Getting shot’s never easy. Bullets tend to hurt. A lot.
Ha meghallasz egy ilyen első sort és még emlékszel a remek trailerre, neked nem indulna mosolyra a szád? Akkor tök fölösleges ezt az írást tovább olvasni. Nekem elindult, és majdnem úgy is maradt. De kezdem az elején.
A történetről elég annyit tudni, hogy a címszereplő egy elég tekintélyes reputációval rendelkező „intéző”, akinek legújabb munkája egy táska megszerzése. De ahogy ezt a noir szabályai is diktálják, az ügy közel sem ilyen egyszerű, és minden egyes hullával csak bonyolultabb lesz. Azokból pedig jó sok akad…
A Malone tipikusan az a film, amiből akár az utóbbi idők egyik legjobb filmje is lehetett volna. Tudom ám, hogy ez merész kijelentés, de akkor is tartom. A sztori ugyan nem túl eredeti (bár egyáltalán nem rossz), viszont Mark Hosack forgatókönyvíró nagyon jó érzékkel pakolta tele zseniális párbeszédekkel és egysorosokkal, amik simán érdemesek lennének arra, hogy a következő években idézgessük őket. Mindössze egy erős, egyéni látásmóddal rendelkező rendező kellett volna, de Russell Mulcahy sajnos nem ilyen. Filmográfiájában ugyan találunk jó vagy elfogadható filmeket (Highlander, Resurrection, Silent Trigger, hogy csak hármat említsek), de azért egyikről sem állítható, hogy túlzottan különlegesek lennének.
Talán az elvárásaim voltak túl magasak, nem tudom, mindenesetre a remek szövegek mellé valami rendes noir látványvilág és hangulati elem elfért volna. Kevesebb nappali jelenet például, és az elmaradhatatlan, ám itt mégis elmaradó eső, amely eltünteti a mocskot az utcáról. Ja igen, nem igazán volt mocsok sem. Persze az is lehet, hogy egy olyan koncepció hiányát kérem most számon, ami igazából nem is létezett a filmmel kapcsolatban. Nekem azért hiányzott.
Szerencsére, ezt ellensúlyozandó a színészek mind remekül alakítanak. Thomas Jane lehet, hogy mostanság jól lengeti a faszt az HBO háza táján, de azért remélhetőleg vissza fog térni a filmekhez, és letesz még pár ehhez hasonló jóságot az asztalra. Alakításában ugyanis Malone nagyon kemény figura, és tényleg hihető, ahogy a többiek félelemmel a hangjukban beszélnek róla. Ezért érthetetlen, hogy a Punisherben… De ez egy másik történet. Ha pedig hinni lehet az imdb triviának, még a filmben használt ’52-es Buickot (eszméletlen jó kocsi) is ő szerezte be. Ráadásul Malone nem csak kemény, hanem végtelenül cool is, tényleg afféle XXI. századi noir-hős, amit Jane a Bogart-beszédstílussal még jobban erősít. Azt meg csak úgy mellékesen említem meg, hogy tök jó látni, ahogy a filmekben és sorozatokban előkerül a kalap, mint kiegészítő.
De hogy ne csak róla essen szó: Ving Rhamest gondolom nem nagyon kell részletezni, ő azon kevés fekák egyike, akiknél nem szánalmas és nevetséges, ha keménynek próbálnak látszani – és természetesen most is jó volt. Akit viszont ki kell emelnem, az nyilván Elsa Pataky (rutinos olvasók már meg sem lepődnek rajta, három női karakter van a filmben, nyilván nem Malone anyjáról kerül ide kép), aki nem csak nagyon szép – lássunk át a festéken – hanem jól is játssza a végzet asszonyát. És a szokásostól eltérően még a spanyol akcentusa is bájos.
– You’ve changed.
– So’s your underwear.
Összefoglalva tehát, a Malone egyes részelemei külön-külön mind jók, de együtt mégsem hozzák azt a hatást, amit lehetett volna. Na mindegy, talán majd a 30 év múlva elkészülő remake kiköszörüli ezt a csorbát. Addig is ennek jár egy 7/10, a végére meg bónuszkép.
