Ez az a film, amit leginkább csak csak azért akartunk akartam megnézni, mert Jessica Biel végre ledobta magáról az összes textilt, hogy minél hitelesebben játszhassa el a sztriptízkurva egzotikus táncos szerepét. Pedig – és ezzel semmiképp nem akarom kisebbíteni eme filmtörténeti esemény jelentőségét – a Powder Blue önmagában is érdemes megtekintésre. De azért mégis jó, hogy Biel végre úgy döntött, igazi színésznővé válik.
A filmben egyébként négy ember sztoriját követhetjük végig, kedvelt történetmesélési szokás szerint messziről indulva, hogy aztán még a vége főcím előtt összeérjenek a szálak, ezzel is bizonyítva, hogy a párhuzamosok a végtelenben azért csak odahellóznak egymásnak. Természetesen mind a négyen problémákkal küzdenek és kurvára boldogtalanok, ráadásul a karácsony is ott liheg a nyakukon. Ez egyébként érdekes dolog, általában ha nincs semmi más az írók kezében, mindig jó ötletnek gondolják a történetet december végére időzíteni. A társadalom által úgy vagyunk kondicionálva, hogy a karácsony az valamiféle társas ünnep, ráadásul vidám is, és ebben az összefüggésben sokkal jobban ülnek az elidegenedett, magányos, reményvesztett karakterek, személyes drámájuk sokkal erősebben hat ránk, nézőkre. Undorító és manipulatív dolog ám ez, és nagyon kell vigyázni vele, mert rossz kezekben olyan rémségek születhetnek, mint a _____ (mindenki helyettesítse be a legjobban gyűlölt karácsonykor játszódó filmjét). A Powder Blue szerencsére elég csupasz és giccsmentes ahhoz, hogy még a hozzám hasonló, „szeretetünnepre” közömbös nézőket se fogja el a hányinger. És még a film vége sincs elrontva valami baromira nem illeszkedő befejezéssel. Bravó.
Jessica Biel eddigi filmjeihez képest ez a mozi mindenképpen szintlépést jelentett neki színjátszásilag, és igazából kellemes meglepetésként ért, hogy sikerült is felnőnie az egyedülálló sztriptíztáncos anya szerepéhez. A cicimutogatás pedig nem csak nézővonzó elemként kellett, hiszen mint tudjuk, Biel nagyon keményen készült a szerepre, és maximálisan magáévá tette amit kellett. Persze a többiek is jók voltak, de míg nála ezt egyelőre fontos kiemelni, Ray Liotta vagy Forest Whitaker esetében szerintem természetes elvárás a csuklóból hozott drámai szerep. Azt még megemlítem, hogy ez volt Patrick Swayze utolsó filmje, és hát itt már durván szarul nézett ki; ha nincs a stáblistán a neve, meg sem ismerem.
Érdekességként megemlítem, hogy a Powder Blue a rendező-forgatókönyvíró Timothy Linh Bui második nagyfilmje, szóval nem lehet azzal vádolni, hogy kapkodósan áll a dolgokhoz. Ez a megfontolt lassúság egyébként a filmen is meglátszik, szóval aki pörgést vár, az játsszon búgócsigával inkább (szar poén: én = 1:0). Az előző egyébként a nyolc évvel ezelőtti Zöld sárkány (Green Dragon) volt, ugyancsak Swayze és Whitaker szereplésével, és bár jó régen láttam már, nem úgy emlékszem, mintha szar lett volna.
Bár vannak a filmben olyan részek, amik az én rendezésemben máshogy néznének ki, de ezzel együtt is egy nagyon jól összerakott alkotás a Powder Blue, jó alakításokkal és kellően nyomasztó atmoszférával (köszönet az operatőrnek és a szűrőknek), szóval nálam simán megérdemel egy erős 8 pontot. És nem Biel á la nature jeleneti miatt.
