A gyerekek jól vannak
Néha vannak olyan filmek, amik számomra érthetetlen módon sokkal nagyobb figyelmet kapnak, mint amit alanyi jogon megérdemelnének. Tökéletes példa erre az utóbbi pár évből a Juno, ami ugyan nem volt annyira rossz, de a gimmickje (a sztriptíztáncosból lett Oscar-díjas forgatókönyvíró) a saját szintjénél jóval magasabbra repítette. Érzésem szerint ugyanez a helyzet a Kids Are All Right-tal: a „leszbikus szülők gyereket nevelnek” téma alapból magával hozza a címkét, miszerint ez egy olyan film, amire oda kell figyelni. Pedig nem olyan.
Azt, hogy a négy Oscar-jelölés túlzás, már a megnézés előtt lehetett sejteni, utána pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy még egy (tetszés szerint választott) is sok lenne. Mint sok más esetben, most sem arról van szó, hogy a film rossz, csak éppen semmi kiemelkedő, semmi olyan extra nincs benne, ami miatt megérdemelné a kirívó figyelmet. A színészek alakítására a legmegengedőbb hangulatban is a korrekt a megfelelő szó, vagyis szó sincs semmiféle legjobb alakításról. Mark Ruffalo korrektül alakítja a szokásos, némileg out-of-sync, de azért szerethető, szomorúbohóc Mark Ruffalo-karaktert, Anette Bening pedig egy minden szempontból sablonos – és sajnos teljesen érdektelen, szürke – irányításmániás anyát, akivel nézőként sajnos egy pillanatra sem lehet együtt érezni.
Számomra amúgy a drámánál, vagyis a gyenge forgatókönyvnél bukott el a film, ez pedig elég vicces, hiszen pont a forgatókönyvért kapta a harmadik jelölését. Nem akarom ezt hosszan elemezni, de a legnagyobb gond a már fentebb írt érzelmi kötődés teljes hiánya volt. Ahhoz, hogy filmen látott történések nyomot hagyjanak bennünk, a karaktereknek ugyanezt kell tenniük, itt viszont ez nem történt meg. Az érzelmi csúcspontok egyáltalán nem csúcsosodnak, a szereplők meg csak úgy lógnak a levegőben, élettelenek, nem tartanak sehová. Erre a legjobb példa Laser, akivel ugyan történnek dolgok, ám ő szinte nem is reagál az eseményekre. Ez persze nem feltétlenül baj, láttunk már sok filmet, ahol nincs karakterfejlődés, de akkor minimum jó dialógusok és egy érdekes sztori kellene, itt viszont egyik sem található meg.
Egyébként ha van a Kids Are All Right-nak pozitív oldala, akkor mindenképpen az, hogy még egy címet hozzáadott Mia Wasikowska filmográfiájához. Bár itt nem volt túl sok mozgástere, a hozzá hasonló fiatal tehetségeket még rossz filmekben is jó látni.
Pontozda
Ahogy írtam, a Kids Are All Right nem rossz film, de minden percéből sugárzik az átlagosság. Megnézhető, de akár ki is hagyható, szóval 6/10.
Már megint te
A You Again az a film, amit annyira a sárba lehetne döngölni, amennyire csak nem szégyelli az ember de minek? Megint elkezdhetnék sírni azon, hogy a Veronica Mars-szal gyorsan közönségkedvenc státuszba emelkedett Kristen Bellnek hogy csökken a reputációja minden egyes alkalommal, amikor elvállal egy ilyen fostalicska romkomot, de nem lenne sok értelme, meg amúgy is volt már erről szó. Elemezhetném, hogy már a műfaj elnevezése is csalás, mert ezek a filmek se nem romantikusak, se nem viccesek, vagyis tipikus „két szék között a pad alá” esete forog fenn – de ezt egy külön írásra tartogatom. Akkor viszont csak az marad – a közszolgálati jelleget is ellátva – hogy eláruljam, van-e a filmben bármi, ami miatt mégis érdemes lenne végignézni: NINCS. Köszöntem a figyelmet.
