Anyámon a tanárom
Nem akarom nagyon elhúzni ezt a szösszenetet, mert a film nem érdemel túl sok sort, tekintve, hogy rossz. John Farley sikeres iró, jó pár év után tér vissza szülővárosába, hogy átvegyen egy díjat. Hazaérve viszont megtudja, hogy az anyja pont azzal a tornatanárral kavar, aki 13 évvel korábban pokollá tette John életét (és amúgy azóta is minden más gyerekét is). Neki persze ez nem begyere, így elhatározza, hogy valamit tenni kell a szemét Mr. Woodcock ellen…
Seann William Scott és Billy Bob Thornton már elég kellene, hogy legyen egy tűrhető vígjátékhoz, nem? Ha még hozzáteszem, hogy a filmben szerepel Susan Sarandon és Ethan Suplee (Randy Hickey, Earl tesója), akkor pedig főleg bizakodónak kell lennünk, hogy azért valamiféle minimális minőséget és humort kapni fogunk. Sajnos ez a film semmi ilyesmivel nem tud szolgálni. Vannak viszont rossz és lapos poénok, valamint egy erkölcsileg teljesen elbaszott vég.
Persze, biztosan vicces, ha egy vígjátékkal kapcsolatban erkölcsökről beszélek, de majd mindjárt világos lesz. A fő problémám, hogy az ilyen, főszereplő szembenéz a gyerekkori nemezisével típusú alkotásoknak meg kell mutatniuk, hogy a végén a gonosz elnyeri méltó büntetését. Ennek egyszerűen meg kell történnie, másként ezek a filmek nem működnek. Mi látjuk, hogy Mr. Woodcock egy rohadt szemét, aki gyerekeket aláz meg testileg és lelkileg, kosárlabdával ütlegeli őket, tolószékes öregeket lök a vízbe, de az emberek persze nem, inkább csak a főhőst nézik hülyének. Ez ugye szokásos jelenet, nem is lenne vele semmi baj, ha a végén lenne feloldás, mindenki rájönne, hogy mi az igazság, és végül győzne a jó. Na ez itt teljesen kimarad. Főszereplőnk kénytelen tovább szenvedni, és még a romantikus szálban bedobott lányt sem kapja meg. Woodcock ezzel szemben nem bűnhődik, nem is bánja meg, amit tett és tesz, sőt, jutalmul a rohadványságáért megkapja John anyját is. Ezt így nem lehet, nem és nem.
Nem tudom, mi volt ezzel a filmmel a készítők célja, de egész biztos, hogy nem egy nézhető filmet akartak készíteni, ennyire ugyanis nem mehetett mellé. Ha pedig pont így akarták, akkor valami súlyos gond lehet a fejeikben. Mindenképpen szégyen.
Juno
Azt biztos mindenki tudja, hogy a Juno az idei Oscar papírforma jelöltje volt (vagyis kb. egyértelmű volt, hogy ott lesz a borítékra esélyesek között), és a négy kategóriából egyben (legjobb eredeti forgatókönyv) végül sikerült is szoborra váltani azt a bizonyos jelölést. Ez nem meglepő egyébként, hiszen mindig és mindenütt siettek kihangsúlyozni, hogy ezt a forgatókönyvet bizony egy ex-sztripper, bizonyos Diablo Cody írta. Az akadémia öregecskedő illetékesei pedig nem hagyhattak ki egy ilyen lehetőséget, hogy végre merésznek, prüdériától mentesnek tűnjenek. A vetkőzőscsaj előtérbe helyezése marketing szempontból biztosan jó ötlet volt, hiszen egyrészt hírverés a filmnek, másrészt akik bedőlnek a hype-nak, azok valószínűleg kevésbé szúrják ki a film hibáit.
