A lista a szokásos rendszer szerint állt össze: az eredeti bemutató dátumától függetlenül minden olyan film számított, ami idén vált elérhetővé.
Az idei év még a tavalyinál is rosszabb volt (pedig már ott is keseregtem), ráadásul még a filmes lista frissítése is bedőlt, de azért itt van tizenegy film, ami emlékezetes volt az évből.
11. The Hobbit: An Unexpected Journey
48 fps és 3D nélkül a Hobbit egy olyan világba kalauzol, ami a lehető legtávolabb esik a mindennapoktól, és ahová bármikor szívesen visszanézek. És a koboldok elleni harc!
10. Jack Reacher
Nem érdekel, hogy Cruise alkatilag mennyire nem megfelelő a szerepre, ugyanis baszott jól hozta Reacher hallgatag, cinikus, „semmi vesztenivalóm” karakterét ebben a régi vágású akciókrimiben. Tipikusan az a film, ami felspannol, és a megnézése után szinte reménykedünk, hogy belénk köt valaki az utcán, és elkenhetjük a száját.
9. Ted
Féltem a filmtől, mert a Family Guy „húsz percből két percnyi vicces” átlaga nem sok jót ígért, de szerencsére Seth MacFarlane igazi felnőttvígjátékot készített, amiben minden a helyén volt. Ráadásul újra bebizonyosodott, hogy bár Mark Wahlberg a valóságban nem túl vicces figura, a vígjátékszerepek nagyon jól állnak neki.
8. The Hunger Games
Az aréna előtti rész jobban működik, de összességében egy meglepően jó adaptáció jött ki a Battle Royale/Running Man/stb. tinimixből. Jennifer Lawrence is bebetonozta magát a kedvencek között.
7. The Expendables 2.
Majd a következő húsz év eldönti, hogy mennyire lesz időt álló klasszikus, de az biztos, hogy mocsokjó szórakozás. Minden kilőtt töltény egy kis orgazmus, minden megszólalás egysoros. Hol a következő?
6. The Grey
A filmhez tökéletesen illő nevű Joe Carnahan sallangoktól mentesen, lecsupaszítva mutatja meg, hogy mit jelent férfinak lenni.
5. Argo
Az amerikai kormány 1979-es teheráni titkos túszmentő akciójának történetét Ben Affleck az elvárásoknak megfelelő magas színvonalon dolgozta fel. Ő lesz az a rendező, aki nem kúrja el a könyvadaptációkat?
4. Chronicle
Ha azt mondom, hogy tele van a f-szom a talált kamerás filmekkel, akkor még visszafogott voltam (nem a filmek, hanem maga a gimmick zavar), de ez a minimálpénzből készült mozi mégis odavágott. A klasszikus „nagyobb erő nagyobb felelősséggel jár” mindenféle pátosz nélkül.
3. The Cabin in the Woods
Gondolom sejthető volt, hogy ha idén kaptunk két Whedont is, olyan nincs, hogy nem lesz mindkettő dobogós. Slasherként is működik, de az igazi ereje abban rejlik, hogy képes úgy a műfaj toposzainak a képébe röhögni, hogy közben nem gúnyolódik, és nem megy át paródiába.
2. Shame
Milyen mélyre süllyedhet az ember a saját mocskában, miközben a felszínen minden rendben van? Steve McQueen filmje undorító, mocskos, és olyan súlyosan nehezedik a mellkasodra, hogy levegőt is nehezen kapsz.
1. The Avengers
Sokszor mondjuk, hogy ezt a szerepet/filmet csak xy játszhatta el/rendezhette meg, de a Bosszú Angyalai esetében tényleg így van. Whedon zsenijének köszönhetően a csapat minden tagja megkapja a neki járó rivaldafényt, mi pedig megkaptuk azt a Bruce Bannert, akire Bana bénázása (figyelem, olcsó poén!) óta várunk. Az idei év Sucker Punch-a: négyszer néztem meg eddig, és minden alkalommal csak egyre jobb lesz.
Idén már nem valószínű, hogy lesz rajta változás, úgyhogy akár ki is kerülhet. A tavalyival ellentétben ez az év nem volt túl jó filmes szempontból: egyrészt nagyon sok alkotásra nem volt időm, másrészt amiket láttam, azok sem voltak igazán jók (például csak egy 10/10-es akadt). A 2010-es listára például nem biztos, hogy az első pár helyezett kivételével felfértek volna.
