Király!
Nem igazán kedvelem a füves filmeket. Itt most nem azokról a filmekről van szó, ahol a szereplők elszívnak valamit (vagy ha már itt tartunk: szúrnak, szippantanak, nyalnak, stb.), mert a sztorihoz szükséges, hanem ahol az egész öncélúan történik és az adott karakterek legfőbb tulajdonsága, hogy be vannak állva. Nem magával a füvezéssel van gondom egyébként, ha valaki elfogadja a tevékenységért esetlegesen járó büntetőjogi retorziókat, tőlem megteheti. Viszont nem tetszik a dicsőítése, életformának beállítása, vagy ha úgy kezelik, mintha valami nagyon bátor és rebellis cselekedet lenne – hiszen nem az. Mint ahogy a Your Highness sem füves film a fent leírt értelemben (bár James Franco valószínűleg végig hatás alatt volt – de ő mikor nincs?), szóval ha a trailerek esetleg ezt sugallták és emiatt felkeltették valaki érdeklődését, az most érezze magát átba–
Magic, motherfucker!
A sztori egy közepes Nemes-könyvbe illik, fő- és mellékküldetésekkel, varázstárgyakkal, lényekkel, harcokkal, vagyis erősen tucatfantasy: Tallious király két fia közül Fabious a bátor és nemes, aki minden alkalommal nagy hőstetteket végrehajtva tér vissza apjához, míg Thadeous az, akit Danny McBride játszik, az összes szokásos karakterjegyével felszerelkezve. Amikor Fabious újdonsült menyasszonyát, Belladonnát elrabolja a gonosz Leezar, a két testvér együtt vállalja a veszélyes küldetést, hogy megmentsék a szépséges szüzet. Útjuk során veszélyes ellenségekre és hű barátokra tesznek szert, stb.
Igazából a film olyan, mintha egy komolytalan rpg-partiba csöppenne az ember, ahol a mesélő próbálja összetartani a sztorit és némi komolyságot vinni a dologba, a többiek viszont folyamatosan torpedózzák ezt az elképzelést a hülye ötleteikkel. Ilyenkor a résztvevők viccességétől függően vagy hatalmas röhögés lesz, vagy egy teljesen szétcsúszott parti, ahol csak idő kérdése, hogy valaki – jellemzően aki a legkomolyabban veszi a dolgot – sértődötten otthagyja az egészet. A Your Highness nagyjából a két szék közé esett, mert tudomásom szerint nem szállt ki senki menet közben, de sajnos a hatalmas röhögéseket sem sikerült szállítani.
Pedig vannak vicces pillanatok bőven, ellensúlyozandó a meglepően sok vért: beszélő nevek (a „vicces” és a „férfinak női” kategóriából is), idióta beszólások, a középkori Kenny Powers és a film legjobb részét szállító minotaurusz, de valahogy mégis kevés volt. Az is lehet persze, hogy nem a megfelelő hangulatban kapott el, de sajnos számomra nem ez lesz az idei év Get Him to the Greekje. Még úgy sem, hogy Natalie Portman középkori tangában parádézik. Még Zooey miatt sem.
Pontozda
Fentebb már mindent elmondtam, szóval csak a pontszám maradt. Jóindulatból, na meg a két említett hölgy (plusz Natalie és Zooey) miatt adok egy 7/10-et, de a blu-ray megjelenésekor minimum egy bővített fürdőzős jelenetet várok cserébe…
Pokolfajzat
Nagy és vörös. Van farka (hátul is) és a jobb keze keze ultrakemény. Reszeli a szarvát és szivarozik. És a végletekig cinikus. Ő Hellboy, avagy lánykori nevén Pokolfajzat. Egy dolgot kell még tudnod róla: ha valami rosszat tennél, inkább ne kerülj az útjába.
There are things that go bump in the night. We are the ones who bump back.
Hellboyt 1993-ban alkotta meg képregényformában Mike Mignola, és mivel még életemben nem lapoztam át egyetlen füzetet sem, az eredettörténetből most elég is ennyi. Az előbb megosztott tényből viszont logikusan következik, hogy nem képregényfeldolgozásként tekintek rá, hanem egy fantasy akcióként, és az a helyzet, hogy annak kurva jó.
