Grindhouse – Terrorbolygó
Amennyire lehúztam anno Tarantino Death Proof-ját, most legalább annyira kell éltetnem a Planet Terrort, ugyanis Rodriguez, kollégájával ellentétben értő kezekkel nyúlt a lehetőség felé, és összehozott egy vértől és belektől tocsogó, igazán szórakoztató másfél órát.
Van itt minden, amit egy „buta” mészáros filmtől vár az ember: eltúlzott akciók, leszakadó végtagok, loccsanó-fröccsenő-spriccelő vér, kiforduló belek, random módon robbanó autók, és olyan karakterek, akikről már feltűnésükkor tudni lehet, hogy nagyon csúnya haláluk lesz (szerencsétlen Tolo is hogy megjárta). A film tényleg nagyon erőszakos, de pont az eltúlzott erőszak és gore miatt egy percig sem vehető komolyan. Úgy tudnám összefoglalni röviden, hogy színtiszta szórakozás a Planet Terror, legalábbis a zsánerre fogékonyak számára biztosan. Direkt nem írom, hogy ismerők, mert nem vallom magam szakavatott béfilm-professzornak, de mindig szerettem az olyan filmeket, amiken látszik, hogy a készítők tudatában vannak filmjük értékének, és ezt a megfelelő módon tudják kezelni. Persze tudom, hogy a Planet Terror is jókora pénzmagból kelt ki, és a „gagyiság” csak később lett ráhamisítva, de azt kell mondjam, itt végig nagyon jól működik. És valószínűleg pont ugyanígy működött volna, ha valóban csak annyi pénzből készül, mint amennyi látszik. Ezzel kapcsolatban talán a hiányzó tekercs az egyetlen ami nem tetszett, de hát ez legyen az én bajom.
A szereplőkkel kapcsolatban viszont tényleg maximálisan elégedett vagyok, mindenki kihozta magából a legjobbat. Különösen örültem Jeff Fahey és Michael Biehn feltűnésének, mindig élmény ekkora kult-arcokat látni valahol (hello, erősen videotékás gyerek voltam). Azon pedig magam is meglepődtem, hogy bár sosem voltam oda különösebben Rose McGowan-ért, itt már a főcímmel megvett, de kilóra és az utolsó porcogómig.
Értékelésnek a végére jöjjön egy 8/10, mert tényleg szórakoztató és röhögős volt az egész, és még azt sem húzta le, hogy a helikopteres jelenetet egyszer már megvolt a 28 Weeks Later-ben.
Cukrosnéni
Két filmfőiskolás le akarja forgatni a nagy filmet, egy tuti párbeszédekkel tűzdelt romantikus noirt, ezért útra kelnek Londonba, mert ugye ott minden sarkon van egy produkciós cég, aki invesztálna. Sajnos Joe és Baggy épp a rossz sarkon fordul be, így nekik csak egy harmadosztályú, pornóval izé, felnőtt filmekkel foglalkozó jut. A gengszter-szerű producer persze feltételül szabja, hogy a filmben lennie kell jó sok szexnek, és a főszereplő Candy Fiveways, az ünnepelt pornó felnőtt film-sztár kell, hogy legyen. Baggy át is írja a forgatókönyvet, természetesen Candy-t is sikerül meggyőzni, így már indulhat is a pornó „romantikus film felnőtt jelenetekkel” forgatása, aminek majd látni akarják a végét is az emberek, nem kapcsolják ki a reszelés után (haha).
A két ismeretlen főszereplő srác elég jól játszott (bár a Baggy-t alakító nagyon nem volt szimpatikus), ráadásul olyan társakat kaptak maguk mellé, mint Eyecandy Michelle Ryan (aki hamarosan a Bionic Woman című sorozatban fog fél-robotoskodni), Mackenzie Crook (angol Office, hahó!) vagy éppen Carmen Electra, aki meglepő módon nem teljesen kutyaütő. Oké, valószínűleg (és remélhetőleg) sosem fogjuk meglátni az igazi drámai oldalát, amint egy megtört lelkű amish özvegyet alakít megrázó hitelességgel, de akkor is pozitív csalódás volt, hogy a válogatókon talán nem csak mellbedobással szokott győzni. Ráadásul minderre egy angol filmet nézve kellett rájönnöm. És ha már említettem, hogy angol: igazából nem mondható tipikus angol vígjátéknak, erősen érződik rajta a hasonló amerikai filmekből merítés, így leginkább csak az akcentusokon lehet érezni a szigetországi eredetet. A végén pedig még a megszokott happy endet is megkapjuk.
