Jonah Hex
Jonah Hex a DC Comics azonos című képregénysorozatának filmfeldolgozása. Hex egy fejvadász cool fegyverekkel, aki mellesleg képes beszélni a halottakkal és baromi nehéz megölni. Valaha a déliek oldalán harcolt a polgárháborúban, de egy idő után elege lett az ártatlanok gyilkolászásából, és úgy döntött, inkább hazamegy családozni. A tábornoka persze nem hagyta annyiban (közben némi bosszú is bejátszott) és ezzel gyorsan fel is vette Hex nemezisének szerepét, ráadásul még az Egyesült Államokat is letarolná egy házibarkács tömegpusztító fegyverrel. Hex úgy gondolja, hogy ezt mégsem kéne. És Megan Fox egy kurvát játszik.
A Jonah Hex tipikusan olyan film, amit nagyon le lehet húzni és még csak nagyítóval sem kell keresni a hibákat hozzá. Igazából az a gondja, hogy megvolt benne a potenciál, csak a forgatókönyvírók (a Crankes-Gameres páros) nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Ha például a tök fölösleges és kusza flashbackes meg ide-oda kapkodós szerkezet helyett egy sima lineáris történet lett volna, Hex „megszületése” után egy nagyobb ugrással a film jelenébe… Aztán ott van az is, hogy az egész csak 80 perc, így a karakterek megismerésére, megkedvelésére esély sincs, teljesen egydimenziósak maradnak. Mindezek ellenére mégsem tudom utálni a filmet, mert valahol azért tetszett.
Voltak például egész korrekt akciók, bár a film végére olyan érzésem lett, mintha egy Michel Bay-jointot néznék a rengeteg robbanáspornó miatt (boom, Boom, BOOM!), és a cgi is rendben volt nagyjából, pár apróbb bakit leszámítva. A szereplőkről meg csak annyit, hogy Josh Brolin nagyon jó volt Hexként, hiába, nagyon fekszik neki a western. Malkovich hozta a szokásos „nagyon gonosz ember” sablont, de ebbe a filmbe nyilván nem is kellett több. Azért a „gonosz szerepet nehezebb eljátszani” közhelyet ki lehetne egészíteni arra, hogy „gonosz szerepet nehezebb jól eljátszani”, mert néha már baromi unalmas nézni, hogy meg sem próbálják megerőltetni magukat (referenciaként lásd Ben Kingsley utolsó x filmjét).
Mindenképpen külön bekezdést érdemel – gondolom erre páran majd ugranak, de hát ez van – a tény, hogy Megan Fox élete és karrierje során ebben a filmben volt a legszebb. Nem tudom, mi történt, de a sminkesek valamit nagyon eltaláltak. Alakításilag nyilván semmi említésre méltó nem történt, azt majd jövőre valami indie romantikus filmben kapjuk meg. Vagy nem.
Elég csapongó lett ez az írás, de a lényeg talán így is meglesz: a Jonah Hex egy elviselhető és nagyjából szórakoztató film, de igazából semmi újat nem nyújt. A színészek rajongói gondolom már úgyis megnézték, a többieknek meg nyugodtan kihagyható, ők inkább várják meg a pár év múlva érkező remake-et. Először majdnem hét pontot adtam rá, de azért az túlzás lenne, viszont pár év múlva simán újranézném, szóval 6/10-nél kevesebbet sem érhet.
Eredet
Szeretem azt az érzést, amikor valamiről már az elején kiderül, hogy imádni fogom. Nem kell megvárni a kötelező 20-30 percet, amikorra megismerjük a sztorit és a szereplőket, egyszerűen csak van egy olyan momentum, ami egy pillanat alatt beránt, és onnan már sima ügy. Bármi történhet azután, a végén akkor is úgy állok fel a film elől, hogy ez bizony kurva jó volt. Az Inceptionben ez a pillanat az volt, amikor alig pár perccel a kezdés után DiCaprio egy hangtompítós pisztollyal nyomul és teljesen természetesen elkapja a kirepülő hüvelyeket, hogy azok se csapjanak zajt. Ha valaki odafigyel egy ilyen részletre, abban azért lehet bízni.
Az a helyzet, hogy Christopher Nolan nem egy M. Night Shyamalan, és ezért örökre hálásak lehetünk. Nála ugyanis nem a film végi csavar köré van felhúzva minden, és nem is ugyanazt az egy trükköt ismétli folyamatosan, mint egy rossz mutatványos, szóval biztosak lehetünk, hogy minden alkalommal valami újat, valami egyedit mutat úgy, hogy közben nagyon is hű marad saját stílusához.