Most is a tavaly kitalált rendszer szerint állt össze a sorrend, vagyis az eredeti bemutató dátumától függetlenül minden olyan film számított, ami idén vált elérhetővé. Jellemző persze, hogy ennek ellenére sem sikerült még az esélyes 2010-es filmeket sem letudni, jövőre pedig már nem játszanak… Lehet, hogy kellene egy „időhiány miatt parkolópályás top 10” lista?
Mindenesetre itt vannak a szerintem legjobbak, az elkövetkező hetekben talán bővebben is írok róluk:
10. Like Crazy
Drake Doremus a saját forgatókönyvéből rendezte ezt a szokásos giccsektől és sablonoktól mentes, szívszorító és hihető romantikus drámát, Felicity Jones pedig végleg befúrta magát a kedvencek közé. Nem a romkomok közönségének való.
9. True Grit
Coen-testvérek, Jeff Bridges, a legendás John Wayne-film újrája. Kell tovább magyarázni? Az az igazság, hogy western mivolta miatt akkor is megpróbáltam volna valahogy feltenni a listára, ha nem ennyire jó. Meglepően „könnyed” film.
8. 30 Minutes or Less
Idén nagyon nem dúskáltunk jó vígjátékokban, így mindenképpen felüdülés volt ez a pörgős haverkomédia. Jesse Eisenberg és Aziz Ansari nagyon jól működnek együtt, Danny McBride pedig csak hab a tortán. A gorillajelmez menő.
7. The Adjustment Bureau
Sci-fi akciót vártam, romantikus fi-t kaptam. Nagyjából semmi köze P. K. Dick novellájához, de ez nem is baj. Igazi feelgood mese a előre elrendelt sorsról és a véletlenről, Emily Blunt pedig hajaj… Vigyázz a kalapodra.
6. 50/50
A feelgood rákos film, ami úgy tud pozitív és vicces maradni, hogy nem válik komolytalanná. Néhányan húzzák a vége miatt, de néha egyszerűen kellenek az ilyen 100%-ban pozitív, életigenlő filmek. Rossz ötlet volt a hajvágás.
5. Drive
Vagy elkap, vagy nem. Csendes Ryan hosszan néz a kamerába, és mosolyog, aztán elrendezi a dolgokat, miközben szól a nyolcvanas évek. Carey Mulliganért szerintem sokan cselekednénk hasonlóan. Bárcsak jól állna a skorpiós kabát.
4. Rango
Az utóbbi évek elnagyolt, sematikus animáció-tengeréből kiemelkedő sziget a csodálatos képeivel, a western-hangulattal és Clint Eastwood szellemével azonnal megvett magának. Egyáltalán nem gyerekmozi.
3. Flipped
Rob Reiner filmje az első szerelemről, Madeline Carroll elbűvölő alakításával. A legjobb gyerekfilmek nyomdokain jár, de egyáltalán nem csak gyerekeknek szól. Bárcsak ilyenekből készülne több a kék genyók helyett.
2. Captain America: The First Avenger
Egyértelműen az év legjobb képregényfilmje, az egyik all-time kedvencem (Rocketeer) rendezőjétől. Chris Evans tökéletes Kapi, remélem az Avengers után jön majd ennek a folytatása is.
1. Sucker Punch
Esélytelen volt, hogy bármi is letaszítsa az első helyről, nem is emlékszem másik filmre, amit négyszer néztem volna meg ugyanabban az évben. Én is tudom, hogy bele lehet kötni nagyon sok mindenbe, de fölösleges. Csak dőlj hátra és élvezd a látványorgiát, ami az utóbbi évek egyik legjobb soundtrackjével van megtámogatva. És ha azt mondod, hogy ez a legrosszabb film, amit valaha láttál, akkor: 1., nem láttál még annyi filmet, hogy releváns legyen a véleményed; b. idióta vagy és direkt lepontozod, így nincs miről beszélnünk.
Mindenki találkozott már olyan nézőtársakkal a moziban, aki magasról szarva az általános- és mozis viselkedési szabályokra a film közben telefonáltak, bekiabáltak, stb. Ezekről az „egyedekről” is lehetne egy szép hosszút írni, de most nem ők lesznek a téma, hanem kifejezetten a mozik és azok üzemeltetői, dolgozói.
Gondolom nem vagyok egyedül azzal a felfogással, hogy a mozizás nem csak időtöltés. Nem azért ülök be egy filmre, mert két shoppingolás között épp van némi elbaszni való időm, hanem azért, mert érdekel az adott film. Ebből következik, hogy szeretném nyugodtan élvezni, az elejétől a végéig. A filmnek pedig nem akkor van vége, amikor „elkezdenek jönni a betűk”.