Mindig jó olyan filmet nézni, amiben filmet forgatnak, már ha jól van megcsinálva. Az I Want Candy ilyen szempontból közepesen vizsgázott, vannak jobb és kevésbé jó pillanatai, de összességében szórakoztató alkotás. Nem olyan, amit hosszan lehetne méltatni (nem is teszem), de egy pillanatig sem bántam a másfél órát, mikor vége lett. A karakterek jók (főleg a három külföldi stábtag), és a poénok sem rosszak. Ugyan nincsenek többszörösen csavart filmes utalások, amik észrevételénél dagadhat a melle a celluloid-kockáknak, de azért kapunk pár híresebb idézetet, csak úgy szolídan.
Bár volt egy pillanat, amikor magához mérten kissé messzire ment a film (afféle toilet-joke, á la Amerikai pite vagy Van Wilder), nálam ez nem húzza le a pontszámot (mit mondhatnék, még mindig tudok nevetni a szarós-fingós poénokon is), úgyhogy 7/10-et simán megér.
28 héttel később
28 hét telt el a járvány kitörése óta. A fertőzöttek szép lassan éhen pusztultak, Londont pedig amerikai katonai segítséggel elkezdtek megtisztítani és visszatelepíteni az embereket. De most komolyan, kinek jut eszébe egy ilyen hihetetlen baromság? Mármint nyilván a valóságban is ez történne, de logikusan végiggondolva rögtön látható, hogy mi lesz a vége, nem?
Pontosan az. Egy homokszem kerül a gépezetbe, a kór pedig újra elszabadul, és mi végignézzük a nagy mészárlást és London pusztulását. Elragadó látvány, ahogy a mesterlövészek sorban szedik le az embereket (előbb még csak a fertőzötteket, aztán inkább a „God will sort it out” elvre hagyatkozva), majd a forró napalm végigégeti az utcákat. Közben főhőseink próbálnak kijutni, de mi tudjuk, hogy hiába. A végzete úgyis mindenkit elér. Vagy nem?
Nagyon bele lehetne kötni bizonyos dolgokba, de egyrészt az emberiséget látva nem vagyok benne biztos, hogy nem így történne a valóságban. Az arrogancia (ha jön, majd legyűrjük!) és a mindenkinél jobban tudom (bár mondták, hogy ne, azért csak megteszem) valószínűleg ugyanide vezetne. Másrészt pedig ott van az a nagyon fontos tényező, hogy ez a film nagyot ütött. Akkorát, amit már rég nem tapasztaltam. Az egészet belengi valami fojtogató hangulat, szinte a kezdő képsoroktól egészen a stáblistáig (és még utána is) valami furcsa érzés kerített hatalmába.
Nem félelem, vagyis nem olyan félelem, inkább valamféle szorongás volt. Szóval lehet, hogy éppen sikerült kiválasztani a tökéletes időpontot a megnézésre, de valami brutális módon hatalmába kerített az élmény. A kezdeti optimizmustól a gyülekező felhőkön át a kilátástalan menekülésig minden teljesen a helyén volt, tökéletesen illeszkedve. Az egyetlen csalódás akkor ért, amikor a végén nem történt meg, aminek meg kellett volna történnie. Persze ez a befejezés is teljesen logikus a felvezetésből, de jobban örültem volna, ha a forgatókönyvíró és a rendező növesztenek egy-egy pár herét, és nem legelik le birka módon a happy mealt.
Emiatt a végső értékelésben le kellene húznom a pontszámot, tudom, de egyszerűen nem tudom megtenni. Az összes logikátlanság és hiba ellenére is 9/10-es a film, a helikopteres aprítás pedig egyszerűen cool volt.
Grindhouse – Halálbiztos
Azt mondja meg valaki, hogy miért nem vágták nyakon Tarantinót, amikor elmondta, hogy mit is akar kezdeni ezzel a filmmel?
