Az új fiú
Két rossz film után most már következzen egy jó is, és ha már tegnap előhoztam a jó lúzerfilmek témáját, akkor legyen egy olyan, ami ezt a kategóriát majdnem maximálisan belakja. Az új fiú ugyanis ilyen. Mondjuk ez a film eleve helyzeti előnnyel indul, hiszen a főszereplő, DJ Qualls már ránézésre is egy szánni való szerencsétlen, tipikusan az a figura, akit a jobb érzésűek már nem is bántanak, inkább maguk elé engednek a menzán, hadd legyen egy kis öröme az életben. Egyébként csak szerintem eldönthetetlen, hogy hány éves? Ránézésre simán azt mondanám, hogy valahol 18-45 között van.
Azért az általa játszott Dizzy nem ennyire gyámoltalan (csak hát a színész feje, ugye), vannak barátai meg ilyesmi, és még az iskola menő csajára is rárepülne, az más kérdés, hogy nem jön neki össze. Aztán amikor a félvak könyvtáros néni mindenki szeme láttára eltöri a farkát, Dizzy úgy dönt, hogy ez már azért sok a szégyenből, és iskolát vált. Egy Luther nevű feka börtönmadár segítségével kitalál magának egy új személyiséget, amivel gyorsan a kívánt kasztba katapultálja magát az új iskolában. Persze ott is van menő csaj, aki ráadásul még szurkolólány is, viszont legalább nem a focicsapat irányítója a pasija.
A New Guy nem azért jó film, mert valami egészen eredetit nyújt nekünk, elkerülve a sablonokat, hiszen nem is teszi ezt. Viszont olyan formában tálalja a szokásos tinifilmes kliséket (régi barátok leépítése, jajhazudtambocsássmeg, stb.), hogy nem lesznek fárasztóak, és emellé még egy adag elfogadható humort is sikerül odarakni. Néhány jelenet pedig egyszerűen marha jól van megcsinálva, és itt most nem feltétlenül a szemmel verésre gondolok, bár az is jó. De például DJ Qualls vonulása Phil Collinsra valami hihetetlen jól sikerült, nem hittem volna, hogy őt ennyire lazának is lehet mutatni. Priceless.
Ráadásul az egészet megtámogatták néhány jó színésszel. A főszereplőről már regéltem, szerelmének tárgyát (vagy alanyát, hehe) pedig Eliza Dushku játssza, aki nem csak szép meg nagyon szexis rekedt hangja van és amúgy is a Buffy óta imádok, hanem még az albán őseinek is tiszteleg egy picit. Rajta kívül igennel felel még a névsorolvasáson Eddie Griffin az őrült Luther szerepében, és természetesen Zooey Deschanel, aki meglepő módon egy kissé alternatív lánykát alakit, ráadásul szőkén (és még a dzsungelt is magával viszi bulizni). Kisebb-nagyobb mellészerepekben és cameókban pedig ilyen nevek tűnnek fel, mint Tony Hawk, Jerry és Charlie O’Connell, Gene Simmons, Tommy Lee, a Kool and the Gang, Henry Rollins, David Hasselhoff! és még maga Vanilla Ice is.
Nem tagadom, az egyik kedvenc filmem a témában, ráadásul a szereplők nagy részét is komálom, úgyhogy gondolkodás nélkül ki is osztok a filmnek egy 8/10-et. Enjoy.
Egy új sorozat veszi kezdetét a popcornon a mai nappal, amit a 18 bevont kreatív elme négynapos megfeszített munkájának eredményeként (hazugság) „Zooey Deschanel Project” névre kereszteltem. Tudom, hogy nagyon sejtelmes és érthetetlen a cím, de semmi pánik, elmagyarázom. Arról van szó, hogy nem időrendi sorrendben végig fogok haladni eme bűbájos teremtés minden hozzáférhető mozgóképbeli megjelenésén, és ez jó nekem. Persze nem fanboy módra teszem, szóval aki szerint őrült szeme van, az se fusson el, nem lesznek Zooey-centrikus ömlengések (nem elvakult rajongó vagyok, csak reménytelenül szerelmes). Egyszerűen csak arról van szó, hogy ezek a filmek nagyrészt miatta kerültek fel a megnézendők listájára. Illetve ha esetleg egyszer összefutnék vele, legyen egy jó „figyelj, írtam a filmjeidről a blogomban” ismerkedős dumám is.
