Már megint te
A You Again az a film, amit annyira a sárba lehetne döngölni, amennyire csak nem szégyelli az ember de minek? Megint elkezdhetnék sírni azon, hogy a Veronica Mars-szal gyorsan közönségkedvenc státuszba emelkedett Kristen Bellnek hogy csökken a reputációja minden egyes alkalommal, amikor elvállal egy ilyen fostalicska romkomot, de nem lenne sok értelme, meg amúgy is volt már erről szó. Elemezhetném, hogy már a műfaj elnevezése is csalás, mert ezek a filmek se nem romantikusak, se nem viccesek, vagyis tipikus „két szék között a pad alá” esete forog fenn – de ezt egy külön írásra tartogatom. Akkor viszont csak az marad – a közszolgálati jelleget is ellátva – hogy eláruljam, van-e a filmben bármi, ami miatt mégis érdemes lenne végignézni: NINCS. Köszöntem a figyelmet.
(Amúgy az már szinte meseszerű, hogy Odette Yustmannek mennyire sugárzóan buta-de-szép arca van. Sajnos a valóságban is nagyjából ilyesmi lehet, nem csak filmekben…)
(Még a film után, amikor úgy terveztem, hogy hosszabban értekezek majd róla, írtam egy bekezdést az anyákat alakító Jamie Lee Curtisről és Sigourney Weaverről:
Kettőjük közül az utóbbinak jutott a hálásabb feladat, az ő karakterének ugyanis elég, ha csak besétál egy szobába, és rögtön mindenki őt nézi, mindenki rá figyel. Weaver pedig ennyiben is hagyta a dolgot, végső soron profiról van szó, ha nem kell színészkedni, ő minek törje magát? A vele szemben álló Curtis (és karaktere) viszont pont az ellenkezője: az a tipikus elkényeztetett gyerek (vagy csemegére ácsingózó kutya) akit a szülők mindig produkáltattak a rokonok-barátok előtt egy-egy darab csontért vagy sütiért, és mostanra úgy maradt. Kétségbeesetten kapálózik minden cseppnyi figyelemért, persze kevés sikerrel. Nehéz eldönteni, melyikük a szánalomra méltóbb, de ha már választani kell, inkább Weaver érdemel szimpátiát, ő fénykorában azért mégis csak alienekkel küzdött, neki nagyobb szégyen.)
A beszélgetés nem volt túl érdekes (vagyis J.F. nem volt túl érdekes), de ezt az első egy percet azért érdemes megnézni, Craig elénekli a Jennifer Finnigan-dalt (az évekkel ezelőtti előzménye sajnos nincs meg).
még több jóság »
A Raising Hope boltoslánya is beugrott nemrég a Late Late Show-ba, hogy népszerűsítse kicsit a sorozatát. A show-ról persze nem sok szó esett, de Shannon Woodward nagyon szimpatikusan jött ki az „interjúból”, szóval a célt tökéletesen elérte.
még több jóság »
Ilyen az élet
Tudom ám, hogy én vagyok a hülye (vö.: házhoz megy a lófaszért), mert miért nézné meg bárki is az aktuális Katherine Heigl-féle „romantikus vígjátékot” ÖNSZÁNTÁBÓL? Nyilván elborult az elméje és nem képes észérveken alapuló döntéseket hozni. Vagy talán szeret szenvedni? Valójában optimista és minden alkalommal abban reménykedik, hogy végre kiderül, Heigl képes szimpatikus karaktert is játszani? Esetleg csak alapanyagot keresett egy jó kis fikázáshoz? Az első kivételével bármelyiket vállalom. Persze ha elborult az elmém, akkor úgysem tudnék róla, szóval…
Na jó, igazából azért néztem meg, mert a rendezői széken Greg Berlanti neve virított, akiről ugye azt kell tudni, hogy az egyik legjobb családsorozatot szállította nekünk. Emiatt pedig megérdemel egy kis bizalmat, még úgy is, hogy azóta azért nem makulátlan a bizonyítvány. Ha esetleg mást is hasonló okok vezérelnének, hadd szóljak már most: nem érdemes. Sajnos közel sem Everwood-minőség, sokkal inkább a No Ordinary Family alá lehet becélozni.
