Lethal Weapon 1-4
Halálos fegyver 1-4. (1987, 1989, 1992, 1998)
Bár vannak olyan idióta vélemények, hogy a filmeket nem érdemes többször megnézni, hiszen olyan sok van belőlük, és minden újranézéssel egy még nem látott alkotástól vesszük el az időt és lehetőséget, én ebben egyáltalán nem hiszek. Egy új film esetében nagy az esély rá, hogy csalódás lesz a vége, hogy nem azt kapjuk, amit vártunk. A régi kedvenc filmeknél viszont ilyesmi nem fordulhat elő, mert nyilván pont azért lett kedvenc és került be a többször nézendő kategóriába, mert mindig képes ugyanazt az élményt nyújtani, többszöri fogyasztás után sem érezzük, hogy csökkent a minőség. Nálam a Halálos fegyver-sorozat ennek a kategóriának a legfőbb főszereplője, mondhatni az etalon. Nagyjából negyedévente megnézem, körülbelül ennyi idő kell, amíg elkezdem érezni, hogy milyen jó lenne már újra látni.
– Nem, ez így nagyon gyenge.
– Harmatgyenge.
– Nem baj, én igénytelen vagyok.
– A feleséged főztje mellett nem is csodálom…
Ha pedig jön az inger, az ellen nem sokat lehet tenni, tehát ilyenkor az történik, hogy a tetralógia lekerül a polcról, majd nagy mennyiségű rágcsálnivaló társaságában szép sorban elfogyasztásra is kerül. Elindul a Jingle Bells, én pedig a képernyőre tapadva nézem Riggs és Murtaugh kalandjait egészen a 4. rész fényképes főcímének végéig. Igazából egyértelműnek tűnhet, hogy ezek a filmek már minden akciókedvelőnek megvoltak (még ha nem is lelkesedik érte mindenki úgy, mint én, de akkor is, klasszikusokról van szó, amiket látni kell a műfaj iránt érdeklődőknek), de már hallottam olyan fiatalról, aki nem látta a Die Hardot (aztán persze nagyon bejött neki, amikor megnézte), és mivel nemrég ejtettem meg az aktuális újranézést, gondoltam firkantok pár szót arról, miért is jó a Lethal Weapon-sorozat.
– Mi ez a zaj? A csomagtartóban van.
– Gondolod? Lőj bele, kidumállak.
Természetesen a rengeteg akció és humor, a remekül eltalált főszereplők, valamint az őket életre keltő remek színészek miatt. Az ugyebár adott, hogy Mel Gibson kisebbfajta istenséggé vált, még a messiáskomplexusa előtt, és kb. annyira illik rá Riggs őrült karaktere, mint Bruce Willisre McClane. Danny Glover is tökéletesen hozza a családos törvény emberét, aki folyton aggódik a nyugdíja miatt, de azért végül mégis mindig belemegy minden balhéba. Kettőjük dinamikája viszi a hátán a filmeket, és ez a dinamika pedig Shane Blacknek köszönhető, aki a jóérzésű akciórajongók körében szintén piedesztálon van már jó ideje, és ha végül mégis összejönne a mostanság pletykált ötödik rész, akkor még fentebb is emelkedhetne onnan.
– Hé, Cole, nincs valami a fejemre?
– De, a szekrényben egy kalap.
A főszereplőkön kivül persze ott vannak még a mellékek is, akik szintén sok-sok jósággal járultak hozzá a duó sikeréhez. A gonoszok oldalán kiemelendő Gary Busey (1.) és Jet Li (4.), a szupporterek csapatában pedig Joe Pesci (2-4.) és Chris Rock (4.). És hogy ne maradjunk jócsajok nélkül se, megkapjuk Patsy Kensitet (2.), aki képes volt nem hányingerkeltővé varázsolni a holland akcentust, és Rene Russót (3-4.), akiről mindenki maga döntse el, hogy jócsaj vagy sem.
Hinthetném még a dumát sokáig, de igazából nem sok értelme lenne, ugyanis ez a négy film is az a kategória, amit látni kell, nem olvasni róla. A végére pedig következzen az értékelés, bár a pontszám a fenti sorok alapján már egyértelmű lehet. Egyes vélemények szerint az első kettő az igazi, míg a második kettő már jóval gyengébb színvonalat képvisel, de szerintem ez nem igaz (nem, még a temetős-békás jelenetet sem utálom). Tény, hogy a 3-4. már nem annyira adja vissza az old school akciók hangulatát, de ettől függetlenül ugyanúgy zseniálisak, és részemről mindenképpen 10/10-et adok az összesnek.