Halálos iram
A gyors és dühös sorozat eddigi utolsó installációjában (mely címét tekintve a legújabb trendnek megfelelően az első rész kinyilatkoztatásos hangzású változata) minden fontosabb és még életben lévő szereplő visszatért, és gyorsan össze is rántották a sorozat legjobb darabját. Persze ez szubjektív, de vannak érveim: a FaF kevesebb majomkodást és jobb történetet kínál, mint az elődjei, ráadásul van egy remek gyalogos üldözéses jelenet is, és még M. Rodriguez is… Majd meglátjátok.
A film kronológiailag a második és harmadik rész közé ékelődik, és ugyan az előbbi végét egy hatalmas tér-idő szakadást létrehozva nagylelkűen ignorálja, legalább magyarázatot ad arra az amúgy senkit sem érdeklő kérdésre, hogy miért ment Dominic Tokióba és honnan ismeri Hant. Az említett ellentmondást leszámítva viszont nincs baj a filmmel, sőt. A készítők a tokiói baromságból jöttek, így nem voltak túl magas elvárásaim, de – és ez tényleg meglepő – a film nem csak az előzőekhez képest jobb, hanem önmagában is egy szórakoztató darab. Azt viszont nem tudom, hogy mennyire ajánlható újoncoknak, mert bár a karakterek nagyjából el vannak magyarázva, nem árt legalább az első rész történéseinek ismerete.
Amit még megemlítenék a pontozás előtt, hogy Jordana Brewster álla egyre inkább kockásodik, de azért továbbra is aranyos, csak most már ideje lenne tényleg ledobni azokat a ruhákat, mielőtt az évek tova szállnak… De visszatérve a pontozásra: először 8-at akartam adni, de végül csak 7/10 lesz, a minőségbeli különbséget pedig próbáltam az előzőeknél valamivel összeszedettebb írással érzékeltetni (legalább próbálkozom).
Halálosabb iramban
Paul Walker visszatért, hogy Vin Diesel helyett valami random fekát maga mellé véve ezúttal Miami útjain rakjon rendet és jól leversenyezze a gonoszok arcát. Az első részhez képest eltelt valamennyi idő, Brian továbbra is utcai versenyekkel próbál némi pénzmagot szerezni, de aztán elkapják, és már éppen menne a börtönbe papás-mamást játszani, amikor jön a nagy lehetőség: ha segít lebuktatni a csúnya rosszembert, elkerülheti az intim kapcsolatok kényszerű kialakításának fenyegetését. Brian persze jó gyerek, ezért rögtön beszervezi régi cimboráját a gettóból, hasonló feltételekkel. Aztán van még a filmben Devon Aoki is, a kötelező latin csaj szerepére pedig Eva Mendes, ha valaki a lusta babzabálókat preferálja inkább.
Az első részhez képest nem sok minden változott, szóval nem is nagyon lehet mit kiemelni. A film még mindig ugyanazokkal a klisékkel dolgozik, de érzésre az autós jeleneteknél kevesebb a hülye vágás, és a 2F2F emiatt jobban is tetszett. Elvárások nélkül, kikapcsolt aggyal ez az epizód is elég szórakoztató, akár többször is nézhető, ebay-ről olcsón megvehető. Ha az előző 6 pontos volt, ez legyen 7, csak hogy látszódjon a különbség.
Ha már a District 9 írásnál megemlítettem, legyen megnézhető is, nem? Alig 6 és fél perc az egész.
még több jóság »
Ez a rövidfilm 2007-ben, az Elle Fashion Series keretein belül (bármi is legyen ez) készült. A főszerepben Zooey Deschanel és Bill Irwin, a rendezői székben pedig Julia Stiles (igen, az a Julia Stiles), aki nem mellesleg a forgatókönyvet is írta. A történetből nem szeretnék sokat lelőni, így csak annyit mondok, hogy van benne egy utcán pénzt kunyizó lány, egy nem működő beléptető kártya és egy Armani ruha is. A végén pedig felcsendül a Hello Dolly.