Halálos iram
A gyors és dühös sorozat eddigi utolsó installációjában (mely címét tekintve a legújabb trendnek megfelelően az első rész kinyilatkoztatásos hangzású változata) minden fontosabb és még életben lévő szereplő visszatért, és gyorsan össze is rántották a sorozat legjobb darabját. Persze ez szubjektív, de vannak érveim: a FaF kevesebb majomkodást és jobb történetet kínál, mint az elődjei, ráadásul van egy remek gyalogos üldözéses jelenet is, és még M. Rodriguez is… Majd meglátjátok.
A film kronológiailag a második és harmadik rész közé ékelődik, és ugyan az előbbi végét egy hatalmas tér-idő szakadást létrehozva nagylelkűen ignorálja, legalább magyarázatot ad arra az amúgy senkit sem érdeklő kérdésre, hogy miért ment Dominic Tokióba és honnan ismeri Hant. Az említett ellentmondást leszámítva viszont nincs baj a filmmel, sőt. A készítők a tokiói baromságból jöttek, így nem voltak túl magas elvárásaim, de – és ez tényleg meglepő – a film nem csak az előzőekhez képest jobb, hanem önmagában is egy szórakoztató darab. Azt viszont nem tudom, hogy mennyire ajánlható újoncoknak, mert bár a karakterek nagyjából el vannak magyarázva, nem árt legalább az első rész történéseinek ismerete.
Amit még megemlítenék a pontozás előtt, hogy Jordana Brewster álla egyre inkább kockásodik, de azért továbbra is aranyos, csak most már ideje lenne tényleg ledobni azokat a ruhákat, mielőtt az évek tova szállnak… De visszatérve a pontozásra: először 8-at akartam adni, de végül csak 7/10 lesz, a minőségbeli különbséget pedig próbáltam az előzőeknél valamivel összeszedettebb írással érzékeltetni (legalább próbálkozom).
Halálos iramban: Tokiói hajsza
Az epikus saga harmadik, buta szójátékok helyett buta alcímmel operáló felvonásában minden eddiginél nagyobb a tét: főszereplőnknek mindössze 16 órája van arra, hogy megmentse rákos kisöccse életét. Ehhez pedig meg kell mutatnia a japán alvilágot irányító félelmetes jakuzának, hogy milyen jól tud hegyen lejtmenetben driftelni…
Na jó, picit talán kiszíneztem az eseményeket, de az eredeti történethez képest ez a rákos gyerek ötlet határozott előrelépés lett volna. Az egész amúgy annyi, hogy a balhés gyerek szarba keveredik otthon, ezért anyu Japánba küldi apuhoz, hogy ott majd megjavul. Persze nem javul, mert a szar szép tányérra téve is szar marad, így hősünk egész véletlenül ismét motorbőgető hülyék közé kerül. Persze a festett hajú/körmű/egyebű japó fiatalság egész másra gerjed, ők a sebesség helyett inkább a driftelésre vannak ráparázva, amiről viszont hősünk szart sem tud. Pedig pontosan ez a képesség kell ahhoz, hogy megdughassa a jakuzavezér unokaöccsének csaját és még el is dicsekedhessen vele (megnéztem, nincs drift-technikus vagy hasonló OKJ-s képzés, szóval senki se rohanjon jelentkezni).
A TFATF:TD nem csak tökéletesen beleillik a „buta szar” kategóriájába, de majdnem új mélységet is ad neki. Míg az előző részekben a szereplőknek volt valamiféle motivációja, itt mindenki csak azért cselekszik, mert a forgatókönyvíró azt gépelte le éppen. A főhősről annyit tudni, hogy balhés, de igazából jó gyerek, de hogy miért tesz valamit, az már nem derül ki. A többi karakter pedig még nála is kidolgozatlanabb. A történet még úgy is harmatgyenge, hogy igénytelenek vagyunk (az utalás megfejtője NJP bögrét gondolhat oda az asztalára nyereményként), és az egész nyakon van öntve ezzel a driftelős trógerkedéssel, ami sajnos nagyon gáz. Ezt egyébként csak azért jegyeztem meg, mert Chris Morgan első írása, a Cellular egy fasza pörgős akció, amihez képest ez határozottan visszalépés volt.
