14

Inception (2010)

Eredet

Szeretem azt az érzést, amikor valamiről már az elején kiderül, hogy imádni fogom. Nem kell megvárni a kötelező 20-30 percet, amikorra megismerjük a sztorit és a szereplőket, egyszerűen csak van egy olyan momentum, ami egy pillanat alatt beránt, és onnan már sima ügy. Bármi történhet azután, a végén akkor is úgy állok fel a film elől, hogy ez bizony kurva jó volt. Az Inceptionben ez a pillanat az volt, amikor alig pár perccel a kezdés után DiCaprio egy hangtompítós pisztollyal nyomul és teljesen természetesen elkapja a kirepülő hüvelyeket, hogy azok se csapjanak zajt. Ha valaki odafigyel egy ilyen részletre, abban azért lehet bízni.

Inception

Az a helyzet, hogy Christopher Nolan nem egy M. Night Shyamalan, és ezért örökre hálásak lehetünk. Nála ugyanis nem a film végi csavar köré van felhúzva minden, és nem is ugyanazt az egy trükköt ismétli folyamatosan, mint egy rossz mutatványos, szóval biztosak lehetünk, hogy minden alkalommal valami újat, valami egyedit mutat úgy, hogy közben nagyon is hű marad saját stílusához.

A filmjei alapján amúgy élmény lehet vele együtt dolgozni, ritka az olyan rendező, akinek a munkáiból ennyire sugárzik a fegyelmezettség, céltudatosság, összeszedettség. Pont ezek a jelzők mondhatóak el az Inceptionről is. Persze ha egy film forgatókönyve nyolc évig készül, akkor elvárható, hogy ilyen legyen, de mégis marha jó látni egy olyan alkotást, ami ennyire átgondolt és logikusan felépített, de mégis van benne pont annyi lazaság, hogy ne valami vonalzóval készült tervrajznak tűnjön.

Egyébként már olvashatóak olyan vélemények, hogy a film sztorija zavaros és követhetetlen, de ez finoman fogalmazva is hülyeség. A történet ugyan tényleg több rétegű és az átlagosnál „sűrűbb”, de végig tökéletesen követhető marad. Ez pedig egyértelműen az író-rendező zsenijének köszönhető. Meggyőződésem, hogy mások simán betrappoltak volna az aknamezőre és cafatokra robbantják magukat, de Nolannek a rengeteg bevitt változó ellenére is sikerült minden tipikus hibát elkerülnie. És ha valaki összehoz egy hibák nélküli filmet, ahol a végén minden kérdésre logikus válasz adható, az bizony teljesítmény.

Inception

A film kapcsán elmerengtem azon, hogy mennyire megvalósíthatatlan a teljes spoilermentesség a filmszerető közönség számára, és hogy néha mennyivel jobb lehet átlagos nézőként, tényleg nulla előtudással beülni valamire. Saját magamat példaként véve: a legelső kép feltűnése óta tudatosan kerültem minden információt, teljes Inception hírzárlat volt. Nem néztem trailereket, plakátokat, nem olvastam kapcsolódó írásokat sem, és mégis határozott prekoncepcióim voltak, pusztán a rendező és a főszereplő személye miatt. Ugyanakkor azoknak, akik csak időtöltésként nézik a filmeket és akiknek semmit sem jelent Nolan neve, egész biztosan nem volt ilyen problémájuk. Bár az is igaz, hogy nekik az Inception csak annyi volt, hogy épp kezdődik és pont addig tart amíg menni kell valahová, szóval nem is biztos, hogy jobb nekik. Na mindegy.

Az írás már erőteljesen Nolan-ajnározásba fordult (teljesen jogosan persze), de a dicséret maximálisan jár a remek színészgárdának akik közül talán csak Ellen Page játéka lógott ki – a film egyetlen negatívumaként – egy nagyon picit, de a többiek ezt is bőven ellensúlyozták. Azt pedig csak úgy leírom, hogy Hans Zimmer ismét nagyot alkotott a zenével.

Inception

A no spoiler policy miatt sajnos nem könnyű leírni, hogy miért volt olyan jó az Inception (nem is nagyon sikerült), de tényleg ritka, hogy egy ilyen, minden szempontból „proper” film kerüljön a mozikba, ezt pedig mindenképpen díjaznom kell, jelen esetben a teljesen megérdemelt 10/10-zel.