– Na figyeljetek. Van ez a figura, Stuntman Mike. Kissé elborult az ürge, a nagy fekete kocsijával nőket gyilkolászik, de amúgy nagyon jó arc, tuti bejön majd a nézőknek. Szóval ő a főszereplő, aki összeköti a film két felét. Ja, nem mondtam még? Tehát úgy kezdünk, hogy pár picsa lenyom egy jó hosszú párbeszédet arról, hogy az egyik nem hagyta a pasijával megdugatni magát. Aztán még húzzuk még az időt egy bárban, ott is bedobunk pár dumát, közben bemutatjuk Mike-ot is. Aztán olyan 40-50 perc környékén bedobjuk az akciót. A film második felében meg megismételjük ugyanezt, csak más szereplőkkel, meg kicsit átírva a párbeszédeket. Az egész film két óra, majd kurva jó dialógusokat írok ám bele!
– De Quentin, tudsz róla, hogy ez a film egy Grindhouse project részeként készül?
– Ja persze! Akkor majd teszünk kosz effektet a képre, meg direkt szarul vágunk pár helyen.
– És szerinted ettől már Grindhouse lesz?
– Hát naná, de figyelj, a dialógjaim…
És ez kb. így mehetett egészen addig, míg QT valahogy meggyőzte a többieket, hogy erre a filmre egyszerűen kell a két óra. Sajnos nem kell. 80-90 percben lehetett volna egy jó kis darálós film, afféle trash móka, de így egy szükségtelenül elnyújtott és fölösleges jelenetektől hemzsegő unalombombát kapunk csak az arcunkba.
Kurt Russell persze uralja a terepet (már amikor képen van), egyszerűen pezseg benne az erő. A többi szereplő is hozza az elvártat, ami ebben az esetben az idegesítő picsa karaktere, akikkel szerintem a feminizmus által megtévesztett, identitáskereső tiniken kívül senki nem rokonszenvezik. Közülük csak Mary Elizabeth Winstead a kivétel az eyecandy, de őt sajnos félúton elhagyjuk. További pozitívum, hogy a zenék remekül lettek kiválogatva, mindegyik illik az adott jelenethez, és úgy egyébként is jók.
A lényeg, hogy a film végülis nem rossz, de a sok idegesítő picsogással elnyújtva sokszor leül és unalmassá válik. Remélhetőleg az eredeti Grindhouse feature-ben lévő rövidebb verziónál a megfelelő helyeken dolgozott a vágó, és talán az majd elmossa ezt a kissé kellemetlen szájízt, amit a film végére (és a film végétől) éreztem. 6/10 azért jár ennek is.
Rajzás
Pedig már a cím is elrettentő erejű kellett volna, hogy legyen. De naiv voltam, és úgy gondoltam, ha egy filmben együtt szerepel Lucy Liu, Michael Chiklis és Carla Gugino, az nem lehet annyira rossz. Oké, nem A-listás nevek (már Liu sem, ha ugyan volt valaha), de Chiklis mindenképpen érdemel némi figyelmet korunk első számú negatív jófiúja, az ultrakemény Vic Mackey karakterének életre keltéséért. Az esélyt megkapta, el is szúrta, sajnos, bár nem rajta múlt.
Pedig milyen jó vámpírfilmet lehetett volna ebből csinálni, jó sok gyakással… Helyette kapunk valami katyvaszt, amit igazából nem is tudok hová tenni. Egy B film, a B filmek bája nélkül. Jobb sorsra érdemes színészek valami amatőr rendező keze között, aki a jelek szerint egyszerűen nem boldogult a saját forgatókönyvével. Mondanám, hogy szétesik a film, de sajnos egyáltalán nem is áll össze annyira, hogy utána magába zuhanhasson. Ide-oda csapongunk a történések és személyek között, teljesen szervezetlenül és ostoba módon, de az érdeklődésünket valószínűleg előbb vesztjük el, mint a fonalat, úgyhogy a film közepétől már nem is érdekes, hogy mi történik.
Egyébként nem sok minden. Sadie Blake újságírót megerőszakolják és jól megvámpírizálják, ő pedig bosszút áll ezért. Teszi ezt olyan nyeglén és jelentéktelenül, hogy egy jóérzésű ember biztosan felhördül rajta. Ha csak ennyire vagy képes, akkor inkább hagyd a fenébe, anya! Nem szabad így lejáratni a bosszú intézményét! Aztán ott van a nyomozó története is, ami nagyjából annyiból áll, hogy Michael Chiklis szomorúan és/vagy reményvesztetten néz. Tényleg ennyi, és ha nem lenne ott a film végi jelenetekben, az ő szálát simán ki lehetne vágni, annyira nem illeszkedik bele a filmbe. Mintha utólag firkálták volna a forgatókönyv margójára, vagy ilyesmi. Kár.
