Jayma Mays @ Craig Ferguson
Ismét egy jó régi videó. Jayma Mays megmutatja, hogy a Glee-beli, mostanra teljesen elrontott karakterénél azért jóval szimpatikusabb a valóságban.
még több jóság »Red Riding Hood (2011)
A lány és a farkas
Meghatározatlan időben és helyen járunk, egy Daggerhorn nevű faluban, ami tisztázatlan okokból egy négyszögletű kerekerdő közepén fekszik. A falusiak jól elvannak, nyugalmukat csak a telihold idején megjelenő farkas zavarja, aminek már vagy húsz éve a legjobb állataikat áldozzák fel a békéért cserébe. Amikor azonban a csúnya gonosz megszegi az „egyezséget” és az egyik éjjel megöli Valerie (Amanda Seyfried) testvérét, a falusiak először bölcsre isszák magukat, majd a brainstorming eredményeként kiagyalt „Öljük meg a farkast!” felkiáltásnak engedelmeskedve kést-baltát-rakétavetőt ragadnak, hiszen az a történelem során eddig mindig jól sült el, amikor részeg emberek veszélyes tárgyakat vettek magukhoz…
Bár a rendező az első Twilight-mozit a világra szabadító Catherine Hardwicke, azt mindenképpen tisztázni kell, hogy a film nem a világ legjobb vámpíros sagájának egy spin-offja. A Red Riding Hood – a következő nyálas tini-szörnyfilmet sejtető trailere ellenére – sokkal inkább egy thriller, középkori környezetbe ültetett whodunit, ahol Gary Oldmannek ugyan nincs napszemüvege, de legalább akkora vehemenciával nyomoz a faluba érkező inkvizítorként a farkas után, mint Horatio Crane a miami naplementével a háttérben. Persze itt is van egy kisebb szerelmi háromszög a szép lány, a túl sok hajú fiú és a málészájú harmadik között, viszont nem az a lényeg, hogy „jajistenemúgyszeretlekhogymajdbelehalok”. És senki nem csillog a napfényben.
Hardwicke amúgy szerencsés, hiszen a Red Riding Hood is a természet ölelésében, nagyrészt télen játszódik (bár a szereplők nyugodtan járkálnak fel-alá rövid ujjú felsőruhákban), így a havas, rideg táj és a kontrasztként használt színek – például Valerie vörös köntöse vagy az erdő fái – már önmagukban sokkal értékelhetőbbé tették a végső produktumot. De a rendezőnő azért korrekt munkát végzett, pár kisebb malőrt leszámítva a film végig állandó színvonalú, nem esik szét vagy ül le, és sikerült pár „véresebb” jelenetet is forgatni. Azért ne gondoljon senki fröccsenő belekre, de arra határozottan elég volt, hogy előttem lévő sorban ülő kislányok elkezdjenek sikongatni (az más kérdés, hogy mit keresnek 10-11 éves lányok szülői felügyelet nélkül egy PG-13-as filmen).
Egyébként az is lehet, hogy szétesett, csak nem vettem észre, mert túlságosan elfoglalt, hogy Amanda Seyfriedet csodáljam, az a lány ugyanis… Hát igen. De hogy az írás többi része ne forduljon valami nagyon-kényelmetlen-olvasni jellegű szerelmi vallomásba, inkább azzal folytatom, hogy megint bebizonyosodott, milyen jó érzés régi ismerősöket látni valamiben és mennyire hozzánőhet valakihez egy szerep, amitől aztán nem tudunk elvonatkoztatni. Nem írom le, hogy kikről van szó (bár nem hiszem, hogy a sci-fi sorozatok és a Red Riding Hood metszetében túl sokan lennének), de a feltűnésükkor elkezdtem vigyorogni.
Ha eddig volt a pozitív, most jön a lehúzás. Két dolog szúrt szemet, amit ki kell emelni: az első, hogy manapság már elég olcsó lehet a CGI, szóval nem hiszem el, hogy egy 42 milliós költségvetésű filmbe ne fért volna egy jobb vérfarkas. Vagy annyira nehéz őket normálisan meganimálni, hogy inkább nem is próbálkoznak vele? A másik pedig az, hogy a párbeszédek valóban nagyon idétlenek (ebben a tekintetben tényleg hasonlít a Twilightra). Persze egy ilyen filmtől gondolom senki nem vár sorkini dialógusokat, de ugyanaz érvényes itt is, mint az előbb – próbálkozni azért lehetett volna.