A filmjei alapján amúgy élmény lehet vele együtt dolgozni, ritka az olyan rendező, akinek a munkáiból ennyire sugárzik a fegyelmezettség, céltudatosság, összeszedettség. Pont ezek a jelzők mondhatóak el az Inceptionről is. Persze ha egy film forgatókönyve nyolc évig készül, akkor elvárható, hogy ilyen legyen, de mégis marha jó látni egy olyan alkotást, ami ennyire átgondolt és logikusan felépített, de mégis van benne pont annyi lazaság, hogy ne valami vonalzóval készült tervrajznak tűnjön.
Egyébként már olvashatóak olyan vélemények, hogy a film sztorija zavaros és követhetetlen, de ez finoman fogalmazva is hülyeség. A történet ugyan tényleg több rétegű és az átlagosnál „sűrűbb”, de végig tökéletesen követhető marad. Ez pedig egyértelműen az író-rendező zsenijének köszönhető. Meggyőződésem, hogy mások simán betrappoltak volna az aknamezőre és cafatokra robbantják magukat, de Nolannek a rengeteg bevitt változó ellenére is sikerült minden tipikus hibát elkerülnie. És ha valaki összehoz egy hibák nélküli filmet, ahol a végén minden kérdésre logikus válasz adható, az bizony teljesítmény.
A film kapcsán elmerengtem azon, hogy mennyire megvalósíthatatlan a teljes spoilermentesség a filmszerető közönség számára, és hogy néha mennyivel jobb lehet átlagos nézőként, tényleg nulla előtudással beülni valamire. Saját magamat példaként véve: a legelső kép feltűnése óta tudatosan kerültem minden információt, teljes Inception hírzárlat volt. Nem néztem trailereket, plakátokat, nem olvastam kapcsolódó írásokat sem, és mégis határozott prekoncepcióim voltak, pusztán a rendező és a főszereplő személye miatt. Ugyanakkor azoknak, akik csak időtöltésként nézik a filmeket és akiknek semmit sem jelent Nolan neve, egész biztosan nem volt ilyen problémájuk. Bár az is igaz, hogy nekik az Inception csak annyi volt, hogy épp kezdődik és pont addig tart amíg menni kell valahová, szóval nem is biztos, hogy jobb nekik. Na mindegy.
Az írás már erőteljesen Nolan-ajnározásba fordult (teljesen jogosan persze), de a dicséret maximálisan jár a remek színészgárdának akik közül talán csak Ellen Page játéka lógott ki – a film egyetlen negatívumaként – egy nagyon picit, de a többiek ezt is bőven ellensúlyozták. Azt pedig csak úgy leírom, hogy Hans Zimmer ismét nagyot alkotott a zenével.
A no spoiler policy miatt sajnos nem könnyű leírni, hogy miért volt olyan jó az Inception (nem is nagyon sikerült), de tényleg ritka, hogy egy ilyen, minden szempontból „proper” film kerüljön a mozikba, ezt pedig mindenképpen díjaznom kell, jelen esetben a teljesen megérdemelt 10/10-zel.
Minden kút Rómába vezet
A film közben végig azon gondolkodtam, hogy Kristen Bell vajon miért szerepel mindig közepes vagy rosszabb filmekben, és hogy ez mennyire nem jól van így. De a filmográfiáját megnézve kiderült, hogy a „mindig” az erős túlzás, hiszen simán volt jó filmekben is, csak éppen semmi emlékezeteset nem produkált bennük. Ez amúgy nem is lenne baj, de a Veronica Marssal magasra tette a lécet (talán túl magasra is saját maga számára), ezért is várnék mindig többet és jobbat. De a több és jobb sajnos nem jön. Itt sem.
Arról szól amúgy a film, hogy [random név, nem jegyeztem meg] a húga esküvőjére Rómába utazik, ahol egy szökőkútból beállva felszed pár érmét. Ennek eredményeként páran jól beleszeretnek, de ő persze másba. Aztán megy a fölösleges bonyodalomkeltés, végül happy end.
Az a baj a filmmel, hogy tipikus mcdonalds-romantikus bénaság az „egyet láttál, mindet láttad” kategóriából. Nem vicces, teljesen hiteltelen és a karakterek is bénák. A színészek teljesen felejthetőek és úgy látszik, Josh Duhamelt is benyelte a nyálgépezet (a következője ugyanez Katherine Heigl-lel). Kristen Bell miatt – még ha ismételten csalódást okozott is – azért kap egy pluszpontot, így lesz belőle 5/10.