A Rise egy vámpíros film, írok hát pár szót a vámpírokról. Sehol az emberfeletti erő, sehol a partyface, de még arra a rohadt szemfogra sem futotta, az áldozatok nyakát valami hegyes bizbasszal lyuggatják ki, hogy utána rácuppanhassanak. Erős a gyanúm egyébként, hogy ez a mexikói/spanyol babzabáló rendezőkókler palira vett minket, és a filmben nem is vámpírok vannak, hanem mondjuk vashiányos emberek, és csak emiatt van ez a véraddikció. Töltelék nyomozó ugyan elcsodálkozik egy helyütt, hogy „ilyen gyors regenerálódást még sosem láttam”, de ez biztos csak az átverés része. A nyíl a szívbe gyógymód alkalmazása amúgy hatásos náluk az életelvétel tekintetében, de azt hiszem ez mindannyiunkról elmondható. Ráadásul se elporladás, se semmi nem történik, így még mindig nem vagyok meggyőzve.
A filmről egyébként a tróger szó jutott eszembe, és azt hiszem, valóban kifejezi a lényeget, és sajnos még az sem menti meg, hogy Lucy Liu elénk tárja fedetlen bájait. Őszinte megrendendüléssel kellett tudomásul vennem, hogy már túllépett azon a minőségen, amiért még érdemes lenne végignézni egy szar filmet is. Egyébként nem ő az egyetlen áru a húspiacon, Cameron Richardson és Samaire Armstrong is tiszteletét teszi egy-egy cici- és fürdőruhás villantás erejéig. De nem, még ez sem elég hozzá, hogy 2/10-nél jobb pontot kapjon ez a szarmedvény. Abcúg!
Elhagyott szoba
Nem fogom azzal kezdeni, hogy ez a Kontroll rendezőjének első amerikai filmje (hopp, mégis megtettem), inkább azzal, hogy ez egy nem kiemelkedő, de egészen használható thrillerecske. Az alaptörténet annyi, hogy egy házaspár autókázik az éjszakában, ám lerobban a kocsijuk, ezért kénytelenek egy elhagyott motelben éjszakázni. Folytassam?
Igen, pontosan úgy történnek a dolgok, ahogy sejteni lehet egy ilyen kezdés után. Főszereplőink egy kis pihenésre vágytak, aztán meg jól teperhetnek az életükért. Nem egetrengető újdonság, de az ilyen filmeknél úgyis az a lényeg, hogy fenn tudják-e tartani az érdeklődést a film végéig, vagy még azelőtt megunjuk. A Vacancy ebből a szempontból jól teljesít, engem legalábbis végig lekötött, ráadásul a végén még egy kis meglepetést is okozott. Na nem olyan nagyon, de azért sikerült kicsit hígítani a szirupon. Szintén pluszpont Kate Beckinsale miatt, aki ebben a filmben is (mint általában) egyszerűen GYÖNYÖRŰ (igen, nagybetűvel), szinészileg pedig szintén hozza a karakternél elvárható minőséget, a normálisabbik Wilsonnal együtt.
Mivel szokásos thrillerecskéről van szó, negatívumok is vannak persze. Rögtön említhetném a „főgonoszt” aki rohadt idegesítő és szerintem egy kicsit túljátszott is volt. Persze értem, hogy koncepció meg minden, de az tuti, hogy ha egy ilyen ember akarna nekem szállást adni, már szaladnék is árkon-bokron keresztül, nemhogy a kezébe adjam az igazolványom. Aztán ott a film végi akció, ami egyszerűen buta volt. El sem hiszem, hogy 2007-ben még valakit komolyan vesznek, aki ilyen „leesik a pisztoly, aztán pont arra esik rá” megoldással áll elő. Szégyen. További minusz az opening és ending miatt, amik ugyan ötletesek, viszont nagyon nem illettek a filmhez.
