3

Jonah Hex (2010)

Jonah Hex

Jonah Hex a DC Comics azonos című képregénysorozatának filmfeldolgozása. Hex egy fejvadász cool fegyverekkel, aki mellesleg képes beszélni a halottakkal és baromi nehéz megölni. Valaha a déliek oldalán harcolt a polgárháborúban, de egy idő után elege lett az ártatlanok gyilkolászásából, és úgy döntött, inkább hazamegy családozni. A tábornoka persze nem hagyta annyiban (közben némi bosszú is bejátszott) és ezzel gyorsan fel is vette Hex nemezisének szerepét, ráadásul még az Egyesült Államokat is letarolná egy házibarkács tömegpusztító fegyverrel. Hex úgy gondolja, hogy ezt mégsem kéne. És Megan Fox egy kurvát játszik.

Jonah Hex

A Jonah Hex tipikusan olyan film, amit nagyon le lehet húzni és még csak nagyítóval sem kell keresni a hibákat hozzá. Igazából az a gondja, hogy megvolt benne a potenciál, csak a forgatókönyvírók (a Crankes-Gameres páros) nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Ha például a tök fölösleges és kusza flashbackes meg ide-oda kapkodós szerkezet helyett egy sima lineáris történet lett volna, Hex „megszületése” után egy nagyobb ugrással a film jelenébe… Aztán ott van az is, hogy az egész csak 80 perc, így a karakterek megismerésére, megkedvelésére esély sincs, teljesen egydimenziósak maradnak. Mindezek ellenére mégsem tudom utálni a filmet, mert valahol azért tetszett.

Voltak például egész korrekt akciók, bár a film végére olyan érzésem lett, mintha egy Michel Bay-jointot néznék a rengeteg robbanáspornó miatt (boom, Boom, BOOM!), és a cgi is rendben volt nagyjából, pár apróbb bakit leszámítva. A szereplőkről meg csak annyit, hogy Josh Brolin nagyon jó volt Hexként, hiába, nagyon fekszik neki a western. Malkovich hozta a szokásos „nagyon gonosz ember” sablont, de ebbe a filmbe nyilván nem is kellett több. Azért a „gonosz szerepet nehezebb eljátszani” közhelyet ki lehetne egészíteni arra, hogy „gonosz szerepet nehezebb jól eljátszani”, mert néha már baromi unalmas nézni, hogy meg sem próbálják megerőltetni magukat (referenciaként lásd Ben Kingsley utolsó x filmjét).

Mindenképpen külön bekezdést érdemel – gondolom erre páran majd ugranak, de hát ez van – a tény, hogy Megan Fox élete és karrierje során ebben a filmben volt a legszebb. Nem tudom, mi történt, de a sminkesek valamit nagyon eltaláltak. Alakításilag nyilván semmi említésre méltó nem történt, azt majd jövőre valami indie romantikus filmben kapjuk meg. Vagy nem.

Jonah Hex

Elég csapongó lett ez az írás, de a lényeg talán így is meglesz: a Jonah Hex egy elviselhető és nagyjából szórakoztató film, de igazából semmi újat nem nyújt. A színészek rajongói gondolom már úgyis megnézték, a többieknek meg nyugodtan kihagyható, ők inkább várják meg a pár év múlva érkező remake-et. Először majdnem hét pontot adtam rá, de azért az túlzás lenne, viszont pár év múlva simán újranézném, szóval 6/10-nél kevesebbet sem érhet.

14

Inception (2010)

Eredet

Szeretem azt az érzést, amikor valamiről már az elején kiderül, hogy imádni fogom. Nem kell megvárni a kötelező 20-30 percet, amikorra megismerjük a sztorit és a szereplőket, egyszerűen csak van egy olyan momentum, ami egy pillanat alatt beránt, és onnan már sima ügy. Bármi történhet azután, a végén akkor is úgy állok fel a film elől, hogy ez bizony kurva jó volt. Az Inceptionben ez a pillanat az volt, amikor alig pár perccel a kezdés után DiCaprio egy hangtompítós pisztollyal nyomul és teljesen természetesen elkapja a kirepülő hüvelyeket, hogy azok se csapjanak zajt. Ha valaki odafigyel egy ilyen részletre, abban azért lehet bízni.

Inception

Az a helyzet, hogy Christopher Nolan nem egy M. Night Shyamalan, és ezért örökre hálásak lehetünk. Nála ugyanis nem a film végi csavar köré van felhúzva minden, és nem is ugyanazt az egy trükköt ismétli folyamatosan, mint egy rossz mutatványos, szóval biztosak lehetünk, hogy minden alkalommal valami újat, valami egyedit mutat úgy, hogy közben nagyon is hű marad saját stílusához.

