Minden kút Rómába vezet
A film közben végig azon gondolkodtam, hogy Kristen Bell vajon miért szerepel mindig közepes vagy rosszabb filmekben, és hogy ez mennyire nem jól van így. De a filmográfiáját megnézve kiderült, hogy a „mindig” az erős túlzás, hiszen simán volt jó filmekben is, csak éppen semmi emlékezeteset nem produkált bennük. Ez amúgy nem is lenne baj, de a Veronica Marssal magasra tette a lécet (talán túl magasra is saját maga számára), ezért is várnék mindig többet és jobbat. De a több és jobb sajnos nem jön. Itt sem.
Arról szól amúgy a film, hogy [random név, nem jegyeztem meg] a húga esküvőjére Rómába utazik, ahol egy szökőkútból beállva felszed pár érmét. Ennek eredményeként páran jól beleszeretnek, de ő persze másba. Aztán megy a fölösleges bonyodalomkeltés, végül happy end.
Az a baj a filmmel, hogy tipikus mcdonalds-romantikus bénaság az „egyet láttál, mindet láttad” kategóriából. Nem vicces, teljesen hiteltelen és a karakterek is bénák. A színészek teljesen felejthetőek és úgy látszik, Josh Duhamelt is benyelte a nyálgépezet (a következője ugyanez Katherine Heigl-lel). Kristen Bell miatt – még ha ismételten csalódást okozott is – azért kap egy pluszpontot, így lesz belőle 5/10.
Ő a megoldás
Az All About Steve (magyar keresztségben: Ő a megoldás) remek példa arra, hogy milyen filmeket nem lenne szabad soha elkészíteni, illetve arra is, hogy milyen típusú filmeket utálok. Az egész egy ellenszenves női főkarakterrel indul, akit ráadásul egy nem túlzottan kedvelt színésznő alakít, majd folytatódik egy botrányosan rossz – még vázlatnak is kevés – történettel, hogy végül a szánalmas kategóriába tartozó részletekkel érje el a csúcspontot. De tényleg, annyi felhasználható zene létezik a világon, miért kell pont azt választani, ami egyrészt már három éve a Chuck főcíme, és kb. olyan jellegzetessége a sorozatnak, mint 24-nél a pittyegés, másrészt nem is illik az adott jelenet alá. De vissza a lényeghez.
A filmet úgy lehetne a legjobban leírni, hogy teljesen random (szép magyar szó, szeretjük). Események történnek emberekkel helyeken, de ezek teljesen véletlenszerűek és összefüggéstelenek. Az egyetlen kapcsolat köztük, hogy az egész egy filmnek van összevágva, de ha valahol a közepén lett volna egy jelenet, amiben egy törpe megerőszakol egy mosogatószivacsot a Holdon, az sem lógott volna ki túlságosan. Egyetlen koncepciót véltem felfedezni a sorok között, ez pedig a „mindenkinek jár a boldogság” című közhely, de fura módon (és hozzáteszem: szerencsére) pont ezt nem gyúrták bele a fináléba. Ez egyébként annyira meglepő és üdítő volt egyben, hogy simán hozzáadott egy pontot az értékeléshez.
A jellegtelen női leadeknél csak az a rosszabb, amikor az írók megpróbálkoznak valamiféle „alternatív” karakterrel. Ezzel az a baj, hogy az említett írók tehetségtelensége miatt az ilyen karakterek szinte kivétel nélkül mellé mennek, és a megcélzott szerethetően bogarasból idegesítően ellenszenves lesz, aki nem jobb sorsot, hanem acélbetétes gyökérkezelést érdemel. Pont ilyen a Bullock által alakított Mary is, akit úgy lehetne jellemezni, hogy ő az őrült macskás öregasszony, csak a szőrös dögök helyett a keresztrejtvényekre meg az előállításukhoz szükséges haszontalan információkra van ráfixálva. A szülői beavatkozásnak köszönhetően aztán eme megszállottságnak új alanya lesz az operatőr Steve személyében. Mary először egy egész keresztrejtvényt szentel neki, majd elkezdi követni őt, keresztül az országon. Aztán még történnek dolgok, de az már úgysem érdekel senkit.
A színészekre nem érdemes túl sok szót pazarolni, Thomas Haden Church kihozta a szerepből, amit lehetett, a többiek pedig… Legyen elég annyi, hogy Bullock teljesen jogosan kapta meg az Arany Málnát, és még így is ő volt a krém.