Az a helyzet, hogy nem ez lett Zooey legsikerültebb rövidfilmje, és bár nem rossz, de túlságosan befejezetlennek tűnik az egész. Persze ez lehet koncepció is, de általában akkor koncepcionálnak igy, ha nincs elég ötlet. A hangulat viszont jól eltalált, igy mindenképpen érdemes megnézni egy szabad húsz percben. És persze Zooey miatt is.
még több jóság »
A Flakes egy New Orleans-i pehely-bár, vagyis olyan hely, ahová odamész és gabonapelyhet meg mindenféle egyéb, reggelire való, tejjel leöntött cuccot ehetsz. Pont mint otthon, csak drágábban és nem lehet pizsamában betolni. Itt dolgozik Neal, aki amúgy közben zenész is, csak nem nagyon sikerül befejeznie az albumát a meló miatt. Ezen próbál segíteni Neal barátnője, Pussy Katz, aki célja elérése érdekében a szomszédban nyíló konkurenciánál kezd el dolgozni…
A sablonok szerint persze tudjuk, mi következhet ezek után – összeveszés, kibékülés, happy end – és a Flakes egészen addig jó film is volt, amíg valamennyire elkerülte ezeket a sablonokat. Aztán az utolsó 20 percre sajnos elfogyott az eredetiség, és akkor már nem volt olyan jó. Igazából most csak én vagyok nagyon kemény, mert azért még mindig az átlagos romantikus komédiák fölött teljesít a film, de valahogy mégis úgy éreztem a végén, lehetett volna jobban is. Mintha a film nagy részében uralkodó indie hangulat elment volna egy cigiszünetre egy kis időre. Aztán a végére még benézett a résnyire nyitott ajtón, de már nem tért vissza végleg.
A dvd boritóján a cím fölött szép sárga betűkkel hirdetik, hogy „From the director of Heathers”, vagyis a Gyilkos játékok rendezőjétől. Sajnos a Flakes nem éri el az előbb említett, szerintem remek film színvonalát, ugyanakkor szerencsére Michael Lehmann előző rendezésének szintjére sem süllyed le. Mindenesetre én inkább őt okolom, mint a szereplőket, akik ebből következően jók voltak. Az ismertebb nevek, csak felsorolásként: Aaron Stanford, Christopher Lloyd és Izabella Miko, és Zooey Deschanel, aki szokás szerint egy kissé furcsa lányt játszik, és továbbra is nagyon aranyos. Egyszer amúgy felmerült bennem egy fél pillanatra, hogy megnézném valami teljesen más szerepben, mondjuk agyatlan plázacicaként, de aztán ezt nagyon gyorsan el is felejtettem. Zooey maradjon csak olyan, amilyen, és pont.
Bár próbálok elfogulatlan lenni, azért az a helyzet, hogy a női főszereplő okán mégis sokkal többet vártam ettől a filmtől. Persze ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne, de sajnos nem is igazán jó. Zooey nélkül simán átlagos lenne, vele viszont sikerült egy pontot javulnia, így a végeredmény 7/10 lesz.
Dragonball: Evolúció
Széllel szemben nem jó pisálni – tartja a mondás, én pedig maximálisan egyet is értek ezzel, feltéve, hogy ténylegesen pisálásról van szó. Viszont ha úgy érzem, hogy valamivel kapcsolatban az árral szembeforduló véleményt kell megfogalmaznom, azt is megteszem. A Dragonball Evolution esetében ez azt jelenti, hogy nem állok be a sorba és írom le én is, hogy mennyire szar, hogy meggyalázták az animét, na meg hogy hogy mertek Songokuból egy középiskolás lúzert csinálni és Roshi miért nem egy szakállas vén kujon. Ehelyett inkább kijelentem, hogy a film igenis nézhető és még szórakoztató is. És a legfelháborítóbb ebben az egészben, hogy komolyan gondolom.