(Amúgy az már szinte meseszerű, hogy Odette Yustmannek mennyire sugárzóan buta-de-szép arca van. Sajnos a valóságban is nagyjából ilyesmi lehet, nem csak filmekben…)
(Még a film után, amikor úgy terveztem, hogy hosszabban értekezek majd róla, írtam egy bekezdést az anyákat alakító Jamie Lee Curtisről és Sigourney Weaverről:
Kettőjük közül az utóbbinak jutott a hálásabb feladat, az ő karakterének ugyanis elég, ha csak besétál egy szobába, és rögtön mindenki őt nézi, mindenki rá figyel. Weaver pedig ennyiben is hagyta a dolgot, végső soron profiról van szó, ha nem kell színészkedni, ő minek törje magát? A vele szemben álló Curtis (és karaktere) viszont pont az ellenkezője: az a tipikus elkényeztetett gyerek (vagy csemegére ácsingózó kutya) akit a szülők mindig produkáltattak a rokonok-barátok előtt egy-egy darab csontért vagy sütiért, és mostanra úgy maradt. Kétségbeesetten kapálózik minden cseppnyi figyelemért, persze kevés sikerrel. Nehéz eldönteni, melyikük a szánalomra méltóbb, de ha már választani kell, inkább Weaver érdemel szimpátiát, ő fénykorában azért mégis csak alienekkel küzdött, neki nagyobb szégyen.)
Ilyen az élet
Tudom ám, hogy én vagyok a hülye (vö.: házhoz megy a lófaszért), mert miért nézné meg bárki is az aktuális Katherine Heigl-féle „romantikus vígjátékot” ÖNSZÁNTÁBÓL? Nyilván elborult az elméje és nem képes észérveken alapuló döntéseket hozni. Vagy talán szeret szenvedni? Valójában optimista és minden alkalommal abban reménykedik, hogy végre kiderül, Heigl képes szimpatikus karaktert is játszani? Esetleg csak alapanyagot keresett egy jó kis fikázáshoz? Az első kivételével bármelyiket vállalom. Persze ha elborult az elmém, akkor úgysem tudnék róla, szóval…
Na jó, igazából azért néztem meg, mert a rendezői széken Greg Berlanti neve virított, akiről ugye azt kell tudni, hogy az egyik legjobb családsorozatot szállította nekünk. Emiatt pedig megérdemel egy kis bizalmat, még úgy is, hogy azóta azért nem makulátlan a bizonyítvány. Ha esetleg mást is hasonló okok vezérelnének, hadd szóljak már most: nem érdemes. Sajnos közel sem Everwood-minőség, sokkal inkább a No Ordinary Family alá lehet becélozni.
A szokásos alapsztorihoz képest némi újdonságot jelent az itteni kiindulópont: a két, egymást nem nagyon kedvelő ember arra kényszerül, hogy közösen neveljék a rájuk bízott gyereket. Sajnos ezt az egyediséget rögtön sikerült is lemészárolni azzal, hogy a fókusz teljesen másra került – vagyis inkább nem került semmire. A főszereplők nem különösebben rendülnek meg a legjobb barátaik halála miatt, nem túlzottan érdeklik őket az anyagiak sem – bár beszélnek valamennyit a dologról, de a hozzáállásuk jól összefoglalható a „majd lesz valahogy” félmondattal. Pedig ebből az ötletből simán össze lehetett volna hozni egy jó drámát, például ha bemutatják, hogy ténylegesen gondot okoz nekik az elkötelezettség, az egy fedél alatt élés esetleg az érzelmi kötődés kialakítása – végső soron más gyerekéről van szó –, de igazából ezekről a problémáikról csak a film egy adott pontján (természetesen a végső összeboruláshoz vezető bonyodalomnál) értesülünk, addig csak azt látjuk, hogy igazából teljesen jól megvannak egymással, különösebb konfliktusok nélkül.
És ha már összeborulás: természetes, hogy a végére abszolút happy end kell, de talán nem ártott volna, ha azt a film közben elkezdik felvezetni. Mert az rendben is van, hogy Heigl karaktere nem veszi észre a Duhamel érzéseit – műfaji klisé, elfogadjuk – de nekünk, mint nézőknek kellene mutatni valamit belőle, mert így az egész hiteltelenné válik. Arról nem is beszélve, hogy a film olvasatában a gyereknevelés nehézségei leredukálódtak a „pelenkacsere után szaros lesz az arca” poénra, ami egyrészt nem is vicces (és nem azért, mert gusztustalan), másrészt meg az az ember, aki nem képes kicserélni a pelenkát, inkább lője bele magát a legközelebbi közepesen gyors sodrású folyóba.