Harc a Terra bolygóért
A pontosan nem behatárolt jövőben járunk, amikor az emberiség minden ügyességét és tudását latba vetve végre sikeresen szétkúrta a bolygónkat (és még pár másikat). Az egyetlen esélyt a túlélésre egy távoli planéta jelenti. Annak lakói azonban – akik mellesleg mesés békében és harmóniában élnek egymással és a környezetükkel – érthető okok miatt nem szándékoznak átadni élőhelyüket az emberiség nevében háborút hirdető gonosz ezredesnek. De nem mindenki osztja a katonai vezetés nézeteit, így a fiatal idegen lány szövetségesre lel egy földi katona személyében…
Oké, szándékosan fogalmaztam így az előző bekezdést, de a Battle for Terra és a „félmilliárdos film” története között tényleg akkora a hasonlóság, hogy arra már felfigyelhet a néző (ha pedig nem tenné, most jól felhívom rá a figyelmet). Annak eldöntésére, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, nézzük a tényeket: a Terra 2007-ben készült, de a rendező-forgatókönyvíró Aristomenis Tsirbas már 2003-ban elkészítette a nagyfilm alapjául szolgáló Terra című rövidfilmet. James Cameron állítólag már több, mint tíz éve érlelgette saját ötletét, és 1997-ben mind a ketten dolgoztak a Titanicon, előbbi a digitális részlegnél, utóbbit meg tudjuk, ugye. Mindezek ismeretében pedig teljesen egyértelmű, hogy… A mondatot mindenki fejezze be tetszése szerint.
De ha a történet hasonlóságokat mutat, akkor valahol sorsszerű, hogy a Battle for Terra is pont ebben a versenyszámban teljesítsen gyengén. Nem azért, mert annyira rossz lenne – a legtöbb hiba nem zavaró nézés közben (csak utána ne kezdjen el rajta gondolkodni az ember) – hanem mert annyira átlagos. Minden fordulat, minden történés kiszámítható, és a sokszor látott események szórakoztató, érdekes tálalásához tényleg kell tehetség, ami sajnos a kimondhatatlan nevű rendezőnek nem állt rendelkezésére (Cameron azért jobban csinálta).
A hasonlóság viszont itt véget is ér, hiszen a Battle for Terra „rendes” digitális animációval készült, élő karakterek nélkül. Ráadásul nem kapott túl nagy nyilvánosságot sem (én is teljesen véletlenül akadtam rá), bár jól meg van tömve sztárokkal. Többek között Evan Rachel Wood, Luke Wilson, Chris Evans, Ron Perlman, Danny Glover és Justin Long is beálltak a mikrofon mögé, hogy életre keltsék az animált karaktereket, és amennyire megítélhető, elég jó munkát is végeztek. Ugyanez elmondható az animátorokról is, a film képi világa ugyanis remekül sikerült. Minden tárgy és űrhajó a helyén van, a csaták és robbanások – még ha a jelenetek nem is túl innovatívak – leírására pedig a pazar jelző a legjobb.
Animációs filmeknél fontos még beszélni magukról a karakterekről, ami ebben az esetben eléggé megosztó lehet. Amióta elindult a nagy CGI-bumm a filmvilágban, mindig arra törekedtek, hogy a legutolsó pattanásig minden a helyén legyen az arcokon, és úgy általában az egész a lehető legtermészetesebbnek tűnjön. Aztán pár éve a tökéletességre törekvés abbamaradt, és mostanra az élethű mimikai ráncok helyett inkább a minél stilizáltabb karakterek hódítanak. Ez a helyzet a Terra esetében is, és bevallom nekem annyira nem tetszik. A normális (nem rajzfilmszerű) környezetből ugyanis eléggé kilógnak ezek a kissé karikatúra-karakterek, de a mostanában készült vagy készülő animációsokat elnézve a közönséget nem zavarja, így a következő pár évre még biztos ez lesz a trend.
Ugyan közel sem tökéletes, ráadásul pofátlanul másolja a Függetlenség napja kulcsjelenetét, mégis érdemes lehet megnézni, ha épp nincs más talonban. Nálam 7/10-et kap, és majd pár év múlva ismét előkerülhet egy megtekintésre.