1

Life of Brian (1979)

Brian élete

Brian élete átlagosnak mondható: azt leszámítva, hogy Jézussal egy napon és a szomszéd pajtában született, tulajdonképpen semmi érdekes nem történt vele. Ahogy nőtt, először gyerek, majd kamasz lett, kijöttek a ragyái, mint bárki másnak, és amikor eljött az idő, szőrösödni is pont ott kezdett, ahol az emberek többsége. Édesanyjával utcai prédikátorokat hallgatott és kövezésekre járt, mígnem egyszer rossz társaságba keveredett. Ami aztán történt, arról meg csak az átkozott rómaiak tehetnek…

All right, but apart from the sanitation, medicine, education, wine, public order, irrigation, roads, the fresh water system and public health, what have the Romans ever done for us?

A Brian élete a Monty Python-társulat két legismertebb filmje közül a másik, és gondolom a többség véleménye szerint egyben a második is, de én ezzel nem értek egyet. Még ha a Gyalog-galopp egy fokkal viccesebb is lenne – amit egyébként egy percig sem állítok – az „csak” egy vígjáték, míg jelen film a benne foglalt extra tartalom miatt azért jelentősen több ennél a műfaji skatulyánál. Egy zseniális szatíra, egy tökéletes alkotás. Egyvalamit azonban tisztázni kell: a Brian élete NEM kereszténység- vagy hitellenes, csöppet sem. Ezt így, harminc évvel az elkészülte után már nem is kellene megemlíteni, de ahogy egy újszülöttnek minden vicc új, az idióták is újra és újra megtalálnak bizonyos alkotásokat, hogy aztán jól bélyegezzenek és szajkózzák a másoktól hallott közhelyeket. Persze értem én, erőből nekimenni sokkal könnyebb, mint gondolkodni és beismerni, hogy esetleg. De most segítek.

A film nem a kereszténységnek, hanem az azt teljesen kifacsaró és eltorzító fanatikusságnak állít görbe tükröt. Igazából nem is szükségszerű, hogy ez a csürhe-gondolkodás a vallással kapcsolódjon össze, de világméretekben ez a legjellemzőbb megnyilvánulása (meg a „semmit sem eszek, amire tegnap rásütött a nap vagy lepisálta egy kutya” marhaság). Gondolom egyértelmű, miről van szó, de ha mégsem, ajánlom újbóli végiggondolásra a fél pár saru és a tök esetét, illetve egyik kedvenc jelenetemet, amikor a tömeg egyként kántálja Brian után: „Mind egyéniségek vagyunk”. Dereng már? A lényeg, hogy nem kell mindent beszopni, csak mert valaki azt mondja. Agy és gondolkodás a két kulcsszó.

A Brian életében persze a fent említetteken kívül rengeteg klasszikus és hatásos pillanat van, amik a másodlagos rétegek nélkül, önmagukban is remekek. A teljesség igénye nélkül: a kövezés, a falfirkálás, a szakállra alkudozás, vagy a legtöbbször emlegetett Bigus Dickus (a magyar változatban Fikusz Kukisz) mind-mind briliáns jelenetek, és mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a film most megkapja tőlem a 10 pontot.

Slither (2006)

Slither Féltél már nevetve?

Még 2006-ban, mikor elindítottam ezt a blogot, a Slither volt az első film, amiről írni akartam. Aztán persze máshogy alakult (lustaság nyilván), és ez a piszkozat már vagy két és fél éve néz velem szembe és rázza a fejét elitélően minden egyes alkalommal, amikor bekattintom a freeblog admint. Ez persze a film szempontjából egyáltalán nem releváns, de azért leírtam. És ha már ez a bekezdés úgyis nélkülöz minden információt, még idevésem, hogy a film magyar alcíme (Féltél már nevetve?) mindenképpen az egyik legidiótább, amit valaha. De legalábbis semmi értelme.

– Thank you for saving my ass back there.
– You’re welcome.
– Of course, when l tell that story, it’s gonna be the other way around.
– What do you mean?
– Like l saved you.

