A tetovált lány
luft fn ~ot rúg. Levegőbe rúg a labda helyett. [ném. Luft „levegő”]
Valahogy így lehetne röviden definiálni a svéd csodatrilógia első könyvéből készített amerikai feldolgozást. Ez történt David Fincherrel is.
Ugyan nem vagyok a legnagyobb rajongója, de szeretem a munkáit. Jellemző rá, hogy képes egyedi atmoszférát teremteni, ami megragadja a figyelmemet és meg is tartja a film végéig. Nem érdekes, hogy már sokadjára nézem A Játékot vagy a Hetediket, az összeszedett rendezésnek köszönhetően ugyanazt a feszültséget érzem, mint első alkalommal. Még a Zodiákus dokumentumfilmszerűsége, vagy a Benjamin Button lassan csordogáló története is képes hatást kiváltani, aminek köszönhetően egyáltalán nem unalmasak (annak ellenére, hogy „nem sok minden történik bennük”). A Tetovált lány a rendező első olyan filmje, aminél egyértelműen kijelenthetem, hogy nem tetszett. Több okból sem.
A film túl hosszú – vagy túl üres a hosszához képest. A játékidő 158 percét érzésem szerint simán le lehetne szorítani két órára anélkül, hogy a történetet vagy a karakterizációt bármilyen kár érné. Már ha lenne karakterizáció. Visszagondolva Fincher előző filmjeire, mindig úgy tűnt, hogy érti és ismeri a szereplőit és nem kényszeríti őket olyan dolgokra, amit maguktól sosem tennének. Talán ennek az eredeti könyv is az oka, de A tetovált lány esetében sokszor éreztem azt, hogy nincsenek megfelelően megalapozva a karakterek. Az ellenkezőjét teszik annak, amit én tennék, de nem látom, nem értem a motivációjukat.
Ugyanez igaz a cselekményre: nincs megalapozva. A film lényegében egy nyomozásról szól, de a véletlennek lényegesen nagyobb szerepe van, mint a tényleges „nyomozói munkának”. A negyven éves, de hiánytalanul meglévő bizonyítékok valahogy mindig felbukkannak, hogy továbblendítsék az akadozó történetet, más részleteket pedig egészen a végsőkig visszatartanak előlünk. Egy kriminél fontos, hogy a néző is kombinálhasson, felállíthassa az elméleteit a birtokában lévő információk alapján. A tetovált lányban erre nem igazán van lehetőség. Bár sejthető, hogy mi lesz a megoldás, inkább csak a filmes logika és a klisék ismerete, mint a nyomok alapján.
A fentebb említettek is komoly hibák persze, de ami számomra ténylegesen megölte a filmet az két kreatív eredetű döntés Fincher részéről. Az első, hogy megtartotta az eredeti svéd settinget, a szinészek pedig akcentussal beszélnek. Bármilyen filmben akkor van értelme akcentusok, dialektusok használatának, ha az adott szereplő aranyelve eltér az „alapnyelvtől” vagy éppen szinesíti a karakterét. Ez a történet viszont Svédországban játszódik, minden karaktere svéd, és mindannyian ugyanazt a nyelvet beszélik, ami svéd, nem pedig svéd akcentusú angol. Érteni vélem a koncepció mögött meghúzódó logikát, de szerintem alapvetően hibás. A Vadászat a Vörös Októberre már bemutatott egy megoldást arra, hogyan lehet tudatosítani a nézőkben, hogy a szereplők idegen nyelven beszélnek. Gondolom más módszert is ki lehet találni, a lényeg viszont az, hogy az itteni nagyon nem volt megfelelő, felhúzott egy olyan falat közém és a film közé, amit a végéig sem sikerült áttörni.
A második a zene környékén keresendő. Szerintem egy filmzenének az a feladata, hogy támogassa az adott jelenetet, fokozza annak hangulatát, extra töltést adjon neki. Itt viszont nagyon előtérbe került, túlságosan tolakodó volt, gyengítette a látottak által kiváltott érzelmi hatást. Ez nem Trent Reznor munkájának kritikája, önálló zenei albumként ugyanis tényleg remek, de a filmben sajnos túl erősen jelen van, szinte „leugrik” róla. Ezt egyébként már a Social Network esetében is problémának éreztem, de ott Sorkin forgatókönyve és párbeszédei megmentették a filmet. Steven Zaillian viszont nem volt erre képes.