A romkomokba természetesen kellenek kissé bogaras sidekickek is, és mivel Betty White éppen valami mást forgatott, gyorsan behúztak helyette másokat, hogy játsszák el a karakter nélküli, unalmas szomszédok szerepét. Komolyan nem értem amúgy miért kell kihasználatlan szereplőkkel teletömni a filmet, attól biztosan nem lesz jobb, hogy egy-két mellékszereplő helyett nyolcan nem kapnak normális szöveget. Ráadásul – bár ez biztos csak egyéni probléma – elég nehéz volt úgy komolyan venni a filmet, hogy az első 15 percben sorban tűntek fel a b- és c-listás tévés arcok.
Nem Heigl-ről vagy Duhamelről van szó persze, ők már sikerrel áttranszformálták magukat a vászonra, hanem olyanokról, akiket nem feltétlenül akarunk filmekben látni (kivétel persze Mrs. Reynolds). Sookie a Gilmore Girlsből (avagy mostanában: a kövér picsa a dagadtos sitcomból), a szellemi fogyatékos tesó a Shit My Dad Says-ből vagy éppen az iskolaigazgató az Eastbound & Down-ból… Impresszív névsor, ugye? Aztán amikor megjelent az ázsiai arc a Persons Unknownból, már az járt az eszemben, hogy a., most már elég; b., mennyire rossz volt a PU.
Pontozda
Mielőtt rátérek az értékelésre, még egy kis morgás: kétórás játékidő. Mi a francnak? Egy ilyen unalmas, tartalom nélküli kliséhalmaznak simán elég lett volna 80-85 perc is, senki nem panaszkodna, hogy ő még nézné tovább. Amúgy a Life As We Know It esetében is pont ugyanazt lehet elmondani, mint általában a zsáner többijéről, vagyis hogy nem bűnrossz, de nagyon tipikus és nagyjából semmi érdekes nincs benne. Az viszont pozitív, hogy Heigl kevésbé idegesítő, mint általában, de az újranézési teszten ennek ellenére sem megy át a film, szóval a pontszám maximum 5/10 lehet.
It is the forty-first millennium. In the grim darkness of the far future, there is only war. The Emperor of Mankind wages a constant battle to protect humanity from the horrors of space. On the fringes of the lmperium, alien races lurk and plot, and Chaos daemons leak into our reality from the torment of the Warp. All that stands in their way are the mighty Space Marines. They are more than mortal. They are steel and they are doom. They are the champions of Mankind. And the greatest of them all are the Ultramarines.
Az Ultramarines leginkább úgy jellemezhető, mint „elvesztegetett lehetőség”. Pedig benne volt a siker ígérete, világszerte gondolom rajongók milliói várták évek óta, hogy a rengeteg könyv, a táblás- és számítógépes játékok és sok egyéb merchandise-termék után végre mozgóképen is megjelenjenek a W40K világának legkeményebb, legbrutálisabb harcosai – ha nem is élőszereplős filmben, de legalább animálva. Azt persze tudjuk, hogy a felfokozott várakozást szinte mindig csalódás követi, de az esélyek talán növelhetők lettek volna, ha nem egy kezdő csapat dolgozik a franchise további mozgóképes lehetőségeit definiáló első filmen, kvázi amatőr körülmények között.
Az amatőrt úgy kell érteni, hogy nagyobb stúdió támogatása, promóció vagy megfelelő disztribúciós hálózat nélkül készült (a megjelent kiadványt csak a hivatalos honlapról lehet megrendelni, ráadásul elég húzós áron – még úgy is az, hogy díszdobozról van szó). Az ilyen független próbálkozások általában kétféleképpen sikerülhetnek: vagy úgy, hogy a világ seggre ül egy tehetséges újonc alkotása láttán, aztán kicsit több pénzt alá téve felkarolja, vagy úgy, ahogy az Ultramarines esetében történt. Ez a függetlenség – és a vele járó pénzhiány – ugyanis egyben a film halálos ítélete is volt. Erre a legjobb példát az animáció minősége jelenti: alapvetően elég jól néz ki minden (az arcokat kivéve, mert azok borzalmasak), de nagyon kevés, mintha csak félig lenne kész. A beszélő karaktereket leszámítva nincs semmi, az egész üres, a hátterek is halottak. Sehol egy dolgát végző npc vagy bármi olyan, ami természetesebbé, élethűbbé tenné a világot. Emellé még az elmondható, hogy a harcokat leszámítva vizuálisan eléggé unalmas, olyan érzés volt, mintha folyamatosan ugyanazt a kameraállást látnám, pedig ennek aztán nem kellene gondnak lennie egy animációs filmnél.