És akkor egy kicsit mégis a rendezőről. Hozzáértők biztosan tudják, hogy mennyire volt benne az európai stíl és/vagy frissesség a filmben (én nem igazán vettem észre semmi szokványostól eltérőt), szóval felőlem akárki rendezhette volna, de végső soron akár ezért is járhat vállveregetés, nem? Hiszen ez a film semmivel sem rosszabb, mintha bármelyik másik gyakorlott amcsi thriller-rendező kezei közül került volna ki. Nem is jobb, de igazság szerint nekem a Kontroll is éppcsak jobb volt, mint az átlag (a kortárs magyar filmeknél azért nagyobb a különbség), így nem is vártam túl sokat. Összességében tehát a Vacancy egy szórakoztató kommersz film, olyan 6,5/10-es féle.
The Bourne Identity / A Bourne-rejtély (2002)
Ismeretlen férfit vesz fel a tenger közepén egy halászhajó. Hátában golyók, a csípőjében pedig egy bankfiók adatai. A feje viszont üres, nem emlékszik semmire saját magával kapcsolatban. Ilyen helyzetben ki ne akarná kideríteni, hogy ki ő és mi történt?
A Bourne-utálók azzal szoktak érvelni, hogy a filmnek nem sok köze van a könyvhöz, de én azt mondom ez egyáltalán nem baj, ugyanis sikerült egy rohadt jó filmet összehozni. Jason Bourne karakteréről tényleg elhiszem, hogy vérbeli profi. Nem gyilkolászik agyba-főbe, de a túléléshez nélkülözhetetlen cselekvéseket reflexből végzi, teketória nélkül. A film megfelelő arányban adagolt krimi és akció keveréke, nagyon profin megoldott kézikamerázással, aminél lehet is látni, hogy mi történik (általában nagyon elkúrják a túlrángatással), éppen ezért (és mert legalább négyszer láttam már, de még mindig nem vált unalmassá) nálam 8/10-et érdemel.
The Bourne Supremacy / A Bourne-csapda (2004)
Az előző rész végén abban maradtunk, hogy Jason Bourne eltűnik, és cserébe csak annyit akar, hogy ne baszogassák, különben baj lesz. Természetesen baszogatják, ő pedig beindul, és igéretéhez hűen addig meg sem áll, míg be nem darálja az ellent…
Itt már szintet lépünk, minden értelemben. A cég (és egyéb érdekeltségek) bekeményítenek, mert amíg ügynökünk életben van, kitudódhatnak bizonyos dolgok, amiket jobb lenne a szőnyeg alatt tartani. Akció is jóval több van a filmben, de a M:I II-vel ellentétben itt ez nem megy a történet rovására, megmarad az első rész hangulata és az általa felállított szabályok is, szóval csak még pörgősebb, izgalmasabb Bourne-t kapunk. Az elsőhöz hasonlóan 8/10 ez is.
The Bourne Ultimatum / A Bourne-ultimátum (2007)
A harmadik rész nagyon ötletesen a második végébe van beleszőve, vagyis nem lineárisan, az előző vége után játszódik, hanem a moszkvai események fonalát veszi fel, hogy aztán végül a helyére kerüljön a kirakós minden darabja.
Hihetetlen módon a trilógiává bővült Bourne úgy váltott át akciólöketbe, hogy végig sikerült valószerűnek maradnia. Bourne továbbra sem terminátor, és még mindig vérprofi, ahogy az operatőr is. Nem is tudom, láttam-e már ennyire életszerű autósüldözést, ahol a koccanásoknak tényleg súlya van, még a képernyőn keresztül is. Ésszel és nézőbarát módon használt kézikamera a kulcs, és ezért még a pedálokat taposó lábak bevágását is megbocsátom. Az egyetlen hibaként talán Julia Stiles kissé erőltetett visszahozását tudnám említeni, de mivel a zárórészről (remélem legalábbis, kerek a történet, nem szabad bolygatni) van szó, tulajdonképpen megbocsátható.
Tényleg ritka, hogy egy trilógia minden része megtartsa, sőt emelje a színvonalat, a Bourne-nak mégis sikerült, így a harmadik rész pontszáma 9/10.