Pontozda
Azt elismerem, hogy a szinészek mind remek munkát végeztek (Rooney Mara alakítása tényleg az év egyik legjobbja volt), kihozták a maximumot az egydimenziós karakterekből, de ez sajnos nagyon nem volt elég. Sokat gondolkoztam a pontszámon és végül a 4/10 mellett döntöttem. Kegyetlenség, tudom, és tényleg szerettem volna többet adni neki, de sajnos nem megy.
Idén már nem valószínű, hogy lesz rajta változás, úgyhogy akár ki is kerülhet. A tavalyival ellentétben ez az év nem volt túl jó filmes szempontból: egyrészt nagyon sok alkotásra nem volt időm, másrészt amiket láttam, azok sem voltak igazán jók (például csak egy 10/10-es akadt). A 2010-es listára például nem biztos, hogy az első pár helyezett kivételével felfértek volna.
Most is a tavaly kitalált rendszer szerint állt össze a sorrend, vagyis az eredeti bemutató dátumától függetlenül minden olyan film számított, ami idén vált elérhetővé. Jellemző persze, hogy ennek ellenére sem sikerült még az esélyes 2010-es filmeket sem letudni, jövőre pedig már nem játszanak… Lehet, hogy kellene egy „időhiány miatt parkolópályás top 10” lista?
Mindenesetre itt vannak a szerintem legjobbak, az elkövetkező hetekben talán bővebben is írok róluk:
10. Like Crazy
Drake Doremus a saját forgatókönyvéből rendezte ezt a szokásos giccsektől és sablonoktól mentes, szívszorító és hihető romantikus drámát, Felicity Jones pedig végleg befúrta magát a kedvencek közé. Nem a romkomok közönségének való.
9. True Grit
Coen-testvérek, Jeff Bridges, a legendás John Wayne-film újrája. Kell tovább magyarázni? Az az igazság, hogy western mivolta miatt akkor is megpróbáltam volna valahogy feltenni a listára, ha nem ennyire jó. Meglepően „könnyed” film.
8. 30 Minutes or Less
Idén nagyon nem dúskáltunk jó vígjátékokban, így mindenképpen felüdülés volt ez a pörgős haverkomédia. Jesse Eisenberg és Aziz Ansari nagyon jól működnek együtt, Danny McBride pedig csak hab a tortán. A gorillajelmez menő.
7. The Adjustment Bureau
Sci-fi akciót vártam, romantikus fi-t kaptam. Nagyjából semmi köze P. K. Dick novellájához, de ez nem is baj. Igazi feelgood mese a előre elrendelt sorsról és a véletlenről, Emily Blunt pedig hajaj… Vigyázz a kalapodra.
6. 50/50
A feelgood rákos film, ami úgy tud pozitív és vicces maradni, hogy nem válik komolytalanná. Néhányan húzzák a vége miatt, de néha egyszerűen kellenek az ilyen 100%-ban pozitív, életigenlő filmek. Rossz ötlet volt a hajvágás.
5. Drive
Vagy elkap, vagy nem. Csendes Ryan hosszan néz a kamerába, és mosolyog, aztán elrendezi a dolgokat, miközben szól a nyolcvanas évek. Carey Mulliganért szerintem sokan cselekednénk hasonlóan. Bárcsak jól állna a skorpiós kabát.
4. Rango
Az utóbbi évek elnagyolt, sematikus animáció-tengeréből kiemelkedő sziget a csodálatos képeivel, a western-hangulattal és Clint Eastwood szellemével azonnal megvett magának. Egyáltalán nem gyerekmozi.
3. Flipped
Rob Reiner filmje az első szerelemről, Madeline Carroll elbűvölő alakításával. A legjobb gyerekfilmek nyomdokain jár, de egyáltalán nem csak gyerekeknek szól. Bárcsak ilyenekből készülne több a kék genyók helyett.
2. Captain America: The First Avenger
Egyértelműen az év legjobb képregényfilmje, az egyik all-time kedvencem (Rocketeer) rendezőjétől. Chris Evans tökéletes Kapi, remélem az Avengers után jön majd ennek a folytatása is.
1. Sucker Punch
Esélytelen volt, hogy bármi is letaszítsa az első helyről, nem is emlékszem másik filmre, amit négyszer néztem volna meg ugyanabban az évben. Én is tudom, hogy bele lehet kötni nagyon sok mindenbe, de fölösleges. Csak dőlj hátra és élvezd a látványorgiát, ami az utóbbi évek egyik legjobb soundtrackjével van megtámogatva. És ha azt mondod, hogy ez a legrosszabb film, amit valaha láttál, akkor: 1., nem láttál még annyi filmet, hogy releváns legyen a véleményed; b. idióta vagy és direkt lepontozod, így nincs miről beszélnünk.