A stáblista pont ugyanúgy a film része, mint az előtte lévő két óra, és bármilyen nehezen is megy be a fejekbe, tényleg vannak olyanok, akiket esetleg érdekel. Mert mondjuk olvasom a neveket, hátha találok magyarokat. Vagy úgy megütött a film, hogy kell az a néhány perc, amíg összeszedem magam. Esetleg egyszerűen sóher pöcs vagyok aki a vendégségben kínált száraz pogácsát is hányásig eszi, csak mert ingyen van. A mozinak, mint szolgáltatónak ennyi a lényeg: FIZETTEM ÉRTE, jogom van zavartalanul élvezni a szolgáltatást.
Éppen ezért ne basszátok fel a világítást, ahogy eltűnik a mozgókép, mert úgysem fogok mozdulni, ekkor már „csakazértsem”. Ennek bevilágításnak a minősített esete, amikor a stáblista után ténylegesen van extra jelenet, de a kibaszott lámpák miatt semmit sem látok belőle (megtörtént párszor, legutóbb a Thor volt az áldozat). Az sem érdekel, ha elkezdtek körbetakarítani. Sosem hagyok szemetet magam után – a vásárlóitokat alkotó csürhe 99,9%-ával ellentétben – de ha továbbra is basztattok… Nem, akkor sem fogom a padlóra szórni a maradék pattogatott kukoricát, mert nem disznóólban nevelkedtem. De azért morcos leszek.
Ha egyszer gazdag leszek majd nyitok egy saját mozit, ahol az emberek nyugodtan élvezhetik a filmeket. Addig meg maradnak a morgolódó blogbejegyzések.
A kilencvenes évek közepe felé volt az MTV-nek egy 100 éves a mozi című, hónapokon keresztül futó sorozata, amiben – gondolom nem meglepő módon – a mozi 100 évének terméséből válogattak. A kiemeltebb alkotások előtt még bevezető is volt, ahol Szabó István filmrendező beszélt pár percet az adott filmről és az alkotókról. A címekre persze már nem igazán emlékszem, de azt tudom, hogy nagyon sokat megnéztem közülük, és akkor ugyan nem tudatosult bennem, de valószínűleg erre az időszakra tehető a filmfogyasztóból filmrajongóvá válásom folyamata is.
Azelőtt is láttam már csomó filmet, hiszen ez még a vhs kora volt: a hangalámondásos mennyország már eltűnőben, de még szatyorral hordtuk haza a kölcsönzői kazettákat, rajtuk a Lorenzo Lamas-életmű minőségi szintjére belőhető aktuális vígjáték- és akciósikerekkel. A tévében látott régi, 40-50 éves filmek viszont mások voltak. Sehol egy lófarok, sehol egy robbanás, de mégis ott tartottak a képernyő előtt. Sőt, odavonzottak a képernyő elé (a lefekvési idő után kezdődő Rettegés foka vagy Madarak nem olyan film, amit véletlenül néz meg az ember 12 évesen). És imádtam őket.
Ebben az időben lehetett az is, amikor elkezdtem „nemzetközi” filmeket nézni. Ez valahogy úgy működött, hogy amikor szombaton megjelent az új tévéújság, gondosan végigmentem a műsoron és karikáztam a francia, lengyel, csehszlovák, stb. filmeket. Dehogy tudtam még akkor, ki az az Almodóvar vagy Marco Ferreri, de megnéztem a Sonka, sonkát és A nagy zabálást is. Mert mások voltak (és abban az életkorban elég zavarba ejtőek is, de ez más kérdés).
Az elmúlt öt-hat évben viszont – amióta nem nézek tévét – csak az amerikai (angol, esetleg évente elenyésző mértékben ázsiai) filmipar új termékeit fogyasztom, ami nem jó. Nem azért, mert „fos halivúd”, egyszerűen jó lenne tudni más nemzetek filmjeiről is, jó lenne régebbi filmeket is nézni. És ezért hiányzik a tévézés. Mert míg régen egy hét alatt láthattam két francia, egy olasz és egy iráni filmet, erre manapság esélyem sincs.
Tény, hogy a lustaságom is okolható ezért a hanyatlásért, mert a filmfesztiválokra küldött alkotások közül néhány biztosan elérhető valahogy, de a többségüknek (és azok, amik nem kapnak nagyobb nemzetközi figyelmet) a köztévéket leszámítva szerintem esélyük sincs a hazájukon kívüli bemutatásra. És amíg a „valahogy elérhető” filmeknek is utánamegy az ember… (ráadásul jó lenne érteni is a párbeszédeket)
De az is igaz, hogy már a tévé sem a régi. A port.hu-t böngészve legalábbis úgy tűnik, hogy már a közszolgálati csatornákon sem látható annyi és olyan film, mint 10-15 évvel ezelőtt. Azt sem hiszem, hogy a hatszáz kereskedelmi tévével versenyezni próbáló MTV manapság „merne” egy, a 100 éves a mozihoz hasonló, egész éves sorozatot csinálni. Sajnos. Pedig azt még neten streamelve, hangyacsata minőségben is nézném.
