6

The Girl with the Dragon Tattoo (2011)

A tetovált lány

luft fn ~ot rúg. Levegőbe rúg a labda helyett. [ném. Luft „levegő”]

Valahogy így lehetne röviden definiálni a svéd csodatrilógia első könyvéből készített amerikai feldolgozást. Ez történt David Fincherrel is.

Ugyan nem vagyok a legnagyobb rajongója, de szeretem a munkáit. Jellemző rá, hogy képes egyedi atmoszférát teremteni, ami megragadja a figyelmemet és meg is tartja a film végéig. Nem érdekes, hogy már sokadjára nézem A Játékot vagy a Hetediket, az összeszedett rendezésnek köszönhetően ugyanazt a feszültséget érzem, mint első alkalommal. Még a Zodiákus dokumentumfilmszerűsége, vagy a Benjamin Button lassan csordogáló története is képes hatást kiváltani, aminek köszönhetően egyáltalán nem unalmasak (annak ellenére, hogy „nem sok minden történik bennük”). A Tetovált lány a rendező első olyan filmje, aminél egyértelműen kijelenthetem, hogy nem tetszett. Több okból sem.

The Girl with the Dragon Tattoo

A film túl hosszú – vagy túl üres a hosszához képest. A játékidő 158 percét érzésem szerint simán le lehetne szorítani két órára anélkül, hogy a történetet vagy a karakterizációt bármilyen kár érné. Már ha lenne karakterizáció. Visszagondolva Fincher előző filmjeire, mindig úgy tűnt, hogy érti és ismeri a szereplőit és nem kényszeríti őket olyan dolgokra, amit maguktól sosem tennének. Talán ennek az eredeti könyv is az oka, de A tetovált lány esetében sokszor éreztem azt, hogy nincsenek megfelelően megalapozva a karakterek. Az ellenkezőjét teszik annak, amit én tennék, de nem látom, nem értem a motivációjukat.

Ugyanez igaz a cselekményre: nincs megalapozva. A film lényegében egy nyomozásról szól, de a véletlennek lényegesen nagyobb szerepe van, mint a tényleges „nyomozói munkának”. A negyven éves, de hiánytalanul meglévő bizonyítékok valahogy mindig felbukkannak, hogy továbblendítsék az akadozó történetet, más részleteket pedig egészen a végsőkig visszatartanak előlünk. Egy kriminél fontos, hogy a néző is kombinálhasson, felállíthassa az elméleteit a birtokában lévő információk alapján. A tetovált lányban erre nem igazán van lehetőség. Bár sejthető, hogy mi lesz a megoldás, inkább csak a filmes logika és a klisék ismerete, mint a nyomok alapján.

A fentebb említettek is komoly hibák persze, de ami számomra ténylegesen megölte a filmet az két kreatív eredetű döntés Fincher részéről. Az első, hogy megtartotta az eredeti svéd settinget, a szinészek pedig akcentussal beszélnek. Bármilyen filmben akkor van értelme akcentusok, dialektusok használatának, ha az adott szereplő aranyelve eltér az „alapnyelvtől” vagy éppen szinesíti a karakterét. Ez a történet viszont Svédországban játszódik, minden karaktere svéd, és mindannyian ugyanazt a nyelvet beszélik, ami svéd, nem pedig svéd akcentusú angol. Érteni vélem a koncepció mögött meghúzódó logikát, de szerintem alapvetően hibás. A Vadászat a Vörös Októberre már bemutatott egy megoldást arra, hogyan lehet tudatosítani a nézőkben, hogy a szereplők idegen nyelven beszélnek. Gondolom más módszert is ki lehet találni, a lényeg viszont az, hogy az itteni nagyon nem volt megfelelő, felhúzott egy olyan falat közém és a film közé, amit a végéig sem sikerült áttörni.

The Girl with the Dragon Tattoo

A második a zene környékén keresendő. Szerintem egy filmzenének az a feladata, hogy támogassa az adott jelenetet, fokozza annak hangulatát, extra töltést adjon neki. Itt viszont nagyon előtérbe került, túlságosan tolakodó volt, gyengítette a látottak által kiváltott érzelmi hatást. Ez nem Trent Reznor munkájának kritikája, önálló zenei albumként ugyanis tényleg remek, de a filmben sajnos túl erősen jelen van, szinte „leugrik” róla. Ezt egyébként már a Social Network esetében is problémának éreztem, de ott Sorkin forgatókönyve és párbeszédei megmentették a filmet. Steven Zaillian viszont nem volt erre képes.