De nem csak az animációval vannak gondok. A forgatókönyvet a Warhammer-veterán Dan Abnett írta, ezért is érthetetlen, hogy miért lett ennyire… nem jó. Úgy tűnik ugyanis, hogy a két tucatnál is több könyv szerzője hirtelen teljesen elfelejtette a karaktereket, amikről ír. Bár a fő sztori sem túl eredeti, azért elfogadható (segélykérő jelzés miatt odamennek, nincsenek egyedül, nagy harc, ilyesmi), a részleteknél jönnek elő igazán a problémák. Az Ultramarines űrgárdistái elvileg genetikailag megtervezett tökéletes gyilkológépek, akik még a legdurvább sérülések után is képesek harcolni, ennek ellenére itt egy-egy gyengébb ütéstől is úgy hullanak, mint a legyek egy flakon Chemotox után. Aztán ott van az is, hogy szinte semmi háttérinfót nem ad, így annak, aki nem járatos ebben a világban, meg kell elégednie a kezdő monológból kihámozható „ők a rosszak, mi vagyunk a jók” egyszerűsítéssel, na meg a pár percenként bedobott pro-császár és pro-Macragge jelmondatokkal (amik a történet ismerete nélkül ugyancsak nem jelentenek túl sokat).
Pontozda
Pozitívumként annyi mindenképpen elmondható az Ultramarinesről, hogy a harcoknál legalább volt elég tökük odarajzolni a vért, és ugyan nem emeltem ki külön, de a fő hangok (Terence Stamp, Sean Pertwee, John Hurt) is elég jók voltak, na meg átment az újranézném-teszten, így a 6/10 azért jár neki.
Gondolom már mindenki unja a toplistákat – ha másért nem is, mert kevés kivételtől eltekintve mindenki ugyanazokat a filmeket rakja fel rájuk, legfeljebb a sorrend változik. De mi mást tehetnénk, ha egyszer ezek voltak a jó filmek tavaly? Azért itt az enyém is, alatta pedig még egy kis szájtépés a kiválasztási folyamatról.
10. The Way Back
Peter Weir 7 év után újra a rendezői székbe ült, és filmet forgatott Slavomir Rawicz The Long Walk című könyvéből. Bár érzelmileg kissé távolságtartó, azért nagyon szép film, jó alakításokkal.
9. The Killer Inside Me
A film alapjául szolgáló Jim Thompson-regény is nagyon erőteljes, a film pedig még jobb. Casey Affleck maga a pattanásig feszült ideg, az a bomba, akiről látod, hogy az aludttej felszín alatt bármikor felrobbanhat, és amikor megtörténik… Kérdezzétek Jessica Albát.
8. Let Me In
Ez az a film, amivel kapcsolatban majdnem biztos vagyok abban, hogy akik látták az eredetit, nagyon fogják utálni. Pedig tényleg csak annyit lehet felhozni ellene, hogy remake, mert egyébként remek (bocs).
7. Buried
Ryan Reynolds, a szinész. Hát ezt is megértük. 90 perc feszültség egy koporsóba zárva. Errefelé bővebben.
6. The Town
Ben Affleck, a rendező. Oké, ez nem volt akkora meglepetés, már korábban is bizonyított, de ki gondolta volna, hogy ő szállítja majd az év legjobb realista akció-drámáját? Errefelé bővebben.
5. Scott Pilgrim vs. the World
A lista oddball-ja. Nem tudnék úgy kiemelni egy meghatározó jelenetet, mint a többi film esetében, de a 8-bites Universal logótól kezdve az utolsó képkockáig egy nagy WTF az egész film, a legjobb értelemben.
4. The Road
Az új évezred posztapok filmje, pont. Nyers és kíméletlen, pont ahogy elképzeltük Cormac McCarthy és John Hillcoat találkozását. Errefelé bővebben.
