Jonah Hex
Jonah Hex a DC Comics azonos című képregénysorozatának filmfeldolgozása. Hex egy fejvadász cool fegyverekkel, aki mellesleg képes beszélni a halottakkal és baromi nehéz megölni. Valaha a déliek oldalán harcolt a polgárháborúban, de egy idő után elege lett az ártatlanok gyilkolászásából, és úgy döntött, inkább hazamegy családozni. A tábornoka persze nem hagyta annyiban (közben némi bosszú is bejátszott) és ezzel gyorsan fel is vette Hex nemezisének szerepét, ráadásul még az Egyesült Államokat is letarolná egy házibarkács tömegpusztító fegyverrel. Hex úgy gondolja, hogy ezt mégsem kéne. És Megan Fox egy kurvát játszik.
A Jonah Hex tipikusan olyan film, amit nagyon le lehet húzni és még csak nagyítóval sem kell keresni a hibákat hozzá. Igazából az a gondja, hogy megvolt benne a potenciál, csak a forgatókönyvírók (a Crankes-Gameres páros) nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Ha például a tök fölösleges és kusza flashbackes meg ide-oda kapkodós szerkezet helyett egy sima lineáris történet lett volna, Hex „megszületése” után egy nagyobb ugrással a film jelenébe… Aztán ott van az is, hogy az egész csak 80 perc, így a karakterek megismerésére, megkedvelésére esély sincs, teljesen egydimenziósak maradnak. Mindezek ellenére mégsem tudom utálni a filmet, mert valahol azért tetszett.
Voltak például egész korrekt akciók, bár a film végére olyan érzésem lett, mintha egy Michel Bay-jointot néznék a rengeteg robbanáspornó miatt (boom, Boom, BOOM!), és a cgi is rendben volt nagyjából, pár apróbb bakit leszámítva. A szereplőkről meg csak annyit, hogy Josh Brolin nagyon jó volt Hexként, hiába, nagyon fekszik neki a western. Malkovich hozta a szokásos „nagyon gonosz ember” sablont, de ebbe a filmbe nyilván nem is kellett több. Azért a „gonosz szerepet nehezebb eljátszani” közhelyet ki lehetne egészíteni arra, hogy „gonosz szerepet nehezebb jól eljátszani”, mert néha már baromi unalmas nézni, hogy meg sem próbálják megerőltetni magukat (referenciaként lásd Ben Kingsley utolsó x filmjét).
Mindenképpen külön bekezdést érdemel – gondolom erre páran majd ugranak, de hát ez van – a tény, hogy Megan Fox élete és karrierje során ebben a filmben volt a legszebb. Nem tudom, mi történt, de a sminkesek valamit nagyon eltaláltak. Alakításilag nyilván semmi említésre méltó nem történt, azt majd jövőre valami indie romantikus filmben kapjuk meg. Vagy nem.
Elég csapongó lett ez az írás, de a lényeg talán így is meglesz: a Jonah Hex egy elviselhető és nagyjából szórakoztató film, de igazából semmi újat nem nyújt. A színészek rajongói gondolom már úgyis megnézték, a többieknek meg nyugodtan kihagyható, ők inkább várják meg a pár év múlva érkező remake-et. Először majdnem hét pontot adtam rá, de azért az túlzás lenne, viszont pár év múlva simán újranézném, szóval 6/10-nél kevesebbet sem érhet.
Börtönvonat Yumába
Azt mondják, a western halott. Ha tényleg így van, akkor az időről-időre feltűnő darabok csak visszajáró szellemek, a soha nyugodni nem tudó vadnyugat bolyongó lelkei csupán, akik nem hagyják, hogy örökre elfelejtsük őket? Véleményem szerint hiába ácsolták már meg a bitófát a műfajnak, a koporsószögekkel azért még várnunk kellene. Már csak azért is, mert a most tárgyalt 3:10 to Yuma (magyar keresztségben Börtönvonat Yumába) nemcsak a westernek, de a jó filmek táborát is erősíti.