Az ész nélküli tuningolás mellett egyébként a driftelést is faszságnak tartom, szóval ne legyen meglepő a negatív vélemény. Ennek amúgy nem valami gyerekkori trauma az oka, hanem két dologra vezethető vissza. Az első, hogy az általam kipróbált összes Need for Speed játékban csalt a kurva gép a driftelős pályáknál, a második pedig, hogy szerintem egy autó alapvetően közlekedési eszköz, és mint olyan, nem majomkodásra való. A film amúgy mindenhol megtalálta a közönségét, mert balfaszok az egész világon vannak. Magyarországon is, ezt a plázák mély- és magas garázsainak falai, valamint a bemutató után tömegesen letört kocsik is bizonyíthatják. De vissza a filmhez és a szereplőkhöz. A kötelező mexikói csaj ezúttal becserélődött a perui születésű Nathalie Kelley-re (a képen), ami ugyan még mindig nem az igazi, de Rodriguez és Mendes után mindenképpen előrelépés. Az első két filmből egy nyúlfarknyi megjelenést leszámítva senki sem tér vissza, az újak pedig teljesen érdektelenek, ezért ez a bekezdés most ilyen kurtán-furcsán véget is ér.
A pontozás persze nem lesz objektív, de ez is olyan film, ahol igazából nem is törekszem rá, mert minek. Szóval számilag ez bizony 2/10, és az halálbiztos, hogy a másik hárommal ellentétben ezt soha az életben nem fogom újranézni.
Halálosabb iramban
Paul Walker visszatért, hogy Vin Diesel helyett valami random fekát maga mellé véve ezúttal Miami útjain rakjon rendet és jól leversenyezze a gonoszok arcát. Az első részhez képest eltelt valamennyi idő, Brian továbbra is utcai versenyekkel próbál némi pénzmagot szerezni, de aztán elkapják, és már éppen menne a börtönbe papás-mamást játszani, amikor jön a nagy lehetőség: ha segít lebuktatni a csúnya rosszembert, elkerülheti az intim kapcsolatok kényszerű kialakításának fenyegetését. Brian persze jó gyerek, ezért rögtön beszervezi régi cimboráját a gettóból, hasonló feltételekkel. Aztán van még a filmben Devon Aoki is, a kötelező latin csaj szerepére pedig Eva Mendes, ha valaki a lusta babzabálókat preferálja inkább.
Az első részhez képest nem sok minden változott, szóval nem is nagyon lehet mit kiemelni. A film még mindig ugyanazokkal a klisékkel dolgozik, de érzésre az autós jeleneteknél kevesebb a hülye vágás, és a 2F2F emiatt jobban is tetszett. Elvárások nélkül, kikapcsolt aggyal ez az epizód is elég szórakoztató, akár többször is nézhető, ebay-ről olcsón megvehető. Ha az előző 6 pontos volt, ez legyen 7, csak hogy látszódjon a különbség.
Halálos iramban
Rögtön a közepébe: számomra egyszerűen érthetetlen, hogy miért lett ez a film ennyire felkapott a sok tuningmajom által, hiszen az egészből nagyjából annyi az emlékezetes, hogy párpercenként elismétlik a NOS márkanevet, megszolgálva a termék-elhelyezési szerződésbe nagylelkűen bekanyarintott összeget. Mert amúgy a TFATF teljesen átlagos, semmi kiemelkedőt nem mutat, és az autós „alkotások” között is van szégyellni valója bőven. Ha már kocsikról van szó, akkor nem ártana például néhány normálisat is a filmbe pakolni, nem? Itt viszont csak mindenféle buzi neonos meg szarrá spoilerezett és hülyegyerek-színre festett hányadékra futotta, néhány kivételtől eltekintve (1970-es Dodge Charger). Itt mondjuk megjegyezném, hogy számomra elfogadhatatlan bármilyen külső, és a legtöbb belső pimpelés – autóról van szó, ha valaki öltöztetni akar, vegyen Barbie-babát – szóval az előző sorokat ennek figyelembevételével kéretik olvasni.