Pontozda
Két eset lehetséges. Vagy a Red Riding Hood is olyan film, ahol az eleve elrendelés miatt a kritikáknál szóba sem jöhettek normális pontszámok, vagy pedig én vagyok helikopter. Lehet, hogy az utóbbi áll fenn, de a pontszám soha nem a minőségnek szól, inkább tetszési index, és ezúttal a 7/10-ig ment a mutató (ebből egy pont bevallottan Seyfried).
City In My Mind – Regionális rövidfilmpályázat
A hely, ahol élek. A város, ahol felnőttem. A város, ahová mindig visszatérek. A város, ahol otthon vagyok.
Számtalan módon viszonyulhatunk közösségi létünk elemi teréhez, a városhoz. A digitális technika térnyerésének köszönhetően ma már szinte bárki készíthet filmet, a mozgókép egyetemes anyanyelvünkké vált, amely képes a legegyszerűbb és legbonyolultabb érzéseink, gondolataink kifejezésére, valamint különböző kultúrák összekapcsolására.
A Hungarofest Nonprofit Kft. – együttműködésben a Daazo.com – Európai Rövidfilmes Központtal – rövidfilmpályázatot ír ki maximum 3 perces filmalkotások számára. A City in My Mind pályázat tematikáját hét kiválasztott város határozza meg, ezekhez kell kapcsolódniuk a beküldött filmeknek – akár egészen konkrét, akár szabad, asszociatív módon.
A szóban forgó városok: Sepsiszentgyörgy, Eszék, Magyarkanizsa, Nagyszőlős, Lendva, Párkány, Alsóőr-Felsőőr – tehát a 2011 május 8-i Európa Nap helyszínei.
A City in My Mind filmpályázat bárki előtt nyitva áll: azok előtt is akik most ismerkednek a kamerával, illetve akik már profiként bánnak vele. Egyszemélyes stábok és csapatok (családok, osztályok, iskolák, klubok, baráti társaságok, stb.) is feltölthetik filmjeiket, bármely ország bármely nemzetiségű állampolgára jelentkezhet.
A filmek műfaja szabadon választható: fikciós rövidfilmek, kreatív dokumentumfilmek, vagy akár klasszikus műfajú alkotások (pl. sci-fi, horror, musical) egyaránt szerepelhetnek a pályázaton, amennyiben kapcsolatba hozhatóak a fent említett helyszínekkel.
A filmeket bármilyen eszközzel (mobiltelefon, fényképezőgép, HD kamera) lehet rögzíteni. A készre vágott, legfeljebb 3 perces, angol feliratos műveket a daazo.com-ra kell feltölteni.Egy pályázó egy pályaművet adhat be városonként, vagyis egy pályázó összesen 7 filmalkotást tölthet fel.
Mind a hét város külön kategóriának számít és a szakmai zsűri mindegyik kategórában minősíti a legjobb alkotást, amelyet a Daazo.com értékes díjjal, egy Samsung Galaxy Tab érintőképernyős táblagéppel jutalmaz, a Hungarofest jóvoltából. Ezen kívül a legnépszerűbb film közönségdíjban részesül. A szakmai zsűri elnöke Cakó Ferenc Arany Medve-díjas animációs filmrendező.
A filmeket április 29-ig kell feltölteni a Daazo.com-ra. A díjakat május 8-án a helyi Európa Nap eseményének keretében adják át a zsűri képviselői.
További információk a következő honlapon: http://daazo.com/cityinmymind_hun
Brie Larson @ Craig Ferguson
Megvan az a vicc, amiben egy fiatal, feltörekvő színésznő és egy vén kujon találkozik egy sötét pincében? Egy kattintásnyira a tovább mögött két videó. Enjoy.
még több jóság »The Kids Are All Right (2010)
A gyerekek jól vannak
Néha vannak olyan filmek, amik számomra érthetetlen módon sokkal nagyobb figyelmet kapnak, mint amit alanyi jogon megérdemelnének. Tökéletes példa erre az utóbbi pár évből a Juno, ami ugyan nem volt annyira rossz, de a gimmickje (a sztriptíztáncosból lett Oscar-díjas forgatókönyvíró) a saját szintjénél jóval magasabbra repítette. Érzésem szerint ugyanez a helyzet a Kids Are All Right-tal: a „leszbikus szülők gyereket nevelnek” téma alapból magával hozza a címkét, miszerint ez egy olyan film, amire oda kell figyelni. Pedig nem olyan.