Ben Wade nagyon veszélyes bűnöző, az egész vadnyugat rettegi a nevét. Egy pénzszállító kocsi kirablása után a közeli város, Bisbee kocsmájában próbálná múlatni az időt, amikor egy helyi farmer, Dan Evans segítségével elfogják. A vasút megbízottja (mert az ő pénzüket nyúlta le Wade és bandája) Yumába akarja kísérni Wade-et, ahol feltennék a 3:10-es vonatra, hogy az elroboghasson vele az igazságszolgáltatás felé. Ehhez azonban emberekre van szüksége. Evans-nek pedig pénzre, így persze elvállalja a munkát. Az utazás persze nem zajlik simán, de embereink végül eljutnak Yumába. A gond csak az, hogy Ben Wade emberei is ott vannak, élükön Charlie Prince-szel, aki eltökélte, hogy kiszabadítja főnökét. A háborús veterán Evans pedig ráébred, hogy egyedül kell elkísérnie Wade-et a vonatig…
Azt hiszem erre lehetne azt mondani, hogy klasszikus western-sztori. Ami engem nagyon megfogott a filmben az a két főszereplő és a motivációik bemutatása. Russell Crowe tényleg zseniálisan alakítja a törvényen kívülit, nem egy egydimenziós vérszomjas gyilkost tár elénk, akiről végig tudjuk, hogy pusztulni fog még a stáblista előtt. Azt nem mondom, hogy szerethetővé, de megkedvelhetővé teszi Ben Wade-et, egy olyan emberré, aki ugyan a törvény rossz oldalán áll, mégis sokkal inkább tisztességes, mint az arra felesküdött többiek. A jó oldal képviselője, Dan Evans (Christian Bale, ugyancsak remek) sem egy gáncs nélküli hős lovag fehér paripán, inkább egy kétségbeesett átlagember, aki úgy érzi, ez az egyetlen lehetősége, hogy valamilyen normálisabb irányba terelje családja életét, és bizonyítson gyermekei, illetve önmaga előtt.
Lényeges spoilerek nélkül nehéz lenne tovább feszegetni a köztük lévő viszonyt, így inkább feszegetem még egy kicsit a szinészeket. A kritikákban Ben Fostert szokás még kiemelni, aki Charlie Prince-t alakítja. Nem azt mondom, hogy nem játszott jól, de az ő karaktere pontosan olyan, amit a kritikusok általában szeretnek kiemelni. már ha ez így érthető. Kb. mintha azt mondanánk, hogy Anthony Hopkins milyen durván jól játszott a Bárányok hallgatnakban. Hogyne lett volna jó, hiszen a szerepe pontosan ilyenre lett megírva. Extravagáns karaktereket pont így kell eljátszani, nem? Nekem viszont sokkal inkább bejöttek Crowe és Bale visszafogott, hétköznapi, mondhatni életszerű karakterei. És megemlítem még Alan Tudykot, akit meg sem ismertem a filmben, annyira nem volt „önmaga”. Végülis ilyesmi a jó színész, nem?
A végére jöjjenek a szokásos értékelős sorok. Szeretem a westernfilmeket (még a klasszikus kovbojos-indiános fajtát is), így a hangulat rögtön magával rántott, és hála az operatőrnek és a zeneszerzőnek (nem instant klasszikus, de kellemes aláfestés) végig ott is tartott, és ebben az esetben még a film vége sem zökkentett ki, mint a Seraphim Falls esetében. Ehhez hozzátéve még az erős szinészi játék nyújtotta pluszt a végösszeg nálam 8/10-re jön ki. Érdemes próbát tenni vele.
Seraphim Falls – A múlt szökevénye
Úristen, mekkora film lehetett volna ebből, ha nem kúrják el a végét. Liam Neeson üldözi a kimerült Pierce Brosnant hegyeken-völgyeken (szó szerint) át, elszántan és megállíthatatlanul. Az üldőző bosszúra vágyik, az üldözött pedig arra, hogy hagyják végre békén. Közben flashbackekből megtudjuk, hogy miért az egész, és gyönyörködhetünk a csodás hőfödte tájban, a csontszáraz sivatagban és ami a kettő között elterül. A film nem rohan, szépen, nyugodt tempóban építkezik, hangulatot teremt, magával ragad. Aztán kapunk egy olyan befejezést, amitől egy jobb érzésű ember menten tökönszúrja magát, miközben pár hangos „Anyád!” felkiáltással lesz gazdagabb az éter.
A vége ugyanis egyszerűen gyáva. Gyáva, mert nem meri vállalni, amit kellene, elfut saját maga elől, átmegy nyálba, és ez nem jó. Pedig ha a saját magának kijelölt nyomvonalon halad, és beteljesíti a végzetét, az év egyik legjobb filmélménye lett volna. Így viszont, bár nem bántam meg, hogy megnéztem, de csalódást okozott. Legyen 7/10, és talán megnézem még valamikor.