Az a gond egyébként az ilyen filmekkel, és – visszakanyarodva az első bekezdéshez – azért utálom őket, mert teljesen rossz üzenetet közvetítenek. A Maryhez hasonló, láthatóan nem normális karakterek viselkedésének elfogadása, legitimizálása miatt alakult ki mára az az általános nézet, hogy az ember akkor toleráns, ha minden szart eltűr. Aztán a lantművészek meg mehetnek pucér faszt lengetni főműsoridőben a tévébe.
Dilidoki
Dr. Mumford egy róla elnevezett kisváros (na jó, nem róla van elnevezve, csak ugyanúgy hívják) egyik pszichiátereként dolgozik. Még csak pár hónapja praktizál, de máris elég változatos a páciensei köre: egy magányos milliomos, aki szívesen dobálna baseball-labdát a mezőn, egy önmagával elégedetlen tinilány, vásárlásmániás feleség vagy éppen a film noir stílusú szexuális fantáziákat mesélő gyógyszerész. Aztán persze feltűnik a kedves és aranyos lány, aki krónikus kimerültségben szenved, és akibe Mumford szakmailag teljesen etikátlan módon lassan belezúg. Közben az egyik elutasított páciense próbálja ellene hangolni a városka másik két agyturkászát is…
– Do you know how I spend my every single solitary moment?
– Jerking off?
– No, that’s a good guess though!
Ez az alkotás is a Zooey Deschanel Project keretében került fel a megnézendők listájára, de az a helyzet, hogy alanyi jogon is teljesen megérdemli az említést. Az első jelző, ami eszembe jut a filmről a „kedves és szerethető” és egy ilyesmi filmtől én tulajdonképpen nem is nagyon várok többet vagy mást. Nagy tanulságok nélküli, kényelmes tempójú inkább romantikus, mint komédia, egy jó adag pozitív hangulattal, ami szerencsére nem hurráoptimista (mert azt utáljuk), szóval nyugi, senki nem fog bolyhos nyuszikat hányni a megnézése után. Ha mégis, akkor talán nem kellett volna megenni őket a film előtt…
Szereplők terén szerintem elég jól sikerült a válogatás. A főszereplő Loren Dean nagyon jól játszik, szinte azonnal sikerül szimpatikussá tennie Mumfordot, és ezt a film végéig fenn is tudja tartani. Kár, hogy azóta semmi érdekesben nem szerepelt. Mellékszereplők terén is elég jó a felhozatal, csak felsorolásjelleggel a nevek: Hope Davis, Mary McDonnell, Martin Short, Ted Danson, Jason Lee, valamint Zooey Deschanel, akinek nem mellesleg ez volt az első filmszerepe, 19 évesen.
– You’ve fallen in love with one of your patients? Doc! It’s not me is it?
– What! No, Skip. It’s not you, but I like you a lot.
A film szerethetőségéről a remek szereplők mellett egy ugyancsak remek rendező is gondoskodik, név szerint Lawrence Kasdan, akiről annyit mindenképpen tudni kell, hogy a legjobb újabb készítésű westernek közül kettőt is direktált (Silverado és Wyatt Earp), és emellett a többi filmje a minőségi kategóriában helyezkedik el.
A Dilidoki korántsem tökéletes film, szóval a világmegváltás ezúttal is elmarad, de azért egy kellemes másfél órás kikapcsolódást nyújtott, és mire eljött a stáblista ideje, sikerült egy kicsit jobb kedvet begyűjteni, mint előtte volt. A pontszám pedig legyen egy jobb fajta 7/10.
Szakítópróba
Na most aztán tényleg nem leszek hosszú, sőt az ehhez hasonló, párpontos, a masszából semmivel sem kilógó filmekkel kapcsolatban ezután sem. Persze egyszerűbb lenne simán elfelejteni őket, úgy legalább a lassacskán több méteresre duzzadó írni kéne róla listámat is megrostálhatnám. De a megemlítésükkel tulajdonképpen közszolgálati szerepet vállalok fel, úgymint én már beszoptam, te még megúszhatod. Ez vagyok én, mindig a köz javát szolgálom.