És akkor a filmről. A Slither James Gunn író-rendező első írás-rendezése, és a klasszikus inváziós horrorok nyomvonalán halad. Ezek azok a filmek, amikor jön valami trutyi/féreg/egyéb az űrből, és szépen elkezdi zombivá vagy darálthús-arcúvá változtatni az addig békés kisváros lakosságát. Egy maroknyi túlélő pedig próbál túlélni. Na pontosan ez történik a Slitherben, csak éppen a nagy elődökre nem annyira jellemző humorral megszórva. De nem ám olyan humorral, hogy párszor elmosolyodsz rajta, hanem a „francért ittam pont most, folyik a kóla az orromon” fajtával.

Slither” title=

James Gunn amellett, hogy filmjével már önmagában is tiszteleg a zsáner előtt, amit valószínűleg imád, rengeteg kisebb-nagyobb utalást és kikacsintást is bezsúfolt, az értő közönség legnagyobb megelégedésére. Itt jönne most az, hogy felsorolok néhányat, de inkább hagyom, hogy mindenki magának fedezze fel (vagy csekkolja az imdb-n például). Persze ha valakit nem érdekelnek az ilyesmi plusz tartalmak (gondolom a nézők nagyobb része ilyen), a Slither még akkor is kurva jó szórakozást nyújt. Azért is faszák az ilyen „írta-rendezte egyszemélyben” filmek egyébként, mert az esetleges hibák ellenére (a Slither sem tökéletes nyilván) is érződik, hogy szeretetproject volt. Ezt az érzést csak erősíti az R1-es dvd található kommentár (a magyar kiadású dvd-n persze nincs rajta), amit hallgatva végig az járt az eszemben, hogy milyen kurva jó lett volna ott lenni a forgatáson, és hogy tutira végigbaromkodták az egészet.

– Hey Kylie, why don’t you tell Ms. Grant that story ’bout how I saved you from that deer?
– Oh yeah. Bill saved me from a deer.

Persze Gunn nem csak csomó jó ötletet dobált be a filmbe, hanem összehozott egy ütős színészgárdát is. Főszereplőnek rögtön itt van Nathan Fillion, akiről majd valamikor bővebben is értekezek (picit már dicsértem itt), most legyen elég annyi, hogy ha valaha is filmet forgatnék, tutira ő lenne benne a főszereplő. The. Coolest. Canadian. Ever. – no offence, Wolverine. Mellette feltűnik még Gregg Henry és Michael Rooker, valamint Elizabeth Banks, akiről elsőnek biztos nem az ugrik be, hogy milyen jó színész, viszont mindig nagyon jól néz ki. Ráadásként pedig még az imádnivaló Jenna Fischer is felbukkan egy kisebb szerepben.

Slither

Ha néha okoz is gondot a pontozás, ennél a filmnél biztos nem fog. A Slither egy kevés pénzből, de nagyon jól megcsinált, baromi vicces horror-vigjáték, ami még ötödjére látva sem unalmas, ráadásul még a zenék is jól lettek kiválogatva. És amúgy is Nathan Fillion, szóval nyilván 10/10 a pontszám.

5

Lost in Translation (2003)

Elveszett jelentés

Tényleg igaz, hogy nem mindegy, mikor nézünk meg egy filmet. Még 2003-ban volt már szerencsém a Lost in Translation-höz, és már akkor is úgy gondoltam, hogy nem volt rossz film, de azért a katarzis jócskán elmaradt. Most, plusz hatévnyi történéssel az életemben megnéztem újra, és hát nagyjából olyan, mintha a Gyalogkakukk rám dobta volna az ACME feliratú 50 tonnás üllőt. Rohadt nehéz felállni és továbbmenni.

És nem is igazán tudok. Ahogy itt villog a kurzor előttem, arra várva, hogy a billentyűzeten keresztül eltoljam a képernyő jobb széléig a betűformát öntött gondolataimmal, csak ilyen semmitmondó körmondatok jutnak az eszembe. Mégis, mit tudnék erről a filmről írni? Van értelme azt ecsetelni, hogy Bill Murray egyszerűen fantasztikus, ahogy egyetlen sóhajjal, egyetlen arcizomrándítással érzelmek egész skáláját mutatja meg és ébreszti fel bennünk? Vagy azt, hogy ez Scarlett Johansson élete legjobb filmje, és mindig is ebben a stílusban kellene forgatnia, és mellesleg olyan leírhatatlanul gyönyörű, hogy most egy életre szerelmes lettem belé, mégy úgy is, hogy cigizik?