Mindenki találkozott már olyan nézőtársakkal a moziban, aki magasról szarva az általános- és mozis viselkedési szabályokra a film közben telefonáltak, bekiabáltak, stb. Ezekről az „egyedekről” is lehetne egy szép hosszút írni, de most nem ők lesznek a téma, hanem kifejezetten a mozik és azok üzemeltetői, dolgozói.
Gondolom nem vagyok egyedül azzal a felfogással, hogy a mozizás nem csak időtöltés. Nem azért ülök be egy filmre, mert két shoppingolás között épp van némi elbaszni való időm, hanem azért, mert érdekel az adott film. Ebből következik, hogy szeretném nyugodtan élvezni, az elejétől a végéig. A filmnek pedig nem akkor van vége, amikor „elkezdenek jönni a betűk”.
A stáblista pont ugyanúgy a film része, mint az előtte lévő két óra, és bármilyen nehezen is megy be a fejekbe, tényleg vannak olyanok, akiket esetleg érdekel. Mert mondjuk olvasom a neveket, hátha találok magyarokat. Vagy úgy megütött a film, hogy kell az a néhány perc, amíg összeszedem magam. Esetleg egyszerűen sóher pöcs vagyok aki a vendégségben kínált száraz pogácsát is hányásig eszi, csak mert ingyen van. A mozinak, mint szolgáltatónak ennyi a lényeg: FIZETTEM ÉRTE, jogom van zavartalanul élvezni a szolgáltatást.
Éppen ezért ne basszátok fel a világítást, ahogy eltűnik a mozgókép, mert úgysem fogok mozdulni, ekkor már „csakazértsem”. Ennek bevilágításnak a minősített esete, amikor a stáblista után ténylegesen van extra jelenet, de a kibaszott lámpák miatt semmit sem látok belőle (megtörtént párszor, legutóbb a Thor volt az áldozat). Az sem érdekel, ha elkezdtek körbetakarítani. Sosem hagyok szemetet magam után – a vásárlóitokat alkotó csürhe 99,9%-ával ellentétben – de ha továbbra is basztattok… Nem, akkor sem fogom a padlóra szórni a maradék pattogatott kukoricát, mert nem disznóólban nevelkedtem. De azért morcos leszek.
Ha egyszer gazdag leszek majd nyitok egy saját mozit, ahol az emberek nyugodtan élvezhetik a filmeket. Addig meg maradnak a morgolódó blogbejegyzések.
Az Our Idiot Brother nem azért érdekes, mert hasonlít a többi Paul Rudd-filmhez, hanem mert jó példa arra, amikor van egy jó szereplőgárda, de a rossz írás-rendezés miatt a képességeik teljesen elsikkadnak. A bűnös ezúttal Jesse Peretz, akinek az egyik előző filmje, a The Ex is nagyon nagy luft lett. És meglepetés: ott is egy elég kompetens gárdából nem sikerült kihoznia, amit ki kellett volna.
Csak érdekességképpen a nevek, akiktől azért jobbat várna az ember: Paul Rudd, Elizabeth Banks, Zooey Deschanel, Emily Mortimer, Adam Scott, Rashida Jones, Steve Coogan, T.J. Miller… Nem zseniális szinészek, de gyakorlott vígjátékosok. És mégis, a legemlékezetesebb pillanat a filmben, amikor Zooey csókolózik Rashida Jones-szal. De ezt a jelenetet a többi nélkül is leforgathatták volna.
Egyébként nem csak az a baj, hogy unalmas, hanem az is, hogy a főszereplő Ned karakterén keresztül a „lengessük a faszunkat, minden jó ahogy van” hippimentalitást propagálja, amit sajnos nem tudok tolerálni. Gondolom másnál akár be is találhat.
Pontozda
Nagyon nem fogom lehúzni, mert igazából nem rossz, csak semmilyen, viszont ettől a sótlanságtól nagyon hosszúra nyúlt még ez a 90 perc is. 5/10 maximum.