De hogy a lényegre térjek, a Szakítópróba egy teljesen unalmas és kiszámítható vígjáték ifjú házasokról, akik az esküvő előtti egymás imádásából a nászúton átmennek veszekedősbe meg féltékenykedősbe, és aztán majdnem ott is hagyják egymást jól. Persze a végén megkapjuk a happy endet, ahogy kell. Én meg fogom a fejem, hogy miért ábrázolják olyan idiótának az amerikaiak saját magukat, hogy egy francia aljzatba beerőszakolnak egy nyilvánvalóan nem passzoló vibrátort. Ashton Kutcher itt szar színész (máskor nem annyira), Brittany Murphy meg néha szép de sokszor sajnos teljesen absztrakt arca van, és most ő sem játszik jól. Pontszámnak mehet a 2/10 (volt pár másodpercnyi szép havas táj), ez meg pont 1000 karakter lett.
Lagzi-randi
Azt hiszem, valahol már írtam egyszer, hogy nálam egy romantikus filmnél mindig a női főszereplő a legfontosabb. Nála kell azt éreznem, hogy én is bele tudnék szeretni. Ha ez az érzés megvan, akkor lehet a film bármilyen limonádé vagy negédes szar, valószínűleg nem fogom utálni. A Lagzi-randi sajnos limonádé is, meg negédes szar is, és még a női főszereplőnek sem sikerült semmiféle pozitív érzést kiváltani. Ennek ellenére mégsem utálom a filmet, mert sajnos annyira átlagos és középszerű, hogy még ezt sem tudta elérni.
Az egész amúgy arról szól, hogy Kat Angliába utazik a húga esküvőjére, de mivel nincs senkije (mivel annyira unalmas és szürke ember, hogy kell a fenének), ezért felbérel egy kísérőt, aki a pasijaként pózol mellette, hogy aztán a film végére a teljesen tipikus és ezerszer látott körök lefutása után egymásra találjanak az örök boldogságban (most lehet hányni). Az alapötlet amúgy szerintem annyira nem is lenne vészes, egy jobb forgatókönyvíróval és főszereplővel egész kellemes film is lehetett volna. Sőt, akár ugyanezzel a forgatókönyvvel, de másik főszereplővel is.
Debra Messing már a buzisorozatban (Will és Grace) sem volt szimpatikus, de ezt betudtam a szériával kapcsolatos ellenszenvemnek. Itt viszont kiderült, hogy mégsem az volt, hanem szerencsétlennek tényleg annyi a kisugárzása, mint egy kéthetes poshadt felmosórongynak, vagy még kevesebb. Tudom, erős szavak ezek, de ha egyszer igazság lakozik bennük… A „savanyúcukrot szopogattam” arcú Dermot Mulroney amúgy illett hozzá, hiszen hasonlóan lapos volt ő is. Ez a figura amúgy is nagy talány, mert szarja magából a romantikus filmeket, csak nem tudom ki a célközönség, hiszen így férfiszemmel nézve eléggé sunyi rókaképűnek tűnik. Igazából nem is emlékszem rá, volt-e valaha értékelhető alakítása a Vadnyugat fiai után. A film két jobb sorsra érdemes színésze, Jack Davenport és Amy Adams viszont tényleg jól játszottak, arról nem ők tehetnek, hogy a karaktereik szarok voltak, hiszen szarból nem lehet várat építeni.
Most jó hosszan tudnám még ecsetelni, hogy miért volt szar a film, és miért baj az, ha egy romantikus vígjátékban nincs szerethető karakter, de ez a film igazán nem érdemel többet (még ennyit sem, amennyit eddig leírtam). A Wedding Date egy használható ötlet nagyon unalmas megvalósítása, ami pontszámilag 2/10-et jelent. Igen, Amy Adams szépsége és tehetsége miatt mindenképpen jár a +1 pont, hiszen annyira jól hozta a szerepét, hogy néhol azt kívántam, bárcsak legitimizálnák a hülyepicsák megverését, pedig amúgy őt eléggé kedvelem (sőt).
A dögös és a dög
Sokáig vacilláltam, hogy megnézzem-e ezt a filmet vagy sem, mert azt azért lehetett tudni, hogy nem csak az előítéletek miatt néz ki rossznak. De mivel senki más nem vállalta a kihívást és nyilatkoztatta ki az igazságot a filmmel kapcsolatban, kénytelen voltam én magamra venni a terhet, mások egészségének, családi és lelki nyugalmának megóvása érdekében. És akkor most lebbenjen fel a fátyol a nemtudás jótékony ködébe burkolózott tudatokról (képzavar off): igen, a film valóban rossz, ám ennél sokkal nagyobb problémák is vannak vele. A gondok abból erednek, hogy ez a trutyi megpróbál valami többnek látszani, és megteszi a legrosszabbat, amit egy értéktelen film tehet: megpróbál valamiféle tanulságot közvetíteni. De ilyen hamisan azt nem lehet.