3. The Expendables
Egyértelmű, hogy elfogulatlanul nézve nem 10 pontos film, de ha egy nem lehetek elfogult egy olyan filmmel, ahol gyerekkorunk hősei végre férfi módra szétszedik egymást, akkor mi értelme van bárminek is? Errefelé bővebben.
2. Kick/Ass
Őrült és megállíthatatlan. Nicolas Cage pedig végre egy olyan filmben, ahol értelmetlen arról beszélni, hogy over the top volt az alakítása. Errefelé bővebben.
1. Inception
Lehet azzal vádolni Nolant, hogy érzelmileg távolságtartó (van is alapja, de hát angol, mit várunk tőle), de az Inceptionnel végre kaptunk egy független filmes blockbustert, egy olyan filmet, ami nem csak kiszolgál, de elvárja, hogy odafigyelj rá. Bővebben errefelé.
Mivel nem mindig egyértelmű, hogy valami melyik évhez tartozik, gondos mérlegelés után azt a rendszert találtam ki (és a továbbiakban is ezt fogom használni), hogy azok a filmek számítanak, amiket 2010-ben láttam és tavaly vagy tavalyelőtt volt premierjük (bárhol). Így ugyanis elkerülhető, hogy kimaradjanak filmek, amiket 2009 év végén mutattak be, de csak 2010-ben lettek elérhetőek, illetve olyan nonszensz forduljon elő, hogy egy sok éves film felkerül, csak mert tavaly láttam.
Maga a tízes lista viszonylag egyszerűen állt össze, a 10- és 9 pontos filmek kerültek előre, a maradék helyekre pedig a nyolcasokból kerültek be az érdemesek. Azt még fontos megemlíteni, hogy az összes itt szereplőt moziban láttam, így a nagyvászon hozzáadott értéke nagyjából egyenlő minden esetben.
Sejtcserés támadás
Az a baj a legtöbb romantikusnak szánt filmmel, hogy a készítők marhára nem mernek kockázatot vállalni, nem mernek eltérni a bejáratott sablonoktól, ezért aztán minimális változtatásokkal mindig ugyanazt a sztorit látjuk, ami mostanra már kezd rohadt unalmas lenni. Ráadásul, ha egy filmben esetleg mégis van valami szerethető, valami egyedi, a segítő kezek gondoskodnak róla, hogy az a végeredményben még csak véletlenül se kapjon nagyobb teret a műdráma és a kiszámítható fordulatok ellenében. A jelenleg tárgyalt Sejtcserés támadással (újabb piros pont a bámulatosan ötletes magyar címért) ezeken felül még az is baj, hogy alapvetően nagyon nem romantikus filmnek készült, csak utólag beleerőltették. Legalábbis szerintem az történt, hogy elkészült egy jó forgatókönyv, aztán szóltak az író Allan Loeb-nek, hogy a stúdió a női főszerepre megszerezte Jennifer Anistont, szóval jó lenne kihúzni a komolyabb részeket és beletoldani valahogy Rachelt, mert Jenny-hez úgyis az illik.
A karaktere (Kassie) alapból nem passzol a filmbe, és nem feltétlenül a kvalitásai miatt (oké, egysíkú színész, de legalább nem egy Heigl). Egyszerűen nem passzol a többiek mellé, annyira papírmasé, semmilyen. Egyáltalán nem hihető, hogy a Jason Bateman által remekül alakított Wally-val bármiféle kölcsönhatásban lennének egymással. De nem csak Kassie, hanem szinte minden vele kapcsolatos momentum kilóg. A Juliette Lewis által teljesen jelentéktelenül megformált legjobb barátnő teljesen fölösleges, nem tesz hozzá semmit a sztorihoz. Egy oka lehet, hogy bekerült: az álromantikusokba mindig kell egy legjobb barátnő. Ezzel szemben a másik oldalon hasonló szerepet betöltő Jeff Goldblum azért valamilyen szinten résztvevője az eseményeknek, szerepe van a történésekben (még ha nem is túl sok). A Kassie-sztori fő mozgatórugója, vagyis a címadó cserét eredményező szál is teljes hülyeség egyébként. Mintha ment volna az ötletelés, hogy mivel lehetne a bonyodalmat hozzákapcsolni a drámához, és végül a „kiöntöm a spermát a csapba, de otthagyom helyette a sajátom jelenet” nyert, mert az olyan vicces megoldás.