De visszatérve a filmre, számomra az akciójelenetek minősége is egyértelműen a negatív felé tendál. A versenyjelenetek bénák, aminek legfőbb oka persze a hülye vágás. Nem is értem, miért nem képesek leszokni erről, hogy minden harmadik vágókép azt mutatja, amikor a szereplő vált vagy pedálozik. Vagy ez csak szerintem rohadt idegesítő? Mindenesetre a legtöbb versenyzős filmet és autós üldözést ezzel szokták elkúrni. Ehhez képest a film másik jellegzetes izéje, a „minden csavarba belezoomol a kamera” nem is annyira zavaró, inkább csak megmosolyogtató pozőrködés, de ha ez Gary Scott Thompson elképzelése arról, hogy mi a cool, el tudom fogadni.
Bár úgy tűnhet, hogy most aztán jól le fogom pontozni a filmet, de a popcorn-tagságival rendelkező blogolvasó tömegek (harmadszor írtam le ezt a kifejezést, innentől rendszeres szófordulattá nyilvánítom) már tudják, hogy igazából az átlagosságán kívül sok gondom nincs vele, és egynél többször láttam már, szóval megkapja a 6/10-et. Lehetnék nagylelkű is 7 ponttal, mert Jordana Brewster a szögletes állkapcsa ellenére is aranyos, de Michelle „tahómexikóinagypofájúcsaj” Rodriguez miatt sajnos ez most nem fog bekövetkezni.
Ha már a District 9 írásnál megemlítettem, legyen megnézhető is, nem? Alig 6 és fél perc az egész.
még több jóság »
District 9
Az űrlényes moziknak már sok-sok évtizedes múltja van a filmvilágban. A gyerekfilmtől a pornóig gyakorlatilag minden műfajban előfordultak már, és az évek során a legkülönfélébb motivációk miatt jöttek a Földre: láttuk már őket pusztítani, szaporodni és pusztítani, és néhanapján még békés szándékkal is érkeztek, hogy tanítsák az emberiséget (majd szaporodjanak és pusztítsanak). A bolygónkon ragadó és a társadalomba beilleszkedő idegenek ötlete sem új, erről szól például az Alien Nation (Földönkívüli zsaru) című film/sorozat is. De mi történik, ha a megérkező idegenek nem illeszkednek be? Mi történik, ha az emberek nem akarják, hogy itt legyenek?
When dealing with aliens, try to be polite, but firm. And always remember that a smile is cheaper than a bullet.
Neill Blomkamp filmje ebből a szempontból közelít a kérdéshez. Az idegenek már vagy húsz éve itt vannak, nem támadtak, viszont elmenni sem tudnak. Érkezésük óta a Kilences körzet nevű gettóban vannak elszállásolva, igen mostoha és szigorú körülmények között. Az embereknek persze nem tetszik a dolog, hiszen másfélmillió lény eltartása sokba kerül, meg egyébként is miért vannak ők ott, ahol semmi keresnivalójuk? Megszületik tehát a döntés, hogy átköltöztetik őket párszáz kilométerrel odébb, de ez nyilván nem lesz ilyen egyszerű.