Lost in Translation

Ahogy a stáblista elindult útjára a képernyőn, csak hallgattam a tökéletes zenét és semmi másra sem vágytam jobban, mint befordulni a fal felé, és csendben sírdogálni egy kicsit. Eléggé megfoghatatlan ez a kettősség számomra, amellett, hogy a gyomrom még most is görcsben van, a film apró kis rezdülései szinte végig mosolyra ingereltek. Nem jó érzés megtörni ezt a hangulatot azzal, hogy próbálok valami rendszert vinni kavargó gondolataimba, de úgy érzem, most kell rögzítenem őket, amíg itt nem hagynak. Amíg el nem szállnak. Eddig nem is gondoltam rá, de most egy csapásra tudom, hogy életem során egyszer mindenképpen el kell vesznem Tokióban. El kell vesznem, hogy aztán találkozzak valakivel, akivel megoszthatom a magányt. Nem elűzni akarom, az csak a gyáváknak való, csak megosztani valakivel.

Általában, ha egy általam kedvelt színésznő szerepel valamiben, az automatikusan javít az értékelésen, ezzel emelve a pontszámot. Ha az általam kedvelt színésznő a film jelentős részében bugyiban flangál a képen, az meg simán duplázza az emelést. Nos, Scarlett Johanssont nagyon is kedvelem, és a flangálás is megvan, viszont a Lost in Translation annyira hihetetlenül jó film, hogy mindezen pluszok nélkül is simán kiérdemli a 10 pontot. És ez így van jól.

Bring It On (2000)

Hajrá csajok!

Azt hiszem itt az ideje, hogy nyilvánosan bevalljam az egyik szégyenteljes titkomat: szeretem a szurkolólányos filmeket. Egyszerűen van abban valami megkapó, amikor fiatal lányok falatnyi ruhákban egyszerre mozognak. Tudom, hogy ez így elég sekélyes, de vállalom, és azt hiszem ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Például a Bring It On franchise összes részét férfi rendezőnek köszönhetjük, még úgy is, hogy a sorszámmal folyamatosan csökkent a színvonal, de erről majd később (bizony, minden részről lesz megemlékezés).

Bring It On

Mindenesetre most maradok az elsőnél és arról ejtek pár szót. A történet rém egyszerű, a Rancho Carne középiskola öt éve veretlen szurkolócsapata szeretne hatodjára is győzni az országos versenyen. Nem bonyolult, ugye? Azt hiszem pont ezért szeretem ennyire ezt a filmet, nagyjából ténylegesen a hajrázásról szól. Persze vannak klisék azért, de mégsem azokra vannak kihegyezve a történet fordulópontjai, hanem csak úgy mellékesen vannak jelen. Nem arról szól az egész, hogy a főszereplőnek bizonyítania kell a többiek előtt, vagy az új fiú megpróbálja megszerezni a lányt. És minthogy teljesen máson van a hangsúly, nincs a filmben igazi hülyepicsa vagy seggfej karakter sem, ami tök jó, mert szerintem sokszor rohadt unalmassá teszik a tinifilmeket.

A szereplőkkel sincs semmi probléma egyébként. Egyrészt itt van nekünk Eliza Dushku, akiről már áradoztam egy kicsit és azt most is tartom (ott is szurkolt, hehe), másrészt a film 2000-ben készült, amikor is a tényleges főszereplő Kirsten Dunst még aranyos volt. Bár a nem megkoreografált mozdulatai, például a féktelen tombolás az ágyon inkább valami beteg szöcskét idéznek, azért mégis megilleti ez a jelző, visszamenőleg azért mégsem bűnhődhet a Pókember miatt, nem?

Hey, ladies, wanna see my spirit stick?

A pontszám közlése előtt még annyit mondanék, hogy ha ebben az esetben bárki elfogultsággal vádolna, akkor tökéletesen igaza lenne. Nem is csak azért, mert fanboy vagyok, de ez a Hajrá csajok egyszerűen annyira tökéletes nobrainer popcornfilm szerintem, hogy nem tudok nem elfogult lenni. Milliószor láttam már (költői túlzás, de a tényleges szám bőven kétjegyű már), de most is ahogy elindítottam, hogy beletekergetéssel némi ihletet merítsek az íráshoz, az lett a vége, hogy végignéztem jól az egészet újra. És pont úgy vigyorogtam rajta a vigyorgós helyeken, mint mindig. Szóval minden súlytalansága és butasága ellenére is megkapja a 10/10-et, és ezt komolyan gondolom ám.