A képeket Tasya van Ree, Amber (ex)barátnője készítette. Picit több a „művészi igénytelenség”, mint ami kellene, azért mégis csak Mandy Lane… A tovább mögött még kilenc.
még több jóság »
A kilencvenes évek közepe felé volt az MTV-nek egy 100 éves a mozi című, hónapokon keresztül futó sorozata, amiben – gondolom nem meglepő módon – a mozi 100 évének terméséből válogattak. A kiemeltebb alkotások előtt még bevezető is volt, ahol Szabó István filmrendező beszélt pár percet az adott filmről és az alkotókról. A címekre persze már nem igazán emlékszem, de azt tudom, hogy nagyon sokat megnéztem közülük, és akkor ugyan nem tudatosult bennem, de valószínűleg erre az időszakra tehető a filmfogyasztóból filmrajongóvá válásom folyamata is.
Azelőtt is láttam már csomó filmet, hiszen ez még a vhs kora volt: a hangalámondásos mennyország már eltűnőben, de még szatyorral hordtuk haza a kölcsönzői kazettákat, rajtuk a Lorenzo Lamas-életmű minőségi szintjére belőhető aktuális vígjáték- és akciósikerekkel. A tévében látott régi, 40-50 éves filmek viszont mások voltak. Sehol egy lófarok, sehol egy robbanás, de mégis ott tartottak a képernyő előtt. Sőt, odavonzottak a képernyő elé (a lefekvési idő után kezdődő Rettegés foka vagy Madarak nem olyan film, amit véletlenül néz meg az ember 12 évesen). És imádtam őket.
Ebben az időben lehetett az is, amikor elkezdtem „nemzetközi” filmeket nézni. Ez valahogy úgy működött, hogy amikor szombaton megjelent az új tévéújság, gondosan végigmentem a műsoron és karikáztam a francia, lengyel, csehszlovák, stb. filmeket. Dehogy tudtam még akkor, ki az az Almodóvar vagy Marco Ferreri, de megnéztem a Sonka, sonkát és A nagy zabálást is. Mert mások voltak (és abban az életkorban elég zavarba ejtőek is, de ez más kérdés).
Az elmúlt öt-hat évben viszont – amióta nem nézek tévét – csak az amerikai (angol, esetleg évente elenyésző mértékben ázsiai) filmipar új termékeit fogyasztom, ami nem jó. Nem azért, mert „fos halivúd”, egyszerűen jó lenne tudni más nemzetek filmjeiről is, jó lenne régebbi filmeket is nézni. És ezért hiányzik a tévézés. Mert míg régen egy hét alatt láthattam két francia, egy olasz és egy iráni filmet, erre manapság esélyem sincs.
Tény, hogy a lustaságom is okolható ezért a hanyatlásért, mert a filmfesztiválokra küldött alkotások közül néhány biztosan elérhető valahogy, de a többségüknek (és azok, amik nem kapnak nagyobb nemzetközi figyelmet) a köztévéket leszámítva szerintem esélyük sincs a hazájukon kívüli bemutatásra. És amíg a „valahogy elérhető” filmeknek is utánamegy az ember… (ráadásul jó lenne érteni is a párbeszédeket)
De az is igaz, hogy már a tévé sem a régi. A port.hu-t böngészve legalábbis úgy tűnik, hogy már a közszolgálati csatornákon sem látható annyi és olyan film, mint 10-15 évvel ezelőtt. Azt sem hiszem, hogy a hatszáz kereskedelmi tévével versenyezni próbáló MTV manapság „merne” egy, a 100 éves a mozihoz hasonló, egész éves sorozatot csinálni. Sajnos. Pedig azt még neten streamelve, hangyacsata minőségben is nézném.
A végére jöjjön az emlegetett sorozat főcíme. Emlékeztek még rá?
még több jóság »
Néhány említésre méltó beállítás/jelenet az utóbbi hetek-hónapok sorozatepizódjaiból. Gondolom akkor érthetőek igazán, ha láttad a részt. Kattintva nagyobbak.
Az évad eddigi legjobb Community epizódjának legjobb jelenete
Bevallom egyre jobban kedvelem a Happy Endingset, itt meg hangosan röhögtem
Adam üzleti megbeszélésre megy egy rapperrel (Parenthood)
Amber Ladát vezet, ami lehet, hogy FIAT (még mindig Parenthood)
Jenny akcióban (The League)
Bírom az ilyen fake számítógépképernyőket, mert annyira tipikusak… Leszedték az amazon logót, de a többi dizájnelem simán felismerhető. Ráadásként rábasztak egy nagy piros gombot, hogy egyértelmű legyen, mi történik (Up All Night)
A word of advice, girls. If you’re picking the wrong fight… at least pick the right weapon.