Olyan érzés amúgy, mintha két filmet ollóztak volna össze: egyrészt ott vannak a Wally-Sebastian jelenetek a remek párbeszédekkel és színészi játékkal (köztük megvan az Anistonnal sosem létező chemistry), másrészt viszont ezekbe valahogy befércelték a Kassie-féle részeket, amik teljesen szétzilálják az egységet. Lehet, hogy ezt az egészet csak belelátom amúgy, de nem jut eszembe jobb magyarázat arra, hogy a rossz jeleneteket hogy követhetik olyanok, mint például Wally vakrandin előadott monológja (egyperces szerepben Caroline Dhavernas a Wonderfallsból), amire elég csak visszagondolnom és rögtön összeszorul a gyomrom. Vagy amikor Sebastian elmegy Wally-hoz a parkból, vagy… Egyszerűen túl nagy a kontraszt ahhoz, hogy csak simán ingadozó minőségű írásról legyen szó.
A szereplőket a fentebbiekből már be lehet tájolni szerintem, de mindenképpen ki kell emelnem Thomas Robinsont Sebastian szerepében, aki simán ellop minden jelenetet a tapasztalt színészek elől. Nagyjából hatévesen ilyen konzisztensen megformálni a kissé neurotikus, szorongó, szomorú arcú ősöreg gyereket… Tényleg le a kalappal előtte. Remélem idősebb korában sem kallódik el és még sok értékes szerepben láthatjuk majd.
Pontozda
A Switch-et úgy lehetne jellemezni röviden, hogy amikor jó, akkor nagyon jó, amikor rossz, akkor meg nagyon rossz. Vagy úgy, hogy eltékozolt lehetőség? Igazából „csak” annyi kellett volna, hogy a minőségi drámai részekhez színvonalban végig passzoljon a többi jelenet, és akkor ez az írás most végig éltetés lenne. Bár e kettősség miatt talán logikus lenne a közepes pontszám, de az a helyzet, hogy hosszas gondolkodás után nincs szívem 7/10-nél kevesebbet adni, pedig összességében a hathoz közelebb állna.
A filmmel kapcsolatban öt megállapítást érdemes tenni:
1. Emmy Rossum gyönyörű. Emellett persze tehetséges is, de ahogy (emlékeim szerint) már írtam, a színésznők elsősorban nem a játékuk alapján ítéltetnek meg – kivéve persze a csúnyákat, mert nekik azért tehetségben is fel kell mutatni valamit, hogy átmenjenek a teszten. Tudom, durva férfisoviniszta szemlélet, de ez van.
2. Rooney Mara is szép. Nem annyira visszafogottan, mint a főszereplő, de azért nincs oka panaszra.
3. Először azt hittem, hogy Zach Gilford végre egy másfajta karaktert fog alakítani, de a film végére mégsem hozta elő a badass arcát, inkább kaptunk némi ismétlést a zavart, motyogó Saracenből. Ez nem baj egyébként, én bírom Gilfordot, de most már jó lenne tudni, hogy nem csak a komplexusos elbaszott szomszéd srác van a tarsolyában.
4. Ha eddig Jesse Eisenberg volt a Michael Cera-hasonmás, akkor mostantól Ashley Springer lesz a Jesse Eisenberg-hasonmás. Nagyjából úgy, mint amikor valahol fel akarják használni Donald kacsa karakterét, de jogi okokból nem lehet, ezért rajzolnak egy teljesen elbaszott Donald kacsa-szerű figurát.
5. A fiatalabbaknak talán nem fog feltűnni, de ez a film igazából nem más, mint a remek Threesome remake-je a mostani felnövő generáció számára (na jó, ezzel rájátszok a kor témára, én is csak 11 voltam, amikor elkészült, szóval lehettem vagy 12, mikor először láttam). A remake-et persze idézőjelben kell érteni (így: „remake”), a Dare nagyjából úgy viszonyítható az említett filmhez, mint a Sziget című Michael Bay-klasszikus a Logan futásához.
Pontozda
Bár ahhoz nem elég bevállalós, hogy korszakos film legyen, a Dare egyáltalán nem rossz, csak egy kicsit elkésett: 10-15 évvel ezelőtt biztosan kavart volna némi port az ábrázolt szexuális „devianciák” miatt, de a mai fiatalokat elnézve a filmben lévő dolgok maximum egy prűdebb társaság átlagos szerda délutánját fedhetik le. Ennek ellenére a befektetett energiát értékelni kell, szóval a pontszám legyen 7/10 (plusz lásd az 1-2. pontot).