A történet szerint adott egy lúzer, akit mindig elhagynak a női. Aztán rájön, hogy azért nem volt képes soha normális kapcsolatra, mert még mindig a gyerekkori szerelme, Cristabel után vágyakozik. Egy fondorlatos akció (not!) során sikerül is újra összeismerkednie vele, és többé-kevésbe egyenes út is vezethetne a bugyiba, hiszen a lánynak sem közömbös a fiú, de itt jön minden baszós vígjáték örök nemezise: a BONYODALOM! Cristabel ugyanis úgy döntött, hogy amíg a barátnője nem talál valakit, addig ő sem fog randizgatni… A három pont utáni történéseket gondolom mindenki kitalálja, főhősünk megpróbál szerezni valakit a barátnőnek, de aztán a film végére rájön, hogy mégis inkább ő viszi el, Cristabel meg mehet a levesbe. Persze joggal kérdezhetné bárki, hogy ezzel a sztorival mi a gondom, hiszen igaz, hogy egy olcsó Makrancos hölgy nyúlás, de számtalanszor láttunk már hasonlót. És valóban. A gond nem is ezzel van. Az illetékes elvtársak egy helyen szúrták el nagyon – azt leszámítva, hogy Paris Hilton a főszereplő – a címbeli nottie-val. Ugyanis itt nem az a helyzet, hogy a lány nem olyan szép vagy vonzó, mint Paris (bruhahahahahaha), hanem egyszerűen gusztustalan, undorító, hányingerkeltő.
Az üzenet nyilván az lett volna, hogy a belső szépség a fontos, de azért szerintem nem nagy kérés, hogy az alapvető emberi minimumot mindenki érje el. Őszintén: ki a faszt érdekel valakinek a személyisége, ha a fogai sárgák és rohadnak, a haja korpás és zsíros, az arcán gennyes kelések vannak és rohad a lábkörme? És nekünk, nézőknek ezzel az orknak is csak erős túlzással nevezhető lénnyel kellene szimpatizálnunk. Sajnálnunk kellene, mert még soha senki nem csókolta meg. Nahát! Az hogy lehet? Egy ilyen történet akkor működhet, ha a két főszereplő olyan, mint mondjuk a Vonzások és állatságok című filmben. Ott ugye adott Uma Thurman, mint a szép, de nem túl okos nő, és Janeane Garofalo, mint az okos, jópofa, de kevésbé szép. És itt a lényeg, hogy JG legalább nem undorító, egyszerűen csak átlagos külsejű, mint a legtöbben. Így már rögtön hihetőbb a helyzet, nem? Persze lehet, hogy csak nálam verte ki a biztosítékot ez a baromság, de amikor ilyen szinten hülyének néznek, azt már nem tudom elviselni. Azt pedig csak mellékesen mondom, hogy még ez a része is el lett cseszve, hiszen a srácot tulajdonképpen nem csúnyaként kezdi el érdekelni. De mindegy.
Egyel kevésbé zavaró, de azért érthetetlen számomra, hogy ki a fene castingolta Paris Hiltont a jó csaj szerepére? Persze tudom a választ, saját maga, lévén executive producerként is ott virít a neve. Lehet, hogy az egész arra ment ki, hogy csináljon egy filmet, amiben eladhatja magát szépnek? Talán pont ez az oka, hogy alig szerepel közös kockákon a már maszk nélküli excsúnyával? Tessék, megfejtettem a filmet. Oké, a szépség valahol ízlés kérdése is, de szerintem a csúnya szerepét játszó Christine Lakinnal pl. nem is lehetne egy skálára tenni, annyival több van abban a lányban minden szempontból. Viszont ami a lényeg, hogy Paris egyszerűen nevetséges, amikor színészkedésre kerül a sor. Csak néz bambán a suta szemeivel, az arcára pedig kiül az a már-már túlvilági üresség, ami nézőként elborzaszt, férfiként pedig egyenesen taszít. Persze ez lehet, hogy nem is színészkedés, hiszen mindegyik róla készült képen ugyanez a butaság látszik az arcán. De hangsúlyozom, nem ettől lesz szar a film, még ez a legkevesebb.