Mert ha túltesszük magunkat azon, hogy nem egy eredetihez hű adaptációt látunk (tudom, pont ez okozza a gondot a rajongóknak, de hát a legtöbb adaptáció nem hű az eredetihez, ez már nem újság), akkor a Dragonball nem lesz teljesen negatív élmény. A történet olyan amilyen, nagyjából a sorozatra épül, csak persze csillió dolgot kihagyva, párat megváltoztatva és összesűrítve. Nem tökéletes, néhol akkora lyukak vannak rajta, mint ide Lacháza (innen pedig jó messze van, higgyétek el), de lehetne sokkal rosszabb is. A legnagyobb felhördülés ezért volt egyébként, mert mi az, hogy Goku egy szerencsétlen tini, mikor kicsinek kéne lennie. Szerintem viszont azt is figyelembe kellene venni a szarozás előtt, hogy ami egy animében működik, az élő szereplőkkel nem fog. Egy karatéjos kung-fu harcos ötéves? Na hiszen. Ráadásul akkor hogy lett volna a filmben Jamie Chung? Roshi és Piccolo kinézetére ugyanez a válaszom. Irdatlan gonosz antennákkal a fején?
Technikailag szintén elfogadható lett a film, de azért korántsem tökéletes. Az effektek és egyéb CG-részek például marhajók, viszont a stuntos mutatványok már nem annyira. Bár igazából nem is emlékszem láttam-e már valahol jól kinéző ugrálást, sajnos minden filmben látszik, hogy köteleznek ezerrel. Amivel viszont egyetértek, az a verekedési jelenetek mennyiségét és minőségét kifogásoló kritikák. Egy Dragonball című filmtől azért az ember elvárna pár arcleszakító erejű fightot, de sajnos ilyet nem kapunk. Az egyetlen dicsérhető harc az autószétverős jelenet, de az inkább a viccessége miatt. A végső bossfight szintén erőtlen és rövid volt, ami tényleg szégyen.
Szóval a rajongók nagyobbik része magán kívül van, felháborodva oltja a filmet és mindenféle változatos halálnemeket vagy közeli családtagokkal lebonyolított szexuális aktust képzel el a készítőknek. Nem mondom egyébként, hogy nem értem meg őket, de nem tudok egyetérteni. Egyébként a film írója, Ben Ramsey, aki a zseniális The Big Hit című filmet is pötyögte (meg egy random fekás filmet, lényegtelen), igenis gondolt a fanboyokra. Nyilván nem szeretetproject volt a Dragonball, de az olyasmikért, mint a Roshi karakterébe átmentett kéjenc megnyilvánulások (vagy megjelenésekor a görnyedt testtartás, a teknőspáncélt imitálandó), a Capsule Corp. járműve, vagy éppen Goku piros ruhája igenis érdemel egy pirospontot. A kamehamehától meg egyenesen beszartam, mármint ilyet egy filmbe? Nyilván a rajongóknak, mi másért?
A rendezői székre James Wong neve volt felírva, akire a a tévébuzik (/me) a Chris Carter-közeli sorozatok stáblistájáról (X-Akták, Millennium, The Lone Gunmen plusz Űrháború: 2063), a filmnézők pedig a remek Végső állomás-trilógia vagy a kevésbé remek Jet Li-féle Az Egyetlen kapcsán emlékezhetnek. Nála sem volt szeretetproject a film, de teljesen korrekt munkát végzett azért.
Kezd már hosszú lenni az írás, mostanra már biztos az is abbahagyta az olvasást, akit érdekelt (akit meg nem, az el sem kezdte), de azért még a szereplőkről ejtek pár mondatot. Csak egy mondatban a legrosszabbat: a Yamchát megformáló melírozott hajú ázsiai pinabubus valami hihetetlen módon félrement. Nem sokat szerepel, de már a fejére ránézve rúgtam volna amíg mozog, és egy kicsit utána is. A többiekkel viszont nem volt nagy gond. A Gokut alakító Justin Chatwinnél már a Világok harcában is azért szurkoltam, hogy cincálják cafatokra a tripodok, és később a nagyon rossz Láthatatlannal sem tett rám jobb benyomást, de itt igazából nem volt különösebb gond vele.