Mert a felszín alá ásva kiderül, hogy vannak ám hibái. Na nem azt mondom, hogy a Diablo-lány (így ránézésre biztos necromata, hehe) menjen vissza rudat fényesíteni vagy asztalon topogni (fene tudja melyikkel kereste a kenyerét), de azért pár leckét még nyugodtan vehetne forgatókönyírósdiból. Nem tudom, hogy ez jó vagy sem, de nekem állandó vesszőparipám az ilyen stílusú filmeknél a női főszereplő milyensége. Egyszerűen kell, hogy legyen egyénisége, éreznem kell, hogy különleges, hogy „ezért a lányért én is tepernék, bakker”, mert különben az egész film hiteltelenné válik, és onnantól kezdve már nem ér egy fatányért sem. Oké, a Juno-ban nem a csajozás a lényeg, nem arra megy ki a játék, hogy a srácnak kell a lány vagy fordítva. De ha már az alaphelyzet szerint Juno nem éppen átlagos lány, akkor ebből talán érdemes lenne megmutatni valamit, nem?
Mert itt is az van, hogy azt mondják róla, különleges, de mi ezt csak abból tudhatjuk, hogy színes csíkos zoknit hord, és az iskola folyosóján kétszer is szembe halad a tömeggel. Ja igen, és kapunk egy kis zenei képzést is, hiszen a Gilmore Girls óta népszerű lett mindenféle, nem pop műfajban alkotó, a múlt ködébe vesző letűnt vagy sosem csillogó zenekarokat emlegetni. Mert attól alternatív lesz az ember, nyilván. Na jó, ha bele akarom magyarázni, akkor azért az is kiderül menet közben, hogy Juno tulajdonképpen nem sokat tud magáról, keresi az útját, vagy mit csinál. És szerintem pont ez a baj a scripttel, hogy az írója sem tudta pontosan, hogy mit is akar. Egy történetet arról, hogy élik meg az emberek a nem betervezett terhességet, vagy azt megmutatni, hogy milyen egy fiatal lány élete, aki rájön, hogy tulajdonképpen nem sokat tud önmagáról. Vagy? Végül is ezt nem nekem kell megfejteni szerintem, a lényeg, hogy bármit is akart, nem annyira jött be.
Nem akarom nagyon bántani a filmet, mert annyira végül is nem volt rossz, csak kicsit következetlen. Nem arra gondolok, hogy a történetben nagy lyukak lennének, az végső soron elég jól össze van rakva, nincsenek nagy logikai bakugrások. A karaktervezetés viszont elég hiányos. A főszereplőről már fentebb írtam – persze lehet, hogy az csak az én bogaram – a többiek pedig még kevésbé kidolgozottak, sajnos.
Ha valami pozitívumot akarnék írni, akkor mindenképpen zene állna annak a bekezdésnek a középpontjában. Jól összeválogatott és nagyjából jó helyen felcsendülő indie dalokat hallhatunk, amik nagyon sokat segítenek a viszonylagos hangulat megteremtésében és az elmélyülésben. Szóval a zenei szerkesztőnek mindenképpen pirospont jár. A másik pozitívum pedig mindenképpen Ellen Page, aki egyrészt nagyon jól játszott, másrészt pedig még a néhol topis ruhái ellenére is szép volt. A második egyébként Jennifer Garnerre is érvényes, hiszen ő is nagyon tündökölt – sajnos az alakításáról ugyanezt már nem lehet elmondani. De ez tulajdonképpen nem meglepő, hiszen ő nagyjából soha nem lépett még túl a klasszikus „savanyúcukrot szopogattam felvétel előtt” arckifejezésén (azért szeretjük ám). Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy remélem ez a szerencsétlen Michael Cera egyszer majd kap egy olyan szerepet, ahol nem George Michaelt (nem az énekest, Bluth-t) kell újra és újra eljátszania. Legalább derüljön ki, hogy képes-e másra vagy sem.
Összefoglalva tehát, a Juno nem rossz film, de nem is jó, annyira biztosan nem, mint ahogy elhitették az emberekkel, más indie filmekkel összehasonlítva pedig egész biztosan alulmarad. Ezzel a teljesítménnyel pedig csak a 6/10-ig tudta felküzdeni magát.
A Halál a Ragadozó ellen 2.
Az Alien és a Predator franchise külön-külön és együtt is jó sok mindent termelt már ki magából, de azt nem hittem volna, hogy az AVP égisze alatt egyszer majd tinifilmet fogok látni. Márpedig a Requiem esetében pont ez volt az érzésem. A (jó hosszú) felvezetésként szolgáló első óra nagyobb részében ugyanis kapunk jópár olyan klisés karaktert és történést, amit nézőként is illene szégyellnünk, az íróknak pedig egyenesen… de a kedvenc kínhalálnemeimről majd egy más alkalommal. A lényeg, hogy van itt problémás srác, akinek bejön a szöszicsaj, akit viszont a bunkóköcsög kefélget. Közben hazatér a problémás bátyó is, aki amúgy jóban van a sheriffel. Közben a másik szálon katonaanyu is hazatér.