Gyógyegér vacsorára
Azt hiszem ideje létrehozni nekem is egy „röviden” szekciót, ahol azok a filmek szerepelnek, amikkel nem érdemes hosszabban foglalkozni, de így legalább az érzés megvan, hogy valamennyire mégis említve lettek.
Emlékeim szerint a francia eredeti (Dilisek vacsorája) egészen nézhető volt, az amerikai remake-ről viszont még óvatosan fogalmazva is a „szar” jelző jut eszembe. Pedig én aztán tényleg kedvelem Steve Carrellt, de a Michael Scott-nál is sokkal fogalmatlanabb Barry karaktere egyszerűen nem működött a filmben. Ahogy maga a film sem. Eleve a majd két órás játékidő legalább fél órával több, mint kellene, így aztán baromi sok az üresjárat (maga a címadó vacsora is kb. az utolsó 25-30 percbe van beszorítva), amikor csak várunk, hogy történjen valami, de hiába. Ráadásul még a viccesnek szánt részek sem viccesek, de ez gondolom már nem is meglepetés.
Pontozda
Ha egy filmben megkapjuk Steve Carrellt, Paul Ruddot és Zach Galifianakist, akkor szerintem elvárható, hogy a szórakozásfaktor legalább az átlag felett egy picivel legyen valahol. A Dinner for Schmucks viszont még alulról sem közelíti az átlagot, nem hogy fölé menjen. Vígjátéknak nem vicces, filmélménynek pocsék, így a pontszám nálam 4/10. Tudom, szigorú, meg amúgy is mit vártam, de még ez is kegyes.
Élve eltemetve
2006-ban járunk Irakban, ahol Paul Conroy teherautósofőrként dolgozik egy magánvállalatnál. Egy nap felkelők megtámadják a konvojukat, Paul pedig egy faládába zárva tér magához egy telefon és egy öngyújtó társaságában. Paul a pánik határán egyensúlyozva próbál kiszabadulni, miközben a levegő – és ezzel Paul ideje – egyre csak fogy…
Ha pár éve valaki azt mondja, hogy eljön az idő, amikor Van Wilder komoly filmekben szerepel, talán nem nevetem ki, de mindenképpen megkérdeztem volna, hogy mégis mire alapozza ezt az állítását. Ryan Reynolds nekem mindig is egy szimpatikus, de egyoldalú színésznek tűnt, aki ugyan megoldja a Berghöz (Two Guys and A Girl) hasonló karaktereket, de nem valószínű, hogy valaha is tovább tud lépni minőségileg. Ahogy teltek az évek, Reynolds, bezsákolt magának pár normálisabb szerepet (és Scarlett Johanssont, de ezt most inkább hagyjuk*), de hiába játszott jobbfajta romantikus vígjátékban vagy bújt bele Deadpool rohadó bőrébe, az igazi áttörés váratott magára. Aztán eljött 2010, és egy Rodrigo Cortés nevű spanyol rendező egyszemélyes kamarafilmjében végre kiderült, hogy Reynolds simán el tud vinni a hátán egy komolyabb filmet is.
A Burieddel kapcsolatban egyvalamit kell nagyon gyorsan eltenni az útból, mert érzésem szerint a negatív vélemények legnagyobb része ebbe köthet bele (én is itt próbálnék fogást találni, ha húzni akarnám a filmet): van térerő a föld alatt és kész. Ha ezt sikerül még a nem tipikus főcím alatt elfogadni, akkor a következő 90 percben egy nagyon intenzív és nyomasztó érzelembomba lesz a jutalmunk. Ez a film és egyben Reynolds legnagyobb érdeme is, sikerült valóssá, átélhetővé tenni a bezártságot. Felültetnek egy hullámvasútra és Paullal együtt mi is átéljük a félelmet, dühöt, a tehetetlenség érzését vagy éppen a feltámadó reményt – ha pedig egy film érzelmileg is behúz, akkor a készítők valamit tényleg jól csináltak.