A 23-as szám
Walter Sparrow gyepmester (aka, sintér) átlagos életet él a feleségével és fiával, de aztán a születésnapjára kap egy könyvet, aminek olvasása közben rádöbben, hogy az tulajdonképpen az ő életéről szól, és aminek hatására szép lassan a 23-as szám megszállottjává válik…
Az a helyzet, hogy én egy ideje már nem a gumiarcú idiótaként jegyzem Jim Carrey-t, hanem rendes szinészként, és ez a film is csak megerősített benne, hogy jól teszem. Félreértés ne essék, bírom a régebbi filmjeit is, de egy idő után csak fel kell nőnie mindenkinek (kivéve Leslie Nielsent, aki fiatalon volt normális), és Carrey szerintem meg is lépte ezt egy ideje. Már nem egy komikus, aki drámai szerepet játszik, hanem egy jó színész, és ez jó.
Megmondom őszintén, nekem bejött a film. Jól összerakott, korrekt thriller, a manapság divatos számmisztikára építve. Dicséretes, hogy nincs túlhúzva, mindenből nagyjából pont annyi van benne, amennyi kell. Az események megfelelően csavarodnak, és kapunk pár okosan adagolt félrevezetést is. Persze lehet, hogy csak az én szegénységemet bizonyítja, és másnak egyértelmű volt minden, de engem ezek a terelések abszolút bevittek az erdőbe, így nem jöttem rá idő előtt a megoldásra sem, és épp emiatt nem érzem elpocsékolt időnek a filmnek adott másfél órát (egy thrillernél ez a legrosszabb szerintem, amikor már jóval a vége előtt tudod, hogy mi lesz, és végig azon imádkozol, hogy mégse az legyen, mert akkor almás az egész). 7/10 a vége.
Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed
Anno, amikor a harmadik rész a mozikba került, sokat poénkodtunk azzal, hogy ha lesz még egy folytatás, akkor biztos „Legdrágább az életed” lesz a magyar címe, erre most, hogy a mozikba került a folytatás, mi lett a címe? Nagyon remélem, hogy nincs összefüggés, mert akkoriban elég népszerű volt a „Halál halálának a halálos halála” cím is, mint a következő Alien magyar megfelője…
De jöjjön a lényeg: John McClane visszatért, és nem is akárhogy! Igaz, hogy kissé már ráncos, alig-alig káromkodik, és a cigiről is leszokott, de azért bizonyos dolgokban sosem változik. Még mindig ő az alkalmatlan ember az alkalmatlan helyen és alkalmatlan időben, és ha egyszer nekiindul, senki sem állíthatja meg. Már a film első akciójánál tudjuk, hogy itt bizony komoly hirig és az abból eredő fogköpdösés várható. Annak ellenére, hogy ezúttal nincs fehér trikó (vér azért van), engem egyből berántott a film, és nem engedett el egészen a végéig. A kivitelezés abszolút modern (szűrők, robbanások, miegymás), de az akciók hangulata teljesen old school, semmi pisztolybalett vagy lassított felvételben ugrás-pörgés, himbálózó és/vagy körbeforgó kamera, hálisten. Még az előzetesben neccesnek tűnő jelenetek (két autó közé lebukás a harmadik elől, helikopter kontra autó) is teljesen jól illeszkednek, nem lógnak ki. Azt hiszem valahogy így kell átemelni egy akcióklasszikust a XXI. századba.
– You just killed a helicopter with a car!
– I was out of bullets.
Nem szeretnék spoilerezni, de két jelenetet ki kell emelnem, az egyik amikor McClane lezúzza Maggie Q-t (aztán még húzza is vele a főgonoszt, mekkora már!), a másik pedig a pisztoly vs. parkour. Mindkettő zseniális, és a legjobb Die Hard-pillanatokat idézi. Nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy a rendező Len Wiseman tényleg remek munkát végzett. Őszintén, az Underworld után voltak bárkinek is elvárásai? Szerintem mind sokkal kevesebbet vártunk, de valószínűleg tudta ő is, hogy ha ezt elszúrja, akkor a rajongók letépik a tökeit kisvártatva.