Nem is magukkal a klisékkel vagy a karakterekkel van ám bajom, hanem azzal, hogy nem vezetnek sehová, illetve fölöslegesek. Komolyan, kell egy olyan filmbe karakterizáció, ahol tudjuk, hogy a feltűnő szereplők nagyobbik hányada csúnyán ketté lesz harapva? Egy olyan filmbe, amit eleve azért nézünk, mert tudjuk, hogy a feltűnő szereplők nagyobbik hányada csúnyán ketté lesz harapva? Szerintem egyáltalán nem kell, főleg akkor, ha ilyen félbevágott. Nem tudjuk meg, miért volt a bátyus sitten, honnan jött haza az anya, ilyesmik. Pedig ha már beleugrottak ilyenekbe, illett volna legalább egy picit tovább vinni. Mert ez így olyan érzés, hogy leforgattak egy fél órányi akciót, majd csináltak elé egy csomó időkitöltést, de közben a stúdió leszólt, hogy rövidebbre kell vágni a filmet. Mivel akció így is kevés van, inkább a felvezetésből húztak.
Persze ez lehet, hogy csak az én hülyeségem, de abszolút fölöslegesnek gondolom ebben a filmben az olyan jelenetet, hogy a sokáig távol lévő anyu kislánya inkább aputól akarja az esti mesét hallani akkor is, ha anyu már ott van. Szóval az első óra történéseit meghúztam volna 15 percre, benne egy jó hosszú, bővített medencés jelenet a szőke csajjal, plusz az alienek gyilkolászása (nem sok van belőle), majd 70-80 perc predátor által elkövetett vadászat. Na, így kell egy ilyen filmet rendezni, haha.
– Okay, no matter what happens, protect Kelly.
– Fuck this Titanic bullshit, no women and children first!
– Unless you can fly the helicopter, shut the fuck up.
De ezen felül is vannak ám bajok az AVPR háza táján. Például az, hogy az utolsó harmad (mikor végre beindul a film) akciódús és pörgős, mégsem izgalmas. Egyrészt ott van a predátor, aki rakétázik agyba-főbe, meg öngyógyít (minden predátoros film klasszikus snittje), mégsem éreztem a vadász és préda közötti feszültséget, harcot. Na jó, tudom, hogy ez a predi tulajdonképpen hentesmunkára jött ide (takarítani a lehuzant űrhajó után), de akkor is. Ez egy felsőbbrendű faj lenne, mutasson belőle valamit. Közben az emberek is próbálják menteni az életüket, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de valahogy mégsem érdekel, ki marad talpon a végén. Dutch bezzeg el tudta érni, hogy szurkoljak neki…
A rend kedvéért azt is megemlítem így a végén, hogy a trükkökkel sem voltam elégedett, szerintem az alienek mozgatása elég bénára sikerült (a predaliené főleg), és ezen a folyamatos sötét sem segített, sajnos nem tudta eltakarni. Összefoglalva tehát az a lényeg, hogy nekem ez a film nem különösebben tetszett. Nem vagyok Alien vagy Predator rajongó (ha az lennék, biztos szentségtörést kiabálnék), egyszerű mezei nézőként nem jött be. Azért persze próbálja be mindenki, hátha csak az én ízlésemet nem találták el a rendező tesók.
Börtönvonat Yumába
Azt mondják, a western halott. Ha tényleg így van, akkor az időről-időre feltűnő darabok csak visszajáró szellemek, a soha nyugodni nem tudó vadnyugat bolyongó lelkei csupán, akik nem hagyják, hogy örökre elfelejtsük őket? Véleményem szerint hiába ácsolták már meg a bitófát a műfajnak, a koporsószögekkel azért még várnunk kellene. Már csak azért is, mert a most tárgyalt 3:10 to Yuma (magyar keresztségben Börtönvonat Yumába) nemcsak a westernek, de a jó filmek táborát is erősíti.