Azt is elmondom, hogy miért. Hellboy alapvetően olyan, mint egy kiégett zsaru. Állandóan morgolódik, cinikus és rohadtul nincs kedve bármit is tenni az emberiségért. Ennek ellenére mégis megteszi, mert képes rá, és mert más úgysem fogja. Igazi negatív hős, az olyat pedig szeretjük. Tulajdonképpen nem lehet megölni, de azért rendszeresen jól helyben hagyják. Ilyenkor van az, hogy bedühödik, és akkor kő kövön nem marad. És amiért nagyon működik ez a figura mozgóképen, az nem más, mint Ron Perlman, aki olyan lazasággal kelti életre a vörös démont, amire más színész egész biztosan nem lenne képes. Minden mozdulatából, minden megszólalásából egyvalami sugárzik: cool.
Oh, crap.
Aztán ott van a látványvilág, ami gondolom alapvetően a képregényből ered, viszont mindenképpen a zseniális Guillermo Del Toro-nak köszönhető, hogy mozgóképen úgy elevenedik meg, ahogy. Vagyis lenyűgözően. A gótikus és modern stílusjegyek összeházasítva egy kis steampunkkal, és máris csorog a nyálam. Hellboy rengeteg régi tévéje meg baromi jó, bár nekem alapból tetszik ez a régies formatervezés. És ne feledjük az egyéb lényeket sem, mert nem csak a kedvenc Vörösünk létezik ám. Az alapcsapat tagja még a kék Abe Sapien, a halember és Liz, a lány, aki mindig tüzel. A gonoszok oldaláról pedig Hitler felhúzhatós bérgyilkosa vagy éppen a sátán kutyái (vagy mik). Szóval a látvány elsőrangú, és mivel a film alapvetően a zúzós akciókról szól, elsőrangúnak is kell lennie. Ugyanakkor a humorral sem spóroltak szerencsére, így amikor Hellboy épp nem valami gonosz szörnyeteget mészárol le, mindig elereszt pár poénos megjegyzést. Persze sokszor még mészárlás közben is.
Did you ever lose track of him?
Well let’s see – there was that moment, when I had the train on top of my head…
A történet röviden, hátha valaki még nem ismeri: a második világháború végén Hitler megbízásából Raszputyin (igen, akit már a Boney M is megénekelt) egy kaput akar nyitni valami ocsmány helyre. A hős amerikaiak persze megakadályozzák, azonban egy kis vörös ördögszerű izének mégis sikerül átjutnia. Ő Hellboy, aki felnőve a BPRD (Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal) ügynöke lesz, és mindenféle csúnya gaz lényeket hatástalanit. Aztán visszatér Raszputyin, és még mindig ki szeretné nyitni azt a kaput, így Hellboy kénytelen kelletlen felölti ballonkabátját, és elindul dolgozni…
Nem tagadom egyébként, hogy elkötelezett rajongója vagyok a filmnek, hiszen jópárszor láttam már, de talán nem csak az elfogultság miatt hiszem, hogy jó. Lenyűgöző látványvilág, jól megcsinált akciók, poénos beszólások. Mi kell még egy igazi szórakoztató popcornmozihoz? Nekem semmi egyéb. A pontszám simán 9/10.
Dragonlance – Az őszi alkony sárkányai
Elképzelésem szerint az történhetett, hogy az első prezentáláson bemutatták a dvd-borítót, az „ilyen lesz az egész!” mondat kíséretében, majd az így megkapott költségvetési keretből valaki kihasított egy bazi nagy szeletet, és már nem maradt elég a tényleges munkára. Ha máshogy történt, akkor egyszerűen nem értem, ki volt az az őrült, aki erre a vizuális gyengélkedésre pénzt adott. A hagyományos animáció és a CGI keverése teljesen elhibázott ötlet, leginkább azért, mert mindkettő gyenge minőségű. A digitális sárkányok és sárkányfattyak halványan ugyan emlékeztetnek az eredeti Elmore-festményekre (bár lehet csak engem), de a törődés hiánya miatt sajnos csak felületes, összecsapott másolatokat sikerült összehozni, hangulat nélkül.
A hagyományos rajzoknál sem jobb a helyzet, hiszen a színek sokszor tompák, a rajztechnika pedig a nyolcvanas éveket idézi, ami alapból nem is lenne baj (a nyolcvanas évekhez visszanyúlni sosem baj, ugyebár), de itt egyszerűen nem működik. 2007-ben egy Dragonlance-rajzfilmhez ez egyszerűen kevés. Valahogy olyan jelentéktelen, egyáltalán nem sugallja, hogy most a valaha létezett egyik legjobb fantasy-t látjuk (ezzel lehet ugyan vitatkozni, de az ellenkezőjéről meggyőzni úgysem fog senki), sokkal inkább egy random, „gyerekek, hoztam mesét” rajzfilmnek tűnik, ami a félillegális VHS-ek korszakából maradt itt valahogy (Ivanhoe és társai, avagy a VICO-élmény, ha még emlékszik valaki).