5

Lethal Weapon 1-4

Halálos fegyver 1-4. (1987, 1989, 1992, 1998)

Bár vannak olyan idióta vélemények, hogy a filmeket nem érdemes többször megnézni, hiszen olyan sok van belőlük, és minden újranézéssel egy még nem látott alkotástól vesszük el az időt és lehetőséget, én ebben egyáltalán nem hiszek. Egy új film esetében nagy az esély rá, hogy csalódás lesz a vége, hogy nem azt kapjuk, amit vártunk. A régi kedvenc filmeknél viszont ilyesmi nem fordulhat elő, mert nyilván pont azért lett kedvenc és került be a többször nézendő kategóriába, mert mindig képes ugyanazt az élményt nyújtani, többszöri fogyasztás után sem érezzük, hogy csökkent a minőség. Nálam a Halálos fegyver-sorozat ennek a kategóriának a legfőbb főszereplője, mondhatni az etalon. Nagyjából negyedévente megnézem, körülbelül ennyi idő kell, amíg elkezdem érezni, hogy milyen jó lenne már újra látni.

– Nem, ez így nagyon gyenge.
– Harmatgyenge.
– Nem baj, én igénytelen vagyok.
– A feleséged főztje mellett nem is csodálom…

Ha pedig jön az inger, az ellen nem sokat lehet tenni, tehát ilyenkor az történik, hogy a tetralógia lekerül a polcról, majd nagy mennyiségű rágcsálnivaló társaságában szép sorban elfogyasztásra is kerül. Elindul a Jingle Bells, én pedig a képernyőre tapadva nézem Riggs és Murtaugh kalandjait egészen a 4. rész fényképes főcímének végéig. Igazából egyértelműnek tűnhet, hogy ezek a filmek már minden akciókedvelőnek megvoltak (még ha nem is lelkesedik érte mindenki úgy, mint én, de akkor is, klasszikusokról van szó, amiket látni kell a műfaj iránt érdeklődőknek), de már hallottam olyan fiatalról, aki nem látta a Die Hardot (aztán persze nagyon bejött neki, amikor megnézte), és mivel nemrég ejtettem meg az aktuális újranézést, gondoltam firkantok pár szót arról, miért is jó a Lethal Weapon-sorozat.

– Mi ez a zaj? A csomagtartóban van.
– Gondolod? Lőj bele, kidumállak.

Természetesen a rengeteg akció és humor, a remekül eltalált főszereplők, valamint az őket életre keltő remek színészek miatt. Az ugyebár adott, hogy Mel Gibson kisebbfajta istenséggé vált, még a messiáskomplexusa előtt, és kb. annyira illik rá Riggs őrült karaktere, mint Bruce Willisre McClane. Danny Glover is tökéletesen hozza a családos törvény emberét, aki folyton aggódik a nyugdíja miatt, de azért végül mégis mindig belemegy minden balhéba. Kettőjük dinamikája viszi a hátán a filmeket, és ez a dinamika pedig Shane Blacknek köszönhető, aki a jóérzésű akciórajongók körében szintén piedesztálon van már jó ideje, és ha végül mégis összejönne a mostanság pletykált ötödik rész, akkor még fentebb is emelkedhetne onnan.

– Hé, Cole, nincs valami a fejemre?
– De, a szekrényben egy kalap.

A főszereplőkön kivül persze ott vannak még a mellékek is, akik szintén sok-sok jósággal járultak hozzá a duó sikeréhez. A gonoszok oldalán kiemelendő Gary Busey (1.) és Jet Li (4.), a szupporterek csapatában pedig Joe Pesci (2-4.) és Chris Rock (4.). És hogy ne maradjunk jócsajok nélkül se, megkapjuk Patsy Kensitet (2.), aki képes volt nem hányingerkeltővé varázsolni a holland akcentust, és Rene Russót (3-4.), akiről mindenki maga döntse el, hogy jócsaj vagy sem.

Hinthetném még a dumát sokáig, de igazából nem sok értelme lenne, ugyanis ez a négy film is az a kategória, amit látni kell, nem olvasni róla. A végére pedig következzen az értékelés, bár a pontszám a fenti sorok alapján már egyértelmű lehet. Egyes vélemények szerint az első kettő az igazi, míg a második kettő már jóval gyengébb színvonalat képvisel, de szerintem ez nem igaz (nem, még a temetős-békás jelenetet sem utálom). Tény, hogy a 3-4. már nem annyira adja vissza az old school akciók hangulatát, de ettől függetlenül ugyanúgy zseniálisak, és részemről mindenképpen 10/10-et adok az összesnek.

