Gremlins (1984)
Szörnyecskék
Randall Peltzer, a botcsinálta feltaláló épp legújabb csodás találmányával házal, amikor egy gyanús sikátorból nyíló pinceboltban felfedez egy apró és szőrös, ultraaranyos, éneklésszerű hangokat hallató izét, amiről egyből tudja, milyen tökéletes ajándék lenne a fiának. Az öreg kínai boltos által mogwai-nak nevezett valami nem eladó, de mint tudjuk, a fiatalság korrumpálható, így Mr. Wing unokájának segítségével (és 200 dolcsi ellenében) hősünk mégis megszerzi. A Gizmó névre keresztelt valamivel kapcsolatban három szabályt kell csak betartani: az éles fény akár halálos is lehet számára, soha nem érheti víz, és a legfontosabb, hogy semmiképpen nem ehet éjfél után.
Azt mondjuk nem teljesen értem, hogy miért egy aranyos szőrmók a tökéletes ajándék egy húszas évei elején járó srácnak, de mindegy is. Billy láthatóan örül, és ez a lényeg. A nagy öröm közepette aztán ki is derül, hogy miért voltak a szabályok: egy pár csepp víz hatására Gizmóból újabb szőrgolyók potyognak elő. Ők azonban már annyira kedvesek és aranyosak, mint anyuci. Amikor pedig egy csel segítségével ráveszik Billy-t az éjfél utáni etetésre, gremlinekké, vagyis ronda, bajkeverő szörnyekké válnak…
Joe Dante filmjéről a legtöbben valószínűleg azt gondolják, hogy gyerekeknek készült, pedig ez nem teljesen így van. Bár az eredeti forgatókönyv-tervekhez képest a megvalósult változat már erősen finomított, még így is elég sok durva jelenetet tartalmaz. Persze nem horrorról van szó, csak egy horrorisztikus filmről (ami Dante előéletét ismerve nem meglepő), de azért óva intenék mindenkit ama hiba elkövetésétől, hogy leteszi elé a gyerkőcöt, és megy a dolgára (mint én a Jumanjival, ami elől az akkor 3 éves unokaöcsém sírva rohant ki a szobából).
A Szörnyecskék egyébként rengeteg utalással tiszteleg a klasszikus horrorok vagy éppen az alkotók korábbi filmjei előtt. Többek között főhajtást kap az E.T., a Forbidden Planet, a Harmadik tipusú találkozások és a Testrablók támadása, valamint egy-egy cameo szerepben felbukkan Goldsmith és Spielberg is. Tudom, ezek olyan momentumok, amiket a nézők nagy része talán észre sem vesz, és amúgy sem értékel sokra, de nálam az ilyesmi mindig pluszpontot érdemel. Valahogy olyan érzést ad, hogy a készítők nem csak egy filmet csináltak az átlagnézőnek, hanem próbáltak valami többletet is belevinni az elvetemültebb rajongóknak. Extra figyelmesség, vagy mi.
Az élményhez nagyban hozzájárul maga a kivitelezés is. Bár a film lassan 25 éves lesz, a mogwai-ok és gremlinek megvalósítását jópár mostani alkotás megirigyelhetné. Nem véletlenül szerepel a film elején a „Steven Spielberg bemutatja” szöveg, ebben az időben ez még tényleg jelentett is valamit. A vizuális élmények mellett a zenéről is csak jót lehet mondani, Jerry Goldsmith remek főtémája és egyéb taktusai jól illenek a pimasz szörnyecskékhez.
A szereplőkre sajnos már nem áldozhatok ennyi jó szót. Bár a mellékszereplők nem voltak túl rosszak, a két főszereplő, Zach Galligan és Phoebe Cates mindketten nagyjából egyformán rosszul alakították a szerepeiket. Talán nem véletlen, hogy ezek után egyikük sem szerepelt semmi maradandóban, Cates pedig 2001-ben abba is hagyta a filmezést. Pedig páran szivesen láttuk volna még olyan szerepekben, mint amiket a pályája legelején a Paradise és a Fast Times at Ridgemont High (Változó világ) című filmekben játszott. Igen, ezzel arra utalok, hogy tehetségtelen, de nagyon jó volt a teste fiatalkorában.
Ugyanakkor a főszereplők teljesítménye nem sokat von le a film értékéből, a Szörnyecskék ettől még egy nagyon szórakoztató darab marad, amit nem csak a gyerekkor csalóka emlékei szépítenek meg, legalábbis nálam nem. Ezért simán meg is kapja a 8/10-et (azért nem több, mert van ugye második rész is).
