Tuti dolog
Gib (Cusack) egy New England-i főiskolán tölti mindennapjait elsőévesként. Nem különösebben érdeklik a dolgok, de aztán az egyik előadáson felfedezi Allisont (Zuniga), akivel némi korrepetálás ürügyén próbál találkozgatni. Allison pont az ellenkezője a lusta és semmit komolyan nem vevő Gibnek, ráadásul távkapcsolatban is él valakivel, így Gib érdeklődése viszonzatlan marad. Épp ezért egyezik bele, hogy meglátogatja legjobb haverját Los Angelesben, aki ráadásul még egy tuti nőt (aka. biztos numerát) is leszervezett neki. Mivel a pénz nem veti fel, a faliújságon talált hirdetők mellé társul be benzinpénzzel, ráadásul pont ahhoz a párhoz, akikkel Allison is utazik a vőlegényéhez. Természetesen ők ketten nagyon nem bírják egymást, zombi utastársaik pedig a civakodásaikat, így hamar kocsin kívül találják magukat, hogy aztán közösen folytassák veszekedésekkel tarkított útjukat…
Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a sorozatos összeveszések és ellentéteik ellenére a film végére a két főszereplő mégis egymás karjaiban köt ki. Ezt nyilván már a film elején is sejteni lehet, de egy ilyen road movie-nál úgyis az utazás a lényeg – képletesen és szó szerint is.
Szeretem a nyolcvanas évek (tini)vígjátékait, egyrészt a hangulatuk miatt, másrészt mert akkor még volt igazi írói munka a filmek mögött. Na jó, nem arról van szó, hogy a például Tuti dolog története valami veszettül csavaros lenne, de ahol a mai filmekben valami szaros poén következne, ott a régiekben inkább beraktak egy király párbeszédet, vagy ilyesmi. Nem vagyok ám álszent, megnézem a szarósfilmeket is, de azért mégis jobb normális filmeket bámulni, nem? Bár a Tuti dolog is azoknak a moziknak a táborát erősíti, amik annál jobbak, minél közelebb vagyunk nézőként a főszereplők életkorához, ez nem azt jelenti, hogy idősebbként már nem lesz jó. Például nekem sok társával ellentétben ez kimaradt fiatalabb koromban, de ennek ellenére teljesen jól szórakoztam, és ugyanúgy bekerült az alapvetések fiataloknak csokorba, mint például a kultikus Say Anything (szintén Cusack). Persze ahogy írtam, én szeretem a nyolcvanas évek tinivígjátékait, szóval ez lehet, hogy semmit sem jelent.
A szokásos, pár szót a szereplőkről részt azzal kezdeném, hogy a leginkább Vespa hercegnőként (na jó, legtöbben biztos a Melrose Place-ből emlékeznek rá, ha még emlékeznek) Daphne Zuniga egyszerűen gyönyörű a filmben. Ezt csak úgy elmondtam. Aztán van még itt John Cusack, akit én eléggé kedvelek sok-sok filmje miatt, de azt be kell látni, hogy szinte mindig ugyanezt a figurát hozza azóta is. A férfigárdát olyan arcok erősítik, mint Anthony Edwards és Tim Robbins, és rajtuk kívül van még Nicolette Sheridan, aki maga a tuti dolog, és itt szerepelt először filmben.
Ha ebből az írásból nem is derült ki, a Sure Thing tényleg egy nagyon jó teen movie, amit mindenképpen érdemes megnézni legalább egyszer. Nem véletlenül került a 8/10 kategóriába.
Kommandó
A múltkori Predator után gondoltam sort kerítek erre a másik Schwarzi-klasszikusra is, tovább boncolgatva a „kiállják-e a klasszikusok az idő próbáját” kérdéskört. Nos, az eredmény felemás, mert bár a fenomenálisan tehetségtelen Vernon Wellsre vadászó John Matrix is jól vizsgázott, egy picivel mégis lemaradt a másik bolygóról érkező láthatatlan dzsungelharcos ellenfeleként pózoló Dutch mögött. Azért nem jelentős a különbség, ne aggódjon senki.