4

The Last Boy Scout (1991)

Az utolsó cserkész

Azt hiszem ideje már, hogy legyen egy bejegyzés arról a filmről is, ami a Die Hard mellett a klasszikus akciófilmek másik etalonja, királya, császára – minő meglepetés, szintén Bruce Willis-szel a főszerepben. Ez a film természetesen az Utolsó cserkész. Bár ez csak az én véleményem, de szerintem addig nem is érezheti magát embernek valaki, amíg ezt az örökbecsűt nem látta. Az már más kérdés, hogy tetszik-e vagy sem, de akinek nem, az is érezze kicsit kevesebbnek magát.

Szóval az Utolsó cserkész. Tudom, hogy egy újszülöttnek minden film új, ezért gyorsan rohanjunk át a sztorin. Joe Hallenbeck (Willis) valaha az elnök testőre volt, de most már csak egy lecsúszott magánnyomozó. Iszik és piál felváltva, és még a családjával is zűrök vannak. Mivel kell a pénz, elvállalja a táncosnő Cory (a fiatal Halle Berry) védelmét, de persze zűrök lesznek, és Cory-t megölik. Hallenbeck pedig kénytelen-kelletlen összeáll a lány pasijával, az ex-focis Jimmy Dix-szel, hogy kinyomozzák, ki ölte meg a lányt és miért. Maga a történet nem túl extra, egy szokásos akciósztori, viszont a filmnek van két olyan összetevője, ami magasan minden más fölé emeli.

Oké, Jimmy. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz. Mit tenne most Joe? Hm, mindenkit lelőne, utána rágyújtana.

Az első az akciók mennyisége és minősége. Itt bizony nincs szarakodás, a felvezetést követően gyakorlatilag nem áll meg az úthenger. Folyamatosan kapjuk az arcunkba a robbanásokat, tűzharcokat és bunyókat, mégpedig a lehető legmagasabb szinten. Bár a film már 17 éves, ez abszolút nem látszik meg rajta, a minőségre nem lehet semmilyen panasz. Ezt egyébként Tony Scott-nak köszönhetjük, akit egyszer ugyan a logika alapján a kevésbé tehetséges Scott-tesónak tituláltam, de azért el kell ismernem, hogy ő is nagyon érti a dolgát, ha jó alapanyag kerül a kezébe. És itt lép be a másik összetevő, nevezetesen, hogy az alapanyagot Shane Black szállította.

Aki nem ismerné az úriembert, annak elmondom, hogy az ő agyszüleménye többek között a Halálos fegyver és legendás karakterei (egyébként ez a harmadik akcióklasszikus, amit mindenkinek látnia KELL). Black mesterien ért a buddy-movie-k írásához. Amikor összeereszti a karaktereit, azok nem kioltják, elnyomják egymást (nagyon sok filmben van ilyen, a két erős főszereplő nem fér megy egymás mellett rendesen), hanem épp ellenkezőleg. Mint valami katalizátorok, mikor berobban a bomba, egyre inkább olajat tesznek egymás tüzére, mi pedig csak lesünk tátott szájjal. És röhögünk, hiszen a párbeszédek az Utolsó cserkészben kb. a vígjátékok 90%-át simán ütik, és ez nem vicc. A két főszereplő, vagyis Bruce Willis és Damon Wayans kettőse szintén emlitésre méltó. Ugyebár alap, hogy Willis maga a KIÉGETT ZSARU, ez a karakter mindig is az övé marad, nála jobban soha nem fogja tudni senki megjeleníteni, és pont. Wayans pedig nagyon jól asszisztál neki a focista szerepében, így a párosuk remekül működik, nagyon jól dolgoznak a dialógusokkal. A rosszfiú Milo kellően ellenszenves, Vérapó pedig maga a tökély!

– Rosszkor voltál rossz helyen, semmi bajom veled.
– Azt csak hiszed. Megbasztam a feleséged.
– Tényleg megdugtad? Honnan tudod, hogy az én asszonyom volt?
– Ő mondta, hogy a férje egy nagy lapaj strici, kalapban.

