a majdnem kész kiadás
Ide most jöhetne a szokásos hazugság, hogy most aztán felpörög, meg innentől a bab is hús meg ilyenek, de csodák nyilván nincsenek. Annyi azért biztos, hogy most betáraztam pár írást, szóval a következő egy hétben olyan mennyiségű és gyakoriságú poszt-áradat lesz, amilyet még nem láttatok! Utána majd meglátjuk.
Annyit még, hogy köszönet annak a kb. 100 látogatónak, akik a gyakorlatilag nulla frissítés ellenére is rendszeresen visszajárnak. Rendesek vagytok, tényleg :)
Warrior – A végső menet
A Warrior a felszínen nem más, mint két testvér utazása: egyikük az anyagi biztonságot és a családja jövőjét, másikuk a megbocsátást – „a megváltást” – keresi. Ha pedig a felszín alá nézünk, a kitartásról kaphatunk leckét; arról, hogy soha nem szabad feladni, mindig harcolni kell azért, amit akarunk. A kérdés viszont, amit a film után felteszünk magunknak az lesz, hogy az univerzális (és aranybánya) téma ellenére miért nem lett jó film a Warrior.
Az előző bekezdés persze annak ellenére tipikusan újságírós, hogy nem vagyok az. A Warrior ugyanis jó film, de nem jó film. Profi módon elkészített dráma, összeszedett rendezéssel és remek alakításokkal, de épp ez az átka is: annyira kiszámított, annyira pontos minden egyes jelenet és vágás, mintha egy tökéletes gépezet végterméke lenne. A gépekkel előállított termékek – legyenek bármilyen minőségiek is – a legritkább esetben egyediek. Nincs bennük semmi, ami különlegessé tenné őket, ami miatt helyet adnánk a szívünkben nekik. Egyszerűen megcsodáljuk a tökéletességüket, majd gyorsan el is felejtjük őket.
Pontozda
Pozitívumként azt mindenképpen ki kell emelni, hogy a Warrior sikeresen kikerült jópár olyan klisét, amibe más filmek simán belesétálnak, illetve amiket használt, azokat jó érzékkel tette. Ennek ellenére a fent említett probléma miatt sajnos nem szerethető a film, nem olyan, ami többszörös újranézést követelne. 7/10
Britt (néha Brittany) Robertson leginkább a Life Unexpected-ben tűnt fel Lux szerepében (akit a pilot alapján nagyon gyorsan megkedveltünk, hogy aztán a sorozat két évada alatt még annál is jobban megutáljuk a hülye picsa viselkedése miatt). Idén a Secret Circle-ben alakítja az egyelőre személyiség nélküli Cassie Blake-et. Annyit kell még róla tudni, hogy szeret szar csizmákat hordani és 21 éves (ez lehet a magyarázat az öltözködésre).
még több jóság » Úgy néz ki, hogy az idei évad slágere termékelhelyezési szempontból a tablet lesz, szinte minden eddig megnézett epizódban felbukkant valami (nyilván főleg iPad). Nem lesz mindenről kép, de ezeket meg kell osztanom, már csak azért is, mert ha egy sorozat ilyen rohadt komolyan veszi magát, akkor duplán szánalmas ilyen mockup képernyővel előjönni. Ráadásul a klasszikus angyalos sorozat remake-jében még ez volt a legérdekesebb… Kattintásra nagyobbak.
A hotel rendszerét hackeli a srác a medence mellől, és még egy ilyet is elereszt: „I’m wired in”.
Ez csak simán vicces, ahogy az egyik fektetve, a másik meg fejjel lefelé tartja, miközben ugyanazokat az adatokat nézik.
A klasszikus „let’s enhance” is előkerül. Az első az alapkép, a második amit összehoztak belőle. Külön poén, hogy teljesen más a perspektíva is.
Igaz, hogy én a Twilightok ellenére is kedvelem, de ezen hatalmasat röhögtem.
még több jóság »Rossz tanár
Bizonyos filmek megnézése előtt beáll az a lelkiállapot, amikor nem parázol azon, hogy vajon milyen lesz a megnézendő, hiszen előre lehet tudni, hogy nem jó. Aztán mégis meglepődsz, amikor a saját szemeddel is meglátod, hogy mennyire szar. Pont ez a helyzet a Bad Teacherrel is.
A pontozásos írásnál utaltam arra, hogy vannak filmek, amik már a gyökerüknél rohadnak, és ilyenkor hiába bármilyen mentő körülmény. Már a viccbe sem illő alapsztori is gyanús: pénzvadász nő új melleket akar, hogy gazdag pasit fogjon magának. Ebből azért még lehetne valami, ha nem Cameron Diaz alakítaná ezt a bizonyos nőt. Egy jó „rossz” karakterhez ugyanis kell egy jó színész is, aki képes kedvelhetővé tenni az alapvetően ellenszenves figurát. Billy Bob Thorntonnak sikerült (Bad Santa), William H. Macy-nek is (Shameless), de Diaz se nem Thornton, se nem Macy. Sőt, manapság már eyecandy-nek sem nagyon nevezhető, szóval még ez a mentőöv is elúszott.