Ben Wade nagyon veszélyes bűnöző, az egész vadnyugat rettegi a nevét. Egy pénzszállító kocsi kirablása után a közeli város, Bisbee kocsmájában próbálná múlatni az időt, amikor egy helyi farmer, Dan Evans segítségével elfogják. A vasút megbízottja (mert az ő pénzüket nyúlta le Wade és bandája) Yumába akarja kísérni Wade-et, ahol feltennék a 3:10-es vonatra, hogy az elroboghasson vele az igazságszolgáltatás felé. Ehhez azonban emberekre van szüksége. Evans-nek pedig pénzre, így persze elvállalja a munkát. Az utazás persze nem zajlik simán, de embereink végül eljutnak Yumába. A gond csak az, hogy Ben Wade emberei is ott vannak, élükön Charlie Prince-szel, aki eltökélte, hogy kiszabadítja főnökét. A háborús veterán Evans pedig ráébred, hogy egyedül kell elkísérnie Wade-et a vonatig…
Azt hiszem erre lehetne azt mondani, hogy klasszikus western-sztori. Ami engem nagyon megfogott a filmben az a két főszereplő és a motivációik bemutatása. Russell Crowe tényleg zseniálisan alakítja a törvényen kívülit, nem egy egydimenziós vérszomjas gyilkost tár elénk, akiről végig tudjuk, hogy pusztulni fog még a stáblista előtt. Azt nem mondom, hogy szerethetővé, de megkedvelhetővé teszi Ben Wade-et, egy olyan emberré, aki ugyan a törvény rossz oldalán áll, mégis sokkal inkább tisztességes, mint az arra felesküdött többiek. A jó oldal képviselője, Dan Evans (Christian Bale, ugyancsak remek) sem egy gáncs nélküli hős lovag fehér paripán, inkább egy kétségbeesett átlagember, aki úgy érzi, ez az egyetlen lehetősége, hogy valamilyen normálisabb irányba terelje családja életét, és bizonyítson gyermekei, illetve önmaga előtt.
Lényeges spoilerek nélkül nehéz lenne tovább feszegetni a köztük lévő viszonyt, így inkább feszegetem még egy kicsit a szinészeket. A kritikákban Ben Fostert szokás még kiemelni, aki Charlie Prince-t alakítja. Nem azt mondom, hogy nem játszott jól, de az ő karaktere pontosan olyan, amit a kritikusok általában szeretnek kiemelni. már ha ez így érthető. Kb. mintha azt mondanánk, hogy Anthony Hopkins milyen durván jól játszott a Bárányok hallgatnakban. Hogyne lett volna jó, hiszen a szerepe pontosan ilyenre lett megírva. Extravagáns karaktereket pont így kell eljátszani, nem? Nekem viszont sokkal inkább bejöttek Crowe és Bale visszafogott, hétköznapi, mondhatni életszerű karakterei. És megemlítem még Alan Tudykot, akit meg sem ismertem a filmben, annyira nem volt „önmaga”. Végülis ilyesmi a jó színész, nem?
A végére jöjjenek a szokásos értékelős sorok. Szeretem a westernfilmeket (még a klasszikus kovbojos-indiános fajtát is), így a hangulat rögtön magával rántott, és hála az operatőrnek és a zeneszerzőnek (nem instant klasszikus, de kellemes aláfestés) végig ott is tartott, és ebben az esetben még a film vége sem zökkentett ki, mint a Seraphim Falls esetében. Ehhez hozzátéve még az erős szinészi játék nyújtotta pluszt a végösszeg nálam 8/10-re jön ki. Érdemes próbát tenni vele.
A kabalapasi
Két szó, amivel mindenképpen megvett volna magának a film, akármilyen is: Jessica Alba. Innentől kezdve lehet bármilyen szar, nem tudok rá haragudni. Tudom, ez így elég felszínes, de vállalom, nekem ő az egyik olyan eyecandy, akivel bármit rámsózhatnak. Szerencsére azért annyira nem rossz a film, mint amennyire lehúzták mások.