Azt, hogy a négy Oscar-jelölés túlzás, már a megnézés előtt lehetett sejteni, utána pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy még egy (tetszés szerint választott) is sok lenne. Mint sok más esetben, most sem arról van szó, hogy a film rossz, csak éppen semmi kiemelkedő, semmi olyan extra nincs benne, ami miatt megérdemelné a kirívó figyelmet. A színészek alakítására a legmegengedőbb hangulatban is a korrekt a megfelelő szó, vagyis szó sincs semmiféle legjobb alakításról. Mark Ruffalo korrektül alakítja a szokásos, némileg out-of-sync, de azért szerethető, szomorúbohóc Mark Ruffalo-karaktert, Anette Bening pedig egy minden szempontból sablonos – és sajnos teljesen érdektelen, szürke – irányításmániás anyát, akivel nézőként sajnos egy pillanatra sem lehet együtt érezni.
Számomra amúgy a drámánál, vagyis a gyenge forgatókönyvnél bukott el a film, ez pedig elég vicces, hiszen pont a forgatókönyvért kapta a harmadik jelölését. Nem akarom ezt hosszan elemezni, de a legnagyobb gond a már fentebb írt érzelmi kötődés teljes hiánya volt. Ahhoz, hogy filmen látott történések nyomot hagyjanak bennünk, a karaktereknek ugyanezt kell tenniük, itt viszont ez nem történt meg. Az érzelmi csúcspontok egyáltalán nem csúcsosodnak, a szereplők meg csak úgy lógnak a levegőben, élettelenek, nem tartanak sehová. Erre a legjobb példa Laser, akivel ugyan történnek dolgok, ám ő szinte nem is reagál az eseményekre. Ez persze nem feltétlenül baj, láttunk már sok filmet, ahol nincs karakterfejlődés, de akkor minimum jó dialógusok és egy érdekes sztori kellene, itt viszont egyik sem található meg.
Egyébként ha van a Kids Are All Right-nak pozitív oldala, akkor mindenképpen az, hogy még egy címet hozzáadott Mia Wasikowska filmográfiájához. Bár itt nem volt túl sok mozgástere, a hozzá hasonló fiatal tehetségeket még rossz filmekben is jó látni.
Pontozda
Ahogy írtam, a Kids Are All Right nem rossz film, de minden percéből sugárzik az átlagosság. Megnézhető, de akár ki is hagyható, szóval 6/10.
Oscar 2011 – Még több kép
Ez már az after party rész, de azért megérdemlik, hogy kikerüljenek.
Amanda Seyfried
még több jóság » Oscar 2011 – Értékelés
Az a helyzet, hogy teljesen meg tudom érteni azokat, akik az Oscar említésekor húzzák a szájukat, netán szolid (vagy kevésbé szolid) anyázásba kezdenek azzal kapcsolatban, hogy ez a hollywoodi zsidó-ünnep és egyáltalán semmit nem ér – lassan már presztízst sem. Az, hogy ebben mennyi igazság van, az ilyen esték után derül ki igazán.
A bevezető montázs egyébként egész jól sikerült, és nagyjából ugyanez lenne elmondható az egész show-ról is, ha nem toltak volna be egy 40 perces unalomblokkot a közepén. Nem tudom, mi alapján döntötték el anno a díjak átadási sorrendjét, de talán érdemes lenne variálni egy kicsit és nem egymás után betolni az összes unalmas kategóriát meg a még unalmasabb dalokat. Komolyan, volt már valaha tényleg jó Oscar-díjas betétdal? Talán a ’92-es A Whole New World az Aladdinból. Nem kell elénekelni őket, köszönjük. Pozitívum volt viszont, hogy ezúttal jutott idő a legjobb színész/színésznő és film normális bemutatására (negatívum, hogy Sandra Bullock volt az egyik prezentátor).
Az ok egyébként, amiért az idei gála némi bizakodásra adott okot, hogy láthatóan próbáltak fiatalítani, már a műsorvezetőkkel is. Az majd kiderül, hogy ez mennyire volt kifizetődő (ha jövőre megint valami öreg róka lesz a házigazda, akkor semennyire), de szerintem Anne Hathaway mindenképpen dicséretet érdemel: lelkesen próbálkozott a lehető legjobban végigcsinálni az estét, ami egy-két apró hibát leszámítva sikerült is. A partnerén, James Francón viszont nem annyira a lelkesedés, sokkal inkább némi tudatmódosító szer hatása volt látható. Igazából nem érdekel, hogy szív vagy sem, de ha beállva nem képes végigvinni egy ilyen estét, akkor talán mégsem kellett volna előtte pöffenteni.