Persze a többi szereplő körül sincs minden rendben. Az amúgy szerethető Lucy Punch-ot legszívesebben fejbe rúgnám, Justin Timberlake-et nem különben. A legrosszabb mégis az Office-ból szalajtott Phyllis Smith az undorító, nagy, sárga fogaival. A sorozatban is gyűlölöm, itt meg főleg elviselhetetlen volt. Az egyetlen értékelhető alakítás (és karakter) Jason Segelé, aki szerencsére hozta a tipikus karakterét, túlélhetővé téve a filmet.
Az jutott még eszembe amúgy a filmről, hogy az egész egy mélypont, de a legrosszabb az a rész, amikor Timberlake farmerben szárazdugja Diazt, majd a kamera elidőz a sötét folton. Ott tényleg örültem, hogy nem moziban néztem ezt a fost, mert kurva kényelmetlen lett volna az idióta szülők által a filmre behozott 10-12 éves gyerekek között nézni egy ilyen jelenetet…
Pontozda
Ha 10 évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy egy filmben szerepel Cameron Diaz, és én nem fogom ezt a tényt felhasználni, hogy legalább egy fél ponttal többet adjak rá, körberöhögöm. És mégis megtörténik. A Bad Teacher max. 3/10, és ajánlanám mindazok figyelmébe, akik pl. a Transformers franchise miatt szólják le Hollywoodot.
Ez a félperces kisfilm még egy 2009-es kampányhoz készült, de mostanában megint elkezdték őket tolni a filmek előtt a mozikban. Van több is, de szerintem ez a Brian életés sikerült a legjobban. Azért mennyivel barátságosabb, mint a nem töltenél le egy autót.
még több jóság »Az egyik általános iskolai tanítóm, Ági néni kedvenc mondása volt (a valami hülyeségen nevető osztály lecsillapítására használt „közjáték volt” mellett) a „ne csak azt nézd, hogy mit mond, hanem azt is, hogy ki mondja”. Ez a bölcsesség azóta is kísér és lehetőség szerint tartom is magam hozzá. Sejtésem szerint anno Ági néninek nem az járt a fejében, hogy mennyire lehet hinni nekem, ha azt mondom, hogy az Inception egy 10/10-es film, de a gondolat simán lefordítható erre a témára is: hogy komolyan vehessük valakinek az értékelését, nem árt tudni, hogy mire és hogyan van bekalibrálva a skálája. Ezt pár értékelés elolvasása után elég jó közelítéssel össze lehet rakni, de szerintem mindenképpen hasznos, ha egy helyen össze vannak gyűjtve ezek a szempontok.
Nem rövid írás, és ha csak az 1-10-ig pontozás magyarázata érdekel, akkor várd meg a második részt. Ha az sem, akkor viszlát legközelebb. De amúgy tényleg érdemes elolvasni az egészet, mert elképesztően érdekes és informatív. Na meg a stílusa is remek.
(Ez az összefoglalás egyébként már évek óta esedékes, és ha valamikor is érdemes kikerülnie, akkor a Nagy Szeptemberi Pörgés indításakor, vagyis most van. A következő hetekben ugyanis robbanásszerű bejegyzés- és kommentáradat – az előrejelzések szerint (három prekog motyogja őket a fürdőkádban) nagyjából egymillió hozzászólás októberig – várható.)
Alapvetések
Bár a bejegyzések a kritika kategóriában ülnek, nem a szó mélyebb jelentéséről van szó, sokkal inkább gyors értékelésről, felszínes véleményezésről, ami pont arra elég, hogy az olvasó eldönthesse, tetszett a film vagy sem. Szeretnék hosszú elemzéseket írni, amiben filmelméleti kérdéseket boncolgatok az adott alkotást példaként használva, de ehhez közel sincs elegendő tudásom, szóval marad az „ezért tetszett, azért nem tetszett” jellegű szellemi gyorskaja. Én legalább beismerem.
A fentiekből következik, hogy főleg arról írok, számomra milyen volt a film, annak nem látom sok értelmét, hogy öt bekezdésből három és félben spoileresen leírjam a tartalmat. Néha egy kétmondatos összefoglalás belefér, de ha tárgyszerűségről van szó, akkor azt tartom fontosabbnak, hogy a színészek, a rendezés vagy éppen a forgatókönyv milyenek voltak.
