Lost in Translation (2003)

Elveszett jelentés

Tényleg igaz, hogy nem mindegy, mikor nézünk meg egy filmet. Még 2003-ban volt már szerencsém a Lost in Translation-höz, és már akkor is úgy gondoltam, hogy nem volt rossz film, de azért a katarzis jócskán elmaradt. Most, plusz hatévnyi történéssel az életemben megnéztem újra, és hát nagyjából olyan, mintha a Gyalogkakukk rám dobta volna az ACME feliratú 50 tonnás üllőt. Rohadt nehéz felállni és továbbmenni.

És nem is igazán tudok. Ahogy itt villog a kurzor előttem, arra várva, hogy a billentyűzeten keresztül eltoljam a képernyő jobb széléig a betűformát öntött gondolataimmal, csak ilyen semmitmondó körmondatok jutnak az eszembe. Mégis, mit tudnék erről a filmről írni? Van értelme azt ecsetelni, hogy Bill Murray egyszerűen fantasztikus, ahogy egyetlen sóhajjal, egyetlen arcizomrándítással érzelmek egész skáláját mutatja meg és ébreszti fel bennünk? Vagy azt, hogy ez Scarlett Johansson élete legjobb filmje, és mindig is ebben a stílusban kellene forgatnia, és mellesleg olyan leírhatatlanul gyönyörű, hogy most egy életre szerelmes lettem belé, mégy úgy is, hogy cigizik?

Ahogy a stáblista elindult útjára a képernyőn, csak hallgattam a tökéletes zenét és semmi másra sem vágytam jobban, mint befordulni a fal felé, és csendben sírdogálni egy kicsit. Eléggé megfoghatatlan ez a kettősség számomra, amellett, hogy a gyomrom még most is görcsben van, a film apró kis rezdülései szinte végig mosolyra ingereltek. Nem jó érzés megtörni ezt a hangulatot azzal, hogy próbálok valami rendszert vinni kavargó gondolataimba, de úgy érzem, most kell rögzítenem őket, amíg itt nem hagynak. Amíg el nem szállnak. Eddig nem is gondoltam rá, de most egy csapásra tudom, hogy életem során egyszer mindenképpen el kell vesznem Tokióban. El kell vesznem, hogy aztán találkozzak valakivel, akivel megoszthatom a magányt. Nem elűzni akarom, az csak a gyáváknak való, csak megosztani valakivel.

Általában, ha egy általam kedvelt színésznő szerepel valamiben, az automatikusan javít az értékelésen, ezzel emelve a pontszámot. Ha az általam kedvelt színésznő a film jelentős részében bugyiban flangál a képen, az meg simán duplázza az emelést. Nos, Scarlett Johanssont nagyon is kedvelem, és a flangálás is megvan, viszont a Lost in Translation annyira hihetetlenül jó film, hogy mindezen pluszok nélkül is simán kiérdemli a 10 pontot. És ez így van jól.