Elsőként jöjjön ez a 2002-es rövidfilm, a Sweet Friggin’ Daisies. Zelda (Zooey) és Damian (Eddie Kaye Thomas, alias Finch, az anyahomorító) utolsó estéjüket töltik együtt, mielőtt a lány hosszú időre elutazna, majd a reptér felé menet a taxisofőr kérdése nyomán felelevenítik az első találkozásukat is. Nem egy nagy történet, de egy rövidfilmbe talán nem is kell túl sok esemény, vagy nem tudom. Kicsit tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit kellene írnom erről a filmecskéről, mi az, ami felkelti az érdeklődést. De az biztos, hogy ha ennyire nehéz egy ajánlóféleséget megfogalmazni róla, akkor megírni sem lehet könnyű (na jó, ez hülyeség, nyilván nem az). Mindenesetre Jesse Wigutow író-rendezőnek sikerült összehoznia valami jót ebben a 23 percben, az biztos. Ebben a sitcom epizódnyi időben nagyjából megismerjük a két szerelmest és történetüket is. Karakterei kissé negédesek ugyan, de a jópofa párbeszédeik miatt még az enyelgéseik közben is sikerül annyira szimpatikussá válniuk.
Az értékelés előtt még annyit, hogy igazából én szívesen néztem volna még tovább, teljes filmhossznyi időben a pozitív hangulata miatt, de végső soron így is kerek egészet alkotott a sztori. A pontszámmal is bajban vagyok kicsit, de ha azt nézem, hogy mennyire tetszett, akkor legyen mondjuk 7/10.
Az iskoláját!
John anno tett egy felelőtlen ígéretet, miszerint ki fogja fizetni az unokahúga egyetemi tandíját. Ennek betartása épp akkor válik esedékessé, mikor John és menyasszonya végre összegyűjt 30 ezer dollárt, és így a megállapodásuk értelmében végre összeházasodhatnak. John-nak tehát valahonnan pénzt kell szerezni, és mivel vígjátékról van szó, ehhez a nyomott haverját, Duffot hívja segítségül…
Nem érdemes sokat írni erről a filmről, teljesen tipikus vígjáték, semmit sem veszít, aki kihagyja. Az összes színész a megszokott karakterét hozza. Jason Lee a bárgyú főszereplő, Tom Green a kattant sidekick, Leslie Mann pedig a kb. egyetlen karaktert, amit játszani szokott. Igen, az idegesítő, a pasikat folyton basztató nőt (bár ez mellékszerepben szokott kicsúcsosodni igazán, itt annyira nem zavaró). Azért írok róla mégis, mert ezt a képet mindenképpen meg akartam mutatni. Igen, pontosan olyan a karakter is, mintha Dr. Cox kopaszon egy nyomozót játszana. Amúgy 5/10 a film, nagy jóindulattal.
28 nappal később
Alapvetés, hogy a posztapok jó. Igazából nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, mert ha azt írom, hogy valamiféle elégedettség tölt el, amikor látom, hogy ez a mocskos rohadó társadalom végre megkapja ami neki jár, és lehetőség szerint minél több ember pusztul el, még ha csak filmen is, akkor könnyen rámsütik a szociopata jelzőt. De valahogy mégis ez a helyzet. Sajnos a mai világban már egy apokalipszis sem lenne megoldás, hiszen nem csak a legéletképesebbek maradnának talpon, hanem azok a selejtek is, akiknek elég pénzük van. De ez csak egy kis kitérő volt, most a film a lényeg.