Pontozda

Azt elismerem, hogy a szinészek mind remek munkát végeztek (Rooney Mara alakítása tényleg az év egyik legjobbja volt), kihozták a maximumot az egydimenziós karakterekből, de ez sajnos nagyon nem volt elég. Sokat gondolkoztam a pontszámon és végül a 4/10 mellett döntöttem. Kegyetlenség, tudom, és tényleg szerettem volna többet adni neki, de sajnos nem megy.

1

Dinner for Schmucks (2010)

Gyógyegér vacsorára

Azt hiszem ideje létrehozni nekem is egy „röviden” szekciót, ahol azok a filmek szerepelnek, amikkel nem érdemes hosszabban foglalkozni, de így legalább az érzés megvan, hogy valamennyire mégis említve lettek.

Emlékeim szerint a francia eredeti (Dilisek vacsorája) egészen nézhető volt, az amerikai remake-ről viszont még óvatosan fogalmazva is a „szar” jelző jut eszembe. Pedig én aztán tényleg kedvelem Steve Carrellt, de a Michael Scott-nál is sokkal fogalmatlanabb Barry karaktere egyszerűen nem működött a filmben. Ahogy maga a film sem. Eleve a majd két órás játékidő legalább fél órával több, mint kellene, így aztán baromi sok az üresjárat (maga a címadó vacsora is kb. az utolsó 25-30 percbe van beszorítva), amikor csak várunk, hogy történjen valami, de hiába. Ráadásul még a viccesnek szánt részek sem viccesek, de ez gondolom már nem is meglepetés.

Pontozda

Ha egy filmben megkapjuk Steve Carrellt, Paul Ruddot és Zach Galifianakist, akkor szerintem elvárható, hogy a szórakozásfaktor legalább az átlag felett egy picivel legyen valahol. A Dinner for Schmucks viszont még alulról sem közelíti az átlagot, nem hogy fölé menjen. Vígjátéknak nem vicces, filmélménynek pocsék, így a pontszám nálam 4/10. Tudom, szigorú, meg amúgy is mit vártam, de még ez is kegyes.

5

Salt (2010)

Salt ügynök

A filmek promóciós anyagait összehozó kreatívokat általában csak negatívan és csak akkor emlegetjük, ha valamit nagyon elkúrnak, a Salt kapcsán viszont pont a rosszul végzett munka miatt illeti őket dicséret. A plakátokon elhelyezett, egyébként végtelenül semmitmondó „Who is Salt?” – magyar fordításban „Kicsoda Salt?” – jelmondat ugyanis valószínűleg kritikusok ezreit mentette meg a fenyegető leadási határidő rémétől. Nem kellett gondolkodni semmilyen frappáns alcímen vagy bevezetésen, egyszerűen csak odabökték az említett kérdést, majd rögtön meg is válaszolták: ki a francot érdekel?

Salt

Persze a popcorn ennél jóval szofisztikáltabb, ezért az olcsó húzások és szövegmennyiség-növelő, tartalom nélküli sorok helyett rögtön rá is térek arra, hogy mik azok a momentumok, amik alapjaiban rontották el a filmet. Az első, hogy az eredeti koncepciótól eltérően a főszereplő karakterét átoperálták nővé. Nem a soviniszta énem beszél belőlem, de az a helyzet, hogy amióta Sigourney Weaver és Linda Hamilton kiszálltak a harcból, nincsenek női akcióhősök, és ez tény. Vannak olyan színésznők, akik el tudnák játszani, hogy akcióznak és még jól is állna nekik, de – és itt jön a második hiba, amit elkövettek – Jolie nem ilyen, legalábbis már nem.