Az a helyzet, hogy a District 9 egy kibaszott jó sci-fi, és pont. Nem csak azért, mert a mai kor elvárásainak megfelelően a megvalósítás közel tökéletes, az utolsó fél órában pedig kapunk egy olyan akciót, ami a kézikamerázás ellenére is simán beszaratós látványilag, hanem azért is, mert a sci-fi klasszikus definíciója szerint is remekül működik. A kettő összhatása pedig egy majdnem kifogástalan filmet eredményez. Azért csak majdnem, mert a sztoriban maradtak apróbb lyukak, amiket illett volna betömni. Semmi olyan, ami a film nézése közben feltűnne, hiszen a film folyamatosan pörög és sodor magával, ráadásul ezt az érzést nem csak az akciórészeknél sikerül elérnie. A megvalósításról egyébként annyit, hogy biztos sokaknak nem fog tetszeni ez a kvázi dokumentumfilm-stílus, de szerintem baromi jó volt. Nyilván nem akarok ezentúl mindent így látni, de ehhez teljesen illett.
Az említett társadalomkritika egyébként több szinten is jelen van. Egyrészt ugye a cselekmény helyszínül szolgáló Johannesburg történelme, az ott lezajlott apartheid és a filmbeli események közötti párhuzam gondolom mindenkinek egyértelmű, nem is kell magyarázni. Másrészt a jelen korban zajló eseményekre is nagyon jól reflektál a film, hiszen a bemutatott menekülttáborhoz hasonlóak jelenleg is léteznek, és ott is hasonló vagy még rosszabb körülmények között élnek az emberek. Ráadásul az emberi természet sötétebb oldala is elég rendesen jelen van, kezdve a kiszolgáltatottságból hasznot húzó nigériai majmoktól a lehetséges haszon érdekében bármit megtevésig. Aztán ott vannak még az olyan dolgok is, mint például (spoiler következik, jelöld ki, ha olvasni akarod) az az ellentét, hogy minden idegennel alá akarják íratni a kitelepítési papírokat, látszólag elismerve őket, ugyanakkor a főszereplő szinte extázisban mesél arról, hogy milyen hangja van a népirtás során felgyújtott és felrobbanó embrióiknak. És még lehetne sorolni.
A film megnézése előtt reméltem, hogy valami nagyon faszát fogok kapni, és szerencsére ezúttal nem csalódtam. Neill Blomkamp első nagyfilmje (ami egyébként technikailag egy remake, a saját, Alive in Joburg című, ugyanilyen témájú rövidfilmjét készítette el nagyobb pénzből) ugyan nem tökéletes, de elég közel jár hozzá, szóval én simán kiosztok rá 8 pontot. Aztán idővel lehet felmegy majd kilencre is.
Megint 17
A Megint 17 egy elég undorító módon népnevelő célúra hangszerelt nem igazán vicces vígjáték Zac pinabubus Efronnal és Matthew manapság már bármit elvállalok, csak fizessenek érte Perryvel (vajon ő volt valaha is vicces, vagy csak szerencsés Chandler karaktere miatt?). Ahogy a sztori inverze a zseniális Segítség, felnőttemnek, ugyanúgy inverze a film szerethetősége is a Tom Hanks-klasszikusnak. Az egészről süt, hogy a világon senkit sem érdekelt, csak bizniszből legyártották. Minden film a pénzért hajrázik persze, azzal nincs is gond, de ezen meg is látszik, sajnos.
Igazából a 17 Again két dologra volt jó: némi vászon-időt adott Michelle Trachtenbergnek és Allison Millernek (bár kaptak volna valami normális filmben ugyanennyit), valamit pár év múlva, amikor Zac Efron mindhiába próbálkozik kékszemű árja utódok létrehozásával, legalább vissza tudja nézni, hogy hol zápultak meg a tojásai a szűk gatyák miatt.
Még annyit megemlítenék a sejthető pontozás leírása előtt, hogy a kritikákban pozitívumként, vagy akár a film legjobbjaként kiemelt Thomas Lennon tényleg jól játszott, ugyanis pontosan azt a fajta geeket hozta, akit szívből gyűlölök, és legszívesebben szöges bakanccsal szteppelnék a tökein. Persze a történetben egész más szerepe lett volna, de így legalább tudtam fókuszálni a dühömet, és most nem arról írok, hogy mennyire tenyérbe mászó ez az Efron gyerek. Egyébként tényleg az, de sajnos nem ő volt a legrosszabb a filmben. És akkor most jöjjön az ígért pontszám, ami sajnos még a kocka utalások duplán figyelembe vételével is csak 4/10 lesz.