Általában pontozásról beszélek, de ez nem valódi pontszámot jelent (jobb szó híján használom ezt), inkább azt, hogy mennyire felelt meg valami az elvárásaimnak, az általam tökéletesnek gondoltnak. A 10/10 nem azt jelenti, hogy annál nincs jobb (hiszen nem egymáshoz hasonlítom a filmeket), hanem azt, hogy akkor és ott maximálisan betalált. Az „akkor és ott” fontos kitétel, mert a moziélmény és egyéb körülmények sokat hozzáadnak a filmekhez, szóval a második (harmadik) nézéskor változhat a vélemény – pozitív és negatív irányba is.
Az értékelés mindig szubjektív, de azért próbálom kiegyensúlyozni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy csak azért nem fogok lehúzni valamit, mert például egy általam nem kedvelt témáról van szó vagy ellenszenves színész játszik benne (ha egyébként jól alakít). Az viszont igaz, hogy hajlamos vagyok följebb pontozni valamit, ha egy kedvencemnek is köze van hozzá – ezt viszont mindig egyértelműen jelzem, szóval be lehet kalkulálni. Ennek ellenére vannak témák és műfajok, amiket jobban (vagy kevésbé) szeretek, így az ezekkel operáló filmek tisztességtelen előnnyel (vagy hátránnyal) indulhatnak. Például egy gagyi akcióval szemben elnézőbb vagyok, ha posztapok környezetben játszódik, vagy megbocsátóbb vagyok egy limonádé romkommal, ha nem Katherine Heigl a főszereplője. Ez nem azt jelenti, hogy egy közepes film katapultál a nyolc-kilences régióba, de fegyvertény lehet a „jobb vagy rosszabb pontszám” eldöntésekor.
Nincsenek részpontszámok, de a végeredmény nagyjából a történet-kivitelezés-alakítások hármasból (nem kizárólagosan, de író-rendező-szereplők) áll össze. A szubjektív mérce itt is működik, például a szar cgi sokkal kevésbé megbocsátható egy nagypénzes stúdiófilmnél, mint egy kis költségvetésűnél, stb.) Ide tartozik az is, hogy a filmek saját maguknak definiálják az univerzumot, aminek a logikája alapján működniük kell, ezzel meghatározva, hogy meddig mehetnek el „büntetlenül”.
A tízes skála
A pontozás nem egzakt tudomány, nehéz megindokolni, hogy miért ad Scarlett Johansson egy pontot a Lost in Translationhöz, vagy miért annyira jó az Inception. Csak. Mert így érzem.
1-2 pont: a legrosszabbak. Azok a filmek, amiket legszívesebben abbahagynék (de nem teszem, elvből minden filmet befejezek). Azok a filmek kerülnek ide, amelyek már ötletszinten is rémesek, logikátlanok, vagy semmilyen módon nem tudok azonosulni a szereplőkkel, taszít a film világképe, felfogása. Egy és két pont között igazából nincs sok különbség, kábé mintha azt próbálnánk eldönteni, hogy egy vagy két kanál szart rosszabb megenni.
3-4 pont: a nem teljesen rosszak. Ezeket már nagyobb szenvedések nélkül be tudom fejezni, de még mindig keserű szájízt hagynak. Az egy-két ponthoz képest itt már van értékelhető momentum. A túlélést segítheti az eyecandy faktor, sokszor ez dönti el, hogy az előbbi vagy utóbbi szám lesz az érvényes.
5 pont: a közepesek. Nem annyira rossz, de fájóan átlagos. Nincs benne semmi, ami kiemelné a tömegből. Még mindig csak egyszeri élmény lehet.
6 pont: az újranézhetőek. Azok a filmek, amiket pár év múlva simán előveszek felülvizsgálat céljából, vagy nem bánom, ha egy közös filmnézés alkalmával erre esik a választás. Itt ismét sokat számít az eyecandy faktor és egyéb teljesen szubjektív hülyeségek.
7 pont: a jobbak között az átlagosak. Az egyértelműen több jó, mint rossz pillanatot hozó, de összességében nem kiemelkedő filmek. Az áldott jó szívem miatt jellemzően ide kerül a legtöbb – ha már átmentek az újranézős teszten, egy-egy kedvelt színész vagy jól sikerült jelenet könnyen rádobja azt fél-egy pontot, ami szükséges a jobb jegyhez.
8 pont: az erős filmek. Érzem, hogy több is lehetne benne, de nem zavar, hogy nincs. Gond nélkül elmerülök a világában. Megnevettet, lenyűgöz, izgalommal tölt el, vagy éppen érzelmi húrokat penget, de azért nem kerülök teljesen a hatása alá. Innentől jönnek azok a filmek, amiket „látni kell” .
9 pont: a majdnem tökéletesek. Egy másodperccel hosszabb a beállítás, mint kellene, egy párbeszéd félmondata nincs a helyén… Sokszor megfoghatatlan, de valami mégis hiányzik. Tulajdonképpen a körülmények áldozata, máshol, más hangulatban simán lehetne tíz pontos is (de akár nyolcas is) .