Charlie Logant egy félresikerült gyerekkori üvegezés alkalmával megátkozza csókpartnere: a nők, akikkel kapcsolatba kerül, mindig a következő pasijuk mellett találják meg a boldogságot, de soha nem vele. Chuckot persze nem zavarja a dolog, sőt kötelességének érzi, hogy mindenkinek segítsen megtalálni az igazit. Egészen addig, míg nem találkozik Cammel, aki talán számára lehetne az igazi. Igen ám, de ott az átok! Ezért Chuck elkezd mindenféle kibúvót keresni…
Igen eredeti ez a történet, hiszen még soha nem láttunk olyat, hogy a két főszereplőnek valamilyen akadály(oka)t kell legyőzni a szerelmük beteljesüléséig. Az eredetiséget tovább erősítendő a filmben feltűnik Chuck legjobb barátja (legénykori nevén: sidekick), aki meglepő módon egy alacsony, köpcös, kissé visszataszító és nagyon szexmániás plasztikai sebész. És igen, aki arra tippel, hogy a film végén van egy engem válassz jelenet, majd összeborulás, az most nyert egy hangszórót.
Akkor mégis miért nem húzom le a filmet? A fő ok nem a már említett eyecandység (Jessin kívül is vannak még, illetve az unrated verzióban cicik is), bár hozzá kapcsolódik. Cam karakteréről van szó, ugyanis nagyon bejönnek az ilyen viccesen szerencsétlen, kétbalkezes lányok, hiszen velük aztán biztos nem unalmas az élet. Az meg már csak hab a jéghegy csúcsán, hogy szereplőink néha viszonylag értelmes dialógusokat is kaptak, Chuck és Cam civakodásai például kifejezetten életszerűre és viccesre sikerültek. És még a sidekick is mondott pár jó sort (bár neki végülis pont ez a rendeltetése, csak ugye általában nem jön össze).
Szóval annak ellenére, hogy nem sok eredetiség van a filmben, nekem mégis bejött, végig szórakoztató volt, még nevetni is tudtam rajta (igen, még a stáblista utáni pingvines cuccon is. Tudom, hogy beteg, de attól még vicces, na) ezért is a viszonylag magas pontszám, vagyis a 7/10.
Halálos ítélet
Ha már tegnap szóba hoztam a Brave One kapcsán, akkor be is vések ide pár szót róla, mert hát mégis. Mivel a két film nagyjából egy időben jött ki, és ugyanaz a témája, adja magát, hogy összehasonlítsuk őket. Persze a Death Sentence jókora előnnyel indult nálam, két ok miatt is: egyrészt mert nem csak megjátssza, hogy akciófilm, másrészt mert Kevin Bacon jóval szimpatikusabb figura, mint Foster.
Nick Hume és nagyobbik fia éppen hazafelé kocsikáznak, és közben megállnak egy benzinkútnál. Sajnos pont ott, ahol egy banda beavatási szertartást tart, aminek a fiú is áldozata lesz. Nick azonosítja a támadót, de a bíróságon mégis úgy dönt, hogy tanúskodás helyett inkább maga indul el elégtételt venni…
Bár a film leginkább akció, mégis sokkal inkább drámai, mint a Brave One. Kevin Bacon nagyon jól alakítja a fiát elvesztő apát, aki – mikor rájön, hogy az igazságszolgáltatás nem képes megfelelően ellensúlyozni a veszteségét – saját kezébe veszi az ügyet. Nála, Fosterrel ellentétben tényleg látom is, amit a figura érez: a fájdalmat, dühöt, csalódottságot. A feleségét játszó Kelly Preston is szépen teljesít, hozza a szokásos formáját, amit az állandó mellékszerepeiben elvárunk tőle. Aztán van még itt egy John Goodman is nekünk, aki szintén remek volt, még ha a karakterét egy kissé légből kapottnak, történetbe nem illőnek éreztem.
Az akciójelenetek szépen kidolgozottak, és nagyjából a realitás talaján maradnak (azt a bizonyos furgonos blődséget leszámítva). Nekem bejönnek az ilyen filmek, ahol nem minden lövés talál és a harcokon érezhető a nem profizmus elkeseredettsége (jó példa erre a parkolóházas jelenet). Arra gondolok itt, hogy a szereplők nem profi, képzett kommandósként mozognak és cselekednek. Követnek el hibákat és nem használják ki az összes adódó lehetőséget a támadásra. Ez így leírva nem jön át rendesen, de attól még igaz. És mindenképpen üde frissességet kölcsönöz a filmnek.