A pláza ásza
A fene se gondolta volna, hogy a Férjek gyöngye főszereplője ekkora nézőcsalogató lehet. Az előző két filmjénél még simán rá lehetett fogni Will Smith-re vagy Adam Sandlerre a nem túl rossz bevételi adatokat, de a Paul Blart esetében már Kevin James volt a húzónév. És tényleg húzott is, szépen betermelte a 26 milliós gyártási költség ötszörösét, ami kurva jó teljesítmény. Csak az okát nem értem, a film ugyanis szar.
Na jó, nem a nézhetetlen pocsék undormány szar, hanem a lehető legócskább klisékből összerakott, és még csak nem is vicces fajta. Van ez a Paul Blart nevű figura, aki rendőr szeretett volna lenni, de sajnos túl kövér és buta volt hozzá. A filmben ugyan a betegségére fogják, de ez ne tévesszen meg senkit, az általam irt ok a valós. Na mindegy, a lényeg, hogy most egy plázában dolgozik biztonsági őrként, és baromi komolyan veszi magát. Közben meg szerelmes a szintén buta, ámde szőke parókaárusba is, de nyilván esélye sincs nála, még akkor sem, ha… Szóval soha.
Persze filmről van szó, így aztán felragyog hősünk nagy napja, a plázát gonosz gördeszkások csapata lepi el, ő pedig úgy logikázik, hogy ha leszámol velük és megmenti a buta szőke parókaárust, az csak megér majd a lánynak egy kis hálaszexet. Ezen a ponton a film átmegy egy rossz Die Hard-paródiába, ezért pedig már alapból tortamegvonás járna Kevin James-nek, aki egyébként forgatókönyvírói minőségben is hozzájárult ehhez az élményhez. Ez egyébként meg is látszik, hiszen ha az alapsztorit el is fogadjuk, a Paul Blart tele van teljesen logikátlan megoldásokkal, amik talán nem is lennének annyira zavaróak, ha egyébként vicces lenne a film.
A Férjek gyöngye 20 perces epizódjaiban nem volt olyan feltűnő, mert ott volt mellette Leah Remini és Jerry Stiller is, de az a helyzet, hogy Kevin James nem vicces. Vagy csak én nem vagyok kompatibilis a humorával. Mindenesetre a film visszatérő momentuma, amikor Blart drogos módjára mohón feltépi a cukrot, szerintem szánalmas volt, a bárban előadott részeg-jelenet pedig nagyon kínos, és még jó ideig kísérteni fog.
Nem is taglalom tovább, hogy mennyire nem tetszett a film, inkább kiosztom rá a 4/10-es pontszámot és felejtsük is el egymást.
Ez a rövidfilm 2007-ben, az Elle Fashion Series keretein belül (bármi is legyen ez) készült. A főszerepben Zooey Deschanel és Bill Irwin, a rendezői székben pedig Julia Stiles (igen, az a Julia Stiles), aki nem mellesleg a forgatókönyvet is írta. A történetből nem szeretnék sokat lelőni, így csak annyit mondok, hogy van benne egy utcán pénzt kunyizó lány, egy nem működő beléptető kártya és egy Armani ruha is. A végén pedig felcsendül a Hello Dolly.
Az a helyzet, hogy nem ez lett Zooey legsikerültebb rövidfilmje, és bár nem rossz, de túlságosan befejezetlennek tűnik az egész. Persze ez lehet koncepció is, de általában akkor koncepcionálnak igy, ha nincs elég ötlet. A hangulat viszont jól eltalált, igy mindenképpen érdemes megnézni egy szabad húsz percben. És persze Zooey miatt is.
még több jóság »