Bár sosem kedveltem igazán, azt elismerem, hogy annak idején bejött Lara Croftként, de hát azok még más idők voltak: én fiatal voltam, rajta meg ténylegesen feszült a feszülős top… Mostanra viszont Jolie minden esetleges báját elveszítette: a kerekded formák leeresztettek és a sovány, beesett archoz sem illik a szopós száj. A girhes Jolie-ról pedig elég nehéz elhinni, hogy megvan az állóképessége a filmbeli akciókhoz. Bár igazából mindegy is, úgyse nagyon látszana – az operatőröknél szakmai ártalom lehet a Parkinson-kór. Lassan pedig meg kellene már szokni, mert nem úgy tűnik, mintha kihalófélben lenne ez a divat.

Amúgy érthetetlen, hogy az egyébként használható, viszonylag érdekes forgatókönyvből az akciók és a szakajtónyi csavar ellenére a régebben jó pár izgalmas thrillert összehozó Phillip Noyce rendezésében egy teljesen lapos film készült. De akkora unalombomba, hogy a film közben valahol félúton egyszerűen elvesztettem az érdeklődést, pedig még javában jöttek a csavarok. És ha már csak az elveid tartanak a film előtt… Hát az nem jó.

Pontozda

A Salt ebben a formában tényleg azoknak lehet érdekes, akik kevés filmet láttak életükben, vagy csak azért néznek filmeket, hogy ne a falat bámulják. A többiek meg higgyék el, hogy ez egyáltalán nem egy szórakoztató akció, hanem egy 4/10-es vacak.

2

17 Again (2009)

Megint 17

A Megint 17 egy elég undorító módon népnevelő célúra hangszerelt nem igazán vicces vígjáték Zac pinabubus Efronnal és Matthew manapság már bármit elvállalok, csak fizessenek érte Perryvel (vajon ő volt valaha is vicces, vagy csak szerencsés Chandler karaktere miatt?). Ahogy a sztori inverze a zseniális Segítség, felnőttemnek, ugyanúgy inverze a film szerethetősége is a Tom Hanks-klasszikusnak. Az egészről süt, hogy a világon senkit sem érdekelt, csak bizniszből legyártották. Minden film a pénzért hajrázik persze, azzal nincs is gond, de ezen meg is látszik, sajnos.

Igazából a 17 Again két dologra volt jó: némi vászon-időt adott Michelle Trachtenbergnek és Allison Millernek (bár kaptak volna valami normális filmben ugyanennyit), valamit pár év múlva, amikor Zac Efron mindhiába próbálkozik kékszemű árja utódok létrehozásával, legalább vissza tudja nézni, hogy hol zápultak meg a tojásai a szűk gatyák miatt.

Még annyit megemlítenék a sejthető pontozás leírása előtt, hogy a kritikákban pozitívumként, vagy akár a film legjobbjaként kiemelt Thomas Lennon tényleg jól játszott, ugyanis pontosan azt a fajta geeket hozta, akit szívből gyűlölök, és legszívesebben szöges bakanccsal szteppelnék a tökein. Persze a történetben egész más szerepe lett volna, de így legalább tudtam fókuszálni a dühömet, és most nem arról írok, hogy mennyire tenyérbe mászó ez az Efron gyerek. Egyébként tényleg az, de sajnos nem ő volt a legrosszabb a filmben. És akkor most jöjjön az ígért pontszám, ami sajnos még a kocka utalások duplán figyelembe vételével is csak 4/10 lesz.

1

Paul Blart: Mall Cop (2009)

A pláza ásza

A fene se gondolta volna, hogy a Férjek gyöngye főszereplője ekkora nézőcsalogató lehet. Az előző két filmjénél még simán rá lehetett fogni Will Smith-re vagy Adam Sandlerre a nem túl rossz bevételi adatokat, de a Paul Blart esetében már Kevin James volt a húzónév. És tényleg húzott is, szépen betermelte a 26 milliós gyártási költség ötszörösét, ami kurva jó teljesítmény. Csak az okát nem értem, a film ugyanis szar.

Na jó, nem a nézhetetlen pocsék undormány szar, hanem a lehető legócskább klisékből összerakott, és még csak nem is vicces fajta. Van ez a Paul Blart nevű figura, aki rendőr szeretett volna lenni, de sajnos túl kövér és buta volt hozzá. A filmben ugyan a betegségére fogják, de ez ne tévesszen meg senkit, az általam irt ok a valós. Na mindegy, a lényeg, hogy most egy plázában dolgozik biztonsági őrként, és baromi komolyan veszi magát. Közben meg szerelmes a szintén buta, ámde szőke parókaárusba is, de nyilván esélye sincs nála, még akkor sem, ha… Szóval soha.