Gondolom lehetett volna ennél jobbra is csinálni, de így is nagyon szép teljesítmény volt, a fene se gondolta volna a Fűrész rendezőjéről, hogy képes összehozni egy ilyen akciócsemegét nekünk. Na nem mintha különösebb gondom lenne a Fűrésszel, de azért meglepő volt. Szóval én megajánlok a filmnek egy 8/10-et. Mert megérdemli. És a poszter mennyire durván jó már?
A másik én
Mi az, ami Kevin Baconnek sikerült, de Jodie Fosternek nem? Úgy van, összehozni egy jó bosszúfilmet. Persze lehet, hogy a Neil Jordan által rendezett The Brave One nem is bosszúfilm, hanem egy dráma az emberi természetről, a kiszolgáltatottságról vagy valami hasonló, celluloidra érdemes témáról. Ha így is van, ez a film akkor sem vizsgázott túl jól.
Pedig a potenciál egyértelműen benne volt, csak valahol félúton megrekedt a megvalósítás során. Nem is az akciót kérem én számon, mert azért Jodie Fostertől nem vártam nagy tűzpárbajokat, illetve reméltem, hogy nem lesznek, nevetséges is lett volna. Amit viszont vártam, illetve várok ilyen filmeknél, hogy a karakterek hitelesek legyenek. Itt viszont egyszerűen nincs súlyuk. A történésekből látjuk, hogy a főszereplő először félelemből nyúl a fegyverhez, és önvédelemből használja, majd felcsap valamiféle igazságosztóvá, hogy a végén bosszúban csúcsosodjon ki. Sajnos ebből a változásból Jodie semmit nem érzékeltet, két szolíd kis nyafogás a legtöbb, amit kapunk tőle, ezt leszámítva faarccal szenvedi végig a filmet, és vele együtt mi is ezt tesszük. Mintha egyáltalán nem érezné a karaktert, vagy nem tudna vele mit kezdeni. Ha pedig szándékosan ilyen, azt végképp nem tudom mire vélni. Ráadásul a vele kapcsolatos negatív élményhez nálam még a hangja is hozzájárult, ugyanis kifejezetten kellemetlennek találtam (azt hiszem nem láttam még egy filmjét sem eredeti nyelven ezelőtt, ezért nem tűnt fel eddig). De ezt csak mellékesen jegyeztem meg, azért a lényegen nem változtat.
Azért persze ért pozitív élmény is a film nézése közben, a mellékszerepben feltűnő Mary Steenburgen személyében. Idén lesz 55 éves, de még mindig baromi jól néz ki. Ugyanez nem mondható el Jodie-ról, aki egy tizessel fiatalabb, mégis durván lestrapáltnak nézett ki pár jelenetben.
A fenti, nem pozitív sorokból gondolom már kiderült, hogy nem nagyon tetszett a film. Legfőképpen azért, mert egy ilyen jó témát elpocsékoltak, és csináltak belőle egy középszerű filmet, egy szánalmas befejezéssel. Nem is kerülhet máshová, mint az 5/10-es kategóriába.
Golyózápor
Gondolkodtam rajta, hogy milyen filmmel kezdje az évet a hamvaiból kipattogott popcorn (képzavar szabályoz), és végül hosszas matekozás után a Shoot ‘Em Up kapja eme megtisztelő feladatot. Gondolom most mindenki örül.