Jamie Chung (Chi-Chi) is teljesen jól játszott, de nála igazából a DF (dekoratív faktor) számított, arra pedig magas pontszámot érdemel mindenképp. Nem úgy a másik női szerep megformálója, Emmy Rossum. Nála nem is értettem, mi van, a normális képeken teljesen jól néz ki, erre a filmben kap valami elbaszott sminket. Piccolo világoszöldes maszkja alatt James Marsters rejtőzött, akit a Buffy rajongók (/me ismét) Spike karaktere után ismét valami cool rosszfiúként akartak látni – sajnos ez nem jött össze. Az egész filmben kb. 5 mondata van, ami elég durva elpazarlása egy geekkörben kedvelt színésznek. A végén pedig jöjjön Chow Yun-Fat, aki viszont tényleg király volt, bohóckodásával kétségtelenül megidézte Zseniális Teknős figuráját.
A bevételi adatokat nézegetve látszik, hogy elég durván hasalt a Dragonball, amit őszintén szólva meg is értek. Ha átlag mozibajáró lennék, valószínűleg engem sem érdekelne, a rajongók meg nyilván szándékosan bojkottálták a trailer után (vagy még előtte). Én is rajongó vagyok, viszont nem bojkottáltam, és az a helyzet, hogy sokkal-sokkal jobban sikerült, mint vártam, ráadásul bármikor hajlandó lennék újranézni, úgyhogy meg is kapja a 7 pontot. Igazából csak egyvalamire lennék kíváncsi: mi a szar az az Evolúció?
Alkonyat
A film megnézése után felmerült bennem egy kérdés, ami azóta sem hagy nyugodni. Miért vannak annyira oda ezért a tinilányok? Illetve most eszembe jutott még egy, nevezetesen, hogy ezek vajon ugyanazok a tinilányok, akiknek rögtön elkezd nedvesedni a bugyija, ha szóba kerül a High School Musical? Mert akkor végképp nem értem. Na jó, persze értem én. Közhelyes, de tényleg nincs új a nap alatt, és ez igaz erre a sztorira is. Ezerszer láttuk-olvastuk már, csak sokkal jobb kivitelezésben. Viszont ez nem igaz a mai fiatalokra.
És ebben rejlik szerintem a Twilight sikere, mert igaz, hogy ugyanazokat a kliséket, fordulatokat használja fel, mint a régi klasszikusok, ugyanakkor olyan formában, ami a fiatalok számára könnyebben érthető, könnyebben befogadható. Mi meg fanyalgunk, pedig igazság szerint nem kéne. Őszintén hiszem egyébként, hogy egyes alkotások negatív megítélésének maguk a rajongók a legfőbb okai. Mert milyen lehet egy olyan könyv vagy film, aminek a legfőbb rajongói bázisa a 18 év alatti lányok köréből kerül ki? Nyilvánvalóan nyálas szar. Pedig a Twilight (a film, a könyvet nem olvastam) közel sem annyira nyálas, mint gondolnánk a körülötte kialakult hisztériából.
Az persze igaz, hogy eléggé klisés és nagyjából semmi eredeti nincs benne, de mégis egy vállalható romantikus film két tiniről, akik közül az egyik történetesen vámpír. Ez a tény pedig mindenféle gondokat okoz kettőjük kapcsolatában. Közben jönnek más vámpírok is, akik gonoszak, és akkor a jó vámpírok blablabla. Mindenki el tudja képzelni, ha valaha olvasott vagy látott bármi hasonlót. A különböző vámpiros témák összefűzése elég jól sikerült amúgy Stephenie Meyernek, viszont az olyan jelenetekkel nem nagyon tudok mit kezdeni, mint amikor Bella neten rákeres egy könyvre, majd a könyvet áruló könyvesboltra, hogy aztán amikor hazaviszi, egy találomra kinyitott oldalpáron talált szóra ismét a neten keressen rá…
Ami egyébként nagyon tetszett, az a történések helyszínéül szolgáló Forks városát körülvevő természet. Ilyen helyeket látva mindig arra gondolok, hogy mennyire kurva jó lehet ott élni. Eső, sár, még eső, kis napsütés, és ha úgy akarja az ember, senkit nem lát hetekig. Álom.