Ő a megoldás
Az All About Steve (magyar keresztségben: Ő a megoldás) remek példa arra, hogy milyen filmeket nem lenne szabad soha elkészíteni, illetve arra is, hogy milyen típusú filmeket utálok. Az egész egy ellenszenves női főkarakterrel indul, akit ráadásul egy nem túlzottan kedvelt színésznő alakít, majd folytatódik egy botrányosan rossz – még vázlatnak is kevés – történettel, hogy végül a szánalmas kategóriába tartozó részletekkel érje el a csúcspontot. De tényleg, annyi felhasználható zene létezik a világon, miért kell pont azt választani, ami egyrészt már három éve a Chuck főcíme, és kb. olyan jellegzetessége a sorozatnak, mint 24-nél a pittyegés, másrészt nem is illik az adott jelenet alá. De vissza a lényeghez.
A filmet úgy lehetne a legjobban leírni, hogy teljesen random (szép magyar szó, szeretjük). Események történnek emberekkel helyeken, de ezek teljesen véletlenszerűek és összefüggéstelenek. Az egyetlen kapcsolat köztük, hogy az egész egy filmnek van összevágva, de ha valahol a közepén lett volna egy jelenet, amiben egy törpe megerőszakol egy mosogatószivacsot a Holdon, az sem lógott volna ki túlságosan. Egyetlen koncepciót véltem felfedezni a sorok között, ez pedig a „mindenkinek jár a boldogság” című közhely, de fura módon (és hozzáteszem: szerencsére) pont ezt nem gyúrták bele a fináléba. Ez egyébként annyira meglepő és üdítő volt egyben, hogy simán hozzáadott egy pontot az értékeléshez.
A jellegtelen női leadeknél csak az a rosszabb, amikor az írók megpróbálkoznak valamiféle „alternatív” karakterrel. Ezzel az a baj, hogy az említett írók tehetségtelensége miatt az ilyen karakterek szinte kivétel nélkül mellé mennek, és a megcélzott szerethetően bogarasból idegesítően ellenszenves lesz, aki nem jobb sorsot, hanem acélbetétes gyökérkezelést érdemel. Pont ilyen a Bullock által alakított Mary is, akit úgy lehetne jellemezni, hogy ő az őrült macskás öregasszony, csak a szőrös dögök helyett a keresztrejtvényekre meg az előállításukhoz szükséges haszontalan információkra van ráfixálva. A szülői beavatkozásnak köszönhetően aztán eme megszállottságnak új alanya lesz az operatőr Steve személyében. Mary először egy egész keresztrejtvényt szentel neki, majd elkezdi követni őt, keresztül az országon. Aztán még történnek dolgok, de az már úgysem érdekel senkit.
A színészekre nem érdemes túl sok szót pazarolni, Thomas Haden Church kihozta a szerepből, amit lehetett, a többiek pedig… Legyen elég annyi, hogy Bullock teljesen jogosan kapta meg az Arany Málnát, és még így is ő volt a krém.
Az a gond egyébként az ilyen filmekkel, és – visszakanyarodva az első bekezdéshez – azért utálom őket, mert teljesen rossz üzenetet közvetítenek. A Maryhez hasonló, láthatóan nem normális karakterek viselkedésének elfogadása, legitimizálása miatt alakult ki mára az az általános nézet, hogy az ember akkor toleráns, ha minden szart eltűr. Aztán a lantművészek meg mehetnek pucér faszt lengetni főműsoridőben a tévébe.
Minden rendezőnek van első filmje, de a legtöbben nem százmilliós blockbusterekkel kezdik, hanem például ilyen rövidfilmekkel, mint az alant látható Doodlebug. Akár tippelde is lehetne, hogy kinek az első szárnypróbálgatása ez az alig három perces alkotás, de mivel kábé semmit nem tükröz a későbbi nagyfilmek stílusából, elárulom, hogy Christopher Nolanről van szó.
Nolan még iskolába járt a forgatás idején, szóval a röpke valószínűleg egy kihagyott ebéd árából készült, vagyis technikailag olyan-amilyen, viszont a hangulatot – bár nem sok eredetiség van benne, inkább Kafkás-Lynches, amit a zene is megtámogat – egész jól sikerült elkapnia.
még több jóság »
Alkonyat – Újhold
Ennek az írásnak a bevezetőjére több ötletem is volt. Az első változatot azzal kezdtem volna, hogy ez az a film, amit az összes kritikus várt, hogy aztán jól lehúzhassák, mert azt úgy illik (titokban persze mindannyian imádják). A második verzióban csak én vártam, mert rajongó vagyok, de ugyanúgy le fogom húzni, mert nem akarom, hogy mindenki megtudja, a harmadikban pedig úgy gondoltam, leírom, hogy több ötletem is volt az írás elkezdésére. Na vajon melyiket választottam végül?