Az in medias res negatív kezdés és a dvd csalóka borítója (vajon hányan veszik meg azzal a tudattal, hogy a tartalom is ilyen minőségű?) után át is térek a pozitív említeni valókra, mert azért azok is vannak. Anno a trailer után, amikor már nem kellett azon aggódni, hogy mílyen lesz az animáció, azért imádkoztam, hogy legalább a történetet ne szabják el teljesen. A végeredményt látva úgy tűnik, valamennyire be is jött a zsolozsma. Persze egy több, mint 500 oldalas könyvet nem könnyű másfél órába adaptálni, így értelemszerű, hogy sok részlet kimaradt (illetve újak kerültek be a karakterek árnyalása végett), de még így is nagyjából korrekt feldolgozást láthatunk. A karakterek megszólaltatóinak (Michael Rosenbaum, Michelle Trachtenberg, Lucy Lawless, hogy csak a legismertebbeket említsem) kiválasztása is jól sikerült, legtöbbjük jól passzol, sehol nem volt olyan érzésem, hogy nagyon kilógnának a karakter mögül. Kiefer pedig nevet változtathat Raist-re, mert ő maga a mágus, legalábbis hangilag. A végén még megemlítem a zenét, ami ugyan nem lesz klasszikus, de végig kellemes aláfestésként szolgál, kicsit feldobja a bágyadt, unalmas képeket.
Ha rádiójáték lenne, akkor most simán megkapná a 8 pontot, de mivel vizuális alkotásról van szó, az a része pedig erősen közepes, úgy gondolom, a 6/10 teljesen jogos, sajnos. Pedig a Dragonlance többet érdemelt volna.
Narnia Krónikái – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
Londonban járunk, a II. világháború idején. A város már nem biztonságos a német légitámadások miatt, ezért akik tehetik, vidékre küldik a gyermekeiket. Így kerül a négy Pevensie-gyerek, Peter, Edmund, Susan és Lucy is Digory Kirke, az öreg professzor házába. Egyik nap bújócskázás közben Lucy egy régi ruhásszekrényben bújik el, és felfedez egy átjárót, ami a havas Narnia világába vezet. Testvérei először természetesen nem hisznek neki, de végül mind belépnek Narniába, ahol megtudják, csak ők győzhetik le a gonosz Fehér Boszorkányt…
Ha ismerős a sztori, az bizony nem a véletlen műve. A film C.S. Lewis azonos című regényfolyamából készült, amit már többször is megfilmesítettek. Az 1988-ban készült angol sorozatot nálunk is látható volt a tévében, sok-sok évvel ezelőtt, és emlékeim szerint akkor eléggé tetszett.
Sajnos ugyanezt nem mondhatom el erről a filmről. Talán azért, mert elvárásaim voltak, és csalódtam, talán azért, mert nem az én korosztályomnak készült, nem tudom, de számomra a film legnagyobb része unalmas volt. Sajnos Narnia világát nem dolgozták ki eléggé, és az összecsapottság miatt a 10-12 évnél idősebbek valószínűleg nem fognak (nem tudnak) elmerülni teljesen ebben a mesevilágban. A gyerekek persze nagyon fogják szeretni, hiszen vannak beszélő állatok, faunok, griffek, minotauruszok és egyéb csodás lények, és ami a fő, a végén természetesen győz a jó és a gyermeki hősiesség, a kötelező tanulságról nem is beszélve, miszerint a szeretet mindenen átsegít – ami ebben a formában ugyan elég limonádé, de a kisebbeknek még hiteles tud lenni.
Azért persze vannak a filmnek erényei is, például a fent említett lények jól kidolgozottak, pirospont jár a maszkmestereknek, és a operatőri munka is elég korrektre sikerült. Ugyanez mondható el a zenéről, ami nagyon jól festi alá a képeket, illeszkedik a jelenetek hangulatához. Sajnos a kép és hang együtt sem nem képes pótolni a forgatókönyv hibáit, így a végső pontszám csak 6/10-re jön ki. Nézhető, jobb hangulatban még szórakoztató is, de ennyi.