Mr. Smith éppen az éjszakai 42-est várja, amikor feltűnik egy menekülő terhes nő, majd kisvártatva az üldözője is. Mi már tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége, és amikor a rosszarcú pisztolyt húz elő, majd sandán ránéz a főszereplőre, benne is tudatosul a dolog. Félrerakja hát répáját, és teszi, amit egy hősnek tennie kell…
A film abszolút nem szarozik, a fenti, kb. két perces felvezetés után már kapjuk is az arcunkba az akciót. Lehulló töltényhüvelyek és fröccsenő vér mindenütt, ahogy az elvárható. Persze azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a Shoot ‘Em Up nagyjából olyan messze van a realitástól, mint amennyire egy Will és Grace epizód nem vicces (nagyon-nagyon-nagyon-stb.), szóval akit az ilyesmi zavar, az inkább kerülje el a filmet. A többiek viszont készítsenek be valami rágcsálnivalót (ajánlom a popcornt, hehe), és indulhat az őrület. Ugyanis ez teljesen az. Többek között a klasszikus gyerekkori idolokat idéző, a-főhőst-sosem-találják-el-akciók, lazán odavetett egysorosok és persze a kötelező szexjelenet is tarkítják a teljesen elszállt akciókat, én pedig azt veszem észre, hogy folyamatosan vigyorra áll a szám. Mi más is történhetne egy olyan film nézése közben, ahol Clive Owen két rosszfiú kinyírása közben (néha alatt) répát majszol?
Szeretem azokat a filmeket, amikről pontosan lehet tudni, hogy nem veszik komolyan magukat, és nem akarnak többek lenni, mint amik valójában. A Shoot ‘Em Up (avagy magyarul Golyózápor, találó cím kivételesen) pedig már a címével tudatosítja bennünk, hogy mit fogunk kapni. Ez egy durván szórakoztató blőd akciófilm. És az ilyenekből sosem elég.
Az élményben az akciók mellett persze jelentős része van a szereplőknek is. Tudom, sokan nem kedvelik Clive Owent, de szerintem marha jól állnak neki ezek a szerepek (Sin City, Children of Men), és remélem még sok hasonló filmben láthatjuk. Paul Giamatti nagyjából olyan, mint Philip Seymour Hoffman volt a Mission: Impossible III-ban. Valószínűleg eszembe sem jutna beválogatni egy ilyen szerepre, ugyanakkor mégis tökéletes választás. A fickó elmebeteg és ennyi. Monica Bellucci pedig egyszerűen Monica Bellucci. Kell ennél több?
Szó mi szó, engem teljesen elkapott a film, ezért a pontokkal is bőkezűen fogok bánni. Ha kaptunk volna egy jó kis Bellucci-pucérkodást, akkor simán menne a 9 pont (tudom, sekélyes vagyok meg minden), de a remek hangulat, önirónia, látványos akciók és poénok azért megérdemelnek 8,5/10-et, mellbimbók nélkül is.
– In fact, you were fired two years ago. That’s when we were shut down by the delivery network. Yes, I’m afraid the brainless drones who run the network canceled our License. (…) Good news, everyone! Those asinine morons who canceled us were themselves fired for incompetence. And not just fired, but beaten up, too. And pretty badly. In fact, most of them died from their injuries. And then they were ground up into a fine pink powder. (…)
– So what does this mean for us and our many fans?
– It means we’re back on the air! Yes, flying on the air in our mighty spaceship.
És így történt, hogy végre megérkezett a Futurama első egész estés folytatása. Ha valaki látott már egy Futurama epizódot, szerintem tudja, hogy mit várhat a Bender’s Big Score-tól. Aki nem tudja, annak meg elmondom: természetesen másfél óra eszetlen agymenést jópár zseniális ötlettel és hatalmas poénokkal, egy – már magában is ötletes – több szálon futó alapra ráépítve.
Hogy mi ez az alap? Nudista információszaglászó (igen, szó szerint szaglásszák) spammerek teleszemetelik az emberek levelesládáját (bizony, még 3000-ben is gondot okoz a sok faroknövelő meg ingyenpornó), akik jól be is dőlnek nekik, aztán már csak azt veszik észre, hogy a Föld jól el van adva. Közben persze Fry még mindig szerelmes Leelába, aki viszont egy Lars nevű fejetetővel smúzol. Aztán előkerül egy Bender-tetoválás (Fry seggén, hol máshol?), amibe egy időutazást lehetővé tevő kód van rejtve. Na innen indul a teljes őrület, amit majd jól megnéz mindenki magának.