A fenti, teljesen értelmetlen sorok szükségességét két tény indokolta: az első, hogy a New Moon sajnos teljesen vérszegény (buta vámpíros vicc reloaded), más szóval unalmas lett, és mivel ez a tény jellemzi leginkább a filmet, biztosan rengetegen kezdték már ezzel a soraikat, én meg nem állok be közéjük. A második pedig, hogy a popcorn szerkesztősége a leírt karakterek után fizet, így aztán sosem árt kicsit duzzasztani az írásokat mindenféle remek körmondatokkal és amúgy oda nem illő, de valahogy mégis kapcsolható információhalmokkal.
Szóval Újhold. A film nem sokkal az Alkonyat után veszi fel a történet fonalát. Főszereplőink még mindig együtt vannak, de mindketten szenvednek. Edward azért, mert mostanra rájött, hogy ez a buta és minden önállóságától megfosztott, személyiség nélküli lány teljesen ráakaszkodott és marhára nem lesz egyszerű lerázni, Bella pedig azért, mert kezdi gyanítani, hogy a sunyi menyétképű, meszelt arcú vámpír valójában nem is a lányokat szereti – ugyan mi más oka lenne visszautasítani őt? Persze nem, de azért majdnem.
De ne ragadjunk le a sztorinál, láthatóan a készítők sem tették. A hatalmas tátongó réseket cselekmény helyett inkább Bella szenvedései vagy némi félmeztelen futás töltik ki, amit pedig mégis sikerült beerőszakolni, az leginkább butaság. Elhiszem, hogy nagyon hatásosnak szánták a jelenetet a végén a turistacsoporttal, de attól még semmi értelme. Komolyan, eltűnik 20-30 ember, és majd senki sem gyanakszik? Ráadásul nyilván nem az első eset volt…
Ha én írnám a moziplakátokra a figyelemfelkeltő szlogeneket, tutira valami ilyesmi lenne: „Most még több kigyúrt, borotvált férfi felsőtesttel!”, mert ez a másik jellemzője a filmnek (azzal csak nem lehet reklámozni, hogy „UNALMAS!”). De nem leszek képmutató, megértem, hogy férficsöcsökkel akarták becsalogatni a tinilányokat a mozikba. Nyilván én is ezt tenném, ha pénzem lenne benne, de nézői oldalról nekünk többieknek az nem annyira érdekes, ahogy a film játékidejének felében kisgatyás srácok szaladgálnak együtt az erdőben, esőben. Itt amúgy megjegyezném, hogy azért le a kalappal Taylor Lautner előtt, 17 évesen ilyen izmokat magára szedni elég durva (ha most gonosz lennék, még ideírnám, hogy majd megbánja, amikor pár év múlva a szerek miatt nem működik majd a szerszám).
Nem tudom mennyi volt a film költségvetése egyébként, de a nagy része láthatólag nem a CGI-re ment el. A vérfarkasok átváltozása – jópár van a filmben – és maguk a bundások is nevetségesek, kábé úgy néznek ki, mintha a legendás Kardfogból maradt volna pár fel nem használt modell. A harcok ugyancsak bénák, de emlékeim szerint ez már az előző részben is probléma volt. Viszont, hogy jó dolgokat is említsek, az előbb említetteket leszámítva a képi világ ismét jóra sikerült, a forgatási helyszínek pedig még mindig nagyon szépek.
Most jön az, hogy pár szó a színészgárdáról, de gondolom nagy meglepetések nem lesznek. A visszatérőkről elmondható, hogy szinte mindenki egy kicsit rosszabb, mint az első részben, az újak pedig nagyon jól hozzáidomultak ehhez a színvonalhoz. A film legjobb alakítása (nem jó, csak a sok semmilyenből a legjobb) egyébként ugyancsak Taylor Lautnernek köszönhető, Jacob Black karaktere már majdnem hihetőre sikerült. A skála másik oldalán az amúgy tényleg tehetséges Michael Sheen áll, akinek itt sikerült a szokásosnál is sablonosabb vámpírvezért összehozni. Két megemlítendő név még: Dakota Fanning, aki túl sokat nem szerepelt, viszont megkapja a legcoolabb creepy kinézet díját a filmben, és Graham Greene, aki a Wolf Lake (a „too good for couch potatoes” díj egyik nyertese) után újra vérfarkasok körül ólálkodik.