A végére jöjjön az emlegetett sorozat főcíme. Emlékeztek még rá?
még több jóság »
Az egyik általános iskolai tanítóm, Ági néni kedvenc mondása volt (a valami hülyeségen nevető osztály lecsillapítására használt „közjáték volt” mellett) a „ne csak azt nézd, hogy mit mond, hanem azt is, hogy ki mondja”. Ez a bölcsesség azóta is kísér és lehetőség szerint tartom is magam hozzá. Sejtésem szerint anno Ági néninek nem az járt a fejében, hogy mennyire lehet hinni nekem, ha azt mondom, hogy az Inception egy 10/10-es film, de a gondolat simán lefordítható erre a témára is: hogy komolyan vehessük valakinek az értékelését, nem árt tudni, hogy mire és hogyan van bekalibrálva a skálája. Ezt pár értékelés elolvasása után elég jó közelítéssel össze lehet rakni, de szerintem mindenképpen hasznos, ha egy helyen össze vannak gyűjtve ezek a szempontok.
Nem rövid írás, és ha csak az 1-10-ig pontozás magyarázata érdekel, akkor várd meg a második részt. Ha az sem, akkor viszlát legközelebb. De amúgy tényleg érdemes elolvasni az egészet, mert elképesztően érdekes és informatív. Na meg a stílusa is remek.
(Ez az összefoglalás egyébként már évek óta esedékes, és ha valamikor is érdemes kikerülnie, akkor a Nagy Szeptemberi Pörgés indításakor, vagyis most van. A következő hetekben ugyanis robbanásszerű bejegyzés- és kommentáradat – az előrejelzések szerint (három prekog motyogja őket a fürdőkádban) nagyjából egymillió hozzászólás októberig – várható.)
Alapvetések
Bár a bejegyzések a kritika kategóriában ülnek, nem a szó mélyebb jelentéséről van szó, sokkal inkább gyors értékelésről, felszínes véleményezésről, ami pont arra elég, hogy az olvasó eldönthesse, tetszett a film vagy sem. Szeretnék hosszú elemzéseket írni, amiben filmelméleti kérdéseket boncolgatok az adott alkotást példaként használva, de ehhez közel sincs elegendő tudásom, szóval marad az „ezért tetszett, azért nem tetszett” jellegű szellemi gyorskaja. Én legalább beismerem.
A fentiekből következik, hogy főleg arról írok, számomra milyen volt a film, annak nem látom sok értelmét, hogy öt bekezdésből három és félben spoileresen leírjam a tartalmat. Néha egy kétmondatos összefoglalás belefér, de ha tárgyszerűségről van szó, akkor azt tartom fontosabbnak, hogy a színészek, a rendezés vagy éppen a forgatókönyv milyenek voltak.
Általában pontozásról beszélek, de ez nem valódi pontszámot jelent (jobb szó híján használom ezt), inkább azt, hogy mennyire felelt meg valami az elvárásaimnak, az általam tökéletesnek gondoltnak. A 10/10 nem azt jelenti, hogy annál nincs jobb (hiszen nem egymáshoz hasonlítom a filmeket), hanem azt, hogy akkor és ott maximálisan betalált. Az „akkor és ott” fontos kitétel, mert a moziélmény és egyéb körülmények sokat hozzáadnak a filmekhez, szóval a második (harmadik) nézéskor változhat a vélemény – pozitív és negatív irányba is.
Az értékelés mindig szubjektív, de azért próbálom kiegyensúlyozni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy csak azért nem fogok lehúzni valamit, mert például egy általam nem kedvelt témáról van szó vagy ellenszenves színész játszik benne (ha egyébként jól alakít). Az viszont igaz, hogy hajlamos vagyok följebb pontozni valamit, ha egy kedvencemnek is köze van hozzá – ezt viszont mindig egyértelműen jelzem, szóval be lehet kalkulálni. Ennek ellenére vannak témák és műfajok, amiket jobban (vagy kevésbé) szeretek, így az ezekkel operáló filmek tisztességtelen előnnyel (vagy hátránnyal) indulhatnak. Például egy gagyi akcióval szemben elnézőbb vagyok, ha posztapok környezetben játszódik, vagy megbocsátóbb vagyok egy limonádé romkommal, ha nem Katherine Heigl a főszereplője. Ez nem azt jelenti, hogy egy közepes film katapultál a nyolc-kilences régióba, de fegyvertény lehet a „jobb vagy rosszabb pontszám” eldöntésekor.