A filmjei alapján amúgy élmény lehet vele együtt dolgozni, ritka az olyan rendező, akinek a munkáiból ennyire sugárzik a fegyelmezettség, céltudatosság, összeszedettség. Pont ezek a jelzők mondhatóak el az Inceptionről is. Persze ha egy film forgatókönyve nyolc évig készül, akkor elvárható, hogy ilyen legyen, de mégis marha jó látni egy olyan alkotást, ami ennyire átgondolt és logikusan felépített, de mégis van benne pont annyi lazaság, hogy ne valami vonalzóval készült tervrajznak tűnjön.

Egyébként már olvashatóak olyan vélemények, hogy a film sztorija zavaros és követhetetlen, de ez finoman fogalmazva is hülyeség. A történet ugyan tényleg több rétegű és az átlagosnál „sűrűbb”, de végig tökéletesen követhető marad. Ez pedig egyértelműen az író-rendező zsenijének köszönhető. Meggyőződésem, hogy mások simán betrappoltak volna az aknamezőre és cafatokra robbantják magukat, de Nolannek a rengeteg bevitt változó ellenére is sikerült minden tipikus hibát elkerülnie. És ha valaki összehoz egy hibák nélküli filmet, ahol a végén minden kérdésre logikus válasz adható, az bizony teljesítmény.

Inception

A film kapcsán elmerengtem azon, hogy mennyire megvalósíthatatlan a teljes spoilermentesség a filmszerető közönség számára, és hogy néha mennyivel jobb lehet átlagos nézőként, tényleg nulla előtudással beülni valamire. Saját magamat példaként véve: a legelső kép feltűnése óta tudatosan kerültem minden információt, teljes Inception hírzárlat volt. Nem néztem trailereket, plakátokat, nem olvastam kapcsolódó írásokat sem, és mégis határozott prekoncepcióim voltak, pusztán a rendező és a főszereplő személye miatt. Ugyanakkor azoknak, akik csak időtöltésként nézik a filmeket és akiknek semmit sem jelent Nolan neve, egész biztosan nem volt ilyen problémájuk. Bár az is igaz, hogy nekik az Inception csak annyi volt, hogy épp kezdődik és pont addig tart amíg menni kell valahová, szóval nem is biztos, hogy jobb nekik. Na mindegy.

Az írás már erőteljesen Nolan-ajnározásba fordult (teljesen jogosan persze), de a dicséret maximálisan jár a remek színészgárdának akik közül talán csak Ellen Page játéka lógott ki – a film egyetlen negatívumaként – egy nagyon picit, de a többiek ezt is bőven ellensúlyozták. Azt pedig csak úgy leírom, hogy Hans Zimmer ismét nagyot alkotott a zenével.

Inception

A no spoiler policy miatt sajnos nem könnyű leírni, hogy miért volt olyan jó az Inception (nem is nagyon sikerült), de tényleg ritka, hogy egy ilyen, minden szempontból „proper” film kerüljön a mozikba, ezt pedig mindenképpen díjaznom kell, jelen esetben a teljesen megérdemelt 10/10-zel.

1

When in Rome (2010)

Minden kút Rómába vezet

A film közben végig azon gondolkodtam, hogy Kristen Bell vajon miért szerepel mindig közepes vagy rosszabb filmekben, és hogy ez mennyire nem jól van így. De a filmográfiáját megnézve kiderült, hogy a „mindig” az erős túlzás, hiszen simán volt jó filmekben is, csak éppen semmi emlékezeteset nem produkált bennük. Ez amúgy nem is lenne baj, de a Veronica Marssal magasra tette a lécet (talán túl magasra is saját maga számára), ezért is várnék mindig többet és jobbat. De a több és jobb sajnos nem jön. Itt sem.

When in Rome

Arról szól amúgy a film, hogy [random név, nem jegyeztem meg] a húga esküvőjére Rómába utazik, ahol egy szökőkútból beállva felszed pár érmét. Ennek eredményeként páran jól beleszeretnek, de ő persze másba. Aztán megy a fölösleges bonyodalomkeltés, végül happy end.

Az a baj a filmmel, hogy tipikus mcdonalds-romantikus bénaság az „egyet láttál, mindet láttad” kategóriából. Nem vicces, teljesen hiteltelen és a karakterek is bénák. A színészek teljesen felejthetőek és úgy látszik, Josh Duhamelt is benyelte a nyálgépezet (a következője ugyanez Katherine Heigl-lel). Kristen Bell miatt – még ha ismételten csalódást okozott is – azért kap egy pluszpontot, így lesz belőle 5/10.