Bár még tudnám folytatni, nem húzom tovább, mert minek. Ha az alapkoncepciót nem basszák így el, és a rusnya büdös nottie helyett csak simán egy nem szép lány szerepel, simán lehetett volna egy átlagos, egyszer nézhető film belőle, de így, ebben a formában ez a szörnyűség bizony megkapja a maga kis 1/10-ét. Ide kattintva pedig egy kép a csúnya állapotról, a fentebbieket alátámasztandó. Nem akarok ám felelős lenni senki rosszullétéért, azért látható csak kattintás után.
A kabalapasi
Két szó, amivel mindenképpen megvett volna magának a film, akármilyen is: Jessica Alba. Innentől kezdve lehet bármilyen szar, nem tudok rá haragudni. Tudom, ez így elég felszínes, de vállalom, nekem ő az egyik olyan eyecandy, akivel bármit rámsózhatnak. Szerencsére azért annyira nem rossz a film, mint amennyire lehúzták mások.
Charlie Logant egy félresikerült gyerekkori üvegezés alkalmával megátkozza csókpartnere: a nők, akikkel kapcsolatba kerül, mindig a következő pasijuk mellett találják meg a boldogságot, de soha nem vele. Chuckot persze nem zavarja a dolog, sőt kötelességének érzi, hogy mindenkinek segítsen megtalálni az igazit. Egészen addig, míg nem találkozik Cammel, aki talán számára lehetne az igazi. Igen ám, de ott az átok! Ezért Chuck elkezd mindenféle kibúvót keresni…
Igen eredeti ez a történet, hiszen még soha nem láttunk olyat, hogy a két főszereplőnek valamilyen akadály(oka)t kell legyőzni a szerelmük beteljesüléséig. Az eredetiséget tovább erősítendő a filmben feltűnik Chuck legjobb barátja (legénykori nevén: sidekick), aki meglepő módon egy alacsony, köpcös, kissé visszataszító és nagyon szexmániás plasztikai sebész. És igen, aki arra tippel, hogy a film végén van egy engem válassz jelenet, majd összeborulás, az most nyert egy hangszórót.
Akkor mégis miért nem húzom le a filmet? A fő ok nem a már említett eyecandység (Jessin kívül is vannak még, illetve az unrated verzióban cicik is), bár hozzá kapcsolódik. Cam karakteréről van szó, ugyanis nagyon bejönnek az ilyen viccesen szerencsétlen, kétbalkezes lányok, hiszen velük aztán biztos nem unalmas az élet. Az meg már csak hab a jéghegy csúcsán, hogy szereplőink néha viszonylag értelmes dialógusokat is kaptak, Chuck és Cam civakodásai például kifejezetten életszerűre és viccesre sikerültek. És még a sidekick is mondott pár jó sort (bár neki végülis pont ez a rendeltetése, csak ugye általában nem jön össze).
Szóval annak ellenére, hogy nem sok eredetiség van a filmben, nekem mégis bejött, végig szórakoztató volt, még nevetni is tudtam rajta (igen, még a stáblista utáni pingvines cuccon is. Tudom, hogy beteg, de attól még vicces, na) ezért is a viszonylag magas pontszám, vagyis a 7/10.
A kismenő
Alapvetően nincs semmi bajom Adam Sandlerrel, nem utálom, sőt, még szórakozni is tudok a filmjein néhanapján. Sajnos ez nem olyan nap. A Kismenő semmi olyat nem tud felmutatni, amivel akár egy kicsit is megnyerne magának. Nincs szimpatikus szereplő, mert a Sandler alakította Mr. Deeds egy idióta. Az „együgyű de jószívű” klisére alapozták a filmet, mint Sandler majdnem összes többi filmjét és karakterét is, de itt valami nagyon félresiklott, ugyanis inkább irritál, mint szimpátiát ébreszt. De komolyan, milyen beteg ember szórakozik azzal, hogy egy piszkavasat döfet az elhalt, megfeketedett lábába? Normális az ilyen? Winona Ryder meg még rosszabb, tényleg elfelejthetnék már a forgatókönyvírók ezt az „átveri a faszit, de az mégis megbocsát neki a végén” baromságot. A két nagyobb nevű mellékszereplő, Steve Buscemi és John Turturro pedig az egészben a legrosszabbak voltak, a buzi lábfetisiszta inashoz hasonló karakterektől egyszerűen kiver a víz.
Pozitívumként egyedül Peter Gallaghert és a szemöldökét lehetne kiemelne, ők mindketten jól játszottak, de ez még édeskevés ahhoz, hogy 1/10-nél jobbat kapjon.