A film közben azon gondolkodtam amúgy, mennyire durva, hogy az írónő, még ha mormon is, ennyire rossz képet fest a saját neméről. Bella már az első kötetben is eléggé irracionális volt, de itt már egy szimplán buta tinilányból egyre ellenszenvesebb Edward-függővé válik, akit tényleg semmi más nem érdekel. Szánalmas próbálkozása, hogy újra felvegye a kapcsolatot a hajdani, már jó ideje leszart barátaival, vagy egy 16-17 éves kamasz totális kihasználása mind-mind csak azt az érzést erősítik, hogy legszívesebbek lebasznánk őt egy szikláról. Vajon a szülők végiggondolják, hogy ez a karakter milyen példát mutat a lányaiknak? Egy olyan karakter, aki nagyon durva önértékelési gondokkal küzd (bármi történik, az azért van, mert ő nem elég jó) és a lelki ürességét valami külső tényezővel próbálja minden áron pótolni. De amíg nem villant cicit vagy káromkodik, gondolom rendben van.
A fentebb kivesézett hibák ellenére az Újhold nem annyira rossz, mint a híre, de csak egy nagyon pontosan behatárolt közönségnek szól. A széria rajongói gondolom feltétel nélkül imádják, az utálói meg ugyanúgy utálnák akkor is, ha esetleg tényleg kurva jó lenne. Én valahol a kettő között állok, és így, nem rajongó-nem utálóként egyszerűen nem érdemel többet 5/10-nél. Na majd a harmadik rész! (lol)
Hajrá Bliss!
Nem szeretem Drew Barrymoore-t, ennek ellenére mégis kíváncsi voltam az első rendezésére, hiszen előfordult már, hogy valaki sokkal jobbnak bizonyult abban a bizonyos kempingszékben ülve, mint a kamera előtt. Sajnos rá pont nem igaz ez a tézis, rendezőként is pont ugyanolyan unalmas és rosszul összerakott filmet tett le elénk, mint amilyenekben szerepelni szokott.
Anélkül, hogy sokat elárulnék a sztoriból (nem azért, mert majd mindenki megnézi magának, hanem mert marhára érdektelen), arról van itt szó, hogy a 17 éves Bliss-t mindenféle mucsaröcsögei szépségversenyre hurcolja a valaha jobb napokat látott, ötvenes évekből itt ragadt világszemlélethez makacsul ragaszkodó anyja, ő meg rájön, hogy a csinos pofijának mutogatása helyett inkább görkorin zúzna egy kör alakú arénában pár tetovált lakókocsipark-amazon társaságában.
Látszik, hogy DB nem akart semmit a véletlenre bízni, ezért majdnem minden létező klisét bezsúfolt a filmbe, ami az ilyen önmagát megtaláló tinilányos filmekben előfordulhat, valamelyik csak működik majd. Van itt összeveszés a legjobb baráttal, hazudozás a csapatnak, a szülők ellenkezése, „nemezis” az ellenfél csapatban, hűtlen pasi, estébé. És természetesen a végén minden jóra fordul, ahogy kell. Egyedül a végső nagy győzelem panel maradt ki (upsz, spoiler volt, de nem baj, nem ez fogja tönkretenni a filmélményt), de addigra már annyira érdektelenné válik az egész, hogy tulajdonképpen mindegy is.
A Whip It legnagyobb hibája szerintem az – és most már harmadjára írom le az érdektelen szót – hogy teljesen érdektelen (négy) a váz, amire az egész fel van fűzve. Nekünk nézőknek ugyebár a nyilvánvaló mögé kellene látnunk, és észrevenni, hogy a központi témaként szerepeltetett roller derbi valójában csak egy metafora, és igazából arról van szó, hogy a blablabla. Nem írom le ötödjére azt a bizonyos szót, de ez a második réteg teljesen olyan. Fogja a jól bejáratott kliséket, majd a jól bejáratott módon prezentálja, a legkisebb erőfeszítést sem téve, hogy valamiben különbözzön.