Nincsenek részpontszámok, de a végeredmény nagyjából a történet-kivitelezés-alakítások hármasból (nem kizárólagosan, de író-rendező-szereplők) áll össze. A szubjektív mérce itt is működik, például a szar cgi sokkal kevésbé megbocsátható egy nagypénzes stúdiófilmnél, mint egy kis költségvetésűnél, stb.) Ide tartozik az is, hogy a filmek saját maguknak definiálják az univerzumot, aminek a logikája alapján működniük kell, ezzel meghatározva, hogy meddig mehetnek el „büntetlenül”.
A tízes skála
A pontozás nem egzakt tudomány, nehéz megindokolni, hogy miért ad Scarlett Johansson egy pontot a Lost in Translationhöz, vagy miért annyira jó az Inception. Csak. Mert így érzem.
1-2 pont: a legrosszabbak. Azok a filmek, amiket legszívesebben abbahagynék (de nem teszem, elvből minden filmet befejezek). Azok a filmek kerülnek ide, amelyek már ötletszinten is rémesek, logikátlanok, vagy semmilyen módon nem tudok azonosulni a szereplőkkel, taszít a film világképe, felfogása. Egy és két pont között igazából nincs sok különbség, kábé mintha azt próbálnánk eldönteni, hogy egy vagy két kanál szart rosszabb megenni.
3-4 pont: a nem teljesen rosszak. Ezeket már nagyobb szenvedések nélkül be tudom fejezni, de még mindig keserű szájízt hagynak. Az egy-két ponthoz képest itt már van értékelhető momentum. A túlélést segítheti az eyecandy faktor, sokszor ez dönti el, hogy az előbbi vagy utóbbi szám lesz az érvényes.
5 pont: a közepesek. Nem annyira rossz, de fájóan átlagos. Nincs benne semmi, ami kiemelné a tömegből. Még mindig csak egyszeri élmény lehet.
6 pont: az újranézhetőek. Azok a filmek, amiket pár év múlva simán előveszek felülvizsgálat céljából, vagy nem bánom, ha egy közös filmnézés alkalmával erre esik a választás. Itt ismét sokat számít az eyecandy faktor és egyéb teljesen szubjektív hülyeségek.
7 pont: a jobbak között az átlagosak. Az egyértelműen több jó, mint rossz pillanatot hozó, de összességében nem kiemelkedő filmek. Az áldott jó szívem miatt jellemzően ide kerül a legtöbb – ha már átmentek az újranézős teszten, egy-egy kedvelt színész vagy jól sikerült jelenet könnyen rádobja azt fél-egy pontot, ami szükséges a jobb jegyhez.
8 pont: az erős filmek. Érzem, hogy több is lehetne benne, de nem zavar, hogy nincs. Gond nélkül elmerülök a világában. Megnevettet, lenyűgöz, izgalommal tölt el, vagy éppen érzelmi húrokat penget, de azért nem kerülök teljesen a hatása alá. Innentől jönnek azok a filmek, amiket „látni kell” .
9 pont: a majdnem tökéletesek. Egy másodperccel hosszabb a beállítás, mint kellene, egy párbeszéd félmondata nincs a helyén… Sokszor megfoghatatlan, de valami mégis hiányzik. Tulajdonképpen a körülmények áldozata, máshol, más hangulatban simán lehetne tíz pontos is (de akár nyolcas is) .
10 pont: a tökéletes élmény. Nem a tökéletes filmet jelenti, hanem azt a filmet, ami pont úgy ízlik, ahogy van. Amelyik üt-vág-agyonver, elkápráztat és lenyűgöz. A hatása alá von és nem ereszt, és úgy játszik velem, mint retardált gyerek az orrából lógó takonnyal. Amelyik felmossa velem a padlót és kiterít száradni. Amelyiken szétröhögöm a belem vagy addig sírok, hogy már nem marad könnyem. Amelyik felpörget és úgy érzem tőle, hogy kibaszott erős vagyok és nekimennék a világnak is. Amelyik elgyengít és szembesít azzal, hogy a végén úgyis mindenki egyedül hal meg. Amelyikről eszembe jut milyen volt húsz évvel ezelőtt, egy sokkal egyszerűbb, gondtalan életben.