Bár nem szoktam ilyesmibe belemenni, itt mindenképpen beszélnünk kell róla, hogy a film magyarországi népszerűsége valószínűleg a zseniális magyar szinkronnak is köszönhető, ami talán még jobb, mint az eredeti szöveg. Szinte már közhelyszámba megy, hogy annak idején a magyar szöveg írója, Csörögi István kocsmákban gyűjtött beszólásokat a filmhez, és az a helyzet, hogy remekül sikerült. Szerintem még azok is ismernek és használnak egy-egy szöveget a filmből (a legalapabb: Fej vagy gyomor?), akik amúgy a filmet nem szeretik vagy akár nem is látták (bár az ilyenek bújjanak el). Sajnos az finomított szinkron réme ezt is elérte, így akik csak a kiherélt párbeszédeket ismerik, talán nem is tudják, hogy mit veszítenek.

Az utolsó cserkész tehát egy örök klasszikus, ami egyértelműen nem a nosztalgia és a gyerekkori emlékek miatt értékelődik fel. Nem hiába nézem meg legalább évente egyszer. A pontszám pedig természetesen 10/10, mi más is lehetne?

Manapság odamegyünk a palikhoz, bebaszunk nekik, de előtte szólunk pár kedves szót…

Die Hard (1988)

Drágán add az életed

Nyakunkon a 4. rész, ideje volt hát újranéznem ezt az akcióklasszikust (és persze a két folytatását), ami gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt, és bár évente egyszer biztos előveszem, azóta sem fakult semmit sem a fénye. A legnagyobb kedvencekről mindig nehéz írni, de azért megpróbálom, bár kicsit hihetetlen, hogy lehet olyan, aki nem látta legalább egyszer ezt a mesterremeket.

John McClane, a New York-i zsaru Los Angelesbe repül a feleségéhez, hogy együtt ünnepeljék a karácsonyt, és megpróbáljanak kibékülni. A nej a Nakatomi vállalat egyik fejes-féléje, a cég pedig éppen karácsonyi bulit tart, ide érkezik meg John is az érte küldött limóval. Meg persze egy rakás zsoldos, Hans Gruberrel az élükön, és mondanom sem kell, hogy nem a sütemény miatt jönnek. De egy dolgot pedig érdemes tudni John McClane-ről: drágán adja az életét…

A kissé tévéújság-szerű bevezetés után lássuk, hogy miért is olyan kurva jó ez a film. Először is, a szereplők. Alan Rickman, mint Hans Gruber egyszerűen fenomenális, a hangsúlyok, mimika, gesztusok, minden a helyén van. Ennek az embernek jól áll a gonoszkodás. A lényeg persze itt is a főszereplőn van, és bár más filmekben is szeretem, az tény, hogy Bruce erre a szerepre született, egyszerűen cool a véres atlétában. Nehéz elhinni, hogy előtte Schwarzit, Burt Reynolds-ot, de még Richard Gere-t is megkínálták McClane szerepével… Szóval annak ellenére, hogy két Shyamalan-filmben is szerepelt, ezt az embert egyszerűen respektálni kell, amiért olyan kőkemény kultokat tett fel a polcokra, mint a Die Hardok vagy az Utolsó cserkész. Félisten és ennyi.

Másodszor pedig az akciók miatt is kurva jó ez a film. Nem azt mondom, hogy nem látszik meg rajta az eltelt 19 év, de az, hogy ezek a jelenetek még ennyi idő elteltével sem unalmasak (sokadszorra nézve sem), azért jelent valamit. Az üvegszilánkok, a berobbanó akna, a székhez kötözött monitor, a mikulásnak beöltöztetett hulla (rajta a mára szállóigévé vált mondattal) mind-mind olyan jelenetek, amiket sosem felejtek el, és biztos vagyok benne, a következő húsz év elteltével is pont ugyanazt a hatást fogják kiváltani, mint most.

És ez a harmadik, amiért kurva jó ez a film. Mert hatást vált ki. Mert ha megnézem, úgy érzem, fel kell vennem egy fehér trikót (lehetőleg véreset), és azonnal szétcsapni pár rosszfiút. Újra McClane akarok lenni, mint 10 évesen a játszótéren. Mert ennek a filmnek még van lelke, nem csak mérnöki pontossággal kiszámított és összerakott látványvilága. És mert yippee-ki-yay, motherfucker!