Ahogy a fenti idézetből is kitűnik (ami ténylegesen elhangzik a film elején), a Bender’s Big Score a rajongóknak készült. Persze előtanulmány nélkül is simán megnézhető és élvezhető, de az apró vagy nagyobb poénok és visszautalások a sorozat ismeretében ülnek igazán (ahogy ez általában lenni szokott ilyen nagyfilmesítések esetében). Számomra ez persze nem negatívum, de tény, hogy az avatatlan nézők számára biztos nem lesz akkora durr, amikor feltűnik Zapp Brannigan (nyúlfarknyi szerep, de én végig vigyorogtam ahogy eszembe jutottak a korábbi nagy pillanatai). Hiába, a limitált hossz miatt kényszerű kompromisszumokat kellett kötni, nincs idő mindenkire, sajnos. Remélhetőleg a folytatásokban majd mások kerülnek előtérbe, és így végül mindenki jól jár, vagy mi.
Talán már kiderült a fenti sorokból, hogy eléggé Futurama-rajongó vagyok, szóval a 8/10 ne lepjen meg senkit. Ha ezt háttérbe szorítva próbálom értékelni, és eltekintek az animáció milyenségétől (nyilván nem ronda vagy szar, ez direkt ilyen, take it or leave it), szerintem a dumák és utalások akkor is érnek olyan 7 pontot. Szóval részemről kérem a következőt.
Pincérlány – Édesen is csipős
A helyzet az, hogy a pitét nagyon szeretem, és ugyan Keri Russell régebben nem nagyon volt a radaromon, de a trailerben egyszerűen maga volt a báj, így rögtön kiemelt helyre került. És ha még ehhez hozzátesszük azt, hogy Nathan Fillion, akkor egyből kiderül, hogy már jó ideje fokozott érdeklődéssel várom ezt a filmet. Ilyenkor szokott az lenni, hogy koppanok egy nagyot. De nem most, ugyanis a Waitress jó. Sőt.
Jenna kedves lány, pincérnőként dolgozik egy pitézdében, ahol mindenféle ínycsiklandó pite-kreációt készít nap mint nap. Az élete akár jó lehetne, ha nem lenne egy egoista, önző férje, aki folyamatos kontroll alatt tartja Jenna életét. Ilyen körülmények között döbben rá Jenna, hogy gyereket vár. Ráadásul a helyzete csak súlyosbodik, mikor találkozik új orvosával…
Tudom, úgy hangzik, mintha egy szokásos nyál lenne, de nem az. A Waitress kétségtelenül romantikus film, de hálisten nem az a fajta, ami után az embernek csömöre lesz és ha bármi módon visszakérhetné az elbaszott időt, megtenné. Sokkal inkább olyan, amit megnézve kicsit elgondolkozunk, és talán jobb kedvünk is lesz tőle. Köszönhető ez annak, hogy tényleg jól megírt karaktereket kapunk, élükön Jennával. Legtöbbször ott bukik el nálam egy romantikus film, hogy a női főszereplő egyszerűen nem elég érdekes, nem éri meg miatta hajtani. Keri Russell viszont annyira bájos, olyan kisugárzása van, ami egyszerűen átjön a képernyőn, és tényleg életre kelti, nagyon is szerethetővé teszi az általa alakított Jenna karakterét. Tényleg átérezzük a helyzetetét, azt, hogy szeretne kitörni az életéből, otthagyni a semmirekellő férjét, és szurkolunk neki, hogy végre eljöjjön az a pillanat, amikor megteszi.
Szerencsére ez a pillanat sem valami ragadós lila felhő képében köszönt be hozzánk, szóval hálisten nincs tejjel-mézzel folyó happy end, de mégis azt mondom, ennek pontosan így kellett lennie, bármilyen más befejezés csak elrontotta volna az addig felépített ívet.
Naná, hogy meg kell még említenem Nathan Filliont, aki miatt elsődlegesen felfigyeltem erre a filmre hosszú hónapokkal ezelőtt. Nálam ő nagyjából olyan magasságokban tanyázik, mint Bruce Campbell, akiről ugyebár tudjuk, hogy a földkerekség egyik legnagyobb arca, ever. Nyugi, nem fogom azt írni, hogy ő vitte a hátán a filmet, mert nem lenne igaz, de az biztos, hogy még ebbe a bárki eljátszhatná szerepbe is sikerült a szokásos coolságot belevinnie.
A végére az értékelés. A Waitress nem lesz az évezred nagybetűs romantikus filmje, de nekem az apró bicsaklások ellenére is nagyon bejött, így simán megkapja a 8/10-et. Még ilyet, még ilyet.