Az a helyzet, hogy teljesen meg tudom érteni azokat, akik az Oscar említésekor húzzák a szájukat, netán szolid (vagy kevésbé szolid) anyázásba kezdenek azzal kapcsolatban, hogy ez a hollywoodi zsidó-ünnep és egyáltalán semmit nem ér – lassan már presztízst sem. Az, hogy ebben mennyi igazság van, az ilyen esték után derül ki igazán.
A bevezető montázs egyébként egész jól sikerült, és nagyjából ugyanez lenne elmondható az egész show-ról is, ha nem toltak volna be egy 40 perces unalomblokkot a közepén. Nem tudom, mi alapján döntötték el anno a díjak átadási sorrendjét, de talán érdemes lenne variálni egy kicsit és nem egymás után betolni az összes unalmas kategóriát meg a még unalmasabb dalokat. Komolyan, volt már valaha tényleg jó Oscar-díjas betétdal? Talán a ’92-es A Whole New World az Aladdinból. Nem kell elénekelni őket, köszönjük. Pozitívum volt viszont, hogy ezúttal jutott idő a legjobb színész/színésznő és film normális bemutatására (negatívum, hogy Sandra Bullock volt az egyik prezentátor).
Az ok egyébként, amiért az idei gála némi bizakodásra adott okot, hogy láthatóan próbáltak fiatalítani, már a műsorvezetőkkel is. Az majd kiderül, hogy ez mennyire volt kifizetődő (ha jövőre megint valami öreg róka lesz a házigazda, akkor semennyire), de szerintem Anne Hathaway mindenképpen dicséretet érdemel: lelkesen próbálkozott a lehető legjobban végigcsinálni az estét, ami egy-két apró hibát leszámítva sikerült is. A partnerén, James Francón viszont nem annyira a lelkesedés, sokkal inkább némi tudatmódosító szer hatása volt látható. Igazából nem érdekel, hogy szív vagy sem, de ha beállva nem képes végigvinni egy ilyen estét, akkor talán mégsem kellett volna előtte pöffenteni.
De a fiatalítás itt véget is ért, a döntések mögött ugyanis láthatólag ugyanaz a begyepesedett gondolkodás állt, mint az utóbbi sok-sok évben. Idén nem volt se zsidós, se buzis film (a The Kids Are All Right ugyan leszbikus, de hát az egy vicc, szóval inkább „leszbikus” a helyes írásmód), így a harmadik közkedvelt zsáner, a kosztümös dráma kerülhetett előtérbe.
Meg is volt a kvázi tarolás: a Király beszéde ugyan „csak” 4 díjat vitt el, de természetesen a leglényegesebbeket (legjobb film, főszereplő, rendező, eredeti forgatókönyv). Teljesen papírforma, bár a rendező és a producerek még a köszönőbeszédükben is váltig bizonygatták, hogy mekkora rizikó volt a film elkészítése. Azé a filmé, ami nem csak életrajzi, de kosztümös és egy angol uralkodó életéről szól. Azé a filmé, ahol a főszereplő élete fordulópontjához érkezik, amikor is kitartással és kemény munkával sikerül legyőznie egy addig legyőzhetetlennek hitt akadályt. Azé a filmé, aminek történelmi hátterét a közkedvelt II. világháború adja. Rizikós. Meg a fa–.
Fentebb írtam, hogy maga a show a „szódával elmegy” kategória volt, a jelöltekről viszont még ez sem feltétlenül mondható el. Ha egy megfelelő jelzőt keresek, leginkább az unalmas jut eszembe. Nem láttam ugyan minden filmet és alakítást, de amiket igen, azok nagyjából ugyanott voltak, és nem feltétlenül a topon. A Harcos jelölései például teljesen vicc kategóriába tartoznak. Maga a film egyébként korrekt, de semmi extra, Amy Adams viszont (bármennyire is kedvelem) borzasztóan szürke volt, és ugyanez mondható el a többiekről is. Hihetetlen, hogy mindkét mellékszereplő ebből a filmből került elő. A vesztesek közül egyedül Hailee Steinfeldet sajnálom, de a True Grit-beli alakításából kiindulva vissza fog ő még jönni azért a szoborért, valószínűleg többször is.
Az este nagy vesztese számomra Cristopher Nolan volt, akit egyrészt szégyenszemre nem is jelöltek a legjobb rendezés díjára, másrészt a nagyon megérdemelt eredeti forgatókönyvért sem kapta meg. Cserébe az Inception a technikai díjak nagyobb részét elvitte (fényképezés, hangkeverés, hangvágás, vizuális effektusok).
