Az értékelési rendszerről

Az egyik általános iskolai tanítóm, Ági néni kedvenc mondása volt (a valami hülyeségen nevető osztály lecsillapítására használt „közjáték volt” mellett) a „ne csak azt nézd, hogy mit mond, hanem azt is, hogy ki mondja”. Ez a bölcsesség azóta is kísér és lehetőség szerint tartom is magam hozzá. Sejtésem szerint anno Ági néninek nem az járt a fejében, hogy mennyire lehet hinni nekem, ha azt mondom, hogy az Inception egy 10/10-es film, de a gondolat simán lefordítható erre a témára is: hogy komolyan vehessük valakinek az értékelését, nem árt tudni, hogy mire és hogyan van bekalibrálva a skálája. Ezt pár értékelés elolvasása után elég jó közelítéssel össze lehet rakni, de szerintem mindenképpen hasznos, ha egy helyen össze vannak gyűjtve ezek a szempontok.

Nem rövid írás, és ha csak az 1-10-ig pontozás magyarázata érdekel, akkor várd meg a második részt. Ha az sem, akkor viszlát legközelebb. De amúgy tényleg érdemes elolvasni az egészet, mert elképesztően érdekes és informatív. Na meg a stílusa is remek.

(Ez az összefoglalás egyébként már évek óta esedékes, és ha valamikor is érdemes kikerülnie, akkor a Nagy Szeptemberi Pörgés indításakor, vagyis most van. A következő hetekben ugyanis robbanásszerű bejegyzés- és kommentáradat – az előrejelzések szerint (három prekog motyogja őket a fürdőkádban) nagyjából egymillió hozzászólás októberig – várható.)

Alapvetések

Bár a bejegyzések a kritika kategóriában ülnek, nem a szó mélyebb jelentéséről van szó, sokkal inkább gyors értékelésről, felszínes véleményezésről, ami pont arra elég, hogy az olvasó eldönthesse, tetszett a film vagy sem. Szeretnék hosszú elemzéseket írni, amiben filmelméleti kérdéseket boncolgatok az adott alkotást példaként használva, de ehhez közel sincs elegendő tudásom, szóval marad az „ezért tetszett, azért nem tetszett” jellegű szellemi gyorskaja. Én legalább beismerem.

A fentiekből következik, hogy főleg arról írok, számomra milyen volt a film, annak nem látom sok értelmét, hogy öt bekezdésből három és félben spoileresen leírjam a tartalmat. Néha egy kétmondatos összefoglalás belefér, de ha tárgyszerűségről van szó, akkor azt tartom fontosabbnak, hogy a színészek, a rendezés vagy éppen a forgatókönyv milyenek voltak.

Általában pontozásról beszélek, de ez nem valódi pontszámot jelent (jobb szó híján használom ezt), inkább azt, hogy mennyire felelt meg valami az elvárásaimnak, az általam tökéletesnek gondoltnak. A 10/10 nem azt jelenti, hogy annál nincs jobb (hiszen nem egymáshoz hasonlítom a filmeket), hanem azt, hogy akkor és ott maximálisan betalált. Az „akkor és ott” fontos kitétel, mert a moziélmény és egyéb körülmények sokat hozzáadnak a filmekhez, szóval a második (harmadik) nézéskor változhat a vélemény – pozitív és negatív irányba is.

Az értékelés mindig szubjektív, de azért próbálom kiegyensúlyozni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy csak azért nem fogok lehúzni valamit, mert például egy általam nem kedvelt témáról van szó vagy ellenszenves színész játszik benne (ha egyébként jól alakít). Az viszont igaz, hogy hajlamos vagyok följebb pontozni valamit, ha egy kedvencemnek is köze van hozzá – ezt viszont mindig egyértelműen jelzem, szóval be lehet kalkulálni. Ennek ellenére vannak témák és műfajok, amiket jobban (vagy kevésbé) szeretek, így az ezekkel operáló filmek tisztességtelen előnnyel (vagy hátránnyal) indulhatnak. Például egy gagyi akcióval szemben elnézőbb vagyok, ha posztapok környezetben játszódik, vagy megbocsátóbb vagyok egy limonádé romkommal, ha nem Katherine Heigl a főszereplője. Ez nem azt jelenti, hogy egy közepes film katapultál a nyolc-kilences régióba, de fegyvertény lehet a „jobb vagy rosszabb pontszám” eldöntésekor.