A szokásos alapsztorihoz képest némi újdonságot jelent az itteni kiindulópont: a két, egymást nem nagyon kedvelő ember arra kényszerül, hogy közösen neveljék a rájuk bízott gyereket. Sajnos ezt az egyediséget rögtön sikerült is lemészárolni azzal, hogy a fókusz teljesen másra került – vagyis inkább nem került semmire. A főszereplők nem különösebben rendülnek meg a legjobb barátaik halála miatt, nem túlzottan érdeklik őket az anyagiak sem – bár beszélnek valamennyit a dologról, de a hozzáállásuk jól összefoglalható a „majd lesz valahogy” félmondattal. Pedig ebből az ötletből simán össze lehetett volna hozni egy jó drámát, például ha bemutatják, hogy ténylegesen gondot okoz nekik az elkötelezettség, az egy fedél alatt élés esetleg az érzelmi kötődés kialakítása – végső soron más gyerekéről van szó –, de igazából ezekről a problémáikról csak a film egy adott pontján (természetesen a végső összeboruláshoz vezető bonyodalomnál) értesülünk, addig csak azt látjuk, hogy igazából teljesen jól megvannak egymással, különösebb konfliktusok nélkül.
És ha már összeborulás: természetes, hogy a végére abszolút happy end kell, de talán nem ártott volna, ha azt a film közben elkezdik felvezetni. Mert az rendben is van, hogy Heigl karaktere nem veszi észre a Duhamel érzéseit – műfaji klisé, elfogadjuk – de nekünk, mint nézőknek kellene mutatni valamit belőle, mert így az egész hiteltelenné válik. Arról nem is beszélve, hogy a film olvasatában a gyereknevelés nehézségei leredukálódtak a „pelenkacsere után szaros lesz az arca” poénra, ami egyrészt nem is vicces (és nem azért, mert gusztustalan), másrészt meg az az ember, aki nem képes kicserélni a pelenkát, inkább lője bele magát a legközelebbi közepesen gyors sodrású folyóba.
A romkomokba természetesen kellenek kissé bogaras sidekickek is, és mivel Betty White éppen valami mást forgatott, gyorsan behúztak helyette másokat, hogy játsszák el a karakter nélküli, unalmas szomszédok szerepét. Komolyan nem értem amúgy miért kell kihasználatlan szereplőkkel teletömni a filmet, attól biztosan nem lesz jobb, hogy egy-két mellékszereplő helyett nyolcan nem kapnak normális szöveget. Ráadásul – bár ez biztos csak egyéni probléma – elég nehéz volt úgy komolyan venni a filmet, hogy az első 15 percben sorban tűntek fel a b- és c-listás tévés arcok.
Nem Heigl-ről vagy Duhamelről van szó persze, ők már sikerrel áttranszformálták magukat a vászonra, hanem olyanokról, akiket nem feltétlenül akarunk filmekben látni (kivétel persze Mrs. Reynolds). Sookie a Gilmore Girlsből (avagy mostanában: a kövér picsa a dagadtos sitcomból), a szellemi fogyatékos tesó a Shit My Dad Says-ből vagy éppen az iskolaigazgató az Eastbound & Down-ból… Impresszív névsor, ugye? Aztán amikor megjelent az ázsiai arc a Persons Unknownból, már az járt az eszemben, hogy a., most már elég; b., mennyire rossz volt a PU.
Pontozda
Mielőtt rátérek az értékelésre, még egy kis morgás: kétórás játékidő. Mi a francnak? Egy ilyen unalmas, tartalom nélküli kliséhalmaznak simán elég lett volna 80-85 perc is, senki nem panaszkodna, hogy ő még nézné tovább. Amúgy a Life As We Know It esetében is pont ugyanazt lehet elmondani, mint általában a zsáner többijéről, vagyis hogy nem bűnrossz, de nagyon tipikus és nagyjából semmi érdekes nincs benne. Az viszont pozitív, hogy Heigl kevésbé idegesítő, mint általában, de az újranézési teszten ennek ellenére sem megy át a film, szóval a pontszám maximum 5/10 lehet.
A január 19-ei Conant eredetileg Natalie Portman miatt néztem meg, de ő sajnos unalmas volt, így most a második vendég, vagyis a Parks and Recreation Andy-je, Chris Pratt kapja a videót. Nem tudom, hogy alapból is ilyen vagy a felvétel előtt kicsit kipárnázta magát folyékony bátorsággal (esetleg mással), de remélhetőleg az előbbi és alanyi jogon jó arc a srác.
még több jóság »
It is the forty-first millennium. In the grim darkness of the far future, there is only war. The Emperor of Mankind wages a constant battle to protect humanity from the horrors of space. On the fringes of the lmperium, alien races lurk and plot, and Chaos daemons leak into our reality from the torment of the Warp. All that stands in their way are the mighty Space Marines. They are more than mortal. They are steel and they are doom. They are the champions of Mankind. And the greatest of them all are the Ultramarines.