Azt csak így, mintegy félmondatként említem meg, hogy úgy tűnik, minden évben van egy ellenszenves köszönőbeszéd. Tavaly Sean Penn kapta a GTFO-díjat a homofóbozással, idén pedig az a pali, akinek sem a nevére, sem a filmjére nem emlékszem már (valamelyik rövid- vagy dokufilm lehetett), de egy pillanat alatt kiverte a biztosítékot, amikor a köszönőbeszédét azzal kezdte, hogy elkezdett a gazdasági válságot előidéző bankárokról szövegelni. Ahogy már twitteren is írtam: „Ha ott vagy a rongyrázáson, átveszed a díjat, akkor nem kell a nagy duma. Köszönd meg azt’ menjél haza.”
A végére pedig jöjjön a teljes lista:
Best Picture: The King’s Speech
Directing: Tom Hooper (The King’s Speech)
Actress in a Leading Role: Natalie Portman (Black Swan)
Actor in a Leading Role: Colin Firth (The King’s Speech)
Actress in a Supporting Role: Melissa Leo (The Fighter)
Actor in a Supporting Role: Christian Bale (The Fighter)
Writing (Adapted Screenplay): The Social Network (Aaron Sorkin)
Writing (Original Screenplay): The King’s Speech (David Seidler)
Animated Feature Film: Toy Story 3
Foreign Language Film: In a Better World (Denmark)
Short Film (Live Action): God of Love (Luke Matheny)
Short Film (Animated): The Lost Thing
Documentary (Feature): Inside Job (Charles Ferguson and Audrey Marrs)
Documentary (Short Subject): Strangers No More (Karen Goodman and Kirk Simon)
Art Direction: Alice in Wonderland (Robert Stromberg, Karen O’Hara)
Cinematography: Inception (Wally Pfister)
Visual Effects: Inception (Paul Franklin, Chris Corbould, Andrew Lockley and Peter Bebb)
Film Editing: The Social Network (Angus Wall and Kirk Baxter)
Music (Original Score): The Social Network (Trent Reznor and Atticus Ross)
Music (Original Song): Toy Story 3 – We Belong Together (Randy Newman)
Sound Mixing: Inception (Lora Hirschberg, Gary A. Rizzo and Ed Novick)
Sound Editing: Inception (Richard King)
Makeup: The Wolfman (Rick Baker and Dave Elsey)
Costume Design: Alice in Wonderland (Colleen Atwood)
Gondolom már mindenki unja a toplistákat – ha másért nem is, mert kevés kivételtől eltekintve mindenki ugyanazokat a filmeket rakja fel rájuk, legfeljebb a sorrend változik. De mi mást tehetnénk, ha egyszer ezek voltak a jó filmek tavaly? Azért itt az enyém is, alatta pedig még egy kis szájtépés a kiválasztási folyamatról.
10. The Way Back
Peter Weir 7 év után újra a rendezői székbe ült, és filmet forgatott Slavomir Rawicz The Long Walk című könyvéből. Bár érzelmileg kissé távolságtartó, azért nagyon szép film, jó alakításokkal.
9. The Killer Inside Me
A film alapjául szolgáló Jim Thompson-regény is nagyon erőteljes, a film pedig még jobb. Casey Affleck maga a pattanásig feszült ideg, az a bomba, akiről látod, hogy az aludttej felszín alatt bármikor felrobbanhat, és amikor megtörténik… Kérdezzétek Jessica Albát.
8. Let Me In
Ez az a film, amivel kapcsolatban majdnem biztos vagyok abban, hogy akik látták az eredetit, nagyon fogják utálni. Pedig tényleg csak annyit lehet felhozni ellene, hogy remake, mert egyébként remek (bocs).
7. Buried
Ryan Reynolds, a szinész. Hát ezt is megértük. 90 perc feszültség egy koporsóba zárva. Errefelé bővebben.
6. The Town
Ben Affleck, a rendező. Oké, ez nem volt akkora meglepetés, már korábban is bizonyított, de ki gondolta volna, hogy ő szállítja majd az év legjobb realista akció-drámáját? Errefelé bővebben.
5. Scott Pilgrim vs. the World
A lista oddball-ja. Nem tudnék úgy kiemelni egy meghatározó jelenetet, mint a többi film esetében, de a 8-bites Universal logótól kezdve az utolsó képkockáig egy nagy WTF az egész film, a legjobb értelemben.
4. The Road
Az új évezred posztapok filmje, pont. Nyers és kíméletlen, pont ahogy elképzeltük Cormac McCarthy és John Hillcoat találkozását. Errefelé bővebben.