A filmbeli sport, vagyis a roller derbi egyébként tényleg létezik, és a film forgatókönyvét jegyző Shauna Cross is űzte jópár évig, szóval önéletrajzi ihletésről van itt szó, csak azt nem értem, miért gondolta, hogy ez majd bárkit is érdekel a filmben szerepeltetett kisvárosi tahó rétegen kívül? Na de ezért nem én ülök a döntéshozó székben, ugyanis a film elég jó fogadtatásra talált (7,2 az IMDb-n), ráadásul a demográfiai adatokat megnézve szinte minden korcsoportnál, és az Államokon kívül is. Oké, a non-US lehet Kanada is, ahol szintén sok a tahó, de akkor is meglepő és számomra érthetetlen a dolog. Amúgy ha 2004 előtt készült volna, azt mondanám, ez a film volt az egyik alap, amire a Ben Stilleres Kidobóst felhúzták, a roller derbi ugyanis annyira Silány Sportok Lapjába illik, hogy kitalálni sem lehetne jobban.
Mielőtt még befordulnék a célegyenesbe ezzel az írással, mindenképpen kell pár szót ejtenem a szereplőgárdáról. A Whip It ugyanis pár meglepően jó alakítással büszkélkedhet, sokkal jobbal, mint amit a film vagy a rendezés miatt elvárható lenne. Nem a főszereplőt megformáló Ellen Page-ről van szó, ő ugyanazt a karaktert hozza, amit minden más filmjében a Juno óta (azért kedveljük), hanem mondjuk a szüleit alakító Daniel Stern és Marcia Gay Harden párosról, de Kristen Wiig is jól teljesít Maggie Mayhem szerepében.
Elérkezett az ítélet órája, és Drew Barrymoore rendezőként ugyanúgy elbukott, mint színészként. Pedig tényleg ott volt a lehetőség, hiszen okosan nem valami fajsúlyos drámával kezdett, hanem egy könnyedebb darabbal, de így sem jött össze. A Whip It fájóan lapos közhelyek puffogtatása majdnem két órán keresztül, amit csak pár alakítás ment meg a teljes csődtől. Tőlem semmiképpen sem érdemel többet 3/10-nél.
Getting shot’s never easy. Bullets tend to hurt. A lot.
Ha meghallasz egy ilyen első sort és még emlékszel a remek trailerre, neked nem indulna mosolyra a szád? Akkor tök fölösleges ezt az írást tovább olvasni. Nekem elindult, és majdnem úgy is maradt. De kezdem az elején.
A történetről elég annyit tudni, hogy a címszereplő egy elég tekintélyes reputációval rendelkező „intéző”, akinek legújabb munkája egy táska megszerzése. De ahogy ezt a noir szabályai is diktálják, az ügy közel sem ilyen egyszerű, és minden egyes hullával csak bonyolultabb lesz. Azokból pedig jó sok akad…
A Malone tipikusan az a film, amiből akár az utóbbi idők egyik legjobb filmje is lehetett volna. Tudom ám, hogy ez merész kijelentés, de akkor is tartom. A sztori ugyan nem túl eredeti (bár egyáltalán nem rossz), viszont Mark Hosack forgatókönyvíró nagyon jó érzékkel pakolta tele zseniális párbeszédekkel és egysorosokkal, amik simán érdemesek lennének arra, hogy a következő években idézgessük őket. Mindössze egy erős, egyéni látásmóddal rendelkező rendező kellett volna, de Russell Mulcahy sajnos nem ilyen. Filmográfiájában ugyan találunk jó vagy elfogadható filmeket (Highlander, Resurrection, Silent Trigger, hogy csak hármat említsek), de azért egyikről sem állítható, hogy túlzottan különlegesek lennének.
Talán az elvárásaim voltak túl magasak, nem tudom, mindenesetre a remek szövegek mellé valami rendes noir látványvilág és hangulati elem elfért volna. Kevesebb nappali jelenet például, és az elmaradhatatlan, ám itt mégis elmaradó eső, amely eltünteti a mocskot az utcáról. Ja igen, nem igazán volt mocsok sem. Persze az is lehet, hogy egy olyan koncepció hiányát kérem most számon, ami igazából nem is létezett a filmmel kapcsolatban. Nekem azért hiányzott.
Szerencsére, ezt ellensúlyozandó a színészek mind remekül alakítanak. Thomas Jane lehet, hogy mostanság jól lengeti a faszt az HBO háza táján, de azért remélhetőleg vissza fog térni a filmekhez, és letesz még pár ehhez hasonló jóságot az asztalra. Alakításában ugyanis Malone nagyon kemény figura, és tényleg hihető, ahogy a többiek félelemmel a hangjukban beszélnek róla. Ezért érthetetlen, hogy a Punisherben… De ez egy másik történet. Ha pedig hinni lehet az imdb triviának, még a filmben használt ’52-es Buickot (eszméletlen jó kocsi) is ő szerezte be. Ráadásul Malone nem csak kemény, hanem végtelenül cool is, tényleg afféle XXI. századi noir-hős, amit Jane a Bogart-beszédstílussal még jobban erősít. Azt meg csak úgy mellékesen említem meg, hogy tök jó látni, ahogy a filmekben és sorozatokban előkerül a kalap, mint kiegészítő.