A sztori nagyon röviden: egy sorozatgyilkos elkezd rendőröket ölni, Tom Brant nyomozó pedig meg akarja állítani. Nem egy soha nem hallott történet, de ettől még lehetne jó, ugye? A Blitz viszont abba a halmazba tartozik, amire a bejáratott, „kihagyott lehetőség” jelzőt szoktam használni. Az pedig közismert, hogy ezekre haragszom a legjobban. Ugyanis ha csak egy kicsivel több energiát fektettek volna bele…
A film egy remek cold opennel kezd: Statham enyhén másnaposnak tűnő fejjel felébred egy kanapén, majd némi „tökvakarás” után lenyom pár wannabe autótolvajt. A jelenetnek van ritmusa, van benne humor és stílus, amihez később egy jó adag majdnem-noiros karcosság is társul, néhány nagyon jó pillanatot eredményezve. A gond ott van, hogy ezek a fasza jelenetdarabkák a szétcsúszó, gyenge rendezés és főleg a lusta, következetlen írás miatt nagyon nem állnak össze. A film tele van ostoba és nevetséges logikai bakikkal, amik Grand Canyon méretű lyukakat hoznak létre a történetvezetésben (ez azért is szomorú, hiszen a forgatókönyvet a Moont is elkövető Nathan Parker írta, ráadásul jobbféle alapanyagból*).
Az említett két kreatív mészáros mellé beállhat harmadiknak a zeneszerző is, aki szintén azon dolgozott, hogy a film minél rosszabb élményt nyújtson. Ilan Eshkeri score-ja ugyanis kábé a legbénább, amit idén hallottam (ez magánvélemény), és nagyon nem illik a filmbe sem (ez tény). Itt megjegyzendő, hogy ez kb. minden Statham-filmre igaz, valamiért azt hiszik az illetékesek, hogy neki ilyen „pörgős” aláfestés dukál.
És ha már Statham: rajta nem múlt a dolog. Nem egy nagy szinész, de azon kevesek egyike, aki sosem okoz csalódást. Itt is megbízhatóan hozza ugyanazt az elfogadható szintet – annak ellenére, hogy a Blitz inkább krimi, mint akció. Mellé érkezett Paddy Considine és Aiden Gillen, aki szépen el is lopta a showt az előző kettőtől (pszichopatát játszani persze mindig hálásabb feladat).
Pontozda
A film a témának megfelelően erőszakos és sötét, ami jót tesz neki, és vizuálisan is elég erősre sikerült – végre nem a tipikus londoni képeket látjuk – de az említett negatívumok miatt mégis keserű szájízt hagyott maga után. Így utólag már örülök, hogy anno kimaradt a moziban, és nem hiszem, hogy egy-két konkrét jelenetet leszámítva újra fogom nézni, szóval pontszámilag max. 5/10 lehet. A hurley pedig tényleg brutális egy jószág, abban a részben nem volt hiba.
* Ken Bruen ír krimiíró kritikailag és a közönség által is elismert Brant-sorozatának 2002-ben megjelent könyve nyújtja az alapot (ennek milyenségéről sajnos személyesen egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert ugyan a film kapcsán újra megjelent, de ez a negyedik kötet – sorozatokat az elején kezdünk –, az első három pedig nagyon nehezen beszerezhető).
Brie Larson ugyan keveri Julie Andrewst Angela Lansburyvel, de hát őt sem az eszéért szeretjük… Ezt a nyolc percet mégis megéri megnézni vagy éppen újranézni (utána meg az előző két vendégeskedését, ha kimaradt volna).
(az indavideó mikor váltott iframe-re?)
History repeats itself
Try and you’ll succeed
Never doubt that you’re the one
And you can have your dreams!
A Karate kölyök azon filmek közé tartozik, amiken a többség manapság már nem tud értékelni. Ciki hajak, ciki zenék, meg egyébként is, Daniel-szan, mi? Van nekem erre egy diplomatikus, jól kigondolt válaszom: lófasz nektek a seggetekbe. Nem feltétlenül azért, mert a felhozott vádak nem igazak. Azért, mert mindez nem számít. Mert a ’84-es Karate Kid tudott valamit, ami például a remake-ben (és a legtöbb újkori, gyerekeknek szánt filmben) nyomokban sincs jelen: volt szíve. A nyolcvanas-kilencvenes évek gyerekfilmjei valahogy őszintébbek, szerethetőbbek voltak. Erre emlékezzünk most Joe Esposito remek dalával!
Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.