John Matrix megfeszített, izzadságtól csillogó izmokkal cipel egy bazi nagy farönköt a hegyen, majd a veszély első jelére reflexből csekkolja a baltán tükröződő, hátulról közelítő illetőt. És itt jön a meglepetés, hiszen ő Matrix lánya (Alyssa Milano extrafiatalon)! Persze aki valaha is látott már egy akciófilmet, egyből tudja, hogy a kicsit el fogják rabolni, hogy aztán főhősünket valami csúnya dologra kényszerítsék.
Ez a csúnya dolog pedig nem más, mint egy Közép-Amerikai ország állampuccsának megtámogatása a jelenlegi elnök megölésével. Persze tudjuk, hogy Matrixet nem olyan fából faragták, aki ilyesmibe belemenne, sokkal inkább az igazságot saját kézbe vevős hős ő. Ebből eredően gyorsan le is számol a díszkíséretével, majd egyszemélyes kommandóként elindul, hogy sajátos módszerrel rendezze le a függőben lévő ügyeket.
– Remember when I promised to kill you last?
– That’s right. You did.
– I lied.
(…)
– What did you do with Sully?
– I let him go.
Tény, hogy a jó öreg Arnie nem a valaha élt legnagyobb színésztálentum, de ettől függetlenül mindenkinek el kell ismernie, hogy a munkás évei alatt nagyon sok meghatározó filmet tett le a nagy akciófilmes asztalra (aki másként gondolja, az hülye, és kész). Persze nem ez a kedvenc akciófilmem, és nem is a kedvenc Schwarzi-filmem, de ettől függetlenül klasszikus alkotás, ami az idő múlásával egyre csak nemesedik, nem pedig nevetséges lesz. Nem igazán tudnám megmondani miért, mert ugye a mai, valóságot tükrözni próbáló akciók korában persze elég mókásnak tűnhetnek a Commando géppuskával kaszálós akciói, dobbantóról robbanás előtt ugró statisztái és a főhősön nem fogó golyózápor, ezt elismerem. De az a helyzet, hogy ennek ellenére én még mindig elhiszem. Elhiszem, hogy Arnie kiáll, és lekaszál mindenkit, mert ő már csak ilyen. Karizma, vagy mi a fene.
Azt hiszem már kiderült (akár most, akár régebben), hogy eléggé tisztelem és becsülöm a régebbi éra filmjeit. Nem csak azért, mert sokkal tökösebbek, bevállalósak voltak, hanem amiatt a leírhatatlan hangulat miatt is, ami árad belőlük, és ami hatalmába kerít, mikor nézem őket. Szóval a Commando 8/10 pontjából jelentős rész is ennek szól.
– Don’t break radio silence until they see me.
– How will I know?
– Because all fucking hell is gonna break loose.
Amerikai nindzsa
Akcióklasszikus vagy fostalicska? A kép alatt kiderül.
Sajnos inkább az utóbbi. Mindig rokonszenveztem a b (c, d, zs) kategóriás akciószarokkal, gyerekkoromban a Frank Zagarino-összestől a Matthias Hues-kollekcióig mindent megnéztem, így erről a műremekről is kellemes emlékeim voltak, de sajnos ismét bebizonyosodott, hogy az idő megszépíti a dolgokat. Vannak olyan filmek, amik kiállják az idő próbáját, vannak olyanok, amiket a nosztalgia-hatás fel tud javítani, de ehhez Dudikoff sajnos nagyon kevés.
Igazából a film annál a jelenetnél hasalt el, amikor Joe a legelején elővette a kését, majd valami iszonyú szúrós szemmel nézett rá. Egy ilyen jelenet baromi jó lehetne valami önironikus filmben, ami semmilyen szinten nem veszi magát komolyan, de ez persze nem az a film. Itt ugyanis láthatóan komolyan gondolnak minden egyes ránk szabadított képkocka-borzalmat. Azt pedig sosem fogom megérteni, hogy a 90-es évek előtt készült akciófilmek többségében miért volt kötelező a női főszereplőknek ennyire tehetségtelennek lenniük.
Írnék még róla, hogy mi mindenhez képest béna, és mennyire gyenge a színészi alakítás (lehet ezt így hívni egyáltalán?) és a történet, de nem éri meg a betűt, már így is többet kapott, mint illene. Ez a film szigorúan 1/10, és mivel a kellemes emlékekhez már nem tudok visszatérni, inkább felejtsem el örökre.