De a fiatalítás itt véget is ért, a döntések mögött ugyanis láthatólag ugyanaz a begyepesedett gondolkodás állt, mint az utóbbi sok-sok évben. Idén nem volt se zsidós, se buzis film (a The Kids Are All Right ugyan leszbikus, de hát az egy vicc, szóval inkább „leszbikus” a helyes írásmód), így a harmadik közkedvelt zsáner, a kosztümös dráma kerülhetett előtérbe.
Meg is volt a kvázi tarolás: a Király beszéde ugyan „csak” 4 díjat vitt el, de természetesen a leglényegesebbeket (legjobb film, főszereplő, rendező, eredeti forgatókönyv). Teljesen papírforma, bár a rendező és a producerek még a köszönőbeszédükben is váltig bizonygatták, hogy mekkora rizikó volt a film elkészítése. Azé a filmé, ami nem csak életrajzi, de kosztümös és egy angol uralkodó életéről szól. Azé a filmé, ahol a főszereplő élete fordulópontjához érkezik, amikor is kitartással és kemény munkával sikerül legyőznie egy addig legyőzhetetlennek hitt akadályt. Azé a filmé, aminek történelmi hátterét a közkedvelt II. világháború adja. Rizikós. Meg a fa–.
Fentebb írtam, hogy maga a show a „szódával elmegy” kategória volt, a jelöltekről viszont még ez sem feltétlenül mondható el. Ha egy megfelelő jelzőt keresek, leginkább az unalmas jut eszembe. Nem láttam ugyan minden filmet és alakítást, de amiket igen, azok nagyjából ugyanott voltak, és nem feltétlenül a topon. A Harcos jelölései például teljesen vicc kategóriába tartoznak. Maga a film egyébként korrekt, de semmi extra, Amy Adams viszont (bármennyire is kedvelem) borzasztóan szürke volt, és ugyanez mondható el a többiekről is. Hihetetlen, hogy mindkét mellékszereplő ebből a filmből került elő. A vesztesek közül egyedül Hailee Steinfeldet sajnálom, de a True Grit-beli alakításából kiindulva vissza fog ő még jönni azért a szoborért, valószínűleg többször is.
Az este nagy vesztese számomra Cristopher Nolan volt, akit egyrészt szégyenszemre nem is jelöltek a legjobb rendezés díjára, másrészt a nagyon megérdemelt eredeti forgatókönyvért sem kapta meg. Cserébe az Inception a technikai díjak nagyobb részét elvitte (fényképezés, hangkeverés, hangvágás, vizuális effektusok).
Azt csak így, mintegy félmondatként említem meg, hogy úgy tűnik, minden évben van egy ellenszenves köszönőbeszéd. Tavaly Sean Penn kapta a GTFO-díjat a homofóbozással, idén pedig az a pali, akinek sem a nevére, sem a filmjére nem emlékszem már (valamelyik rövid- vagy dokufilm lehetett), de egy pillanat alatt kiverte a biztosítékot, amikor a köszönőbeszédét azzal kezdte, hogy elkezdett a gazdasági válságot előidéző bankárokról szövegelni. Ahogy már twitteren is írtam: „Ha ott vagy a rongyrázáson, átveszed a díjat, akkor nem kell a nagy duma. Köszönd meg azt’ menjél haza.”