A történet címszavakban, ha valaki nem ismerné: hülye állatvédők, elszabaduló majom, terjedő kór, a fertőzöttek vérengzenek, Jim felébred a kómából, találkozik emberekkel, el akarnak jutni egy biztonságos zónába…
Kezdjük ott, hogy a kihalt London lenyűgöző. Ahogy Jim mászkál az ismert és ismeretlen helyeken, az operatőr pedig elénk tárja mindezt, mi is úgy érezhetjük, hogy ott vagyunk. A nagy területet befogó, emberektől mentes képek elénk tárják az elhagyott várost, az alákevert zene pedig még jobban segít elmerülni a felvázolt világban. Akaratlanul is a „reménytelen” szó jut eszembe. Aztán megjelennek a fertőzöttek, és már tudom (illetve remélem), hogy főhőseink számára tényleg nincs remény. Hiába a menekülés, hiába az emberfeletti teljesítmény, ebből bizony nem sülhet ki semmi jó, a végén úgyis mindenki be lesz darálva.
Jim és társai végül eljutnak céljukhoz, azonban hamarosan kiderül, hogy a helyzet kicsit más, mint hitték. És itt következik be egy apró törés a filmben, a végső mészárlás valahogy nem teljesen illik a film elejéhez, ami inkább nyomasztó dráma volt, mint akció. Persze nem azt mondom, hogy rossz, mert végülis logikus, ami történik. Jim rájön, hogy már úgyis mindegy, ezért megteszi, amit. Vagy csak bosszúból? Végülis mindegy.
A viszonylagos (főhőseink szemszögéből) happy end szerintem elrontja a film végét, de azért a 7/10 bőven jár neki.
The Bourne Identity / A Bourne-rejtély (2002)
Ismeretlen férfit vesz fel a tenger közepén egy halászhajó. Hátában golyók, a csípőjében pedig egy bankfiók adatai. A feje viszont üres, nem emlékszik semmire saját magával kapcsolatban. Ilyen helyzetben ki ne akarná kideríteni, hogy ki ő és mi történt?
A Bourne-utálók azzal szoktak érvelni, hogy a filmnek nem sok köze van a könyvhöz, de én azt mondom ez egyáltalán nem baj, ugyanis sikerült egy rohadt jó filmet összehozni. Jason Bourne karakteréről tényleg elhiszem, hogy vérbeli profi. Nem gyilkolászik agyba-főbe, de a túléléshez nélkülözhetetlen cselekvéseket reflexből végzi, teketória nélkül. A film megfelelő arányban adagolt krimi és akció keveréke, nagyon profin megoldott kézikamerázással, aminél lehet is látni, hogy mi történik (általában nagyon elkúrják a túlrángatással), éppen ezért (és mert legalább négyszer láttam már, de még mindig nem vált unalmassá) nálam 8/10-et érdemel.
The Bourne Supremacy / A Bourne-csapda (2004)
Az előző rész végén abban maradtunk, hogy Jason Bourne eltűnik, és cserébe csak annyit akar, hogy ne baszogassák, különben baj lesz. Természetesen baszogatják, ő pedig beindul, és igéretéhez hűen addig meg sem áll, míg be nem darálja az ellent…
Itt már szintet lépünk, minden értelemben. A cég (és egyéb érdekeltségek) bekeményítenek, mert amíg ügynökünk életben van, kitudódhatnak bizonyos dolgok, amiket jobb lenne a szőnyeg alatt tartani. Akció is jóval több van a filmben, de a M:I II-vel ellentétben itt ez nem megy a történet rovására, megmarad az első rész hangulata és az általa felállított szabályok is, szóval csak még pörgősebb, izgalmasabb Bourne-t kapunk. Az elsőhöz hasonlóan 8/10 ez is.
The Bourne Ultimatum / A Bourne-ultimátum (2007)
A harmadik rész nagyon ötletesen a második végébe van beleszőve, vagyis nem lineárisan, az előző vége után játszódik, hanem a moszkvai események fonalát veszi fel, hogy aztán végül a helyére kerüljön a kirakós minden darabja.