Ha bele akarnék kötni (de nem fogok), akkor én is az autópályás részt venném elő, mint általában mindenki. De az a helyzet – és itt most lehet ütni – hogy annak a John McClane-nek, aki egy locsolótömlőn leugrik a Nakatomi-torony tetejéről, én bemondásra elhiszem, hogy kenyérszervóval megfog egy kisodródó kamiont is. A vadászgép szárnyán való egyensúlyozásról pedig csak annyit, hogy szerintem mind láttuk a második részt…
Szintén bele lehetne kötni a sztori fő vonalát alkotó digitális bohóckodásba (miért kell Del-t nyomni a programokból való kilépéshez?), de ez is olyan dolog, amit minden filmben látunk, egyszerűen fogadjuk el: a mozivilágban bármilyen számítógépet meg lehet hackelni, ha elég nagy wpm-mel gépelsz, pont. Arról nem is beszélve, hogy az első rész Theo-féle széftörése is elég érdekes volt, technikailag.
A harmadik, amibe bele lehet kötni, és ebbe bele is fogok, az a Timothy Olyphant által alakított főgenyó. Sajnos nagyon kevés volt, mind a karakter, mind Olyphant. Erőtlen és nyöszögős, az a fajta csúnya, gonosz, vöröshajú gyerek, aki a játszótéren szeretne mindenkit megfélemlíteni, de egyszerűen nincs elég puca a vérében, így csak nevetséges lesz.
A végső értékelést is ő húzta le, így hosszas kalkulációk után kijött a 9/10, amiről tudom, hogy könnyű dobálózni, de ez akkor is ennyi. Ahogy vége lett, néztem volna még egyszer, és az biztos, hogy még nagyon sokszor fogom is. Méltó folytatása az elődöknek, és ennyi a lényeg. Na meg az, hogy Bruce Willis is John McClane.
A szellemlovas
Bevallom, kedvelem a képregények alapján készült filmeket, és igazából egyáltalán nem zavar, ha a filmnek valójában köze sincs a képregényhez – amennyiben jó a film. A Ghost Rider esetében, ha ismerném az eredeti comicot, valószínűleg zavarna, hiszen a film szar lett.
Nem is az a gond, hogy a történet egyszerű, mint a faék, és tele van az ezerszer látott sablonokkal, hanem az, hogy nincs benne coolság. A fő karakter elég lagymatag, egyáltalán nem jön át, hogy miért pont ő kell Mephisto-nak (Peter Fonda sok év után újra a vásznon, biztos ő is eladta a lelkét az ördögnek egy filmszerepért). Tök átlagos senki, aki a motoros ugrásai előtt önsegítő kazettákról ismert sorokat mormol magának, hogy egyáltalán ki merjen menni. És egy ilyenből lesz a Pokol fejvadásza? Aha.
A történet amúgy annyi, hogy Johnny Blaze alkut köt a Sátánnal, a lelke cserébe az apja életéért. De mivel az ördögről van szó, sejthetjük, hogy majd trükközni fog, és ez be is következik. Aztán eltelik jópár év, amikor is jön behajtani a számlát, amitől Johnny-nak csak úgy ég az arca… A szerelmi szál ugyancsak nevetséges, ráadásul Eva Mendes sokszor pont olyan, mint egy csúnya transzvesztita, sosem fogom megérteni, hogy miért hiszik szépnek vagy vonzónak.
– Who are you?
– The question is, who are you.
Igen, ilyenek vannak a filmben, pengeéles dialógusok, amit csak ritkán hallhatunk… Könyörgöm, valaki frissítse már azt a panel-listát, amit a forgatókönyvírók használnak! Már nagyon unjuk ezeket a sorokat, tessék újakat kitalálni, amit majd a következő 50 év összes filmjében hallhatunk.
Sokan dicsérték a CGI-t, merthogy az legalább jó, amikor Johnny átváltozik a Lovassá. Szerintem nem jó, arról az égő koponyáról valamiért mindig egy korpásodás elleni sampon reklámja ugrott be… A démonok viszont tényleg elég jól meg lettek csinálva, és a lángoló motor is ütősre sikerült azért.
Alapvetően semmi bajom Nicolas Cage-dzsel, de itt kifejezetten nevetséges volt a hülye gesztusaival és a hajbeültetésével együtt. És az milyen, hogy a Sam Eliott által játszott előző lovas sokkal-sokkal coolabb, mint Johnny Blaze?
Végül is végignéztem, de a végső megitélést azért lerontja, hogy elaludtam rajta, ráadásul pont a sokat dicsért első átváltozós jeleneten… Legyen 3/10, de csak a lovon vágtató, kalapot viselő lángoló koponya miatt. A western-érzés még ilyen kis dózisban is odacsap.