Nincsenek részpontszámok, de a végeredmény nagyjából a történet-kivitelezés-alakítások hármasból (nem kizárólagosan, de író-rendező-szereplők) áll össze. A szubjektív mérce itt is működik, például a szar cgi sokkal kevésbé megbocsátható egy nagypénzes stúdiófilmnél, mint egy kis költségvetésűnél, stb.) Ide tartozik az is, hogy a filmek saját maguknak definiálják az univerzumot, aminek a logikája alapján működniük kell, ezzel meghatározva, hogy meddig mehetnek el „büntetlenül”.

A tízes skála

A pontozás nem egzakt tudomány, nehéz megindokolni, hogy miért ad Scarlett Johansson egy pontot a Lost in Translationhöz, vagy miért annyira jó az Inception. Csak. Mert így érzem.

1-2 pont: a legrosszabbak. Azok a filmek, amiket legszívesebben abbahagynék (de nem teszem, elvből minden filmet befejezek). Azok a filmek kerülnek ide, amelyek már ötletszinten is rémesek, logikátlanok, vagy semmilyen módon nem tudok azonosulni a szereplőkkel, taszít a film világképe, felfogása. Egy és két pont között igazából nincs sok különbség, kábé mintha azt próbálnánk eldönteni, hogy egy vagy két kanál szart rosszabb megenni.

3-4 pont: a nem teljesen rosszak. Ezeket már nagyobb szenvedések nélkül be tudom fejezni, de még mindig keserű szájízt hagynak. Az egy-két ponthoz képest itt már van értékelhető momentum. A túlélést segítheti az eyecandy faktor, sokszor ez dönti el, hogy az előbbi vagy utóbbi szám lesz az érvényes.

5 pont: a közepesek. Nem annyira rossz, de fájóan átlagos. Nincs benne semmi, ami kiemelné a tömegből. Még mindig csak egyszeri élmény lehet.

6 pont: az újranézhetőek. Azok a filmek, amiket pár év múlva simán előveszek felülvizsgálat céljából, vagy nem bánom, ha egy közös filmnézés alkalmával erre esik a választás. Itt ismét sokat számít az eyecandy faktor és egyéb teljesen szubjektív hülyeségek.

7 pont: a jobbak között az átlagosak. Az egyértelműen több jó, mint rossz pillanatot hozó, de összességében nem kiemelkedő filmek. Az áldott jó szívem miatt jellemzően ide kerül a legtöbb – ha már átmentek az újranézős teszten, egy-egy kedvelt színész vagy jól sikerült jelenet könnyen rádobja azt fél-egy pontot, ami szükséges a jobb jegyhez.

8 pont: az erős filmek. Érzem, hogy több is lehetne benne, de nem zavar, hogy nincs. Gond nélkül elmerülök a világában. Megnevettet, lenyűgöz, izgalommal tölt el, vagy éppen érzelmi húrokat penget, de azért nem kerülök teljesen a hatása alá. Innentől jönnek azok a filmek, amiket „látni kell” .

9 pont: a majdnem tökéletesek. Egy másodperccel hosszabb a beállítás, mint kellene, egy párbeszéd félmondata nincs a helyén… Sokszor megfoghatatlan, de valami mégis hiányzik. Tulajdonképpen a körülmények áldozata, máshol, más hangulatban simán lehetne tíz pontos is (de akár nyolcas is) .

10 pont: a tökéletes élmény. Nem a tökéletes filmet jelenti, hanem azt a filmet, ami pont úgy ízlik, ahogy van. Amelyik üt-vág-agyonver, elkápráztat és lenyűgöz. A hatása alá von és nem ereszt, és úgy játszik velem, mint retardált gyerek az orrából lógó takonnyal. Amelyik felmossa velem a padlót és kiterít száradni. Amelyiken szétröhögöm a belem vagy addig sírok, hogy már nem marad könnyem. Amelyik felpörget és úgy érzem tőle, hogy kibaszott erős vagyok és nekimennék a világnak is. Amelyik elgyengít és szembesít azzal, hogy a végén úgyis mindenki egyedül hal meg. Amelyikről eszembe jut milyen volt húsz évvel ezelőtt, egy sokkal egyszerűbb, gondtalan életben.