Hihetetlen módon a trilógiává bővült Bourne úgy váltott át akciólöketbe, hogy végig sikerült valószerűnek maradnia. Bourne továbbra sem terminátor, és még mindig vérprofi, ahogy az operatőr is. Nem is tudom, láttam-e már ennyire életszerű autósüldözést, ahol a koccanásoknak tényleg súlya van, még a képernyőn keresztül is. Ésszel és nézőbarát módon használt kézikamera a kulcs, és ezért még a pedálokat taposó lábak bevágását is megbocsátom. Az egyetlen hibaként talán Julia Stiles kissé erőltetett visszahozását tudnám említeni, de mivel a zárórészről (remélem legalábbis, kerek a történet, nem szabad bolygatni) van szó, tulajdonképpen megbocsátható.
Tényleg ritka, hogy egy trilógia minden része megtartsa, sőt emelje a színvonalat, a Bourne-nak mégis sikerült, így a harmadik rész pontszáma 9/10.
Ütközéspont
Ez is olyan film, amivel bajban vagyok. Egyszerűen annyira átlagos, hogy ha bárkinek is ajánlanom kellene, nem tudnék róla mit mondani, maximum lehúzni. Pedig annyira nem rossz, de semmiben sem kiemelkedő, és ez sokszor még rosszabb, mintha tele lenne hibával.
Két férfi nagyon sietés közben összekoccan az autópályán. X-nél marad Y dossziéja, amiben egy hagyatéki ügyhöz szükséges baromi fontos irat van. X amúgy éppen egy gyerekelhelyezési tárgyalásra siet, amiről a koccanás miatt elkésik. Szóval mindkettőjük élete jól elszaródik hirtelen. Y kérné vissza a mappát, de X elég pipa, mert szerinte a másik hibája, hogy nem lehetnek nála a gyerekei, ezért nem adja vissza a papírokat. X erre bepöccen, és keresztbe tesz Y-nak. Aztán Y pöccen be, és keresztbe tesz X-nek. Végül pedig én pöccentem be, mert nem értem, miért loptak el az életemből két órát…
Sosem fogom megérteni, miért kellenek ezek a pálfordulások. Ha egyszer tönkreteszem valakinek az életét, akkor utána nem akarok hirtelen segíteni rajta, nem? Hiszen ha hirtelen felindulásból csináltam és nem tudom kontrollálni a cselekedeteimet, akkor nem vagyok képes belátni a tetteim következményét sem. Ha pedig be tudom látni, de mégis megteszem, utána meg sajnálom, akkor őrült vagyok. Vagy szarul van megírva a karakterem, mert az írók bénáztak. Ez történt most. És a legrosszabb, hogy ebbe még próbáltak belekeverni valami szánalmas tanulság-félét is, de a sablon dolgoktól csak még lagymatagabb lett.
Ez egy szar írás lett, a film meg 4/10-es.
A kismenő
Alapvetően nincs semmi bajom Adam Sandlerrel, nem utálom, sőt, még szórakozni is tudok a filmjein néhanapján. Sajnos ez nem olyan nap. A Kismenő semmi olyat nem tud felmutatni, amivel akár egy kicsit is megnyerne magának. Nincs szimpatikus szereplő, mert a Sandler alakította Mr. Deeds egy idióta. Az „együgyű de jószívű” klisére alapozták a filmet, mint Sandler majdnem összes többi filmjét és karakterét is, de itt valami nagyon félresiklott, ugyanis inkább irritál, mint szimpátiát ébreszt. De komolyan, milyen beteg ember szórakozik azzal, hogy egy piszkavasat döfet az elhalt, megfeketedett lábába? Normális az ilyen? Winona Ryder meg még rosszabb, tényleg elfelejthetnék már a forgatókönyvírók ezt az „átveri a faszit, de az mégis megbocsát neki a végén” baromságot. A két nagyobb nevű mellékszereplő, Steve Buscemi és John Turturro pedig az egészben a legrosszabbak voltak, a buzi lábfetisiszta inashoz hasonló karakterektől egyszerűen kiver a víz.
Pozitívumként egyedül Peter Gallaghert és a szemöldökét lehetne kiemelne, ők mindketten jól játszottak, de ez még édeskevés ahhoz, hogy 1/10-nél jobbat kapjon.