A végére pedig jöjjön a teljes lista:
Best Picture: The King’s Speech
Directing: Tom Hooper (The King’s Speech)
Actress in a Leading Role: Natalie Portman (Black Swan)
Actor in a Leading Role: Colin Firth (The King’s Speech)
Actress in a Supporting Role: Melissa Leo (The Fighter)
Actor in a Supporting Role: Christian Bale (The Fighter)
Writing (Adapted Screenplay): The Social Network (Aaron Sorkin)
Writing (Original Screenplay): The King’s Speech (David Seidler)
Animated Feature Film: Toy Story 3
Foreign Language Film: In a Better World (Denmark)
Short Film (Live Action): God of Love (Luke Matheny)
Short Film (Animated): The Lost Thing
Documentary (Feature): Inside Job (Charles Ferguson and Audrey Marrs)
Documentary (Short Subject): Strangers No More (Karen Goodman and Kirk Simon)
Art Direction: Alice in Wonderland (Robert Stromberg, Karen O’Hara)
Cinematography: Inception (Wally Pfister)
Visual Effects: Inception (Paul Franklin, Chris Corbould, Andrew Lockley and Peter Bebb)
Film Editing: The Social Network (Angus Wall and Kirk Baxter)
Music (Original Score): The Social Network (Trent Reznor and Atticus Ross)
Music (Original Song): Toy Story 3 – We Belong Together (Randy Newman)
Sound Mixing: Inception (Lora Hirschberg, Gary A. Rizzo and Ed Novick)
Sound Editing: Inception (Richard King)
Makeup: The Wolfman (Rick Baker and Dave Elsey)
Costume Design: Alice in Wonderland (Colleen Atwood)
Oscar 2011 – Red Carpet
Liveblog nincs, összefoglaló lesz, de addig is jöjjön máris a lényeg.
Amy Adams
még több jóság » Jay and Silent Bob Get Old
Kevin Smith-t, mint rendezőt gondolom nem kell bemutatni, és aki egy kicsit távolabb is lát a Jersey Girl-nél az tudja, hogy jó pár klasszikust letett már az asztalra. De azt talán kevesebben tudják, hogy már évek óta rendszeres kérdezz-felelek előadásokkal turnézik, amikből négy meg is jelent dvd-n (megéri beszerezni őket, egyenként kb. 3 órásak). Egy ilyen műsor tipikusan úgy épül fel, hogy a közönségből valaki feltesz egy kérdést, Smith pedig lenyom egy sokszor fél-egy órás standup jellegű, lazán kapcsolódó melléksztorikkal teletűzdelt, sírvaröhögős választ.
Mivel Smith imád beszélni, az alkalmankénti Q&A nem volt elég, így 2007-ben Scott Mosierrel közösen elindította a SModcast című podcastjét, ami az évek során SModcast Podcast Networkké nőtte ki magát. Jelenleg Smith és a haverok 7-8 rendszeres és kb. ugyanennyi alkalmi podcastet készítenek, a hét minden napját lefedve. Ezeket a felvétel helyszínén belépődíjért (100 dollárért az adott hónap minden napján be lehet ülni), a netről pedig ingyen lehet élvezni a smodcast.com-ról kiindulva. Az archívum elég tekintélyesre duzzadt mostanra, szóval ha bejön Kevin Smith humora, pár hétre/hónapra meg van oldva a szórakozás.
Every saga has a middle age. And this is what happens when Jay and Silent Bob get old.
A címbeli műsor Kevin Smith szavaival élve nem más, mint egy mint egy heti intervention Jason Mewes számára. Mewesról azt kell tudni, hogy hosszú évek drogozása után hat évig tiszta volt, aztán kb. egy évvel ezelőtt megint visszaesett, Smith pedig úgy gondolta, egy heti podcast talán segíthet, hogy a helyes úton maradjon. Az adásokban Smith és Mewes mesélnek arról, hogy mi történt velük az adott héten, illetve régi kalandokról sztoriznak, eléggé szókimondó stílusban. Ez egyébként minden SModcast műsorra jellemző, az adásokban a legnagyobb természetességgel beszélnek a farokverésről, szexuális segédeszközök használatáról (részletes beszámolókkal), illetve jelen esetben a különféle drogok Mewes-ra gyakorolt hatásairól.
A dumájukat hallgatva – amellett, hogy röhögsz – leginkább az az érzés jön elő, hogy milyen jó lehet Kevin Smith barátjának lenni: ha csak az fele lenne igaz annak, amit elmondásuk szerint Mewes az elmúlt húsz évben csinált, már akkor is csoda, hogy Smith még mindig támogatja. Az utóbbi adásokban egyébként elkezdtek különféle játékokat is játszani mindenféle értékes nyereményekért (Sasha Grey-ről formázott műpina és hasonlók), és bevallom ez a műsor többi részével ellentétben annyira nem jön be. Oké, néha vicces, amikor Mewes nem tudja a választ, de ez a 10-15 perc inkább időkitöltésnek tűnik. Ennek ellenére tényleg érdemes belekóstolni, vezetés közben például ideális hallgatnivaló, ha már unjuk a zenét.