3. The Expendables
Egyértelmű, hogy elfogulatlanul nézve nem 10 pontos film, de ha egy nem lehetek elfogult egy olyan filmmel, ahol gyerekkorunk hősei végre férfi módra szétszedik egymást, akkor mi értelme van bárminek is? Errefelé bővebben.
2. Kick/Ass
Őrült és megállíthatatlan. Nicolas Cage pedig végre egy olyan filmben, ahol értelmetlen arról beszélni, hogy over the top volt az alakítása. Errefelé bővebben.
1. Inception
Lehet azzal vádolni Nolant, hogy érzelmileg távolságtartó (van is alapja, de hát angol, mit várunk tőle), de az Inceptionnel végre kaptunk egy független filmes blockbustert, egy olyan filmet, ami nem csak kiszolgál, de elvárja, hogy odafigyelj rá. Bővebben errefelé.
Mivel nem mindig egyértelmű, hogy valami melyik évhez tartozik, gondos mérlegelés után azt a rendszert találtam ki (és a továbbiakban is ezt fogom használni), hogy azok a filmek számítanak, amiket 2010-ben láttam és tavaly vagy tavalyelőtt volt premierjük (bárhol). Így ugyanis elkerülhető, hogy kimaradjanak filmek, amiket 2009 év végén mutattak be, de csak 2010-ben lettek elérhetőek, illetve olyan nonszensz forduljon elő, hogy egy sok éves film felkerül, csak mert tavaly láttam.
Maga a tízes lista viszonylag egyszerűen állt össze, a 10- és 9 pontos filmek kerültek előre, a maradék helyekre pedig a nyolcasokból kerültek be az érdemesek. Azt még fontos megemlíteni, hogy az összes itt szereplőt moziban láttam, így a nagyvászon hozzáadott értéke nagyjából egyenlő minden esetben.
A 82 nem kerek szám, semmi nagy ünneplés, meg aztán homokos vagy zsidós filmek (a Basterds nem ér) sem voltak, így talán érthető, miért nem erőltették meg magukat a szervezők. Nekem legalábbis ez volt az első gondolatom. Persze mindig van némi csúszás, végül is élő adásról van szó, de azért az mégis durva, hogy az est végére annyira elúsztak a köszönőbeszédek és a sok bevágott részlet miatt, hogy a legjobb film bejelentését Tom Hanks 20 másodperc alatt zavarta le…
Aztán beszélni kell még a házigazdákról is. Az egész eseményt úgy reklámozták, hogy ilyet aztán még nem láttunk, ami persze egyértelmű hazugság volt, de mégis, a valóság alulmúlta az elvárásokat. A nyitó énekkel nem volt különösebb gond, de azért tavaly Hugh Jackman rendesen odatett a shownak, amit NPH-nak esélye sem volt lenyomni. A két öreg, Steve Martin és Alec Baldwin dualógja is rendben volt, de aztán lejtmenetbe kezdtek, és azt csak néha-néha sikerült egy picivel jobb poénnal lelassítani. Ráadásul – szintén az elcsúszó ütemterv miatt – a vége felé szimplán eltűntek.
Az egyik legjobb rész volt Ben Stiller na’vinak öltözve, de a legnagyobb dicséret egyértelműen a John Hughes-megemlékezésért jár a gyönyörű montázzsal és a méltatással. Ilyenkor sajnálom igazán a generációs különbségeket amúgy, egy mai tininek a Ferris Bueller vagy a Long Duk Dong nevek nem mondanak semmit, és nyilván gőzünk sincs arról, ki az a Molly Ringwald vagy Judd Nelson. Szomorú.
A sok évnyi korrekt maszlag után végre visszakaptuk az „…and the winner is…” felvezetést, ami néhány átadó fejében azért okozott zavarokat, de sebaj, szerintem ez hozzátartozik a show-hoz, vissza kellett hozni. Kettőt kell még kiemelni, egyrészt a legújabb kedvenc, Carey Mulligan borzasztó furán nézett ki a szőke hajával, remélem ez csak valami múló hóbort (ahogy a rövidség is), másrészt Kathryn Bigelow (kép fent) 59 éves. Komolyan.
Mivel a jelöltek és nyertesek közül még egy csomót nem láttam, a ki érdemelte meg és ki nem elemzésébe most nem megyek bele, majd ha megnéztem az összeset. Addig meg csak annyit, hogy Bullockot még most sem hiszem el, a Basterdsnek kellett volna nyernie a film, rendezés és forgatókönyv kategóriában, és hol a fenében volt a (500) Days of Summer?