Az Edwardot alakító Robert Pattinson jellemzésére még a film megnézése előtt kitaláltam a nyálas kis geci kifejezést, amit az egész normális színészi játékával ugyan sikerült egy kicsit árnyalnia, de nem sokkal. Mondanám, hogy szerintem egyáltalán nem jóképű, de akkor tuti megkapnám, hogy csak irigy vagyok, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nem kifejezetten szimpatikus. Már a Harry Potter valamelyik részében is eléggé sunyi menyétképűnek tűnt, és azóta sem változott, de ez persze csak az én véleményem.
Kristen Stewarttal pedig az a helyzet, hogy a kezdeti nem annyira tetszést már egy ideje felváltotta az egyre jobban tetszés, köszönhetően annak a megfoghatatlan valaminek vele kapcsolatban, amit nem tudok jobban definiálni, de elég izgalmas. Ugyanakkor Bellaként a filmben eléggé vérszegény (haha, rossz vámpíros poén, értitek), eszköztára nagyjából a tátott szájas mély gondolatokat tükröző nézést jelenti. Azért nem tudok haragudni rá.
Nem fogom túlzottan felpontozni az Alkonyatot, de ha azt nézem, hogy a nem kevés előítéletem és a két órás játékidő ellenére is sikerült a filmnek a pozitív oldalon maradnia, akkor egy 7/10-et mindenképpen érdemel.
Az ördög fia
Ismét egy olyan film, aminek „csak úgyból” jó ideig a közelébe sem mentem volna (ha egyáltalán), viszont szerepel benne Sarah Thompson, és ez már elegendő indok volt arra, hogy a valószínűsíthető nem jósága ellenére is kíváncsi legyek. A blogolvasó tömegek most biztosan egyként morajlanak fel, miszerint „Ki a f— az a Sarah Thompson?” Az ő kedvükért elárulom, hogy az Angel 5. évadjában alakította az Eve nevű karaktert, méghozzá nem is rosszul. Ez a film pedig egy jó alkalom volt rá, hogy megnézzem, mire képes egy teljesen más karakterben. Aztán kiderült, hogy a Babysitter Wanted alanyi jogon is érdemes a megtekintésre.
Angie, a mélyen vallásos lány az első évét kezdi a motague-i főiskolán. Mivel a vastag dollárkötegek nem repesztik szét a pénztárcáját, elvállal egy gyerekvigyázói állást a semmi közepén lévő farmon. Már előtte is furcsa érzései vannak, mintha valaki figyelné, aztán az éjszaka közepén egyszer csak csöngeni kezd a telefon…
Remélem a fenti kis leírás eléggé tévéújságos-figyelemfelkeltő lett, de azért folytatom. A Babysitter Wanted legnagyobb erénye a jól eltalált atmoszféra. A fojtogató, baljós légkör remekül megalapozza a hangulatot, még mielőtt bármi is történne. Sajnos tipikus elsőfilmes hiba, hogy a feszültség íve párszor megtörik picit, de ez egy jelenetet leszámítva szerencsére egyáltalán nem zavaró. Aztán ott van a történet, amit bár szintén díszítenek kisebb-nagyobb (inkább kisebb) lyukak, mégis hoz némi frissességet a műfajban megszokott fordulatok mellé. Ezeket a lyukakat egyébként szintén a tapasztalatlanság számlájára írom, és ha így nézzük, akkor Jonas Barnes és Michael Manasseri máris túlteljesítette például David Goyert, hiszen már az első próbálkozásuk jobban sikerült, mint Goyer sokadikja.