Az Ultramarines leginkább úgy jellemezhető, mint „elvesztegetett lehetőség”. Pedig benne volt a siker ígérete, világszerte gondolom rajongók milliói várták évek óta, hogy a rengeteg könyv, a táblás- és számítógépes játékok és sok egyéb merchandise-termék után végre mozgóképen is megjelenjenek a W40K világának legkeményebb, legbrutálisabb harcosai – ha nem is élőszereplős filmben, de legalább animálva. Azt persze tudjuk, hogy a felfokozott várakozást szinte mindig csalódás követi, de az esélyek talán növelhetők lettek volna, ha nem egy kezdő csapat dolgozik a franchise további mozgóképes lehetőségeit definiáló első filmen, kvázi amatőr körülmények között.
Az amatőrt úgy kell érteni, hogy nagyobb stúdió támogatása, promóció vagy megfelelő disztribúciós hálózat nélkül készült (a megjelent kiadványt csak a hivatalos honlapról lehet megrendelni, ráadásul elég húzós áron – még úgy is az, hogy díszdobozról van szó). Az ilyen független próbálkozások általában kétféleképpen sikerülhetnek: vagy úgy, hogy a világ seggre ül egy tehetséges újonc alkotása láttán, aztán kicsit több pénzt alá téve felkarolja, vagy úgy, ahogy az Ultramarines esetében történt. Ez a függetlenség – és a vele járó pénzhiány – ugyanis egyben a film halálos ítélete is volt. Erre a legjobb példát az animáció minősége jelenti: alapvetően elég jól néz ki minden (az arcokat kivéve, mert azok borzalmasak), de nagyon kevés, mintha csak félig lenne kész. A beszélő karaktereket leszámítva nincs semmi, az egész üres, a hátterek is halottak. Sehol egy dolgát végző npc vagy bármi olyan, ami természetesebbé, élethűbbé tenné a világot. Emellé még az elmondható, hogy a harcokat leszámítva vizuálisan eléggé unalmas, olyan érzés volt, mintha folyamatosan ugyanazt a kameraállást látnám, pedig ennek aztán nem kellene gondnak lennie egy animációs filmnél.
De nem csak az animációval vannak gondok. A forgatókönyvet a Warhammer-veterán Dan Abnett írta, ezért is érthetetlen, hogy miért lett ennyire… nem jó. Úgy tűnik ugyanis, hogy a két tucatnál is több könyv szerzője hirtelen teljesen elfelejtette a karaktereket, amikről ír. Bár a fő sztori sem túl eredeti, azért elfogadható (segélykérő jelzés miatt odamennek, nincsenek egyedül, nagy harc, ilyesmi), a részleteknél jönnek elő igazán a problémák. Az Ultramarines űrgárdistái elvileg genetikailag megtervezett tökéletes gyilkológépek, akik még a legdurvább sérülések után is képesek harcolni, ennek ellenére itt egy-egy gyengébb ütéstől is úgy hullanak, mint a legyek egy flakon Chemotox után. Aztán ott van az is, hogy szinte semmi háttérinfót nem ad, így annak, aki nem járatos ebben a világban, meg kell elégednie a kezdő monológból kihámozható „ők a rosszak, mi vagyunk a jók” egyszerűsítéssel, na meg a pár percenként bedobott pro-császár és pro-Macragge jelmondatokkal (amik a történet ismerete nélkül ugyancsak nem jelentenek túl sokat).
Pontozda
Pozitívumként annyi mindenképpen elmondható az Ultramarinesről, hogy a harcoknál legalább volt elég tökük odarajzolni a vért, és ugyan nem emeltem ki külön, de a fő hangok (Terence Stamp, Sean Pertwee, John Hurt) is elég jók voltak, na meg átment az újranézném-teszten, így a 6/10 azért jár neki.
A Switch írásnál említettem, hogy a filmben a nagyon rossz Anistonos jelenetek mellett vannak nagyon jó részek is. Íme az utóbbiak közül egy, ami egész véletlenül (nem) a szép emlékű, de rossz időben indult Wonderfalls főszereplőjének egyetlen jelenete a filmben. De komolyan, el lehet azt hinni, hogy ezt direkt így írták meg egy filmhez, amiben Jennifer Aniston szerepel? Katt nyugodtan, nem spoileres.
még több jóság »
Először nem értette a poént, de aztán leesett.
