ami nagyon jól festi alá a képeket, illeszkedik a jelenetek hangulatához. Sajnos a kép és hang együtt sem nem képes pótolni a forgatókönyv hibáit, így a végső pontszám csak 6/10-re jön ki. Nézhető, jobb hangulatban még szórakoztató is, de ennyi.
Esőember
Az Esőember minden bizonnyal olyan film, amit a legtöbben a jelentős filmélmények között tartanak számon, és tuti van olyan is, aki még a kedvencei közé is betenné ezt a majdnem középszerű hatásvadász darabot. Én nem vagyok ilyen.
Persze azt nem állítom, hogy nem jó film, hiszen a maga nemében teljesen korrekt, azonban ez nem a sztorin múlik, mert az egyszerű, mint egy fakerék. Charlie Babbitt apja halála után megtudja, hogy van egy autista bátyja, aki ráadásul a hárommillós vagyon örököse. Mivel Charlie éppen pénzszűkében van, úgy dönt, magával viszi Raymondot, és kész pereskedni az örökség őt illető részéért is. Azonban útban Los Angeles felé lassan kialakul valami közte és Raymond között, és blablabla. Mindenki rájöhet a végére még akkor is, ha soha az életben nem látta a filmet.
Amiért mégis érdemes megnézni a filmet, az a szereplők játéka. Dustin Hoffman valóban zseniális az autista Raymond szerepében, nagyon jól adja vissza az apró kis rezdüléseket, gesztusokat, tényleg valóságossá, élővé teszi a figurát. Egy fokkal gyengébb, de szintén remekel Tom Cruise is, nagyon jól alakítja a pénz után hajtó Charlie-t, aki láthatóan nem tud mit kezdeni a testvére betegségével. Kettejüket egészíti ki Valeria Golino, akire sok felelősség ugyan nem hárult, valószínűleg csak azért van a filmben, hogy ne Cruise-é legyen a legviccesebb hajszerkezet díja.
Persze Barry Levinson nem tett rossz lóra, fogyatékosokról filmet forgatni mindig hálás téma, mert megmutathatja az ember, mennyire érzékenyen áll hozzá az egészhez, és ha sikerül, még pár díjat is besöpörhet, mint ahogy az meg is történt. A film 4 Oscar-díjat kapott, amiből a fentebb írtak miatt egyedül Hoffmanét tartom jogosnak. A fényképezés, rendezés illetve forgatókönyv – még ha korrektek is – nem olyan kiemelkedőek, hogy bármit is érdemelnének.
Sajnos az Esőember is azon filmek táborát erősíti, amik értékét leginkább az idő és a nosztalgia adja. Én magam is úgy emlékeztem rá, mint egy megható, erős filmre, de újranézve ez bizony nincs így. Bár sehol sem fordul át giccsbe (azért a végén erősen rezeg a léc, de végül mégsem, ami pozitív), de nem is okoz akkora élményt, mint elvárná az ember. Éppen csak eléri a 6/10-et, de a következő 10-15 évben biztos nem fogom ismét elővenni.