Kevin James blamálja magát

Persze filmről van szó, így aztán felragyog hősünk nagy napja, a plázát gonosz gördeszkások csapata lepi el, ő pedig úgy logikázik, hogy ha leszámol velük és megmenti a buta szőke parókaárust, az csak megér majd a lánynak egy kis hálaszexet. Ezen a ponton a film átmegy egy rossz Die Hard-paródiába, ezért pedig már alapból tortamegvonás járna Kevin James-nek, aki egyébként forgatókönyvírói minőségben is hozzájárult ehhez az élményhez. Ez egyébként meg is látszik, hiszen ha az alapsztorit el is fogadjuk, a Paul Blart tele van teljesen logikátlan megoldásokkal, amik talán nem is lennének annyira zavaróak, ha egyébként vicces lenne a film.

A Férjek gyöngye 20 perces epizódjaiban nem volt olyan feltűnő, mert ott volt mellette Leah Remini és Jerry Stiller is, de az a helyzet, hogy Kevin James nem vicces. Vagy csak én nem vagyok kompatibilis a humorával. Mindenesetre a film visszatérő momentuma, amikor Blart drogos módjára mohón feltépi a cukrot, szerintem szánalmas volt, a bárban előadott részeg-jelenet pedig nagyon kínos, és még jó ideig kísérteni fog.

Nem is taglalom tovább, hogy mennyire nem tetszett a film, inkább kiosztom rá a 4/10-es pontszámot és felejtsük is el egymást.

Bring It On Again (2003)

Hajrá csajok, újra!

Ennek a noname főszereplőkkel és pár, valószínűleg csak a hardcore sorozatnézők számára ismert mellékszereplőkkel legyártott második résznek pontosan az a hibája, aminek az ellenkezőjét pozitívumként említettem az eredeti Bring It Onnal kapcsolatban. Az előző mondat kikódolva annyit jelent, hogy innentől a franchise már nem arról szól, hogy fiatal lányok miniszoknyában szurkolnak, hanem arról, hogy a miniszoknyában szurkoló lányokkal mi történik. A lényegről elvenni a fókuszt és megpróbálni történetet varázsolni valami kis feelgood érzés helyett pedig végzetes hiba.

Már csak azért is, mert az ilyen filmekkel már tele a padlás (polc, vinyó, tökmindegy), és a kétszázharmadik a zsánerből csak akkor érdemes megnézésre, ha legalább a nem eredetisége ellenére kellemes szórakozást nyújt. Sajnos az újrázó hajrácsajok nem kényeztetnek el bennünket ezen a téren, itt nincs egy Sparky Polastri sem, aki esetleg feljebb emelné az egyébként sem túl magas színvonalat. Őt egyébként azért említem, mert az előző írásban eléggé elítélhető módon egy sort sem kapott, pedig megérdemelte volna. Sparky Polastri ugyanis az egyik legjobb mellékkarakter ever, Trip McNealy és Dean Samson, Jr. után.

Bring It On Again

Kicsit konkretizálva egyébként arról van szó, hogy telenyomták a filmet a már tényleg unalomig ismert klisékkel, és ezek még rosszul is vannak tálalva. Ilyen klisék például az „új lány az egyetemen”, „ellenséges menő csaj ki akarja golyózni az új lányt”, „új lány összefog a lúzerekkel”, „új lány megismerkedik a sráccal, de valaki elbasz valamit és jól összevesznek de aztán a végén kibékülnek”, stb. Béna, na.

A főszereplőkkel kapcsolatban annyit tudok elmondani, hogy ők is bénák voltak, és a Whittiert (milyen idióta név) játszó lánynak túl széles a válla, a férfi főszereplő pedig pont úgy néz ki, mint egy Gatya nevű néptáncos az elfeledett és titkolt múltamból. Említettem viszont az ismertebb mellékszereplőket, úgyhogy akkor sorolok neveket is, aztán lehet pipálni: Bethany Joy Galeotti, Felicia Day, Joshua Gomez, Chris Carmack. Impozáns névsor, ugye? Na ugye.