Ennek a remek atmoszférának a megteremtésében az operatőr Eduard Grau is „bűnös”, akinek extra közeli felvételei és a helyhiányból adódó különleges beállításai nélkül egész biztosan nem működhetne ennyire jól a film. Ez a vizuális majdnem tökély mindössze kétszer törik meg, és bár mindkettőnél érthető a mögöttes jelentés, de szerintem picit azért kilógtak. Ezt a bakit viszont simán ellensúlyozza a megítélésnél a film utolsó 10 perce, ami a kitalálhatósága ellenére (az alapállásból következően csak két lehetséges végkimenetel van, szóval egyik sem lehet túl nagy meglepetés) is nagyon hatásosra sikerült.
Pontozda
Ebben az évben ez volt a második olyan film, ahol kifejezetten zavaró, kényelmetlen érzés volt, hogy vége a filmnek és nem ülhetek még egy kicsit a sötétben emészteni a látottakat. Néha annyira jó lenne egy olyan mozi, ahol foglalkoznak a filmélménnyel is, és nem nyomják fel a fényeket abban a pillanatban, ahogy elsötétül a kép. De vissza a pontokhoz, részemről a Buried simán megkapja a nagy kövér nyolcast, Reynoldsnak pedig meg van bocsátva a Bullockos kisiklás.
*már nem aktuális, de így jár az, aki hónapokig ül egy félkész íráson
Salt ügynök
A filmek promóciós anyagait összehozó kreatívokat általában csak negatívan és csak akkor emlegetjük, ha valamit nagyon elkúrnak, a Salt kapcsán viszont pont a rosszul végzett munka miatt illeti őket dicséret. A plakátokon elhelyezett, egyébként végtelenül semmitmondó „Who is Salt?” – magyar fordításban „Kicsoda Salt?” – jelmondat ugyanis valószínűleg kritikusok ezreit mentette meg a fenyegető leadási határidő rémétől. Nem kellett gondolkodni semmilyen frappáns alcímen vagy bevezetésen, egyszerűen csak odabökték az említett kérdést, majd rögtön meg is válaszolták: ki a francot érdekel?
Persze a popcorn ennél jóval szofisztikáltabb, ezért az olcsó húzások és szövegmennyiség-növelő, tartalom nélküli sorok helyett rögtön rá is térek arra, hogy mik azok a momentumok, amik alapjaiban rontották el a filmet. Az első, hogy az eredeti koncepciótól eltérően a főszereplő karakterét átoperálták nővé. Nem a soviniszta énem beszél belőlem, de az a helyzet, hogy amióta Sigourney Weaver és Linda Hamilton kiszálltak a harcból, nincsenek női akcióhősök, és ez tény. Vannak olyan színésznők, akik el tudnák játszani, hogy akcióznak és még jól is állna nekik, de – és itt jön a második hiba, amit elkövettek – Jolie nem ilyen, legalábbis már nem.
Bár sosem kedveltem igazán, azt elismerem, hogy annak idején bejött Lara Croftként, de hát azok még más idők voltak: én fiatal voltam, rajta meg ténylegesen feszült a feszülős top… Mostanra viszont Jolie minden esetleges báját elveszítette: a kerekded formák leeresztettek és a sovány, beesett archoz sem illik a szopós száj. A girhes Jolie-ról pedig elég nehéz elhinni, hogy megvan az állóképessége a filmbeli akciókhoz. Bár igazából mindegy is, úgyse nagyon látszana – az operatőröknél szakmai ártalom lehet a Parkinson-kór. Lassan pedig meg kellene már szokni, mert nem úgy tűnik, mintha kihalófélben lenne ez a divat.
Amúgy érthetetlen, hogy az egyébként használható, viszonylag érdekes forgatókönyvből az akciók és a szakajtónyi csavar ellenére a régebben jó pár izgalmas thrillert összehozó Phillip Noyce rendezésében egy teljesen lapos film készült. De akkora unalombomba, hogy a film közben valahol félúton egyszerűen elvesztettem az érdeklődést, pedig még javában jöttek a csavarok. És ha már csak az elveid tartanak a film előtt… Hát az nem jó.
Pontozda
A Salt ebben a formában tényleg azoknak lehet érdekes, akik kevés filmet láttak életükben, vagy csak azért néznek filmeket, hogy ne a falat bámulják. A többiek meg higgyék el, hogy ez egyáltalán nem egy szórakoztató akció, hanem egy 4/10-es vacak.