Amúgy Tompos Kátya a Poligamy-ban (a film egyetlen értékelhető jelenetében).
A képeket Bryan Adams lőtte még 2006-ban, szóval már ősrégiek, de ha már keresgélés közben előkerültek, akkor lehetetlen, hogy ne osszam meg őket. A tovább mögött még hét várakozik az agyeldobásra.
még több jóság »
Gondolom már mindenki unja a toplistákat – ha másért nem is, mert kevés kivételtől eltekintve mindenki ugyanazokat a filmeket rakja fel rájuk, legfeljebb a sorrend változik. De mi mást tehetnénk, ha egyszer ezek voltak a jó filmek tavaly? Azért itt az enyém is, alatta pedig még egy kis szájtépés a kiválasztási folyamatról.
10. The Way Back
Peter Weir 7 év után újra a rendezői székbe ült, és filmet forgatott Slavomir Rawicz The Long Walk című könyvéből. Bár érzelmileg kissé távolságtartó, azért nagyon szép film, jó alakításokkal.
9. The Killer Inside Me
A film alapjául szolgáló Jim Thompson-regény is nagyon erőteljes, a film pedig még jobb. Casey Affleck maga a pattanásig feszült ideg, az a bomba, akiről látod, hogy az aludttej felszín alatt bármikor felrobbanhat, és amikor megtörténik… Kérdezzétek Jessica Albát.
8. Let Me In
Ez az a film, amivel kapcsolatban majdnem biztos vagyok abban, hogy akik látták az eredetit, nagyon fogják utálni. Pedig tényleg csak annyit lehet felhozni ellene, hogy remake, mert egyébként remek (bocs).
7. Buried
Ryan Reynolds, a szinész. Hát ezt is megértük. 90 perc feszültség egy koporsóba zárva. Errefelé bővebben.
6. The Town
Ben Affleck, a rendező. Oké, ez nem volt akkora meglepetés, már korábban is bizonyított, de ki gondolta volna, hogy ő szállítja majd az év legjobb realista akció-drámáját? Errefelé bővebben.
5. Scott Pilgrim vs. the World
A lista oddball-ja. Nem tudnék úgy kiemelni egy meghatározó jelenetet, mint a többi film esetében, de a 8-bites Universal logótól kezdve az utolsó képkockáig egy nagy WTF az egész film, a legjobb értelemben.
4. The Road
Az új évezred posztapok filmje, pont. Nyers és kíméletlen, pont ahogy elképzeltük Cormac McCarthy és John Hillcoat találkozását. Errefelé bővebben.
3. The Expendables
Egyértelmű, hogy elfogulatlanul nézve nem 10 pontos film, de ha egy nem lehetek elfogult egy olyan filmmel, ahol gyerekkorunk hősei végre férfi módra szétszedik egymást, akkor mi értelme van bárminek is? Errefelé bővebben.
2. Kick/Ass
Őrült és megállíthatatlan. Nicolas Cage pedig végre egy olyan filmben, ahol értelmetlen arról beszélni, hogy over the top volt az alakítása. Errefelé bővebben.
1. Inception
Lehet azzal vádolni Nolant, hogy érzelmileg távolságtartó (van is alapja, de hát angol, mit várunk tőle), de az Inceptionnel végre kaptunk egy független filmes blockbustert, egy olyan filmet, ami nem csak kiszolgál, de elvárja, hogy odafigyelj rá. Bővebben errefelé.
Mivel nem mindig egyértelmű, hogy valami melyik évhez tartozik, gondos mérlegelés után azt a rendszert találtam ki (és a továbbiakban is ezt fogom használni), hogy azok a filmek számítanak, amiket 2010-ben láttam és tavaly vagy tavalyelőtt volt premierjük (bárhol). Így ugyanis elkerülhető, hogy kimaradjanak filmek, amiket 2009 év végén mutattak be, de csak 2010-ben lettek elérhetőek, illetve olyan nonszensz forduljon elő, hogy egy sok éves film felkerül, csak mert tavaly láttam.
Maga a tízes lista viszonylag egyszerűen állt össze, a 10- és 9 pontos filmek kerültek előre, a maradék helyekre pedig a nyolcasokból kerültek be az érdemesek. Azt még fontos megemlíteni, hogy az összes itt szereplőt moziban láttam, így a nagyvászon hozzáadott értéke nagyjából egyenlő minden esetben.