A horroroknál általában azért szoktam sírni, mert nincs elég aprítás, de ezt nem úgy kell érteni, hogy szívesen nézek egy másfél órás húsipari oktatóvideót (ezért is maradnak ki a klasszikus olasz belezősök). Csupán arról van szó, hogy ha valahová kell erőszak, akkor ott legyen, ne forduljon el szemérmesen a kamera. Ebben az esetben viszont pont az ellenkezője áll, mert ugyan a film hosszához arányosítva nem volt túl sok véres jelenet, viszont a vége felé az a bizonyos egyperces nagyon nem kellett volna. Nagyon kilógott, nem illett a film stílusához, teljesen öncélú volt, és még az addig szépen felépített hangulatot is megtörte kicsit. Ráadásul a film addig a pontig inkább thrillerként könyvelődött el, és szerintem annak is kellett volna maradnia.
Egyik kedvenc fordulatommal élve a Babysitter Wanted nem váltja meg a világot, és tutira nem fogja felrobbantani az agyad és megváltoztatni mindent, amit a horrorról gondoltál, de az elvárásokat bőven túlteljesíti, és hát felüdülés néha valami olyat nézni, ami megkavarja a műfaj szokásos sablonjait. A pontszám pedig 7/10 lesz.
Dilidoki
Dr. Mumford egy róla elnevezett kisváros (na jó, nem róla van elnevezve, csak ugyanúgy hívják) egyik pszichiátereként dolgozik. Még csak pár hónapja praktizál, de máris elég változatos a páciensei köre: egy magányos milliomos, aki szívesen dobálna baseball-labdát a mezőn, egy önmagával elégedetlen tinilány, vásárlásmániás feleség vagy éppen a film noir stílusú szexuális fantáziákat mesélő gyógyszerész. Aztán persze feltűnik a kedves és aranyos lány, aki krónikus kimerültségben szenved, és akibe Mumford szakmailag teljesen etikátlan módon lassan belezúg. Közben az egyik elutasított páciense próbálja ellene hangolni a városka másik két agyturkászát is…
– Do you know how I spend my every single solitary moment?
– Jerking off?
– No, that’s a good guess though!
Ez az alkotás is a Zooey Deschanel Project keretében került fel a megnézendők listájára, de az a helyzet, hogy alanyi jogon is teljesen megérdemli az említést. Az első jelző, ami eszembe jut a filmről a „kedves és szerethető” és egy ilyesmi filmtől én tulajdonképpen nem is nagyon várok többet vagy mást. Nagy tanulságok nélküli, kényelmes tempójú inkább romantikus, mint komédia, egy jó adag pozitív hangulattal, ami szerencsére nem hurráoptimista (mert azt utáljuk), szóval nyugi, senki nem fog bolyhos nyuszikat hányni a megnézése után. Ha mégis, akkor talán nem kellett volna megenni őket a film előtt…
Szereplők terén szerintem elég jól sikerült a válogatás. A főszereplő Loren Dean nagyon jól játszik, szinte azonnal sikerül szimpatikussá tennie Mumfordot, és ezt a film végéig fenn is tudja tartani. Kár, hogy azóta semmi érdekesben nem szerepelt. Mellékszereplők terén is elég jó a felhozatal, csak felsorolásjelleggel a nevek: Hope Davis, Mary McDonnell, Martin Short, Ted Danson, Jason Lee, valamint Zooey Deschanel, akinek nem mellesleg ez volt az első filmszerepe, 19 évesen.
– You’ve fallen in love with one of your patients? Doc! It’s not me is it?
– What! No, Skip. It’s not you, but I like you a lot.
A film szerethetőségéről a remek szereplők mellett egy ugyancsak remek rendező is gondoskodik, név szerint Lawrence Kasdan, akiről annyit mindenképpen tudni kell, hogy a legjobb újabb készítésű westernek közül kettőt is direktált (Silverado és Wyatt Earp), és emellett a többi filmje a minőségi kategóriában helyezkedik el.
A Dilidoki korántsem tökéletes film, szóval a világmegváltás ezúttal is elmarad, de azért egy kellemes másfél órás kikapcsolódást nyújtott, és mire eljött a stáblista ideje, sikerült egy kicsit jobb kedvet begyűjteni, mint előtte volt. A pontszám pedig legyen egy jobb fajta 7/10.