De hogy ne csak róla essen szó: Ving Rhamest gondolom nem nagyon kell részletezni, ő azon kevés fekák egyike, akiknél nem szánalmas és nevetséges, ha keménynek próbálnak látszani – és természetesen most is jó volt. Akit viszont ki kell emelnem, az nyilván Elsa Pataky (rutinos olvasók már meg sem lepődnek rajta, három női karakter van a filmben, nyilván nem Malone anyjáról kerül ide kép), aki nem csak nagyon szép – lássunk át a festéken – hanem jól is játssza a végzet asszonyát. És a szokásostól eltérően még a spanyol akcentusa is bájos.
– You’ve changed.
– So’s your underwear.
Összefoglalva tehát, a Malone egyes részelemei külön-külön mind jók, de együtt mégsem hozzák azt a hatást, amit lehetett volna. Na mindegy, talán majd a 30 év múlva elkészülő remake kiköszörüli ezt a csorbát. Addig is ennek jár egy 7/10, a végére meg bónuszkép.
Brian élete
Brian élete átlagosnak mondható: azt leszámítva, hogy Jézussal egy napon és a szomszéd pajtában született, tulajdonképpen semmi érdekes nem történt vele. Ahogy nőtt, először gyerek, majd kamasz lett, kijöttek a ragyái, mint bárki másnak, és amikor eljött az idő, szőrösödni is pont ott kezdett, ahol az emberek többsége. Édesanyjával utcai prédikátorokat hallgatott és kövezésekre járt, mígnem egyszer rossz társaságba keveredett. Ami aztán történt, arról meg csak az átkozott rómaiak tehetnek…
All right, but apart from the sanitation, medicine, education, wine, public order, irrigation, roads, the fresh water system and public health, what have the Romans ever done for us?
A Brian élete a Monty Python-társulat két legismertebb filmje közül a másik, és gondolom a többség véleménye szerint egyben a második is, de én ezzel nem értek egyet. Még ha a Gyalog-galopp egy fokkal viccesebb is lenne – amit egyébként egy percig sem állítok – az „csak” egy vígjáték, míg jelen film a benne foglalt extra tartalom miatt azért jelentősen több ennél a műfaji skatulyánál. Egy zseniális szatíra, egy tökéletes alkotás. Egyvalamit azonban tisztázni kell: a Brian élete NEM kereszténység- vagy hitellenes, csöppet sem. Ezt így, harminc évvel az elkészülte után már nem is kellene megemlíteni, de ahogy egy újszülöttnek minden vicc új, az idióták is újra és újra megtalálnak bizonyos alkotásokat, hogy aztán jól bélyegezzenek és szajkózzák a másoktól hallott közhelyeket. Persze értem én, erőből nekimenni sokkal könnyebb, mint gondolkodni és beismerni, hogy esetleg. De most segítek.
A film nem a kereszténységnek, hanem az azt teljesen kifacsaró és eltorzító fanatikusságnak állít görbe tükröt. Igazából nem is szükségszerű, hogy ez a csürhe-gondolkodás a vallással kapcsolódjon össze, de világméretekben ez a legjellemzőbb megnyilvánulása (meg a „semmit sem eszek, amire tegnap rásütött a nap vagy lepisálta egy kutya” marhaság). Gondolom egyértelmű, miről van szó, de ha mégsem, ajánlom újbóli végiggondolásra a fél pár saru és a tök esetét, illetve egyik kedvenc jelenetemet, amikor a tömeg egyként kántálja Brian után: „Mind egyéniségek vagyunk”. Dereng már? A lényeg, hogy nem kell mindent beszopni, csak mert valaki azt mondja. Agy és gondolkodás a két kulcsszó.
A Brian életében persze a fent említetteken kívül rengeteg klasszikus és hatásos pillanat van, amik a másodlagos rétegek nélkül, önmagukban is remekek. A teljesség igénye nélkül: a kövezés, a falfirkálás, a szakállra alkudozás, vagy a legtöbbször emlegetett Bigus Dickus (a magyar változatban Fikusz Kukisz) mind-mind briliáns jelenetek, és mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a film most megkapja tőlem a 10 pontot.