A fentiekből már kiderülhetett, hogy ez a film sajnos nem nyert meg magának a téma ellenére sem, de hogy egyértelművé tegyem, leírom kijelentő módban is: ez a film sajnos nem nyert meg magának a téma ellenére sem. Sajnos a brand még kitermelt két másik részt is, amik persze nem jobbak, sőt. Viszont a skálán helyet kell kapniuk, így ezt a mozit most berakom a 4 pontos osztáshoz, hogy még alatta is maradjon hely.

Make It Happen (2008)

Make It Happen – Dobd be magad!

Az történt, hogy a táncos filmeket kinyírta a buzi hip-hop zene meg a feka kultúra (kultúra…), és most már csak szar koreográfiát kapunk szar zenével. Biztos lehetne ellenpéldát is mondani azért az utóbbi évekből, meg ezt a filmet sem a borzalmas soundtrack húzza le (azért pakol rá rendesen), de valahogy a nézése közben ez a gondolat így beugrott, és ha már beugrott, akkor ki is ugrasztom ide a blogra, csak úgyból.

Azt hiszem az Empire-ben olvastam, hogy a Make It Happen olyan, mint a Flashdance, csak hegesztés nélkül, és ez a párszavas jellemzés tulajdonképpen majdnem tökéletesen össze is foglalja a filmet. Azért csak majdnem, mert valójában nem olyan, hanem nagyságrendekkel rosszabb, szóval csak hasonlít. És egyébként még a Sakáltanyára is erősen emlékeztet, vagy csúnyább kifejezéssel élve lopja, mint cigány a cseresznyét. Persze lehetséges, hogy a forgatókönyv írói (Duane Adler, Nicole Avril) teljesen eredeti ötletekkel jöttek elő, csak valamilyen véletlen folytán ezeket az ötleteket előttük már mások is kitalálták tőlük függetlenül. Akár elő is fordulhat, hiszen mindketten jó képességű, dús fantáziával ellátott egyének (not), Mr. Adler filmográfiáját olyan filmek díszítik például, mint a Szívem érted rapes 1-2., vagy a Step Up 1-2., amik alapján ugye nem is lehet ám beskatulyázni az embert.

A történet egyébként annyi, hogy egy Lauryn nevű lányka valami porfészekben él, és a bátyjával a szüleik halála után rájuk maradt autószerelő műhelyt viszik (ő csak könyvel, a tesó berhel). Közben persze arról álmodozik, hogy majd jól bekerül egy chicagói tánciskolába, és akkor onnantól minden büfé lesz. Persze nem kerül be, de ahelyett, hogy hazamenne és elvetetné magát valamelyik Billy Joe-val, hazudik egyet a bátyónak és inkább elkezd segget rázni egy night klubban. Közben persze jön a szőke herceg is, hogy a romantikus oldalunk se unatkozzon.

Make It Happen

Na jó, nem leszek igazságtalan, végülis mennyi sztori kell egy táncos filmnek? Ha vannak jó szereplők, jól megkoreografált jelenetek és jó zene, akkor ugye nem sok. A Make it Happennél számomra sajnos a háromból legalább kettő hiányzik, de ez ízlés dolga, aki szereti a szar zenét (tudom, nem szar, csak nem értem), annak biztos tetszeni fog, és akkor a hozzá társuló béna mozgás is bejövős lehet. És ezzel már el is árultam, hogy melyik részével voltam úgy-ahogy elégedett. De nem ám azért, mert annyira brutáljók voltak az alakítások, csak van egy kisebbfajta Mary Elizabeth Winstead fétisem, és az ilyesmi komoly dolgokat tud művelni az emberrel (elhomályosodó értékítélet meg ilyenek). Ezért is haragszom a filmre, hiszen egy ilyen jó (úgymint aranyos és szép és dugnám) főszereplővel simán összehozhattak volna legalább egy Honey-szintű, akár többször is nézhető limonádét (igen, most lehet ütni, védekezni sem fogok, de azt a mozit már legalább négyszer láttam, és azért zeneileg is sokkal jobb volt ám), de csak egy ilyen bénaságot sikerült. A másik két főbb színésznél egyébként végig azon gondolkoztam, hogy vajon honnan ismerem őket, és hát Tessa Thompson be is ugrott (Veronica Mars és Hidden Palms), de Riley Smith-t sajna még így is puskáznom kellett (Drive).