Férjhez mész – Mert azt mondtam
Elmondom. hogy miért nem jönnek be a férfiaknak az ilyen romantikusnak szánt idiótaságok: egyrészt a sok nyál miatt, amit valamiért mindig bele KELL szuszakolni, másrészt pedig azért, mert az esetek nagy részében nem sikerül összehozni egy épkézláb női karaktert, akinél azt érezzük, hogy „ez már igen, érte én is hajlandó lennék sok mindenre”. Na hát ez az oka. A továbbiakban egy spoileres történet-összefoglaló anyázás következik, hogy másnak már ne kelljen végignézni ezt a szarmedvényt.
Mert itt van ez a Milly-lány (Mandy Moore), példának okáért. Látszólag szép, meg aranyos és kedves, és még főzni is rohadt jól tud, ráadásul eléggé szerencsétlenke, meg hülyén vihog, ha izgatott lesz. Szóval alapvetően jó fejnek tűnik. Oké, van egy abszolút domináns köcsög anyja (Diane Keaton), aki még mindig irányítja, meg felad egy hírdetést, hogy pasit keres a lányának, meg ilyenek. Részemről kb. itt szakadt el a cérna, azt hiszem ha ilyen anyám lenne, már rég
a., kinyírtam volna
b., kinyírtam volna magamat.
Szóval, seggfej-anyu össze is hoz (persze alapos casting után, balfaszok és pedigre nélküliek kizárva) nevezett lánynak egy randit a gazdag és nagyon üzletember Jason-nel (Tom Everett Scott – rajta van az örökös rulez-listán), aki gazdag és nagyon üzletember, és majd a fináléban ő lesz a hoppon maradó, pedig csak annyit tett, hogy jogosan megorrolt egy antik családi gyertyatartó eltörése miatt, na meg óvatosan célzott rá, hogy Milly-lány talán használhatna pár szinonimát is, nem csak ugyanazt az egy szót.
De a bonyodalom ugyebár nem várat magára, ezért Johnny, aki pont ott zongorál, ahol anyu castingol, úgy dönt, ő is megnézi már magának ezt a lányt, és egy hamarost bekövetkező összefutás után vesz is neki fagyit, aztán meg már hipp és hopp, ágyban is vannak. Johnny amúgy szimpatikus fiú, ellenben van neki egy hiperaktív-szerű fia, aki épp csak össze nem szarja a konyhaszekrényt, de azért tök aranyos meg minden (így szeretnék eladni, persze. Nem vagyok híve a gyermekbántalmazásnak, de akkor is, egy kaloda kijárna a kis nyomingernek).
Persze a lényeg még csak most jön, hiszen Milly-lány közben Jason ágyikóját is teszteli, amitől aztán végképp magam alá hánytam… Félredug, és még szimpi is legyen? Hát anyátok. Tudom, most jön a szokásos női duma, hogy ha a férfiaknak lehet, akkor a nőknek is, de nem. A férfiaknak sem lehet. Ha mással akarsz, előtte fejezd be az előzővel, pont.
Ez persze nem maradhat titokban, Johnny rá is jön, és persze jogosan ki is bukik rajta. Milly-lány is rájön, hogy üzletembert köcsög-mama hathatós közbenjárásának köszönhetően sodorta elé az elésodró, amitől jól fel is háborodik, és elküldi szerencsétlen faszit melegebb égtájakra. Naná, mással kúrsz, de ő a geci. Hát majd nem. Közben anyu rábeszéli Johnny-t, hogy ugyan már nézze el a megcsalást, és a film itt borítja harmadszor is a vödör szart a fejünkre, hiszen Johnny megbocsát. Balek vagy, apa, igazi balek, és most vesztetted el a szimpátia-szavazatomat.
Azt meg már csak utólag teszem hozzá, hogy frigid-anyu egy éjszaka alatt igazi kefélőgéppé változik, és a végén még a saját esküvőjéről is lemarad, mert épp a vőlegénye rúdját polírozza valahol.
Komolyan nem értem. Itt van ez a sok jó színész (még az Arrested Developmentes Buster is tiszteletét teszi), és akkor alájuk tolnak egy ilyen rakás gané forgatókönyvet. Egyedül Tom Everett Scott karaktere az, akivel valamennyire együtt lehet érezni. És persze pont ő szívja meg.
A lényeg, hogy soha többet ilyet, és 1/10.