10 pont: a tökéletes élmény. Nem a tökéletes filmet jelenti, hanem azt a filmet, ami pont úgy ízlik, ahogy van. Amelyik üt-vág-agyonver, elkápráztat és lenyűgöz. A hatása alá von és nem ereszt, és úgy játszik velem, mint retardált gyerek az orrából lógó takonnyal. Amelyik felmossa velem a padlót és kiterít száradni. Amelyiken szétröhögöm a belem vagy addig sírok, hogy már nem marad könnyem. Amelyik felpörget és úgy érzem tőle, hogy kibaszott erős vagyok és nekimennék a világnak is. Amelyik elgyengít és szembesít azzal, hogy a végén úgyis mindenki egyedül hal meg. Amelyikről eszembe jut milyen volt húsz évvel ezelőtt, egy sokkal egyszerűbb, gondtalan életben.
Már csak 25 nap van a Doctor Who 6. évadjának folytatásáig, és mi lehet jobb a várakozást enyhítendő, mint egy videó, amin az eddigi legjobb companion beszélget a legjobb esti show műsorvezetőjével? Megmondom: két ilyen videó. Alul a frissebb, a tovább mögött pedig a korábbi, mindkettő kötelező.
még több jóság »Céges buli
A Cedar Rapids kapcsán azon gondolkodtam, eljutunk-e valaha is addig, hogy egy színész új filmjét ne egy régebbi sikere farvizén próbáljanak eladni – főleg ha a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. A trailert megnézve ugyanis az lehet az ember érzése, hogy ez kb. a Hangover kicsiben, pedig…
Ted Lippe (Ed Helms) az álmos kisváros, Brown Valley biztosítójánál dolgozik ügynökként, szabadidejében pedig egykori tanárával (Sigourney Weaver) folytat nem túl érdekes viszonyt. Amikor a cég legjobb ügynöke David Carradine-ért kiáltó körülmények meghal, a főnöke Timnek adja a feladatot, hogy képviselje őket a Cedar Rapids-ben évente megrendezett keresztény szellemiségű biztosítók konferenciáján, és lehetőleg hozza haza a presztízst jelentő díjat. Tim addigi langyos víz élete persze „felforr” Cedar Rapidsben, és az események hatására ő maga is megváltozik, stb.
Nem tudom pontosan, mikor kezdődött, de egy ideje már megfigyelhető, hogy a független filmek átszivárogtak a stúdiófilmek világába. Ezeket az öszvéreket úgy kell elképzelni, hogy van egy alapvetően indie jellegű ötlet, amihez aztán hozzávágnak egy kalap pénzt (nem blockbuster nagyságút, de azért eleget), és pár valamennyire ismert színészt is. Ha emellé van egy normálisabb rendező/forgatókönyvíró és félúton nem döntenek úgy, hogy mégis inkább romkomot csinálnak belőle, akkor a végeredmény még értékelhető is lehet. Valami olyasmi, amit tipikusan a „nem világmegváltó, de jó nézni” sablonnal jellemezhetünk.
Ez kritikai szempontból egyébként eléggé szívás, mert megköti a magamfajta bloghuszár kezét: mivel nem rossz, lehúzni nem lehet, de az egyenletes színvonal miatt a dicsérethez is nehéz kapaszkodót találni. Ha például lenne a filmben legalább egy fél Jennifer Aniston, akkor máris lenne mibe belekötni, de így csak annyit írhatok, hogy a szereplőgárda összeszedése is elég jól sikerült. Helms és John C. Reilly mellett Anne Heche (a korral egyre jobban néz ki) és Isiah Whitlock Jr., mellékszerepekben pedig olyan arcok tűnnek fel, mint Rob Corddry, Stephen Root, Tom Lennon, Alia Shawkat vagy a már említett Weaver.
Amúgy ha már hasonlítgatni kell valamihez, Helms helyett inkább a másik főszereplő irányában érdemes keresgélni, és ha azt mondom, hogy olyan hangulatú, mint a Cyrus vagy a Promotion, akkor szerintem elég jól be is lőhető, hogy tetszene vagy sem. Az említett filmeket nem ismerők számára pedig itt vannak a kulcsszavak: keserédes hangulat, középkorú férfi identitáskeresése, részeg prosti, Anne Heche pucéran a medencében, „you can fuck me in the ass”, Omar a Wire-ből és „I don’t trust people with ponytails”. Gondolom így már minden világos.
Pontozda
A Cedar Rapids szerintem szépen beleillik a 7/10-es dobozba. Olyan film, amit magamtól nem biztos, hogy ajánlanék, de ha rákérdeznek, akkor nem volt vele semmi gondom, szerintem nyugodtan nézd meg.