Összefoglalva arról van tehát szó, hogy várakozásokkal telve (reméltem, hogy minél kevesebb ruhában fog táncikálni ez a Mérike („akiért zsong Amérike” – na honnan van az idézet?) ültem le nézősdibe, de sajnos bazi nagyot koppantam (nem táncikált minél kevesebb ruhában). Így sajnos hiába a kedvenc főszereplő, még az ő összes jó tulajdonságát (úgymint aranyos és szép és dugnám) figyelembe véve is csak 4/10-et ér ez a Make It Happen. Illetve 4/10-et kap (mert nem biztos, hogy ér is annyit).

Pizzás (2000)

Ritkán nézek magyar filmeket, pedig egészen biztosan van köztük olyan, amit érdemes lenne. De tutira nem a Pizzás az. Nem is tudom, mit gondolhatott, aki erre pénzt adott…

Pedig még akár jó film is lehetne, érezni benne a munkát az írók részéről, legalábbis a szójátékok és egyéb verbális bombák tekintetében. Merthogy néhol egészen értelmes és vicces dialógokat kapunk a Pizzástól, de ezekkel is pont az a gond, mint a történet egyik „szereplőjével”, a pizzával. Egy bizonyos mennyiség után, bármennyire is jó, hirtelen hátramenetbe kapcsol, ha tovább erőltetjük. És valóban, a Pizzásnál is azt vettem észre, hogy az elején még jópofa szövegek egy idő után kezdenek halálra idegesíteni, és már alig várom, hogy vége legyen. Ha ennek a fene nagy kreativitásnak egy részét a történetre fordítják, akkor valószínűleg jobban járunk mindannyian.

Így viszont csak egy tipikusan magyar film lett belőle (gy.k.: az elején még okés, de mire vége van, már a falat kaparod kínodban, a fölösleges túlhúzások miatt), még ha látszik is rajta, hogy a készítők ezt inkább el akarták kerülni. Egy 20-30 perces rövidfilmként viszont nagyon jól működhetett volna. Csak abból ugye nincs nagy pénz. 4/10 a vége.

Changing Lanes (2002)

Ütközéspont

Ez is olyan film, amivel bajban vagyok. Egyszerűen annyira átlagos, hogy ha bárkinek is ajánlanom kellene, nem tudnék róla mit mondani, maximum lehúzni. Pedig annyira nem rossz, de semmiben sem kiemelkedő, és ez sokszor még rosszabb, mintha tele lenne hibával.

Két férfi nagyon sietés közben összekoccan az autópályán. X-nél marad Y dossziéja, amiben egy hagyatéki ügyhöz szükséges baromi fontos irat van. X amúgy éppen egy gyerekelhelyezési tárgyalásra siet, amiről a koccanás miatt elkésik. Szóval mindkettőjük élete jól elszaródik hirtelen. Y kérné vissza a mappát, de X elég pipa, mert szerinte a másik hibája, hogy nem lehetnek nála a gyerekei, ezért nem adja vissza a papírokat. X erre bepöccen, és keresztbe tesz Y-nak. Aztán Y pöccen be, és keresztbe tesz X-nek. Végül pedig én pöccentem be, mert nem értem, miért loptak el az életemből két órát…

Changing Lanes

Sosem fogom megérteni, miért kellenek ezek a pálfordulások. Ha egyszer tönkreteszem valakinek az életét, akkor utána nem akarok hirtelen segíteni rajta, nem? Hiszen ha hirtelen felindulásból csináltam és nem tudom kontrollálni a cselekedeteimet, akkor nem vagyok képes belátni a tetteim következményét sem. Ha pedig be tudom látni, de mégis megteszem, utána meg sajnálom, akkor őrült vagyok. Vagy szarul van megírva a karakterem, mert az írók bénáztak. Ez történt most. És a legrosszabb, hogy ebbe még próbáltak belekeverni valami szánalmas tanulság-félét is, de a sablon dolgoktól csak még lagymatagabb lett.

Ez egy szar írás lett, a film meg 4/10-es.